Pest Megyi Hírlap, 1971. december (15. évfolyam, 283-308. szám)

1971-12-25 / 304. szám

1971. DECEMBER 25.. SZOMBAT ?T/firtop 9 Mire jó a művészet? (10.) — ............................ ................. ( Mi lyen a közönség? Mítosz és realitás Beszélgetés Huszárík Zoltánnal és Sára Sándorral Miért Áldozott mindig ti pénzt, fáradságot, energiát a művészetekre az emberiség, amióta csak leszállt a Iáról és , két lábra állt? A KÖZÖNSÉG ritkán foglalkozik azzal, hogy milyen is ő, mint közönség, de ez nemcsak joga, hanem termé­szetes állapota is. Akkor per­ez*, már érdemes vitatkozni, amikor a közönség egy-egy tagja — bármely tagja: legyen az egyetemi tanár vagy állat- tenyésztő — a maga igényeit, ízlését, általánosnak tekinti. Sokan vannak ugyanis, akik a közvéleményt azonosnak tart­ják a saját véleményükkel. Különösen ha egy-két barát, ismerős, munkatárs is hason­lóan nyilatkozik egy filmről, egy könyvről, egy tévéjátékról. S az még csak hagyján, hogy a maguk véleményét tartják ál­talánosnak; de ezzel együtt gyakran ostobának, ellenség­nek, vagy sznobnak bélyegzik azokat, akiknek más a vélemé­nyük — bár ilyen más véle­mény létezését is alig akarják elhinni! AM, HA LEHÄNTJUK IS az indulatok tüzes burkát, az el­lenvetések — akármilyen fino­man megfogalmazva is —, el­lenvetések maradnak, s bizony, a közönség érzi legkevésbé, hogy mint közönség, mennyire nem egységes. Nem ritkán az egységesnek hitt igények is mi­lyen másként jelentkeznek a valóságban, mint a szóban ki­alakított véleményekben! Néz­zünk csali egy egyszerű példát. A moziüzemvezetők, filman- kétvezetők, s minden, a közön­ség körében csak kicsit is já­ratos ember igazolhatja: ha megkérdeznek száz nézőt, sze­retik-e a háborús filmeket, legalább 70—80-an nemmel vá­laszolnak. Az is bizonyos, hogy a fennmaradó 20—30 igenlő válasz túlnyomó többsége 15— 20 éves fiataloktól származik. S mégis! Bemutatták A halál 50 órája című töméntelen há­borús jelenetet, tankok csatá­ját, égését felvonultató filmet, s százezrek mentek el, nemre és korra való tekintet nélkül, megnézni ezt a produkciót. Idős nénik tömegeit lehetett 'átni a mozikban! Kloss kapi­tány (vitathatatlanul háborús mland jairól) már beszélni sem Érdemes: milliók kedvence ett! A közönség tehát szereti a íáborús filmeket? Ezt éppen így nem lehet állítani, mint az dlenkezőjét. Legfeljebb annyit ehet megállapítani, hogy a nagyar közönség általában íem szereti a háborús filme­det, bizonyos háborús filme- et viszont nagyon is kedveli, ippen az a nagy kérdés, hogy nilyenek azok a „bizonyosak”? TELJESSÉGGEL MEGFEJT- IETETLENEK ezek a kérdé- ek? Nagyon sok még a bi- onytalanság, s a tudománynak > segítenie kell, de azért egyet mást már most is lehet tud- i. Előbb azonban érdemes legvizsgálni az előző mondá­ik egyikében szereplő összeté- ílt: „magyar közönség”. Léte­ik-e vajon speciálisan ma- yar közönség? Hiszen a film írül étén például az évenként emutatásra kerülő, mintegy S0 produkció közül mindössze úsz a magyar, a többi mind ülföldi. A 140:20 arány mel- rtt kialakulhat-e valamilyen emzeti jelleg, a nézőknek va- imilyen nemzeti sajátossága? Valószínűleg igen. A Kloss apitány például siker volt engyelországban, nálunk és lég sok országban, ahol csak etítették. Ám e sorok írója :eretné idézni egy. személyes ményét a közelmúltból. Sör­adóban, tehát Dél-Olaszor- ágban magyar filmnapokat irtottak. A többi között leve­tették A tizedes meg a töb- ek című filmünket is, amely hatvanas években talán a gnagyobb — és jogos — hazai lmsiker volt. Most Olaszor- ágban fanyalogva fogadták. A TIZEDES AZÉRT IS jó Éld a, mert talán >jelez egy yan nézői tulajdonságot, nely a magyar közönségnek bban a sajátja, mint más or- ;ágok közönségének. Ez a Ti­des, mint típus: az ügyes, a pasztáit, a mindenhez ércő, humorú, sok mindenre vál­lkozó, de alapjában a bajo­kat túlélni, átvészelni akaró ember ideálja, olyan, aki — ha nem is lehet nemzeti karak­terrel azonosítani — valószí­nűleg igen sok emberben kel­tett rezonanciákat. Olyan em­berekben is, akik soha nem voltak ilyenek, s talán nem is akartak ilyenekké válni, de mint lehetőség a kisember számára, a magyar történe­lemben, elsősorban a második világháború idején, tömegeket kísérthetett meg. Bizonyos, hogy a magyar mozikban ál­talában a sokat tapasztalt, ér­zelmileg is érett, sőt csalódott, de csalódásain úrrá levő hő­söknek sokkal nagyobb sike­rük van, mint a tiszta, roman­tikus, de naiv szereplőknek. (Ami, persze, megint nem azt jelenti, hogy Magyarországon nincs számtalan híve a roman­tikus történeteknek, akár fil­men, akár más műfajban.) A mozik nézőteréről például csak annyit lehet biztonságo­san megállapítani, több vizs­gálat alapján, hogy a jegyek 65—70 százalékát huszonöt éven aluliak vásárolják, & ez rögtön megmagyarázza a ro­mantikus művek népszerűsé­gét is. Ebből meg az követke­zik, hogy azokat a bizonyos sokat tapasztalt, érett hősöket általában a fennmaradó 30— 35 százalék kedveli igazán. A 25 évnél idősebb korosztályok­hoz tartozók. Tíz-tizenöt évvel ezelőtt már azt hitték, hogy a mezőgazda- sági nagyüzemmel, iparosítás­sal, városiasodással, a tanya­világ is rövidesen megszűnik. Az élet azonban megcáfolta az elképzeléseket. A tanyaiak nagy részét, s nemcsak az öre­geket, a régi életformában ma­rasztalta a nagyobb háztáji állattartás több jövedelme, és a hagyomány, a megszokás, a szülőföld szeretete is... De hogy alakul a következő gene­ráció élete? Tárgyilagosan Sok tanyai iskolában, s a tanyai gyerekek városi kollé­giumában is megfordultam itt, Nagykőrös vidékén. . A megismert gyerekek élénk képzeletében, érzelmeik fej­lettségében, s nyíltságukban is lemérhető: a tanya nemcsak megerőltető munkát, rossz uta­kat, petróleumlámpát jelent. A természetközelség általános élettörvényeket ébreszt, a ma- gárautaltság ügyessé, ötletessé tesz, ugyanakkor az egymásra­utaltság közösségi hajlandósá­got fejleszt. Ezek a gyerekek korán megismerik a küzdel­met, de megismerik az elége­dett fáradtságot is. A faluba, városba menetel kalandos vál­lalkozás — világuk nem beha­tárolt ... Mégis, a tanyán való nevelkedés kétségkívül csök­kenti a továbbtanulásra, a jó pályaválasztásra, a jelenkor megismerésére, megértésére, a képességüknek megfelelő tár­sadalmi bekapcsolódásra való esélyüket. A legtehetségesebbek, leg­szorgalmasabbak azért több­nyire továbbtanulnak. A kö­zépiskola befejezéséhez, a fel­nőttkor küszöbéhez közeledve, a tanultak, megismertek birto­kában, már városiasodott igé­nyeikkel. hogyan tervezik jö­vőjüket? Erről beszélgettem a nagykőrösi Arany János gim­názium leánykollégiumában harmadikosokkal, negyedike­sekkel. ...faluba költözni — Mi Csemőn élünk. A szü­leim már idős emberek, nincs is nagy háztáji gazdaságunk, nem győznék a vele való mun­kát. A tanyaiakról azt hiszik, mindnek sok a pénze. Ezt én magunkról nem mondhatom — érettségi után ezért képesítés nélküli tanítónőnek akarok BIZONYOS KÖZELEDÉS, sőt állandó mozgás a különbö­ző ízlésű, érdeklődésű, felké­szültségű nézők, hallgatók, ol­vasók között mindig van. Az iskola, a népművelés, a kriti­ka, a sajtó dolga is egyebek között, hogy ez a mozgás gyor­suljon, s ha nem is kiegyenlí­tődés — ilyesmire aligna lehet számítani —, de előrehaiadas, fejlődés mutatkozzon. Tulaj­donképpen ezt kívánta szol­gálni a maga szerény eszkö­zeivel ez a kis sorozat is, amelynek most a végére ér­tünk. A tíz részletben talán si­került választ adni a mottó­ban feltett kérdésre. Azért ál­dozott mindig is pénzt, fárad­ságot, energiát« művészetekre az emberiség, amióta csak le­szállt a fáról és két lábra állt, mert a műélvezet olyan szer­ves része az emberi életnek, mint a mozgás vagy a táplál­kozás. S BEFEJEZÉSÜL talán nem árt ennek az utolsó folytatás­nak a tanulságaira is emlékez­tetni. Akinek más az ízlése, véleménye művészeti kérdé­sekben, mint a mienk, az még nem feltétlenül elítélendő. Még akkor sem, ha tényleg nincs igaza. Valamivel több türelem, tisztelet, érdeklődés egymás véleménye iránt: nem árt meg sem a művésznek, sem a közönségnek, t Bernáth László menni. Először otthon helyez­kednék el, máshol nem tud­nám kifizetni az albérletet. Közben tanárképző főiskolára iratkoznék... Hg férjhez me­gyek, biztosan építkezni fo­gunk falun, mert ott a leg­könnyebb építeni, de nem is szeretnék városba menni. A szüléimét is elköltöztetem, nem akarom magukra hagyni őket a tanyán — így tervez Darányi Klára. — Szüleim tíz holdon, egyé­ni gazdák. Lovat tartunk, ku­koricát, rozst termesztünk. A két idősebb testvérem persze nem látott jövőt az egyéni gazdálkodásban, a bátyám tér- képásztechnikus, a nővérem állami gazdaságban dolgozik. Az édesanyámmal és a nővé­remmel sokszor beszélgetünk arról, hogy jó lenne a faluba költözni. Holló Franciska is, érettségi után, képesítés nélküli tanító­nőként szeretne elhelyezkedni. De amikor már a harmadik diáklánytól hallom, hogy pe­dagógusnak készül — a tápió- györgyei Druga Margit úgy tervezi, a középiskola után tanítóképzőbe megy — megle­pődöm. Közösen próbáljuk kideríteni, miért ilyen egyfor­mák, és egyhangúak elképze­léseik? Az biztos, hogy a közeli falu érettségizett lá­nyoknak nem kínál sokféle elhelyezkedési lehetőséget. A tanyáról viszont a városba va­ló bejárás — dolgozni, to­vábbtanulni — lányoknak elég nehéz. Aztán itt vannak az előítéletek, Druga Margitról például kiderül, hogy nagyon szereti a mezőgazdaságot, diáktársai között is kerté­szeti szakkört vezet Dehát a mezőgazdaság még mindig nem „divat”, azután, ha a mezőgazdaságban tanulna to­vább, hogyan utasíthatná ő brigádvezetőként üzemveze­tőként a falujabelieket? A tanyai életformában , ő sem lát jövőt, szintén a köz­ségbe kívánkozik. Csak egyi­kük, Demeter Judit tartja elképzelhetőnek, hogy a ta­nyán marad. Igaz, az ő család­juk Kocséron, tanyaközpont­ban él. Demeter Judit érett­ségi után vagy a községi gyógyszertárban vagy a postán helyezkedik el. Mind a négyen jő tanulók. Itt a városban, az iskolában, a kollégiumban természetessé vált számukra a könyvtár, a fürdőszoba, a múzeum, a vil­Huszárik Zoltán és Sára Sándor nemcsak a Szindbád című film alkotóművészeiként emlegethetők együtt — Huszá- rik rendezte, Sára fényképez­te —, hanem mint gyerekkori ismerősök is: együtt jártak az aszódi gimnáziumba, bár nem egy osztályba. Huszárik Do- monyban, Sára Túrán élt gye­rekkorában, szüleik ma is ezekben a községekben laknak. Első alkotói találkozásuk Hu­szárik diplomafilmjében tör­tént a főiskolán, amelyet Sára fényképezett. Arról kérdeztük mindkettőjüket, hogyan kötőd­nek gyerekkori környezetük­höz, élményvilágukhoz, ho­gyan nyilvánul ez meg művé­szetükben? — Gyermekkorom faluja, Domony — mondja Huszárik Zoltán —, közvetlenül a hábo­rú előtt még a félfeudális lét keretei között tengődött. Ez nemcsak egy anyagi világot ha­tározott meg — nagybirtokok voltak — hanem egy önma­gába zárt közösséget is. Do- monyból az emberek akkori­ban ritkán mozdultak ki, szűk közösség keretei között éltek, amely kénytelen saját illúzióit, mítoszait megvalósítani. A népmesék és rigmusok szabad asszociációs rendszerében és a babonák szürrealisztikus vilá­lany, a mozi. De a beszélgeté­sekből kiderül, érettségi után, felnőtt életüket nem a város­ból, az iskolából —> a tanyá­ról kezdik! A tanyáról, amely­nek viszonyaiba azonban már nehezen szoknának vissza. A tanyáról, amely az elhe­lyezkedési. továbbképzési le­hetőségektől, mindentől mes­szebbre esik: választási le­hetőségeik is leszűkülnek te­hát. Közben, máris érződik, hogy nagyobb súllyal neheze­dik rájuk az egész család gondja, jövője. A látóhatár Korunkban, társadalmunk­ban, a gyorsuló változásban az egyik fő folyamat az ipa­rosodás, a városiasodás, mun­kában. életvitelben, gondol­kozásban. Ez a folyamat fa­lun már a mai felnőttek éle­tében jórészt bekövetkezett, de a tanyákon a nagyobb ház­táji gazdálkodás, a lakásvi­szonyok az életformát s a gondolkodásmódot jószerint megtartották a hagyományos keretek között. Az urbanizá­ciós váltás itt rájuk, a most következő generációra hárul. Fs. a váltás mélyebb, alap- I vetőbb lesz náluk, mint ahogy az a községekben bekövetke­zett, hiszen a tanyaiaknál költözködéssel jár: s feltehe­tően az előző generációt sem hagyhatják magukra majdan a néptelenedő tanyán. Holló Franciska és a töb­biek ezt érzik, látják. Lovat, 20—30 sertést tartani — egyi­kük sem vállalná. De tudják, azoknak a társaiknak sincs erre hajlandóságuk, akik nem tanultak ■ tovább. A jó utat, villanyt, mosógépet, televí­ziót nem akarják nélkülöz­ni. Terveikben a községbe (tanyaközpontba) költözéssel kerttel, családi házzal szá­molnak, így megmarad a ko­rábbi életforma több, szá­mukra kedves eleme. (A vá­rostól idegenkednek.) Egyéni törekvéseik majdan társadalmi folyamattá széle­sednek. A társadalom dolga, közös törekvéseik felisme­rése, jó irányba támogatása. Padányi Anna gában érezték magukat ott­hon. Gyerekkoromat ez a fajta élményvilág határozta meg. — Ezt az élményvilágot hogyan használja fel? — Nem használom fel köz­vetlenül, engem csupán meg­határoznak ezek a hazulról ho­zott jelképrendszerek. Szá­momra ezek sohasem realisták. Talán ezért sem gondolkozom realista formanyelvén. Szá­momra döntő az a kifejezés­beli sokrétűség, ahogyan a fa- lumbeliek — a népmeséktől a hiedelmekig — elképzelték a világot. — Innen tehát az Elégia és a Capriccio című filmjei­nek sokszor allegórikus, il­letve szürreális jelképrend­szere? — Az Elégia az elmúlásról szól, tehát egy absztrakt foga­lomról. Ez a fogalom konkré­tan a lovak szerepének elmú­lásához kötődik, hiszen alig van ma már lovakra szükség. Gyerekkoromban lovak között éltem, jól ismertem antropo- morf „emberies” jegyeiket. Ezt is felhasználtam és azt is, amit tudtam a lovak köré szőtt számtalan legendából. A Cap­riccio a képzelet lassú kiapa­dásáról szól egy hóember ürü­gyén, amely sajnos mostaná­ban már elolvadhat úgy, hogy az emberek képzeletében se- miféle nyomot nem hagy, fan­táziájukat nem indíthatja meg. Amikor én gyerek voltam az én fantáziámat bizony megin­dította. — Hogyan fogadta ezeket a kisfilmeket a falusi kö­zönség, ha egyáltalán látta? — Az Elégiát levetítettük a falumban, s a miskolci kisfilm- vesztivál során számos borsodi faluban. Meglepő módon reá- 1 gáltak, rezonáltak, értették, jobban, mint a városlakók. — Talán azért is rezonál­tak ezeknek a filmeknek a hullámhosszán, mert a falu­si emberek is ugyanúgy kötődnek a természethez, mint ahogy ezek a filmek? — Ez is lehet. Szerintem eb­ben az elgépiesedő tárgyi vi­lágban mindenképpen meg kel­lene tartani az emberies kap­csolatot állatokkal, növények­kel, természettel... • — A Szindbád gyönyörű képsorait adja a természet sokértelműségének. — Igen. A természet és az elmúlás — s az elmúlás is az egyik alapmotívuma a Szind- bádnak — egymással rokonok. Talán ezért is fedeztem fel magam számára Krúdyt és a Szindbádot. — A Szindbádban — és az Elégiában is — pillanatokra felvillanó falusi karakterfi­gurák valóban falujából, Domonyból valók? — Valóban. Miután Itt arról volt szó, hogy arcoknak, ka­raktereknek, gesztusoknak je­lentése legyen, s én ezeket a figurákat, mimikát, mozdulato­kat ismertem, tehát számomra jelentése is volt — felhasznál­tam, mert az ember csak azt tudja felhasználni amit is­mer. — Több filmemben használ­tam túrái statisztériát — mondja Sára Sándor — pél­dául a Feldobott kő-ben is, vagy túrái népviseletet Sok­szor forgattam már Túrán és környékén, mert gyermekko­rom emlékei ilyenkor fantáziá­mat szükségképpen terméke­nyebbé teszik. — Annál is inkább mivel a Feldobott kő köztudottan életrajzi ihletésű!.. — Igen, ebben a filmemben megtörtént eseményekről volt szó, ezért el sem tudtam vol­na képzelni, hogy ne azok sze­repeljenek, statisztáljanak benne, akik akkor is az éle­temben szerepeltek. Ezt úgy kell érteni, hogy táji emlé­kek, karakterek, arcélek.. , amelyekre emlékeztem. — Élményei, emlékei te­hát alkotásai során vissza­térnek. ‘ — A főiskolán például első filmetűdöm egy újabbkori nép­balladából táplálkozott a Szende báró leányából, amit otthon hallottam. Ma is ének­lik Túrán. De nehogy azt gon­dolja valaki, hogy egyetlen él­ményforrásom Túra. Ez lehe­tetlen is lenne, hiszen csaknem 20 évig éltem Budapesten, al­bérletben a VIII. kerületben, és környékén, ezt ugyanúgy isme­rem. Vagy hasonlóképpen ott­honos vagyok Párizsban, fél évig tartózkodtam kint. Vagy ott van Erdély, ahol csaknem egy évig dolgoztam, forgattuk az Itélet-et. Ez a film, vagy az Apa, a Gyermekbetegségek, az Ünnepnapok világa mind is­merős nekem, otthonosan moz­gok bennük. S ki tudja mi lesz még nekem ilyen ismerős az életben... — Ezt nevezhetnénk reá­lis társadalomérzékenység­nek is. Vagyis mindig azt a területet és problémát szán­dékozik megismerni, ami éppen izgatja. Kisfilmjei is jól mutatják ezt: Cigányok, Vízkereszt, Pro Patria. — Társadalmi problémák iz­gatnak, olyan társadalmi prob­lémák, amelyek hasonlóak Tú­rán, a Hortobágyon, Erdélyben, Párizsban, a VIII. kerület­ben ... Berkovits György 71 december Vizsga előtt a Gödöllői Agráregyetemen. TANYÁKRÓL - KOLLÉGIUMBA Elkésett generáció?

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents