Pest Megyi Hírlap, 1972. január (16. évfolyam, 1-25. szám)
1972-01-22 / 18. szám
1978. JANUAR 22., SZOMBAT f«» Htr.rri k/űrlap Csak a verseny nem megy?... \ Hasznos fesz a tapasztalatcsere Zsiga Mihály, a kartali Üj , Élet Termelőszövetkezet párt- ; titkára szabadkozik: mit mondhatna a zárszámadásról, amikor csak most készül a mérleg? Jöjjek vissza huszonötödiké után, akkorra már t,okosabb lesz”. Meggyőző adatok Éreztem, hogy félreértette a kérdést: mit tesznek a termelőszövetkezet kommunistái a sikeres zárszámadásért? — hiszen a gazdálkodási eredményeken az utolsó két hét már nem változtat. Arra volnék kíváncsi: hogyan dolgozott az elmúlt évben a pártszervezet? Milyen a munkafegyelem a kommunisták soraiban, védik, becsülik-e a közös tulajdont, óvják-e a termelőszövetkezeti demokráciát, élnek-e a bírálat, a beleszólás jogával közös dolgaikba? Az utóbbi már azért is érdekel, mert ebben a jó közepes gazdaságban szokatlanul nagy hatáskör összpontosul egy kézben: több mint tíz esztendeje Boross Károly egyszemélyben elnöke és főmezőgazdásza a szövetkezetnek. A párttitkár számadatokkal kezdi annak bizonyítását, hogy kérdéseimre a válasz csak pozitív lehet: — Pártszervezetünk nagy létszámú és erős: negyvenötén vagyunk kommunisták; a tagság 81 százaléka fizikai dolgozó, a nők aránya eléri a 37 százalékot. A párttagok átlag- életkora 36 év, amit annak köszönhetünk, hogy tavaly hét 20—21 év körüli fiatalt vettünk fel az alapszervezetbe. Jókora „aranytartalékkal” is rendelkezünk: KlSZ-szerveze- tünk 56 tagot számlál. Több mint száztagú, kommunistákból és ifjú kommunistákból álló kollektíva! — csakugyan jelentős erő egy termelőszövetkezeti közösség formálásához Itt van a hiba , — Elkészülnek-e a munkaverseny értékelésével a zárszámadásra? Hány szocialista brigád van a szövetkezetben? Miközben a párttitkár szemmel látható zavarral küzd, belép az elnök, aki most érkezett haza a fővárosból. Együtt próbálják megmagyarázni az érthetetlent : ... A termelőszövetkezet — fennállása óta — egyszer vett részt munkaversenyben: 1970 őszén, amikor az MSZMP X. kongresszusa tiszteletére a dá- nyi Magvető Tsz versenyre hívta ki a megye termelőszövetkezeteit az őszi munkákban. A kartaliak csatlakoztak a versenyhez, és feltételeit becsülettel teljesítették: időben és jó minőségben végeztek a betakarítással, szántás-vetéssel... Ugyanékkor megpróbálkoztak a szocialista brigád- mozgalom megszervezésével is; két brigád alakult, az egyik a traktorosokból, a másik az élelmiszerágazat — a sütőüzem, a vágóhíd és a tsz-bol- tok — dolgozóiból. Sajnos, már a start is rosszul sikerült: a követelményeknél alacsonyra helyezték a mércét, ráadásul néhány hónap múlva a versenyfelelős megvált a téesztől, s a mozgalom gazdátlan maradt. Tavaly zárszámadáskor azért mindkét brigád megkapta a kitűzött 3000—3000 forint jutalmat, ám a traktorosok örömükben úgy berúgtak a jutalomösszegből, hogy a szocialista brigád címről ezek után szó sem lehetett... Zsiga elvtárs elbúcsúzik, titkári értekezletre várják a járásnál. Kis csönd után megkockáztatom a kérdést: — Tulajdonképpen mi bizonyítja a pártszervezet erejét? A létszáma?... Boross Károly tiltakozik: — Szó sincs róla! A példa- mutatás. A kartaliak általában dolgosak, de a kommunisták a legszorgalmasabbak közöttük. Valósággal szárnyakat adnak a többieknek. A pártvezetőség minden gazdasági kérdésben segíti — hol tanáccsal, hol bírálattal — a szakvezetést. A párttitkárunk mezőgazdasági technikumot végzett. Ebből következik, hogy minden gazdasági kérdést megtárgyalunk és szakmailag sok segítséget kapok tőle. Abban pedig, hogy mostanáig boldogultunk főmezőgazdász nélkül, döntő szerepe volt annak a ténynek, hogy a szakvezetők — egy kivétellel — mindannyian kommunisták. — Mostanáig boldogultak főmezőgazdász nélkül? És ezután? Bizony igazuk volt — A kiegészítő üzemek irányítása most már annyi munkát jelent, hogy szükségünk lesz egy főagronómusra. — Mondana egy-két példát arra, hogy az elnöki beszámoltatást milyen viták szokták követni? — Talán a legjellemzőbbet, az új irodaház esetét. Először 1970-re terveztük a felépítését. Megvolt a pénzünk és a kiviteli tervünk. A pártvezetőségi ülés mégis úgy döntött: halasszuk el, építsünk inkább vágóhidat, sütőüzemet és tsz-üzletházat, saját termékein,k árusitására. így legalább nem kell a tartalékhoz nyúlni, megkeressük az irodaházra valót — mondták a pártvezetőség tagjai. Igazuk lett. A kenyerünkért még a negyedik faluból is idejárnak az emberek. Hentesáruból pedig jóformán sosincs elég, úgy veszik. — ötéves fejlesztési tervünkbe ismét bekerüt az irodaház-építés. Zsúfoltan vagyunk, jogos igény. Ügy terveztük, hogy 1973-ban irodákat, a következő évben pedig gépműhelyt építünk. Amikor a fejlesztési tervet előadtuk a taggyűlésen, a kommunisták megfordították a sorrendet: előbb a gépműhelyt építsük fel, aztán az irodát. Az udvarról éles Visítás jelzi, hogy néhány hízó földi pályafutása véget ér. — Ami a brigádmozgalmat illeti — fűzi tovább a szót az elnök —: először a halüzemben kéne megpróbálni. Ott húsz KISZ-ista dolgozik együtt, ők biztosan vállalnák az úttörők szerepét. Rövidesen balép hozzánk egy fiatal agronómus növénytermesztési ágazatvezetőnek, mindjárt megbízhatnánk a versenyfelelősi teendőkkel... Dolgos nép az itteni, miért ne vetélkedne — már csak virtusból is — a munkában? Különösen, ha erkölcsiekkel-anyagiakkal is élesztjük a versenyszellemet ... — Ha szabad tanácsolnom valamit: nézzenek körül a dánszentmiklósi Micsurin Tsz-ben. Azt a szocialista brigádmozgalmat érdemes „leko- pírozni”. Az elnök tollat, papírt keres és felírja: „Dánszentmiklós, Micsurin — tapasztalatcsere.” Nyíri Éva Magyar—szovjet felsőoktatási egyezmény Pénteken a Művelődésügyi Minisztérium és a Szovjetunió felsőfokú és középfokú szak- oktatási minisztériuma között két évre szóló megállapodást írtak alá. Az egyezmény értelmében az idén nyáron 31 magyar felsőoktatási intézmény 70 csoportban együttvéve 1200 diákot küld a Szovjetunió hatvan egyetemére és főiskolájára nyári szakmai gyakorlatra. A következő évben ugyancsak 1200 magyar diák végezheti nyári gyakorlatát a Szovjetunióban. Mindkét nyáron ugyanilyen számban érkeznek szovjet egyetemi és főiskolai hallgatók hazánkba szakmai, termelési gyakorlatra. A cserékre általában május 1-e és szeptember 1-e között kerül sor, s a gyakorlat időtartama általában 3—4 hét. A diákcsoportok cseréje már több éve jól bevált gyakorlat: elősegíti a hallgatók szakmai ismereteinek bővítését, a korszerű üzemekkel, tudományos kutatóintézetekkel, s a legújabb tudományos módszerekkel való megismerkedésüket, TIZENÖT EYRE EMLEKEZVE Munkásőr egységgyűlé Ünnepi egységgyűlést tartott a monori járási Bata Ferenc munkásőrszázad, a munkásőrség megalakulásának 15 éves jubileuma alkalmából. Az egységgyűlésen részt vett Arató András, az MSZMP Pest megyei Bizottságának osztályvezetője, Guba Pál, a Monori Járási Pártbizottság első titkára, dr. Faragó Elek, a munkásőrség Pest megyei pa- ranssnoka, dr. Bencsik Mihály, a járási hivatal elnöke, valamint a hazánkban állomásozó szovjet csapatok küldöttsége. Az ünnepi egységgyűlést Varga Sándor, a járási párt-végrehajtóbizottság tagja üdvözölte, majd Nagy László Endre, a monori József Attila gimnázium tanulója, Szilágyi György: Az idő parancsa című versét szavalta. Kovács József alezredes, a munkásőrség monori járási parancsnoka, felolvasta a munkásőrség országos parancsnokának díszparancsát. Ünnepi beszédet Guba Pál tartott. — A mai századgyűlés eltér az eddigiektől — mondotta, s megemlékezve az eltelt 15 esztendőről, rámutatott arra: forradalmi szükségszerűség volt a munkásőrség megalapítása 1957-ben. — Február 27-én alakult meg a> monori járási Bata Ferenc munkásőrszázad — emlékezett a járási pártbizottság első titkára, majd köszöntötte a 15 éve szolgálatot teljesítő munkásőröket, köszönetét mondott a munkásőrfelesé- geknek, akik segítették az elmúlt években férjüket a kiképzések, harcászati gyakorlatok, szolgálatok zavartalan ellátásában. Az ünnepi beszéd után Arató András és dr. Faragó Elek átadta a Szolgálati Érdemérmet annak a 17 munkásőrnek, akik 15 éve állnak szolgálatban. Tízéves Szolgálati Érdemérmet heten kaptak, munkásőr emlék jel vényt 5 éves szolgálatért 13-an. A munkásőrség országos parancsnoka Sztanó Istvánt a Haza Szolgálatáért Érdemérem ezüst fokozatával tüntette ki, melyet dr. Faragó Elek, Pest megyei munkásőrparancsnok adott át. Jónis Sándornak, a monori maggyár igazgatójának elvtársi segítségéért a munkásőr emlékjelvényt adományozta. Ezután Kovács József jírási parancsnok értékelte a századnál folyó szocialista versenymozgalmat, a kiképzési eredBartha Péter átadja fegyverét Berla Ferenc újonnan felavatott munkásőrnek. (Foto: Mutnéfalvy) a szovjet és a magyar oktatási intézmények kapcsolatait tovább erősíti. A diákok kölcsönösen megismerkednek egymás életével, kultúrájával, s a két ország társadalmi-gazdasági eredményeivel. KÉT NEMZETKÖZI ESZPERANTÓTÁBOR A nyáron két nagy nemzet-* közi eszperantótábor nyitja meg kapuit a Mecsek hegyei között: Sikondán a szocialista országok eszperantista úttörői találkoznak, Abaligeten pedig a világ minden részéből érkező eszperantista természete barátok ütnek majd tábort. Az Eszperantó Világszövetség felhívására február utolsó hetét- a barátság nemzetközi hetévé nyilvánítják. Sztanó István (jobbról) átveszi kitüntetését dr. Faragó Elektől. menyek és a fegyelem, közösségi magatartás alapján. A század legjobb raja az I. szakasz első raja lett, parancsnoka: Szabó Károly vette át a vándorzászlót. Kiváló parancsnoki jelvényt kaptak: Radnai Károly, Papp László, Szabó Károly és Csendes Pál. A kiváló munkásőr jelvény tulajdonosai 13-an lettek. A nyugállományba vonuló emlékérmet és emléklapot kapták: Barta Péter, Boros Lajos, Kovács István és Lusták János. Tartalékállományba vonultak: Gönczi Sándor, Németh Károly és Szántó István. Az új munkásőrök eskütétele következett, majd Barta Péter a tartalékállományba vonulók nevében elköszönt az egységtől és átadta a fegyvert Berla Ferenc újonnan felavatott munkásőrnek. A járási úttörőelnökség nevében úttörőküldöttség virágokkal kedveskedett a munkásőröknek. Dr. Faragó Elek és Arató András köszöntő szavaival, majd az Internacionálé eléneklésével fejeződött be az ünnepi egységgyűlés Monoron. Fogarasi Olga Előkerül-e ismét a „nagy kalap" A kérdés — ilyen fogalmazásban — inkább csak a szakembereket érdekli, akik — talán hivatalból is optimistán — reménykednek: a nyereségrészesedés közelgő felosztását végre nem az egyenlősdi, hanem a kinek-kinek végzett munkája szerinti differenciálás jellemzi majd. Mondom: a szakemberek reménykednek, akiket pedig ez a kérdés közvetlenül is érint, azok — megkockáztatnám — a legjobb esetben is közömbösek. A nyereségrészesedés gyakorlati felosztását végző vezetők már régen meggyőződtek arról, hogy mindenféle anyagi juttatás szétosztásában a „mindenkinek egy keveset” elv érvényesítése okozza számukra a legkevesebb fejtörést, a legkisebb kényelmetlenséget és gondot. Akik pedig kapják ezeket a juttatásokat — a munkásak és alkalmazottak — szintén belenyugodtak már: nincsen jobb és még- jobb, rosszabb és mégrosz- szabb munkás, alkalmazott; én is kapok, te is kapsz, nincs harag, nincs ok elégedetlenkedni, nincs miért gondolkodni azon, hogy én vajon miért kaptam kevesebbet, mint a másik. Nem túlzás, ha azt írom: az egyenlősdi, a „nagy kalap” szemlélet nálunk már- már vívmánynak tűnik. Senkit nem lehet — és úgyszólván nem szabad — megsérteni azzal, hogy mínusz ötszáz, ezer vagy még több forinttal is kifejezik szakmai kvalitásait, munkája minőségét. Itt van egy közeli példa: a pedagógusok tavalyi bérrendezése, amelynek során szintén meghirdették a differenciálást, s ami csak azért nem bukott meg, mert a differenciált béremelésre jóval kisebb összeget fordítottak, mint az egyenlősdi alapján történő szétosztásra. A pedagógusok vitáiban is elhangzott a tetszetős érv: hogyan, milyen alapon lehet elbírálni egy olyan sajátságos szellemi tevékenység minőségét, hatékonyságát, mint a pedagógusok munkája? Minden más munkánál, foglalkozásnál pedig megtalálható az a szubjektív meggyőződés, amely szerint „én is dolgoztam annyit, mint a másik, én sem végzek kevesebbet, vagy rosszabb munkát, mint a mellettem levő”. i főnök, a munkahelyi vezető dolga lenne felülbírálni ezt a szubjektivizmust, ám a vezetők jó része így gondolkodik: „miért éppen én döntsék, miért éppen én minősítsek, s miért az én döntéseim szüljenek rossz hangulatot, torzsalkodást, miért én vállaljam ezért a rossz hangulatért a felelősséget, és annak ódiumát is, hogy a jutalmazásnál, a nyereség- szétosztásnál az esetleg mellözöttek veszik a munkakönyvüket és elmennek egy másik gyárba”. Azaz: jobb a nyugalom, jobb a csend, a békesség, adjunk mindenkinek, illetve csak annyira differenciáljunk, amennyire azt a kollektív szerződés, vagy a törzsgárdaszabályzat mechanikus szabályai előírják. S hogy ennek a vezetői gondolkodásnak — és gyakorlatnak — milyen hatása van a közvéleményre, arra jellemző példát találtam nemrégen az egyik gyárban. Munkásokkal, művezetőkkel beszélgettünk éppen a differenciálás elvéről és gyakorlatáról. A munkások hadakoztak az egyen- lűsdi ellen, művezetőik az imént idézett érveket hangoztatták. S amikor a munkásoknak tettem fel a kérdést, hogy ők vajon vállalnák-e a beosztottak munkájának, munkahelyi magatartásának személy szerinti értékelését és ennek az értékelésnek anyagi konzekvenciákban történő érvényesítését, kivétel nélkül azt válaszolták, hogy nem vállalnák! S következtek ismét a jól ismert érvek: miért legyek én a rossz ember, miért rajtam csattanjon az ostor? A z egyenlősdi: közhangulat. Bonyolult társadalom-szociológiai feladat lenne, annak kiderítése, hogy miként, milyen hatások, összetevők eredményeképpen alakult ki. Az igazság az, hogy tulajdonképpen senki nem akarja, nem kívánja, nem érvényesíti a „kinek-kinek munkája szerint” elvet. Arra már volt példa, hogy súlyos fegyelmi vétség, vagy bizonyos munkajogi rendelkezések látványos megszegése miatt kizártak valakit a nyereségrészesedésből. Arra viszont egyetlen példa sincs, hogy valakit nyilvánvalóan hanyag, megbízhatatlan munkája miatt zártak volna ki a részesedésből. A „nagy kalap”, amelyből mindenki egyformán — vagy közel egyformán — részesül, ma is létezik; a „nagy kalap” kényelmes, biztonságos, kockázatmentes és ugyanakkor — veszélyes! Veszélyes, éppen kockázatmentessége miatt. Veszélyes, mert a nyereségrészesedésnek és mindenfajta anyagi juttatásnak éppen az ösztönző hatását torpedózza meg és ily módon a jól dolgozókat, a kiváló és lelkiismeretes munkásokat egy- szinten, azonos módon rrp- nősítik a hanyagokkal, a lelkiismeretlenekkel. S mi sem természetesebb, hogy egy ilyen „ösztönzési” gyakorlat láttán a kiemelkedő teljesítményt nyújtók előbb-utóbb rádöbbennek, hogy lehet lazítani; nem érdemes „hajtani”, hiszen a boríték vastagságából ítélve ugyanazok, ugyanolyanok vagyunk, mint a gyenge, vagy mint a látszatteljesítményeket produkálók. Ennek a veszélynek az elhárítását nem lehet törvények, rendeletek segítségével megoldani. S ilyen értelemben a differenciálás végső soron lelkiismereti ügyB eszéltem vezetőkkel, akik azt vallják, hogy öt rossz munkás még mindig jobb, mint egy hiányzó munkás. Ám nem tudok róla, hogy valahol, valaki is próbálta volna: tényleg jobb? Vértes Csaba
