Pest Megyi Hírlap, 1972. január (16. évfolyam, 1-25. szám)
1972-01-13 / 10. szám
"%JCír3ap ism. JANUAR 13., CSÜTÖRTÖK Regények, drámák, remények Merész vállalkozás az élő világirodalomról számot adni, nagyság- és értékrend szerint megmérni azokat az alkotókat, akiknek tevékeny korszaka jórészt még nem zárult le. S akik további munkásságuk során a kötet szerzője s az olvasók reményeivel ellentétben nemcsak pozitív, hanem negatív meglepetéssel is szolgálhatnak. A „pillantás az élő világ- irodalomra” figyelmeztétő, és az olvasók igényét eleve szőkébb sorompók közé utaló al- dím azonban felesleges szegénységgé zsugorodik. Kristó Nagy István imponáló felkészültséggel és tudással látott hozzá a nagy feladat megoldásához. A „pillantáshoz” szükséges távlatot s emelkedőt széles látókörű műveltsége, marxista tudása biztosítja. látásának minden értéket számbavevő élességén s ebből eredő tárgyilagosságán az a fajta szubjektivitás csillan ke-- resztül, ami humanitásából s egy-egy kivételes mű iránti erősebb vonzalmából következik. Ez a rokonszenves elfogultság, ha itt-ott meg is billenti elemzéseinek egyensúlyát, egyben termékenyítőén hat az olvasók érdeklődésére, képzeletére. , Kristó Nagy érzi és tudja, hogy az irodalomról a szocializmus megállíthatatlan előretörése miatt mint egyre inkább egységes, nagy és kis népeket Összeolvasztó áramlatról lehet és kell beszélni. A nemzeti sajátosság mindig megmarad, de a mesterséges és valódi elszigeteltség megszűnik. Világrészek, birodalmak és kis országok művészete szükséges kölcsönhatások révén fejlődik s produkál az író népét, nemzetét, társadalmi fejlődésének képét — jellegzetességein keresztül — megmutató műveket. A szerző, amikor e kölcsönhatások eredetét feltárja, művek elemzésével párhuzamosan még nehezebb kötelezettséget is vállal. Tisztázza, meghatározza az alkotások politikai mondanivalóját, fogantatásuk okát, célját, s az író elkötelezettségének természetét, mértékét. Minthogy a legtöbb írói pálya egyenetlen, nemcsak a művek értéke, hanem a változó emberi magatartás, szemlélet tekintetében is (gondoljunk csak Sartre-ra, Stein- beckre, Russelre) rendkívül kényes feladat az ellentmondásos alkotások szintézisét leszűrni — azzal a már említett külön nehezékkel terhelten, hogy a kötetben szereplő írók java része még hosszabb-rö- videbb ideig publikálni fog. Kristó Nagy biztos tudással, kitűnő érzékkel igazodik el ezen a nehéz és hatalmas terepen, amely a Lajtától az Irtásig, Észak-Amerikától a Szovjetunió déli határáig terjed a Nyugat és Kelet nagy és kis országain át. S talán itt érvényesül leginkább ítélőképessége, humanizmusa. Feloldja bizonyos hazai, régebbi állás- foglalások merevségét, szemellenzős véleményét anélkül, hogy ellenkező túlzásba esne. Megértéssel, de kemény igazságtevéssel bontja ki egy-egy író és mű erényeit s tévedéseit. S most valamit a kötet keltette némi hiányérzetről is. A szerző többször megemlíti, hogy semmiképpen nem törekszik, s az anyag gazdagsága miatt nem is törekedhet teljességre. Módszerének azt a sajátosságát is hangsúlyozza, hogy számos esetben nem a legjelentősebb műveket elemzi, hanem 'a legtipikusabbakat, amelyek az író és a társadalom legfeltűnőbb jellegzetességeit mutatják. Mégis sajnáljuk, hogy az élő francia irodalomról oly keveset mond. S hogy több helyütt csupán a felsorolt nevek füzérében szerepelnek olyan igazán nagy jelentőségű írók, akikről ennek ellenére is többet szeretnénk olvasni. No, meg, hogy a magyar irodalomról — bár ezt érthető okok is indokolják -r nem ejt «zót. Mindent egybevetve: Kristó Nagy István „Regények, drámák, remények” című kötete nagyszerű szellemi erőfeszítés kitűnő eredménye. Az olvasó biztos ítéletű, okos, s ebből következően hasznos útikalauzt kapott a kezébe. Segítségével biztosan vághat neki annak a gyönyörűséges utazásnak, amely a világirodalom különböző tájaira, eddig észre nem vett, fel nem talált, vagy újra felfedezett értékeinek mélyebb megismeréséhez vezet Barát Endre ÍTfl ÍJ Vox humana Ilyenkor látjuk, hogy menynyi adósságunk is van az elmúlt évtizedek irodalmával, költészetével szemben, amikor kezünkben tartunk egy-egy olyan kötetet, mint most Füssy László válogatott verseit. Sajnos már csak posztumusz kötetet. Lelkes irodalmárok, a költő fiatalabb barátai, tisztelői segítették most életre, a fáradhatatlan küzdőtárs-testvér- nek Terbéné Füssy Margitnak sajtó alá rendezésében. Vox humana címet viseli a Péter László által szerkesztett kötet, a szeretettel és gondosan válogatott gyűjtemény, amely — mint bevezetőjében írja — „kegyeletes foglalata Füssy László munkásságának, és kései alkalom arra, hogy a verskedvelők között figyelmet, rokonszenvet ébresszen a tragikus sorsú költő életműve iránt”. A kötet lapjain sorakozó mintegy száz vers természetesen csak töredéke e zaklatott/» mindig nyugtalan, de eszméihez mindvégig hűséges költői életútnak. Ám így is a maguk összességében olyan ember arculatát villantják föl, aki az élet jelénségeit mindig gondolkodó fővel szemlélte, s lírai szívvel fogadta be. Tudatos élet volt az övé (háromszor ítélte börtönre elveiért a horthysta bíróság), s ez a tudatosság alkotóelemévé vált költészetének a fölszabadulás előtt és azután is. Mondhatnánk, ars poeticáját fogalmazta meg az 1943-ban írt „Hang a költőhöz” című versében: „Költő, úgy tetszik az mi küld a mindeneknek mindje/ S dolgod csak az, hogy önmagát szünetlen átkeringje. / Időtlen szó, hogy bátran élj, légy értő, fájó szellem / S viharmadárként törj a lét, e fojtó vihar ellen.” Verseinek csaknem mindegyikében, a látszólag könnyed miniatűrökben, s más apró versekben tulajdonképperf ugyanúgy, mint a már első pillantásra is nagyobb igényű költeményeiben mindig a tudatos emberi lét problémái foglalkoztatják. Ehhez keresi meg mindig a legkifejezőbb formát saját magának, sohasem megfordítva. Mert mit sem ítél el jobban, mint az üres, gondolattalan, Tart pour l’art költészetet: „Van, kit a formák nyűge bánt / S formája csillogó kehely, / Idők rózsáiig hajnalán / Én a lényeggel jöttem el!...” Ez a lényeg Füssy László számára a haladó, a forradalmi ember szépségre, humánumra való törekvése volt, amelynek oly sokrétű megnyilvánulására lelünk most válogatott versei között. L. Az utolsó hősszerelmes HETI FILMJEGYZET Jelenídő A Katona József Színház holnap mutatja be Neil Simon Az utolsó hősszerelmes című víg játékát. Rendező: Igló- di István. A képen: Dániel Vali, Bessenyei Ferenc. Színházakból 50 közvetítés Mintegy 50 színházi közvetítés lesz a televízióban 1972- ben. Ugyanakkor az idén több alkalommal tűzik ismételten műsorra a korábbi évek ki- emelkédő színházi produkcióit. 1972-ben nem hiányoznak a képernyőről . a legjobb vidéki produkciók sem. Shakespeare II. Richárdját a békéscsabai együttes intepretálásá- ban láthatja az ország. A nálunk kevésbé ismert nagy francja klasszikus, Racine Berenice című drámáját a győriek keltik életre. A Varsói melódia szerzőjének, Zorin- nak másik művét, A nagy karriert Miskolcról közvetítik, Pirandello Nem tudni hogyan című művét pedig Pécsről. ( Ismét egy film, amely aikór Bacsó Péter korábbi alkotása: a Kitörés vitát kavar és felvetett gondolatai minden valószínűség szerint továbbgyűrűznek majd mindenütt a vetítést követően. Ennek oka, hogy a film mai tematikájú, közéleti mondianivalójú, köz- érdeklődésre számot tartó, szókimondó; a lényegre tapintó mű. Külön, értéke, hogy főhősének, Mózes Imre meós- nak, magatartása pozitív értelemben példázat is, anélkül, hogy a forgatókönyv közismert sémákat ismételje. A történet egy munkásról szól, aki a maga igazáért mindent kockáztat. Ez az igazság azonban nem magánügy, hanem abból táplálkozik, hogy Mózes Imre a munkájában sem hajlandó engedni, és csak olyan gépet vesz át, amely valóban megfelel a minőségi előírásoknak. Egyéni sérelme — elveszíti állását -— abból adódik, hogy a közösség érdekeit képviseli. S — ez a drámai összeütközés furcsa vonása — a maga módján az őt menesztő, majd vele kiegyező igazgató is —, közösségi érdekből (a tervet akarja teljesíteni, a munkások fizetését biztosítani) erőszakolja a nem megfelelő gép átvételét. Az eset hétköznapi, az életben is megtörtént. Ezt használja fel Bacsó Péter» a rendező, és a forgatókönyv társírója, hogy szerzőtársával, Zűrire Péterrel, egész sor sokakat érdeklő kérdést több oldalról is megvilágítson. Mindezek kapcsán szó kerül az üzemi demokráciáról, az emberekkel való bánásmódról, az egyéni érdek, a brigádérdek és a gyár, az ország javának adott esetben kirobbanó ellentmondásáról, a munkaszervezésről és ami a legfőbb, arról, hogy az ember akkor igazán ember, ha önmagához hű marad és a maga helyén vívja meg forradalmát Mózes Imre útja a filmben, teli van buktatókkal. Munkatársai sem ismerik fel teljes mértékben igaz emberségét, magatartásának példáját csak akkor, amikor összeroppan, s kórházba kerül. A Jelenidő egyik erénye éppen, az, hogy nem idealizálja az ábrázolt üzem dolgozóit, hanem olyannak mutatja — amilyenek. Bacsó e sokrétű és bonyolult problémakomplexum elmondására a filmpublicisztika műfaját választotta, és szemmel láthatóan az értelemre kívánt hatni. Stílusa dísztelen realizmus, operatőrje Zsombolyai János példamutató alázattal alkalmazkodik e stílushoz és nem törekszik látványos megoldásra. Mózes Imre alakítója, Simon Ágoston, maga is munkás volt (jelenleg egy debreceni vállalat osztályvezetője), a többi szereplő egyrésze ma is munkás. A rendezésnek ez á koncepciója része a maximális élethűségre való törekvésnek, amely azonban nem gátolja, hogy a nézők közül ki-ki a maga munkaterületére vonatkoztassa a Jelenidő problematikáját. Szomjazok címmel a jugoszláv Dimitrie Oszmanli is égető társadalmi kérdésekről vall filmjében. A film egy kis eldugott macedóniai falu, fennmaradással kínlódó lakóiról szól, akik otthon szeretnének boldogulni, hiába könnyebb az élet máshol. Három fiatal- tanítónő és az iskola mindenese, Katerina, próbálkozásairól, kitörési kísérleteiről mesél a történet A vidámság sem hiányzik a hét új filmjeiből: a francia— olasz filmvígjáték, a Lányok pórázon különösen a Louis de Funes-t kedvelők számára nyújt majd szórakozást. Funes-nek, illetve az általa megszemélyesíPETROVACZ ISTVÁN Zsák a 9. — MENNYI AZ IDŐ? — könyökölt fel Laczkó. A redőny résein beragyogtak -a napsugarak. — Még alhatsz! — indult ki a szobából a vörös. — Hanem ezt a stukkert nem árt, ha magadnál tartod! Vattával bélelt zubbonya alól pisztolyt húzott elő, s Laczkó mellé, a heverőre lökte. Laczkó gépiesen nyúlt érte, a takarója alá dugta. S közben azon töprengett, melyikük kezdte el a tegezést? Nem jött rá. Dél felé ébredt. Aznap már a gépírónő sem jött be. Az épület előtt, az utcán bandába verődött suhan- cok lődörögtek, s az újságot égették. A szerkesztői szoba ablaka alatt épp akkor csapott fel a láng. Egész nap nem látta a vöröst. A két katona s az öreg nyomdász szótlanul dolgoztak a keze alá. Vasárnapra dupla terjedelmet terveztek. Semleges anyaguk még volt bőven. Híranyaguk is. Laczkó megpróbált úgy szerkeszteni, hogy nem figyel a közlemények tartalmára. Nem ment. Azon kapta magát, hogy az alig ötsoros hírt tizedszer olvassa. Akkor sem akart hinni a szemének. Helyi anyaguk csak a húsgyárról volt. Hiába próbált telefonon érdeklődni -a kisebb üzemeknél, hivataloknál, vagy fel sem vették a kagylót, vagy vaskos gorombaságokat ordítottak bele. AZ ÉPÜLETET reeim hagyhatta el. Nem is elsősorban a temérdek munka miatt. A szerkesztőség előtt felsorakozott csőcselék semmi jóval nem kecsegtette azt, 'aki megpróbálna kijutni innen. A lapot is a húsgyáron keresztül szállították ki- a nyomdából, a hentesboltokba irányított rakományok alatt. A pártbizottságot még az első nap felhívta. A másodtitkárral beszélt. Segítséget ő sem ígért. Tanácsokat sem adott. Inkább ő kért segítséget. Az újságtól. Vasárnap délben pár suh'anc megkísérelte, hogy bejusson az épületbe. Egyetlen katona állt az ajtóban, a rajz&ló fiú, aki éjjel Laczkóval tördelt. Előbb kővel dobálták, majd, valami öten, futva indultak feléje. A rajzoló kétszer is rájuk kiáltott. Aztán lekapta a fegyverét, s lőtt. Vaktában, a levegőbe. A suhancok megtorpantak. A rajzoló ezt a pillanatot használta ki, hogy beugorjön. a kapubejáró alá, becsapja a nehéz tölgyajtót, s egy ottfelejtett kétágú létrával belülről megtámassza. Hanem akkor már csörömpölt az ablaküveg. Az alhadnagy futva jött át a húsgyárból. Alig ért fel a lépcsőn, szólt a telefon. A századparancsnok hívta. A vörös jelentkezett. És sokáig hallgatott. — Én adtam rá parancsot! — mondta később, határozott hangon. — Vállalom érte a felelősséget. HÉTFŐN KÜLÖNSZÄMMAL jelentkeztek,"két oldalon, kedden a rendes terjedelemben. Kedden a telexügyeletes rövid hírt dugott Laczkó orra alá. A honvédelmi miniszter szólította fel a honvédségi alakulatokat, hogy ahol ezt még nem tették meg, álljanak át a felkelők oldalára. Laczkó Antalért küldött. Az alhadnagy elolvasta a hírt, összegyűrte és zsebre vágta a papírt. — Egy szót se, senkinek! — nézett a kiskatonára. — Alhadnagy elvtárs! — A katona a nadrágja, széléhez szorította a kezét. — A rádió már bemondta. Csengett a telefon. Antalt eligazításra hívták. Gondterhelten jött vissza. Ledobta magát a heverőre, s befordult a falnak. Később Szarka hadnagy kereste, telefonon. — Gyere át! — válaszolta kurtán a vörös, s letette a kagylót. Mióta Laczkó nem látta, a kis hadnagy lesoványodott, arca megnyúlt, mozdulatai leegyszerűsödtek. Kezet nyújtott Laczkónak, azután Antallal behúzódtak a sarokba, s halkan, izgatottan tárgyaltak valamiről. Laczkó magukra hagyta őket. A kis hadnagy fél óra múlva elment. Antal lekísérte. Laczkó a lépcső tetején várta az alhadnagyot: — Most mi less? — Parancsot kaptunk, hogy vonuljunk Pest alá! — mondta kedvetlenül a vörös. — És ti elvonultok? — Mire összeszedel őzködünk, este lesz. Harminc kilométer innen a határ. Fél óra út. Elvégre fegyverbarátok vagyunk! S keserű grimaszt vágott: Laczkó várta, hogy a vörös őt is hívja. Vagy legalábbis mond valamit, mi legyen az újsággal ? Hanem az alhadnagy szó nélkül lement az udvarra, ahol már gyülekeztek a katonák. Laczkó az ablakból nézte őket. * EGY KÉZ NEHEZEDETT a vállára. Hátrapililantott. A sebhelyes Dobák állt mögötte. Viseltesen, szakállasán. — Édesapám! — S egy papírlapot lobogtatott a kezében. — A forradalmi tanács engem bízott meg az újság szerkesztésével! — Parancsolj! — mutatott a főszerkesztő irodája felé Laczkó. — Ott mindent megtalálsz. De Dobák nem indult. Elégedetten dörzsölgette a tenyerét. — Mindig erre vágytam! Hogy egyszer majd valami nagy dolgot csinálhatok! Akármit, csak odafigyeljenek rám! Most megmutatom! Először is délután jelenünk meg! Dobákot elfcalpta a hév. Már nem Laczkónak beszélt, hanem ki, a nyitott ablakon át az odaképzelt tömegnek. Laczkó öllépett tőle. Bement a főszerkesztő szobájába, a fogasról leakasztotta felöltőjét, összehajtotta pokrócát s keresztben átvetette a vállán. Már éppen indulni készült, amikor eszébe jutott a stukker az íróasztal fiókjában. Visszalépett érte, s a zsebébe csúsztatta. (Folytatjuk) tett M. Evan Evans-nek, egy női revükar menedzserének, egy feladata van csak a filmben: összetartani a lányokat, távol tartani tőlük a sok kísértő férfit. Hogy sikerül-e neki — ezt meséli el a film. A. P. Borünnep Agriában Üjabb sokat ígérő idegen- forgalmi program megrendezését határozták el Egerben; „Borünnep Agriában” lesz a neve s ez meghatározza a tartalmát is. Felelevenítik a borhoz kapcsolódó szakmai és népi hagyományokat, Eger történelmi emlékeit, az Egerben gazdag hagyományú népi játékokat, továbbá a diákszínjátszást, és a vándorszínészetet. Szerepel majd a programban várjáték, történelmi lovasbemutató, borkiállítás és borkóstoló is. Temető a X. századból Honfoglaláskori temetőre bukkantak Tiszabercelen, a mezőgazdasági szakmunkás- képző iskola gyakorló kertjében. A X. század végén, és a XI. század első felében temetkeztek e helyre. Egyelőre húsz sírt tártak feL A sírmellékletekből az is megállapítható, hogy a terület a köznép temetője volt. A férfisírokból csupán néhány használati eszköz: nyílhegy, vaskés stb„ került elő. A női sírokban bronz- és ezüstfülbevalókat, gyűrűket, aranyozott ezüst ingnyakvereteket találtak. A leleteket a nyíregyházi múzeumba szállították.
