Pest Megyi Hírlap, 1971. október (15. évfolyam, 231-257. szám)
1971-10-03 / 233. szám
CTJ1. OKTOBER 3., VASÄRNAP 9 PEST MEGYEI ALKOTÁSOK Mizser Pál pannója MARTON KLARA: Soha már E. DIVILKOVSZKIJ: Ragozás „És a férje lakása?” „Az is garzon”. Ó, csak most ne bőgjek! Mire kell gondolni? Min nevethettem olyan jól, hogy még ma is emlékszem rá? Talán egy sündisznón, ahogyan mászott a fűben és ijedten nézett rám, amikor szembetalálkoztunk. Mert én is a fűben mászkáltam. De ezen sem tudok nevetni. Csak akkor. Gyerekkoromban tudtam. Ma már sajnálom azt a sündisznót. A keze még mindig a térdemen. Remegni kezd. Mint a kocsonya. . A sarokban ülünk. Itt egészen sötét van. „Veszek egy doboz cigarettát” —, mondom neki és a pénztárhoz megyek. Üt közben leakasztom a fogasról a kabátomat. Kisétálok az ajtón. Most már szeretnék otthon lenni. Most már jó lesz. Egy édességboltban konyakot veszek. Ezzel kezdtem, ezzel folytatom. Még mindig ugyanúgy esik a hó. Otthon csak ülök egyhelyben. Nemsokára este lesz. Sötétedik. De még látom a hópelyheket az ablakon túl. Előveszek két vizespoharat. Mind a kettőt teleöntöm. Koccintok. Kiiszom előbb az egyiket, aztán a másikat. Egészen sötét van odakint. Csak a behavazott ablakpárkány világit. Ahogy kinézek, egy varjút látok ott állni. Benéz a szobába. Kitartóan néz. Megkopogtatom az ablakot. Nem repül el. Talán éhes. Madarakat szoktam etetni. De nem merem kinyitni az ablakot. Ismét iszom egy pohárral. Odamegyek megint a varjúhoz. Csillagos az ég. Szabályos négyszögökben állnak egymás mellett. Az üvegben már alig van valami. Nem érdemes pohárba önteni. Felhajtom. ÍV agy a csend. Kezemben az üveg. Nézem a varjút. Mozdulatlanul áll. Fejét szárnya alá dugja, úgy alszik. Arra gondolok, hogy most szép lassan kinyitom az ablakot és elzavarom onnan. Hogy ne lássam többé. Ekkor megszólal a telefon. Felveszem. Nem válaszol senki. Csend van a kagylóban. Sokáig hallgatom. Aztán az ölembe teszem. Megint a fülemhez illesztem. Kezemből kiesik az üveg. Csörömpölve törik szét a padlón. Belehallózok a kagylóba. Nem válaszol senki. Ekkor már tudom, ki ő. Öröm fog el. Ez Ő. Vár engem. Ha lemegyek az utcára, biztos találkozunk. Ott fog állni valahol és vár. „Ó, úgy örülök” —, mondom neki. „Ne tedd még le a telefont.” Akkor arra gondolok, hogy el fogok innen menni. Soha többet nem jövök vissza. Ha vele találkozom, soha nem jövök vissza. El kell ajándékoznom mindent. „Halló —, mondom neki. Mindent elajándékozok és aztán indulok. Mire becsöngetsz értem, már üres lesz a szoba.” Felhívok egy számot. „Halló” —, mondja egy férfihang, „Parancsoljon.” Megkérdezem tőle, hogy nincs-e szüksége fotelokra. „Fotelokra? Milyen színűek?” „Mindegyik zöld” — felelem neki. W/////////////AW//////////////////////// — Ezer közül egy. Vagy még kevesebb... — Andris igyekezett megfogni a lány vállát, de Éva lerázta magáról. — Megölnéd? Mi? Megölnéd a gyerekedet? Fintort vágott, nem válaszolt: — Anya tigris — gondolta. — És az esküvő? — tette hozzá nagyot szippantva s orrán- száján bőségesen eresztette a füstöt. — Megesküszünk! — S mit szól a rokonság? Éva megállt, ráncolta a homlokát. Sápadt, vértelen ajka kicsit reszketett. — Te, hát most jössz elő a kispolgári félelmeiddel? Mit érdekel engem a rokonság? Talán a rokonságnak fogok élni? Talán a mi dolgunk mellékes és csak az a fontos, hogy tetsszünk a tántikának?! Frászt, kisfiam! — Nadehát gyerekkel... Egy férfi rájuk nézett, pár lépésről ismét visszafordult. András belekarolt a lányba: — Gyere, nem szeretem, ha mások is hallják. Gyere, üljünk be egy eszpresszóba. — Nincs kedvem. S különben is, hánytat a dohányfüst! Andris eldobta a cigarettát és kétségbeesett mozdulattal tette zsebre a kezét. — Aztán meg — szólt kicsit félszegen — lakás sincs... Honnan veszel lakás? Én nem dobhatom ki Lalit... Nem kereshet másik szobát... Különben sem kap háromszázért olyat, amilyen a mienk. Háromszázért ki engedné meg neki, hogy a konyhát, meg a fürdőszobát is használja? S csak kilencszázat keres. Élni is kell. Nem dobhatom ki... Igyekezett utolérni a lányt. Néha nagyon hangosan zörgött el a villamos, az úttest közepén. Már sötét volt, csali a kirakatok világítottak. A szél rángatta az ívlámpák huzalját: imbolyogtak az árnyak. — Meg ki se menne — fűzte tovább András. — Mért menne ki? Nem köteles. Háromszázért nem kap ilyen albérletet, ötért kap. Vagy hatért... Éva csak hallgatott makacsul, Andris meg igyekezett belé- karolni. A lány hagyta. — Különben is... A néni nem is venne oda házaspárt! Pláne, ha meglátná a hasadat. Egyáltalán: ki vesz fel gyerekes házaspárt albérletbe? Senki. Olvasod az újságokat? Gyerektelen házaspár... az igen, az még elmegy. De gyerekkel? Pláne csecsemővel ?!... Figyelte Éva arcát, de az nem szólt. Nézett előre, rágcsálta a szájaszélét, s ment mellette, mint egy bábu. — És hozzátok se... oda se mehetünk — magyarázta tovább. — Vagy odavenne a nagynénéd? Szoba-konyhás lakásba? Mi? Hm? Na, megkukultál? — Nem. — Nem venne, mi? Hát persze, hogy nem. Pláne gyerekkel ... — Nem venne. — És hol kapsz lakást? Hol kapsz az eljövendő tíz évben lakást? Sehol. Sehol, öregem. Arra várhatsz... Hát?! Ketten „Máris ott leszek” — mondja a férfi. Megint tárcsázok: „Asszonyom, nem akarja a díszpárnáimat? Televízióim is van .. „Nekem is” — feleli a nő. „De én ingyen adom”. „Legalább minden új?” —• kérdezi. „Nemrég vásároltam őket.” Megint hívok egy számot, aztán még egyet. „Hány éves vagy kislány? Olyan fiatalos a hangod?” „Tizennyolc” — feleli nevetve. „Szép új ruháim vannak. Meg gyöngyeim. Mindent neked adok. Gyere azonnal.” „Most van az esküvőm” — mondja a kislány. „Nem mehetek.” „Bútorokat is kapsz. Üj szőnyegeket. Vagy már mindened van?” „Nincs semmim” — feleli a kislány. „Hát akkor várlak!” F lajándékoztam mindent. ^ Levetettem a rajtam levő ruhát és a szoba közepére dobtam. Ültem meztelenül a fotelban. Kivettem a szekrény bői a kalapját. Az Ö kalapját. A háziköntösét és a papucsát. Magam mellé raktam. A többit mind elvihetik. Vártam őket. Először a férfi jött. Kezet csókolt. Vállára vette a fotelokat. Megint kezet csókolt és elment. Aztán jött az asszony. Vitték a televíziót, a szőnyegeket. Nagyon barátságosak voltak. A nő cigarettával kínált. És elmentek. Jött a kislány menyasszonyi ruhában. Megcsókolta az arcom és boldogan nézett rám. Sok-sok férfi volt vele. Az egész násznép. Vidámak voltak. Azt kérték, táncoljak velük Mindegyikkel fordultam egyet. Csodálkoztam, hogy nem szégyenlem magam. Hogy meztelen vagyok. Ök meg észre sem veszik. Legvégül a vőlegény kért fel. A kislány közben fülébe illesztette klipszemet, nyakába vette gyöngyömet. A vőlegény csókolgatni kezdett. A kislány nézte és mosolygott. Aztán mindegyik felkapott valamit és ahogy elhaladtak előttem, mégegyszer meghajoltak. A szoba közepén maradt még egy csomó kacat. Kályhacső, papucs, harisnyák, arany- pántos cipőm, aminek nem volt már sarka. Kinyitottam az ablakot. A varjú aludt. A villanyfényben pedig, a túlsó oldalon egy férfi állt. Zsák volt a vállán. „Maga nem ószeres véletlenül?” — kérdeztem tőle. „Miért? Van valamije?” — kérdezte és odaállt az ablakom alá. Ledobáltam neki mindent. „Húsz forint az egész” — mondta az ószeres. „Ingyen adom” — feleltem neki. Aztán sokáig vártam. Végre megszólalt a csengő. Ekkor felvettem a kalapját, a háziköntösét. Lábamra húztam papucsát és elindultam az ajtó felé. D eggel volt, a házmester *’■ állt a küszöbön. „Ejnye, kisasszonyom, micsoda ricsaj volt itt az éjjel! Még az ajtó is tárva-nyitva! Hát nem fél, hogy kirabolják?” Lassan az ablakhoz mentem. Szép, tiszta volt az ég. A varjút már nem láttam a párkányon. Csak lábanyomát a hóban. „Csókolom, és boldog új évet!” — mondta a házfelügyelő. Újra hívlak Elhagyott évek pletyka-száján Megbántott órák vallanak Csalódás-napot feledő esten Megsimogatnak új szavak Botló hitemre friss erő száll Holnap-reménybe testesül Megalkuvón most újra hívlak Szerelem-harcra, emberül Mizser Pál a 25. évfordulóra készítette a váci MSZMP-székházba került pannóját. A felszabadulás élményéhez méltó formát talált — a bíborlila felületen sodró tömeg jelenik meg, szívük egy ütemre ver, ez már az új nép, „másfajta raj” — melyről József Attila énekelt. Százados összefüggéseket keres a festő, harcos és szemlélődő figurák tagolt csoportjaival „ember-sűrüs, gigászi vadon”-t idéz a rendezett és áttekinthető színes friz-szalag- ban. Páva-Nap központ gyűjti a kettős kör nyugalmába az életfát és a szuperszonikus madarat. A fodrosán hullámzó emberfolyam labirintusát arányos elosztással tisztázza —, több képi egységből szerveződik a mű emberre és szimbólumokra felépített kettős vonulata. Humanizált mértan uralja a teret, s meghátrálásra készteti a bal sarokban kupofSSSSSSMSSSSSSSSSfSSSSSfSyssSSSSSSSSSSSSSSSS/rSSSSSSSfSSSSSSSS. rodó negatív alakzatot és a pusztításra lendülő szörnymadarat. Eszmehordozó figurális csoportok jeleníti! a társadalmi összefogást —, a madarak i: emberi szárnyalást rögzítenek. Mizser Pá! egyszerű eszközöket alkalmaz, a népművészeti hagyományok és a felgyorsuló egyén fantázia tiszta forrásaiból merít, grafikus jel- beszéddel valósítja meg az egybefonódó gon dolatsort a logikusan szerveződő, mégis játékos vonalrendszerben. A színrend azonoi értékben kapcsolódik a formák szükségletéhe: —, a bíborvörös ünnepi hegemóniáját kiegyenlíti a tömörülő barna és zöld ámyalatol nyugalma. Mizser Pál első nagyszabású pannójár méltó odaadással üdvözölte a szabadság else napjának felejthetetlen hamvasságát. Losonci Miklós Vasárnap van. Kimegyek a ' temetőbe. Nézem a nevét a márványlapon. Nézem a friss évszámot. Állok ott egy darabig, mint mindig. Aztán lesétálok a városba. Jönnek szembe az emberek. Nem akarok még hazamenni. Csak sétálni. Hogy soha ne legyen vége. Hogy mindig úton legyek. Hogy mindig mellettem legyenek az emberek. Beszélgessenek, amire nem figyelek oda. Amit nem is értek. Átfáztam. Sokáig sétáltam már. Ugyanúgy esik a hó, mint eddig. Néha a szél bele- kavár a hópelyhelibe. A függöny az arcomba lendül. Sétálok. Szép lassan, hogy csak teljen az idő. Ekkor azt mondja valaki: „Csókolom'’. Nem válaszolok. Csak megyünk tovább. „Ugye, maga a külkernél van?” Nem bánom, hogy jön mellettem. Csak beszéljen! Csak ne kelljen válaszolni! Akkor nem bánom, ha mellettem jön. Vége az utcának. Visszafordulok. Jön mellettem. Azt sem tudom, hogy néz ki. „Szóljon már valamit” — mondja. — „Ugye, a külkernél dolgozik?” Most ránézek. Havas a szempillája. A haja is. Nincs rajta sapka. Kabátgallérját felhúzza. És mosolyog. „Igyunk meg valahol egy kávét”. „Igyunk” — mondom neki. Már nagyon fázom. A csizmám talpa vékony. Elfáradtam. Az eszpresszóban konyakot rendel. Nem kérdi, akarom-e. Egyhajtásra kiiszom. „Na, látja” — mosolyog. „Még egyet” — mondja a felszolgálónak. Szempillájáról már lealvad a hó. Egy nagy vízcsepp hull a zakójára. „Boldogtalan”? — kérdezi. Megfogja a kezem. Amelyiken a karikagyűrű van. „Elvált, vagy még együtt vannak?” „Elváltunk” — felelem. „Sose keseregjen. Higgye el, nem éri meg. Vigasztalódni kell. Éppen ma, szilveszterkor ... Akarja, hogy megvigasztaljam?” A térdemre teszi a kezét. „Együtt. vannak még, vagy már elváltak?” „Elcseréltük a lakást” — feleltem. — „Kétfelé cseréltük”. „Hát akkor mi a baj? Milyen lakás jutott magának?” „Garzon.” na ezt a gyűlésügyet. Hogy erre nem gondoltam hamarabb? Hasonló esetben ő mindig idejében értesít engem... ,Bűnbánóan tovább ragozok. Én jó férj leszek. Te jó feleség leszel. Ö jó fiunk lesz. Na! így mindjárt más. Rend- ben is van minden. Akkor én\ holnap bemegyek a munkahe-: lyemre, megmosom a kezemet, i leülök az íróasztalomhoz és így i fogok ragozni: Én hiszek neked. Te hiszel nekem. Ű hisz nekünk. Mi hiszünk nektek. Ti hisztek nekünk. Ök hisznek mindenkinek. j Ugye milyen szépen hang- i zik? Lám, mit szül a helyes: igeragozás, amely mindjg; egyes szám első személlyel i kezdődik!... i Fordította: Sigér Imre Te mintha a barátnődhöz mennél. ö mintha a barátjához menne elkészíteni a házi feladatot. Tehát — gondolom —, ilyen ez a családi élet. Közös gondok, bajok. Érzem, hogy itt valami nincs rendjén. A részletek valamelyike mintha nélkülözné a valóságot. Amazonnal rájöttem: Az igeragozással van baj! Valahogy így: En hazudok neked. Te hazudsz nekem. ö hazudik nekünk. De az is lehet, hogy az asz- szonytárs már szólt Szusze- kinnak. Én mafla, nekem már tegnap rendeznem kellett volA múltkoriban otthon ültem, és lapozgattam a nyelvtankönyvet. Olvasom: „En megyek, te mégy, ő megy”. Tehát mennek valahová. Sietnek. De miért kell menni feltétlen valahová? Lehet otthon is ülni. Mint például mi, ezen az estén. En úgy ülök, mintha a fiam nyelvtani házi feladatát ellenőrizném. Te úgy ülsz, mintha néznéd a televíziót. I '.%f Ö úgy ül, mintha házi feladatot készítene. Mintha... De uram, teremtőm! Mi az, hogy én ülök? Hisz nekem gyűlésre kellene mennem. Igen, de nem most, jó lesz majd holnap is. Most Szusze- kint kellene felhívnom telefonon. Tehát azt a gyűlést holnapra teszem. En mintha gyűlésre mennék. még csak találunk valami szobát. Elég drágát, persze, de hát ketten leszünk. Hanem a gyerekkel... lehetetlen ... liva megállt, nekidőlt egy hirdetőoszlopnak. A bal öklét kivette a zsebéből és elkezdte vele dörzsölni a homlokát. — Nem akarom... Szeretném! Nem érted? Ügy szeretném! — Ne csacsiskodj! — odaállt eléje, mert már nézték őket néhányan, hogy mi van a nővel. — Rosszul van? — kérdezte egy nénike. — Nem, köszönöm. Gyere, drágám, mert csődület lesz. Ismered az embereket. Éva belekarolt és továbbmentek. — Muszáj — mondta halkan a fiú. — Muszáj!... Éva megrázta a fejét, sírva és sápadtan. Nagyon fájt neki, amit Andris mondott. Sírt, hangtalanul, mert már megértett mindent. — Tudom, hogy most haragszol rám, és azt is tudom, hogy megvetsz — mondta a fiú. — Pedig szeretlek. Nagyon. És csak jót akarok. Hidd el, muszáj... Éva vállát rázta a sírás, belecsimpaszkodott Andrisba. — A fiad ... — Tudom. — Megölöd. — Tudom. — És nem is izgat? — Izgat, de mix csináljak? Muszáj... Te is tudod, hogy muszáj! — Most egymáshoz értek és összezárták a felső karjukat. A szél csomókba kócolta a hajukat, friss, erős levegő volt. Éva nagyot lélegzett: — Szegény kicsim. — Majd egyszer ... — De a nagynénikém ... — Butaság. Butaság, ha mondom. Csendben kerülgették az embereket. Az úttest közepén nagy robajjal mentek a villamosok. — ötszáz — mondta Andris. — Azt hiszem, ötszáz forint. — Rengeteg. — De nincs cécó, igazolások, kérvény... A doktor befektet a kórházba két napra és minden rendben lesz. Majd meglátod. — Félek — szólt Éva, s megborzongott. — Hazakísérlek — mondta a fiú. — Ideje. Tíz óra. Villamosra szálltak és megálltak a peronon. Ahogy rázott a kocsi, Éva lassan megfogta a hasát. Aztán megkereste Andris tenyerét és azt is a hasához szorította. — Itt lehet. Mit gondolsz: fiú, vagy lány? Hathetes... Andris jegyért nyúlt a zsebébe. Aztán picit rámosolyodott Évára. — Talán fiú. De Éva komoly lett és erre ő is elhagyta a mosolygást. — De az is lehet, hogy lány — mondta halkan. BOÓK ANDRÁS:
