Pest Megyi Hírlap, 1971. december (15. évfolyam, 283-308. szám)

1971-12-01 / 283. szám

1971. DECEMBER 1., SZERDA r*M 0ECYKI kJűrlap Két munkásszállás — kétféle légkör Hogyan kerültek munkás- szállásra, miért dolgoznak ott­honuktól távol, miért vállal­ták a vándoréletet? — kér­deztem a szentendrei Beton- és Vasbetonipari Művek, va­lamint a Vízügyi Építőipari Vállalat szentendrei, 16. szá­mú telepe munkásszállásain. Az emberek Kita János lakatosipari ta­nuló volt odahaza, Nyírturán. Szombatista mestere azonban a mozitól, a tévétől, a húsétel­től, a sok beszédtől, minden­től eltiltotta. Egyszer aztán megunta ezt a sanyaníságot, s a barátja, Borsodi Zoltán után jött Szentendrére. Itt, tizen­nyolcéves fiatalok, kétezer-öt­száz forintot keresnek lapáto­lással. Magukra havi nyolc­százat költenek, a többit ha­zaadják. Kita János pénzét az édesanyja félreteszi. Kéthe­tenként hazajárnak: sokszor végig állva teszik meg az utat. Deschner Éva kereskedelmi tanulóként ezerkétszáz forin­tot keresett, amikor eljött ha­zulról, a fővárosból: összeve­szett a mostohaanyjával. Régi munkahelyéről, illetve az ipar­cikk-kereskedelmi iskolából, könnyen elengedték, intézeti lakás szóba sem került — ő pedig ezerkétszáz forintból, albérletbe... Itt a kereset, majdnem a kétszerese, a szál­lás olcsó. „Adjatok valami kaját, mert két napja nem et­tem!” — ezzel lépett a szálló­ba. Az első héten, kölcsönök­ből élt, szintén hitelre, hasz­nált kabátot is vásárolt már, egy szál ruhában érkezett. Józsi bácsi, e szálló legidő­sebb, s legrégibb lakója, a Balaton mellől jár Szentend­rére. Szidja a rendetlenséget, a részegeseket — de marad, holott már nyugdíjba mehet­ne. Azt mondja, itt több pénzt keres, mint otthon, de talán a természete is hajtja. Fiatal takarítónő, javító-ne­velő munkán: ha rányitják az ajtót, hátrál, összerezzen, de ha kedvesen szólítják, arca, szeme átmelegszik. Pető Anna szülei elváltak — ők hatan, testvérek, állami gondozásban nevelkedtek. A lány már több munkahelyen, több albérletben megfordult, legutóbb ötödmagával, ágy­bérletben élt: hatszáz forintot fizettek személyenként. A Vasbetonipari Művekhez a rendes szállás és a magas ke­reset miatt állt be: a műhely- csarnokokban takarít, szerel, azt mondja, még darut is ke­zelt — kétezer-háromszáz fo­rintot keres. j Többségük, eddig, vidéken élt: most elszakadnak a ha- gyofnányoktól (de hiszen ma­ga a vidék is, változik) érzik, az apák életét nem élhetik tovább. Űj munkahelyükön a legnagyobb, áthasonító él­mény, a technikával való ta­lálkozás. És miközben beton­elemek, víztárolók, új, racio­nális, hideg és szép mértani formák alakulnak kezük mun­kája nyomán, miközben kifor­málják új tárgyi környezetü­ket, alakul személyiségük, éle­tük, s benne a jövőjük is. Ellentétes mentalitás Két munkásszálláson jár­tam. A vízügyiek barakképü­letben berendezett, rendes, tisztán tartott szállásán tizen­öt forint havi bért fizetnek a lakók. A vasbetonipari szál­lóban a nyolcszorosát. Ez is érzékelteti a kettő közti kü­lönbséget. Két munkásszállá­son jártam, két ellentétes mentalitással találkoztam. A silányabb szálláson, munka­helyen összhang, barátság, mértéktartás, fegyelem. Az új, korszerű munkásszállóban csak úgy ömlik a panasz So­mogyi Pálné gondnoknő szá­jából a jobbakat is magával- sodró ittasságról, eladósodás­ról, durvaságról. Az okok sokfélék. A víz­ügyieknél magas a követel­mény — az idén mindig száz­hetven százalékot .teljesítettek — magasabb a kereset, ezért többet is kívánhatnak, jobban tudnak válogatni az emberek között. Itt kialakult a törzs- gárda, nem ismerik a munka­erőhiányt, nincs munkásfel­vétel. A Vasbetonipari Mű­veknél, tehát a szállóba is, ahol viszonylag nagy a fluk­tuáció, könnyen felvesznek bárkit... A két munkásszál­láson kialakult, különböző légkör, mentalitás eredői sok­félék. Mégis, szembetűnik az egyik helyen meglévő demok­ratizmus, a másikon ugyan­ennek a hiánya. A vízügyieknél, ahol a szo­batársak többnyire ugyanan­nak a brigádnak tagjai, az újonnan érkezett, kialak uat közösségbe lép, írott és írat­lan szabályokkal találja ma­gát szembe. Ha megszegi azo­kat, a közösség kiveti magá­ból, már ez is serkent. Ha vi­szont beleilleszkedik, akkor a csoport egyenrangú tagjaként, már nemcsak önmagáért, ha­nem másoikért is felel, a töb­bieket is alakítja. Az emberek itt aktív, cselekvő magatar­tást tanúsítanak... A másik szállóban ismerik ugyan a felülről való rendszabályo­zást: a fegyelmit, kitiltást, a fiatalok társalgójának bezárá­sát. De a csoportoknak nincs módjuk arra. hogy tagjaikat megválogassák. Ezért éppen a jobbak, elhatárolják magu­kat, passzivitásba vonulnak. S azokat, akik másokért, a többiekért nem tesznek sem­mit, az fenyegeti, hogy ké­sőbb majd magukért sem tesz­nek. Passzivitásuk önzésbe vagy apátiába fordulhat... A vízügyieknél — a közvet­len felső vezetés is a magáé­nak érzi a dolgozók magán­életbeli, emberi problémáit. Csíki Jenő építésvezető utána­jár OTP-ügyeiknek. Egy kő­művesüket e1 vomókúrára küld­ték — az akció sikerrel járt... S ha már kialakult egy jó kol­lektíva — mitől kell óvni,.félni, tartani, nehogy szétugorjon? Balogh Ferenc vízmester sze­rint a közöny, az igazságtalan­ság a legnagyobb bomlasztó. Nem ismerik a fluktuációt, de amikor tévesen számolták, fi­zették áz évi nyereségrésze­sedést. hatan kiléptek har­mincötből. A segédmunka nem lehet cél A fiatalabbak a munkás- szállásokon is tudják, hogy a segédmunka nem lehet cé1, ebben a tevékenységben az ember is előbb elkopik, de az sem biztos, hogy mindig ek­kora keresletnek örvend a se­gédmunkás. A megismert fia­talok közül Borsodi Zoltán Ki­ta Jánossal gépkezelői tanfo­lyamra készül, Kalló Mihály kőműves, Dengi Tibor köny- nyűgépkezelő szeretne lenni. Törekvéseik egybeesnek a vál­lalatok szándékával, mindkét munkahelyen van szakmun­kásképzés, szorgalmazzák a tanulást. A korszerű technika azonban a nyolc általánosnál magasabb általános művelt­séget követel. A városban szervezett, dolgozók általános iskolájába a megismert fiata­lok közül csak ketten jelent­keztek, Dengi Tibor és Borso­di Zoltán, bár sokuknak hiányzik az általános iskolai képzettség — de, különösen a vízügyi építőknél, a nyolc hó­napon át tartó, tizenkét órás munka mellett, nagy megter­helés az iskola. Ugyancsak közülük négyen esti gimná­ziumba jelentkeztek, de ké­sőbb lemorzsolódtak ... Pe­dig a rendeletek alkalmat ad­nak a továbbtanulás könnyí­tésére. Mind a szakmai, mind az általános beiskolázásnál mód nyílt a munkaidőn belüli képzésre. Ugyancsak lehető­ség teremtődött a közelmúlt­ban az úgynevezett, magán­vizsgára előkészítő tanfolya­mokra: a tanulók itt nem az iskolapadban, hanem korre­petálással készülnek a vizs­gákra. A jövő érdekében A másik, szervezést sürgető probléma a jövő, a letelepedés kérdése. Pető Anna volt álla­mi gondozott a közeljövőben férjhez megy: vőlegényének szüleihez, egy Vác környéki községbe költözik. A Vasbe­tonipari Művek munkásszál­lásán, ahol lányok is élnek, sok házasság kötődik. A há­zaspároknak, el kell hagyniuk a szállást. Albérletbe költöz­nek, s ezzel szinte lehetetlen­né válik számukra a takaré­koskodás. (Máshol, például a váci DCM-ben, már történt kezdeményezés házaspárok munkásszállási elhelyezésé­re.) A nyírturai Kita János háza már felépült otthon. Nagy László kőműves Szent­endrére nősült, felesége, szü­leihez költözött. Borsodi Zol­tán édesanyja szintén családi házra teszi el a fia keresetét. Valószínűleg, ő is otthon épít­kezik majd, ahogy azt a víz­ügyi építőipari vállalat meg- lettebb korú dolgozói csele- kedték. De vajon erős szálak kötik-e ezeket az ipari mun­kásokat a szülőfaluhoz? Vagy csak azért gyökeredzenek oda, mert az építkezésnek ott kita­posott útjai kínálkoznak? Az országos érdek is a távoli le­telepedést indokolja? Milyen arányban? Nem kíván ez a probléma felülvizsgálást, szer­vezett irányítást? Ezekbe a kérdésekbe ütköz­tem a szentendrei munkás- szállásokon. Padányi Anna Hajszállal sem ...lehetnek vastagabbak vagy vékonyabbak a dugattyúk. A Csepel Autógyár dugattyú­üzemében precíz műszerekkel ellenőrzik minden kikerülő darab méreteit. Foto: Urbán Húsáru húsz faluba A bakon jászon tlász! ói ÁFÉSZ, valamint a veszprém- varsányi és a romándi terme­lőszövetkezetek összefogásá­val megoldják az északi Ba­kony húsz községének folya­matos hús-, töltelékáru- és tej ellátását Harminc kilométer Százmillió rubel értékű gyógyszer Hosszú lejáratú szerződést írtak alá kedden Budapesten a Medimpex Külkereskedel­mi Egyesülés vezetői. A több éve együttműködő vállalatok kereskedelmi kapcsolataiban a most megkötött szerződés az egyik legjelentősebb megál­lapodás. Ennek értelmében az 1973—75-ös időszakban Ma­gyarország 105 millió rubel értékű gyógyszert és gyógy­szeralapanyagot szállít a Szovjetuniónak. A szerződés lehetőséget biztosít gyógy­szeriparunknak, hogy előre felkészüljön bizonyos gyógy­szerféleségek előállítására. Külön szerződést írták alá a Szovjetunióból importált ké­szítményekre. 1975-ig 8 mil­lió rubel értékű gyógyszert vásárol szovjet partnerétől a Medimpex. A hagyományo­san importált antibiotikumok, oltóanyagok és gyógyszer- alapanyagok mellett növe­kedni fog a speciális termé­kek behozatala is. Képek egy kiállításon A teleobjektív, a fény­képezőgép lencséje kímélet­len. Rögzíti a valóságot, az élet nagyszerű pillanatait és a kegyetleneket, a tragikusa­kat is. A Nemzeti Múzeum nagytermében állok a hatal­masra felnagyított filmkockák és fotók előtt, megjelennek a harminc év előtti háború ese­ményei. Lábaim mintha öntött vas­ból lennének, amelyeket mág­neses padló húz magához. Nem tudok továbblépni, szo- bafalnyi kép, hosszú, ősz sza- kállú aggastyán, vállán pus­kával búcsúzik fehér fejken­dős asszonyától, s az rábo­rulva zokog A háttérben: me­netelő asszonycsapat, kapa és ásó fegyverekkel. A kép fel­irata: a Leningrád környéki falvak népe a partizánok ol­dalán indul harcba a fasiszta megszállók ellen. Es amikor erőt gyűjtök, s tovább lépek, másik óriás fo­tó, a leningrádi piszkárjovkai temetőről: sírok, fehér kövek tízezrei végeláthatatlan sorok­ban, 700 ezer ember — gyer­mek, asszony és öreg — halt meg a nácik blokádja alatt. jenkit nem feledünk és semmit nem feledünk." És Breszt és Kijev és a Bu­bi j-Jár? És hiába a gyönyörű, színes fotók az újjáépült régi városról, a Krescsatikról, és a folyón túli új, ultramodern lakónegyedről, ők kísértenek, akik nem érték meg s ők is, akik megérték az új hajnalt, de idegrendszerükbe örökre beleivódtak a rettenet, a halál évei, a skorbutos éhezés mo­noton hétköznapjai. Es hány hős város van? Ogyessza és Szevasztopol? És van a szenvedésnek és ki­tartásnak mércéje, hőfoka? Mennyit bír ki és mennyit bír el az élő ember, a fönnmarad­ni akaró város? Szevasztopol ostroma kétszázötven napig tartott, és utána jött 1942. jú­lius másodika, amikor a szov­jet csapatok visszavonultak, és beözönlöttek Hitler meg­szállottjai, és a város lakói nem mondtak le arról, hogy újra emberként élhessenek, harcoltak, szabotáltak, pusz­tították a betolakodókat, egé­szen 1944. május nyolcadikáig, amikor övéik ismét visszatér­tek. Így volt, igen, de ez a vá­ros már 1917 és 1920 között is hadak átvonuló-területe volt, és küzdött a szovjet ol­dalán, és előtte, 1853 és 1856 között, harcolt fönnmaradá­sáért a krimi háborúban. Hányszor halhat mag egy város és hányszor születhet újjá? És Volgográd? Még Cáriéin volt a polgárháború alatt, gyilkos ütközőpont, a fehérek ott véreztek el falai alatt. És azután, Sztálingrád korában is kitartott a végsőkig, háztól házig, omladéktól törmelék­hegyig folyt benne a küzde­lem. És ott morzsolódott föl a másik fehér hadsereg, a német fasiszták színe-java. Roosevelt amerikai elnök le­vele fakszimilében. Köszö­net a hősöknek; igen, mert itt vett fordulatot a második vi­lágháború, 1943 január végén, itt adta meg magát Paulus ve­zértábornagy több százezer­ből maroknyivá zsugorodott katonáival. Gigantikus emlékművek az újjáépült Volga-parti város fölött, ötszörös és még na­gyobb arányok, az élő ember kis paránynak látszik előttük. Nem lehetnek eléggé nagyok, nem lehetnek jeléggé monu­mentálisak, nem adhatják vissza, nem örökíthetik meg a szenvedésnek, a halálnak és a kitartásnak, és a hősiességnek és a hazaszeretetnek azt a ki nem tapintható, meg nem fog­ható nagyságát, amelyet mil­lió és millió szovjet ember, millió és millió percben és helyzetben névtelenül tanúsí­tott. Es ott van a történelmet idéző képeken Moszkva, a Kreml, a Vörös tér a Lenin- mauzóleummal. Díszszemle 1941. november 7-én az ostromlott, félkaréjban körülvett fővárosban. Akkor jelkép és buzdító himnusz, a győzelem kiindulópontja: a csapatok a díszszemléről egye­nesen a frontra, a város alá, a volokalamszki országúihoz vo­nultak. Egy másik képsor is megje­lenik előttem: 1945. május 9, a győzelem napja. A Szállnak a darvak című felejthetetlen szovjet film zárójelenete. Ba­juszos orosz katona egy kaca­gó csöppséget tart a magasba es nagy, boldog és fölszabadult csókot cuppant a meztelen popsijára. És Itt van a huszonhat év­vel ezelőtti filmhíradó kina­gyított kockája, bizonyítva a történelem igazságtételét. A lefegyverzett betolakodók, a megvert hitlerista hadifoglyok tíz- és tízezrei vonulnak a Vörös téren leszegett fejjel, s nyomukban locsolóautók friss vízzel mossák tisztára a hatal­mas tér kövezetét. Jövünk kifelé, azt mond­ja a nyolc és fél éves, har­madikos fiam: — Tudod, apa, mi tetszett nekem a képek közül a leg­jobban? — Biztosan a szép, új váro­sok, a színes parkok és ját­szóterek. — A, ilyet mindig látok. — Hát mi? — A harcok és a felszaba­dulás. — Megértelek fiam, ez tényleg izgalmasabb. De mit gondolsz, a háborúban milyen életük volt az embereknek? — Hát... hát... nem tu­dom. Sokkal rosszabb, mint most. P Éhség, felelem, pusztulás és gyász. Számukra, akik azóta nőttek föl, nem érzékelhető, teljesen ismeretlen fogalmak. Köszönhetik a hős városok fiainak és leányainak. Hetesi Ferenc Pál N em tudom, más ho­gyan lenne ezzel, én mindenesetre meg­hökkentem. Mert annyi mindenről hall az ember. És jó dalgokat is hall az ember. Most 'csak a jó dolgokról írnék. Azokról, amelyek előre visznek. Amelyek bizonyítékai a békés, építő életnek. Egyik jó, legjobb példa erre a testvérvárosok intézménye. Szovjet és francia, szovjet és magyar, finn és magyar, ma­gyar és olasz, német és szov­jet, szovjet és bolgár városok létesítenek egymással testvér- városi kapcsolatot. Persze, nemcsak ezek a városok. Ha listába vennénk a kapcsolato­kat, egy egész újság is kevés volna erre. Hosszú oldalakon sorakoznának a testvéri, ba-' ráti országok városainak —és különböző társadalmi rendsze­rű országok városainak neved. Bizonyságául annak, hogy bé­keakaratát az emberiség ilyen kisebb közösségek, a városok révén is természetes módon ki tudja fejezni. Épp ezért hökkentem meg azon, amit a napokban hallot­tam. Nem két távoli, de test­véri országban levő, nem is két távoli és más társadalmi rendszerű országban levő vá­ros — hanem két, azonos or­szágban, sőt, azonos megyében levő város létesített egymással testvérvárosi kapcsolatot. Ma­gyarország tizenkilenc megyé­je közül Pest megye csak az egyik, ám két városa úgy tar­totta jónak, hogy egymással lépjenek hivatalosan is test­vérvárosi szövetségre. Ez aztán végképp meghök­kentő. Harminc kilométerre vannak egymástól — de az is lehet, hogy negyvenre. Ha képviselőik egymáshoz utaz­nak, vagy valami megyei ér­tekezleten a megyeszékhelyen találkoznak, a távolság altkor is egyforma! De az egyik vá­rosnak nincs szállodája, s az odautazó delegáció nemcsak hazamehet este, hanem kény­telen is hazamenni. Aztán: mindketten a megye északi fe­lén vannak — így lényegében a bevásárlást sem tudják a másik helyen jobban lebonyo­lítani. Gyanús nekem ez a kapcso­lat. Ennek a két városnak a polgárai a legszürkébb hétköz­napokra szövetkeztek. Kikap­csolják azt a színt, azt a ro­mantikát, amelyet a távolság, a másnyelvűség, esetleg a más társadalmi rendszer adta ket­tősség — vagy amit mindez együtt jelent. Ezek konokul azt mondják: én, Vác, a nemsoiká- ra 900 éves város (oklevéllel elismerten vagyok kilenc év­százada város), én, Vác, a kül­lemében barokk jellegű, pati­nás város, az ország- és világ­hírű gyárakkal, gyáregységek­kel büszkélkedő iskolaváros — és én, Gödöllő, a majdnem év­ezrede bizonyítottan faluként létező település, az agráregye­teme és a tudományos intéze­tei, híres gyárai révén hat éve városi rangra emelt, még ki­csit falusi Küllemű település — mi ketten, Vác és Gödöllő, testvérvárosi kapcsolatra lé­pünk. Rokonszenves nekem ez a kapcsolat. Mert így teljes az összkép, összekapcsolódnak a távoli — és összekapcsolódnak a közeli pontok. A glóbuszpon­tok, a térképpontok — az em­beri közösségeket jelző pántolj, az azonos célú emberek lak­helyét jelző pontok. Murányi József Vízóragyárból s Nem marad kihaszm A Szabolcs-Szatmár megyed Állami Építőipari Vállalat át­adta a MOM Mátészalkára te­lepített vízóragyárának 3200 négyzetméter alapterületű sze­relőcsarnokát, és az új üzem központi épületét, amelyben helyet kaptak a szociális léte­sítmények. A, korszerű légkondicioná­ló berendezéssel ellátott víz­óra szerélőcsarnok azonban még nem töltheti be a tervben, rögzített rendeltetését, mert a vízóragyár felszerelése, gépi berendezése csak 1972-ben kerül beépítésre. A MOM igazgatósága az idő, a kapacitás, a hely kihaszná­lását más módon: szemüveg­lencse-gyártással oldja meg. zeműveglencse 'dalian az új csarnok Az NDK-beli Zeiss Művek li­cence alapján és gépi felsze­relésével rövidesen megkez­di a most átadott szerelőcsar­nok kétharmad részében a Meniscus szemüveglencsék gyártását. Négy egység kezdi meg a termelést, s ezek mindegyike havonta negyvenezer szem­üveglencsét készít. A szemüveglencse gyár­egységek évi össztermelé­se eléri majd a négymil­lió darabot. A gyár terméke iránt a hazai kereskedelemben és külföldön is nagy az érdeklődés. A szemüveglencsék nagy részét a Szovjetunióba szállítják majd.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents