Pest Megyi Hírlap, 1971. november (15. évfolyam, 258-282. szám)

1971-11-28 / 281. szám

8 '“'"kSCífEssp 1971. NOVEMBER 28., VASÁRNAP J. ZOLOTARJOV: Edzősors Úgy történt minden, aho­gyan vártam: virággal és ze­nekarral fogadtak. Az egyesület minden focis­ta tagja családostul vonult ki a fogadásomra. A fiúk vál­lukon vittek ki a pályaudvar előtti térre, ahol rögtönzött gyűlést tartottak. A tisztele­temre összesereglett tömeg fölött hatalmas transzparens rikítóit: „ÜDVÖZÖLJÜK AZ ŰJ EDZŐT!!!” A város legte­kintélyesebb sportmecénása egy jókora, pirosra sült ke­nyeret meg egy dobozka sót, a helyettes egy lakáskiutalást, a helyettes helyettese pedig egy lepecsételt, tömött boríté­kot nyomott a kezembe. A nők kendőiket lobogtatták fe­lém, a gyerekek bájosan inte­gettek, a felnőtt szurkolók pe­dig kórusban fújták: „Meg-jött, vég-re! Él-jen! Éljen!” Én diszkréten mosolyogtam, röviden válaszoltam az üd­vözlő beszédre, majd kocsiba ültem, berántottam a Volga ajtaját és töprengve dőltem hátra a kényelmes bőrülésen. Az efféle fogadtatás ugyanis nem volt már újság nekem. Engem ilyesmivel már aligha lehetett bámulatba ejteni. * Másnap reggel megláto­gattam a város vezetőit. Ha­tározottam kinyilatkoztatták, hogy náluk magas fizetést és határtalan bizalmat élvezhe­tek. Napköziben összehívtam a focistákat és grafikonon sűrít­ve vázoltam előttük az élenjá­ró fővárosi csapat elleni dön­tő mérkőzésre való felkészülés tervét. Egyetlen hét állt a rendel­kezésemre. Rettenetesen meg- izzasztott minden játékos. Va­lamennyi tapasztalatomat, tu­dásomat, energiámat, találé­konyságomat igyekeztem a lá­bukba varázsolni. Megismer­tettem velük a modern labda­rúgás legújabb taktikai elveit. Fokoztam az általános erőn­léti felkészülést. Arra is meg szerettem volna tanítani a fiú­kat, hogy ne csak a lábukkal, hanem az eszükkel is dolgoz­zanak. Tekintélyem a hét folya­mán szüntelenül nőtt, s a mérkőzés előestéjén érte el a tetőpontját. A találkozó előtt félórával még egyszer elismételtem a játékosoknak a taktikai uta­sításokat, lelket öntöttem be­léjük újra és — a szállásom­ra mentem. Leültem a televízió elé, s vártam. » A közvetítés első nyolc per­ce alatt mozdulatlanul terr peszkedtem a fotelben. Elő- érzetekkel gazdagon megál­dott ember vagyok. Ezért a kilencedik percben könnyedén felálltam, kihúztam az ágy alól bőröndömet, és a már jól beidegződött mozdulattal nyi­tottam föl a fedelét. Ugyan­ekkor az egyik fővárosi csa­tár hirtelen kiugrott. Lövés! — -mire á szvetteremet és két ingemet a bőröndbe ejtettem. A sok-sok ezer szurkoló két­ségbeesve szisszent fel. Kapu­fa!... A szvettert és egyik TÓTH JULIANNA: HÁBORÚ EGY MODERN PÁR ess A fiú kedves esetlenséggel meghajolt a lány előtt, és öt szál tűzpiros rózsát nyújtott át. A lány tengerzöld szemé­ben hálás mosoly fénylett, amikor átvette az illatos virá­got. Gyengéden beleborzolt a fiú hajába, és kellemes, alt­hangján megkérdezte: — Szeretsz még? — Imádlak — felelte a fiú mély meggyőződéssel, és lop­va megsimogatta a lány ke­zét. — Hogy is kezdődött? Em­lékszel? — kérdezte ábrándo­sán a szőke teremtés. — Persze, hogy emlékszem. Lehet azt elfelejteni? Én meg­álltam a présgép mellett, mert leejtetted a franciakulcsot. Felvettem... — Akkor én megköszöntem, és azt mondtam, hogy nagyon kedves vagy. — Aztán az első komolyabb beszélgetésünk! Mind a ket­tőnknek ordítania kellett, hogy túlharsogjuk a gépterem zaját... — Miről is ordítottunk az elején? — lehelte kedvesen a lány. — Zenéről, irodalomról, ko­sárlabdáról. — Aztán az első sétánk, a központi raktárban. Amíg ar­ra vártunk, hogy Zortvai szaktárs kiadja a gömbvasat. — Emlékszel, amikor elő­ször szorítottam meg a kezed, az üzemi bizottság előtti fo­lyosón? — Lehet azt elfelejteni? — sóhajtott boldog emlékezéssel a lány, Majd így folytatta: — Es mikor mondtad először azt, hogy szeretsz? — Amikor a hengerelt acélt készítettük elő külföldi szál­lításra, és a főmérnök egy pil­lanatra félrenézett. — Azt hiszem, tévedsz. Ak­kor mondtad először, hogy szeretsz, amikor Dombai mu­rizott, hogy mi vagyunk a hi­básak. amiért a szalag meg­állt a gépműhelyben. — Lehet, hogy igazad van ■— nézett maga elé a fiú el­gondolkodva. CSUKA ZOLTÁN: Tiszta vizet a pohárba Te pedig, költő, ne kertelj, ne homályoskodj szánt szándékkal, ne kóklerkedjél, s ne csörgesd szép szavak rejtélyesen viliódzó, hamis gyöngysorait, hanem mondd meg, világosan, tisztán, népednek s osztályodnak elkötelezetten: most is az embert énekled, a földhözragadottat, a kisemmizettet, a dolgozók millióit, akiken egyedül nyugszik az élet, s akiknek irmagját is kiirtani készül a tudós téboly, a képmutató. Megtehetik? Téboly és ostobaság sokszor járt már sikerrel, de ilyen előre megfontolt genocidiumra, egyetemes népirtásra még sohasem készült a Gonosz. S mit gondolnak, ha atombiztos egérlyukaikból a nagy gonosztett után előkászolódnak a bőrüket megmentett urak, mit gondolnak, a kiégett és kopár földön, állati és növényi tetemek bűzhödt világában magukra maradva mihez kezdenek? KI DOLGOZIK MAJD NEKIK? VINCZE GYÖRGY: A KISÖRÖKÖS MAGYAR JÓZSEF: NAPÁLDOZAT ✓ inget visszavettem a bőrönd­ből. Újabb lövés! — visszaej­tettem a szvettert. Gól! Ha- jaj! Elpakoltam 'a villanybo­rotvát, a papucsot és a pizsa­mát. Amíg a mieink ellentá­madásba lendültek, össze­szedtem a többi holmimat is. Majd megkértem a postát, hívják fel és kapcsolják szü- lővárosombeli lakásomat. Csapatunk elkeseredetten támadott. A két szélső ügye­sen, okosan helyet cserélt, ki­cselezték a védőket, villám­gyors leadás, lövés — góóól! A tribünön fülsiketítő örömuj­jongás. A bőröndömhöz léptem és tétován megálltam. A játék az első félidő végéig váltakozó sikerrel folytatódott. A második félidő első per­ceiben izgatottan mászkáltam a bőrönd, meg a tévékészülék között. Az ellenfél viharos tá­madást indított, s a labda máris ott táncolt a mi hálónk­ban. Pontosan ekkor szólalt meg a telefon. A feleségem je­lentkezett, otthonról. » — Muszjácska, — szóltam nyugodtan a telefonba — üd­vözöllek. Itt minden rendben. A munkát befejeztem. Ma es­te hazautazom. A jegyet már egy hete megvettem. Te ne aggódj semmi miatt! A holna­pi napot odahaza töltöm — át­utazóban ... — Nem értem — kérdezte a feleségem —, meddig dolgo­zói te még abban a városban?! — A mérkőzés már a nyolc­vanadik percben jár — pillan­tottam az órámra —, tehát még kb. tíz percig. Csókollak drágám!... § A játékvezető tizenegyest | ítélt ellenünk. Felhúztam a § kalocsnimat, fogtam a felöltő- ^ met és a kalapomat. Lövés! És ^ a kapus * hihetetlen ügyesen ^ hárít! Határozott mozdulattal ^ rúgtam le az egyik kalocsnit. ^ A közönség tapsolt, de a láb- | da már megint a mi térfelün- ^ kön pattogott. A sárcipő újra a lábamra $ került. Balhátvédünk előre- $ vágta a labdát a mezőnybe — ^ s én természetesen már me- ^ gint kalocsni nélkül álltam. ^ Új ellentámadás — újra fel a ^ cipőt! Középcsatárunk előre- ^ tört, ragyogó kiugrás —* leve- ^ szem a kalapomat. Gyönyörű ^ csel — ledobom a felöltőmet. ^ A center kicselezi a jobbhát- ^ védet — lehajítom az egyik ^ kalocsnit. Kicselezi a balhát- ^ védet —, lehajítom a másik ^ kalocsnit. Hatalmas lövés — ^ góóól!!! Gól! Gól! Befejező^ füttyszó: 2:2! | Nagyszerű! & Arcomon rejtélyes mosoly ^ bújkált. Felvettem a telefon- ^ kagylót és felhívtam a városi ^ fő- mecénás titkárnőjét. S s — .Bocsánat — kérdeztem ^ — mit is tartalmaz a megálla- ^ podás döntetlen esetében? S — Rögtön utánanézek!... & s Kínos szünet következett. § Vártam. Kellemetlenül szá-1 molgattam pulzusom verését. ^ A titkárnő papírok között la- ^ pozgatott, majd megszólalt: ^ & — Na, meg is van! Hall en-^ gém? ... Szóval... nekünk ^ egyetlen edző sem felel meg ^ hosszabb távon. Kivételes eset S csak az, ha a csapat mindig^ győz. Akkor maradhat az ed- ^ ző. Nekünk győzelem kell, ^ bármilyen áron. A sovány kis ^ döntetlenkék nem sokat ér- ^ nek. | ' S 5 — Igen ... Nagyon szépen § ; köszönöm ... — mondtam és ^ ! felhúztam a sárcipőimet. ^ : * ^ : Lassan indultam el a pálya-1 ; udvar felé abban a csodálatos ^ j estében. Ott várt a lelkes tö-1 ! meg a pályaudvar előtti téren, ^ | ott volt legelői a kenyér a só- ^ j val, ott voltak a virágok, a ze- $ ; nekar és a rikító transzparens. ^ ; De a kutya áe szólt hozzám | | egy szót sem. Ugyanis nem en- ^ ! gém búcsúztattak. S S ^ ; Az új edzőt fogadták. § S ^ : Krecsmáry László fordítása — Es az első csókunk — mondta kissé elpirulva a lány. — Tavaly novemberben csó­koltalak meg először, amikor hóvégi hajráztunk a svédor­szági szállítások miatt. Nagyot szippantott a ró­zsák illatából, és folytatta: — Lehet, hogy tévedek, de úgy érzem, engem még soha senki nem szeretett úgy a Timsó- és Robbanómotorgyár­ban, mint te. — Imádlak, és mindennap , imádni foglak a műszak vé- ] géig — suttogta gyengéden a fiú. í — Tényleg! Találkozhat­nánk egyszer, munka után, gyáron kívül is? — kérdezte reménykedőén a lány. A fiú kissé idegesen felelte: — Egyelőre nem szeretném túlságosan lekötni magam. Na, szervusz! Reggel hétkor várlak a blokkolóóránál. . Es könnyed búcsúcsókot vál­tottak. Lejárt a munkaidő. Galambos Szilveszter , Rójuk a szántásokat, a földet belepte a friss hó. Egy-egy nyúlcsapás jelzi csak, meg itt-ott a szélfútta magaslatokon a rozsvetések gyenge levelei, hogy az élet nem mozdulatlan, csak eltakarja a hó. Rójuk a szántásokat, s kavarognak ben­nem a régi idők emlékei, amelyek megidé- zéséhez hangulatos zenét szolgáltat a csiz­mánk alatt nyikorgó hó. Eddig két faluban fejeztük be a szerve­zést. Úgy indulunk minden házhoz, mint nagy csatába. Mégpedig olyanba, amelyben a végső győzelem biztos. Világos a harc kimenetele, csak azt nem tudni, meddig tart az ütközet. Húzzák az időt. Elmagyaráztatják a mun­kaegységet, a háztájit és a közös alapot is. Pedig jobban ismerik, mint mi, hiszen amióta elkezdődött a tömeges szervezés, azóta a há- i zalcnál a katekizmus mellett tartják az alap- I szabály-tervezetet, csak éppen többet forgat- > ják, olvassák, vitatják családon belül, és a i szomszédok is egymás között, mint az imád- i ságos könyveket. i Rójuk a szántásokat. Csizmánk alatt nylko- i rog a fagyos hó, és bánt bennünket a rossz- ; szájú híresztelés, amely szerint az agitálok i minden beszervezett paraszt után „fejpénzt” i kapnak. Táskánkban tavalyi avas szalonna, i friss kenyér és vöröshagyma. Jó lenne a me- i leg étel, de napjában legfeljebb csak egyszer ; jutunk hozzá. i A Dombalji-tanyához vesszük az utat. Ed- : dig háromszor jártunk itt. Csak a kutya foga- I dött bennünket csaholva. Mindent zárva ta- ! láltunk. i Észrevesz bennünket a kutya, és ugat. ösz- i szenézünk, csakhogynem káromkodunk. Bi- i zonyára megint nem találunk senkit... Az udvar tiszta, rendes. A kutya futkos, ! ameddig a drótra akasztott karikás lánc en- 1 gedi. Szerencsénk van! A tornácra ajtó nyílik, és kucsmás férfi jelenik meg. Köszöntjük egy­mást. Nem hivatjuk magunkat, úgy teszünk, mint régi ismerősök, igyekszünk minél gyor­sabban beljebb kerülni, mert nagyon harapós az idő. — Üljenek le — mondja a férfi. Hangja a gyermek és a felnőtt határán játszik színtelenül. — A gazda? — kérdezem. — Attól függ? — válaszol kérdéssel. — Hát a gazda? — Pesten van. Szóval Pesten is, meg itt is. — K étlaki ? — Nem. Egy. Könyvelő Pesten... — Maga a fia? — Nem. Én a kisörökös vagyok. Kihúzza magát a legény, mint valaha le­ventében volt szokás, ha nagy ember nevét említették. S az idő is valahol akkoriban sza­kadhatott meg a tanya felett Tartása büszke, szinte kihívó. Nem ül le, hanem hetykén, zsebredugott kézzel hintáz- tatja magat a konyha tégláján. —. Mióta van itt? — A hetedik tavaszom lesz a következő. — Gyakran hazajár a gazda? — Van úgy, hogy évenként csak egyszer. Takaruláskor. Megbízik, én meg nem csapom be... — Mennyi a föld? — Hat. Elég jó. Két kataszteri alma is közte. — Fiatal még... — Tizenhét? — kérdez közbe társam. — Tizenkilenc! — mondja kissé sértődöt­ten a legény, és újból hintáztatja magát. — Asszony van-e már? — kérdezzük mo­solyogva. — A háznál nincs. De úgy különben akad. Az ember hol az egyik, hol a másik embert megsajnálja és kisegíti... Kamaszos dicsekvéssel történetet mesél, amelynek másik szereplője egy harmincéves meddő asszony. Éve is elmúlt, hogy először hált vele, s azóta gyakran idejárogat, ha az ura távol van a háztól. Vicces közbeszólások fellazítják az előbbi feszültséget. — Hol hagyta abba áiz iskolát? — kérde­zem. — Az ötödiknél. Azaz hogy azt még kijár­tam. Akkor hozott ide az apám, aztán Sós úrral megkötötte az egyezséget...

Next

/
Thumbnails
Contents