Pest Megyi Hírlap, 1971. október (15. évfolyam, 231-257. szám)

1971-10-10 / 239. szám

8

™<&Cirtap

1971. OKTOBER 10.. VASÁfVAP

SZABADY BÉLA: VÁRROM

ANTALFY ISTVÁN:

Munkásszállás vasárnap délután

A fehér falak most is fénylenek, az udvar virágai most is nyílnak, az ablakok is tárva-nyitva, - s fehér csomagolópapírnak mintái a polcokon, idenéznek.

Minden olyan, mint más, egyéb napon, de most vasárnap délután van, és ím, e percekben azt találgatom: e szobák emeletes ágyain hétköznap éjszakáin megpihenve miről álmodnak hű lakói, belesóhajtva éji csendbe felriadó vágyaikat; s hová tűntek ők, hol vannak e délután csendjén, lakói e tanyának?

Pihennek, otthoni dikőn talán, vagy a szomszéddal, rokonokkal beszélik a világ, s maguk sorát...

Elmentek mind... hogy néhány óra múlva a rángató vonatra üljenek, s a most üres, magányos kis szobák csendje érkezésükkor dalba kezd.

ra és átkarolta a váltamat. Nekem se kellett több, elhiheted. Robbantam. Talán meghalt a nagynénéd, hogy nem jöhettél időben? Nevetett. Dehogy. Egy régi barátorúmal találkoztam. nem láttuk egymást ezer éve. Beültünk egy presz- szóba. Én meg ácsorogjak a járdaszélen, mint egy... és várjak rá! Megkapta, elhiheted. Erre azt mondja, angyali békével: ne csinálj itt botrányt, Veruskám. Eddig pompásan megvoltunlc. Nézd, már figyelnek az emberek. Milyen finom lélek lett egyszerre a pimasz; figyeled? Legyen eszed, édesem, mondta olyan türelemmel, hogy attól rögtön tűheggyé változott minden idegem. S még mindig karolta a váltamat szelíden. Mintha őrülthöz beszélne: nézd, kislányom (kislányom! a tácskó, s olyan leereszkedő hangsúllyal mondta, hogy attól viszketni kezdett a tenyerem), nézd most jönnek a kislányok, a nöcskék a hivatalból, tele van velük az utca, a város. Gépírólányok, műszaki rajzolók, tervesek, titkárnők. Férfit alig látsz. Elárasztottátok a világot, édesem. Egy statisztikában olvastam, hogy Magyarországon, de másutt is, majdnem háromszor annyi nő él, mint férfi. S nézd, ezek mind éppen olyan fiatalok, csinosait, tűsarkon billegők, mint te. S nem tolakodón, inkább fiús

huncutsággal nézte őket, és képzeld, a szégyentelen kis csukák a képébe mosolyogtak. Nem is rátartlak, mondta; intsek nekik? Mint egy közönséges szoknyavadász. Aszfaltbetyár. Gondolhatod, nem kíméltem a nyelvemet! Falképnél hagytam. S tudod, mi a dühítő?

— Mi? — kérdezi a zsemlyeszínű, meglepetten és bután.

— Hogy igaza van! Nekem is két húgocskám nyávog otthon. S ha édes szüléink Verákban, Krisztákban meg Marikban túlteljesítik a normát, nem is tudom, meddig óvhatjuk meg azt az absztrakt közhiedelmet. ..

— Micsodát?

— ... azt a hamis legendát‘ drágám, hogy ők futnak utánunk, s nem mégfordítva.

a gömbölydednek most /J fennakad a szeme, az ajtóra mered. Térdével megbö- •ki a barátnőjét.

Természetesen Rudi lép be. Valóban, pontosan olyan, mint egy derék lajhár.

— Csau, kislányok — vigyorog szelíden. Leül a két höl- gyike közé.

Akkor a sápadt Madonnán mintha áram futna át.

— Lehet, hogy hamis az a statisztika? — kérdi kajánul, — Mostanában a statisztíky- sok olyan felületesek; gyakran tévednek —, és tekintete kegyetlenül átszúrja Rudit; a spirituszba szánt rovart.

Közben a zenegép karja megint megjelenik az új lemezzel, s mintha elfújná őket egy vad — rock-and-roll.

MIKES ISTVÁN: VÁC

ers/rsmMSsssssMSsfSSSSSSSSSssssssy/SMrsssssssssssssssssss/ss/mssssssssssmf.rssssss/sssssssssssssssssss/ss/'ss/s/ss/ssss/ss/ssss/ssss/ssssssssssssssssss//-fssssss/fs/ssrs/s/ssss/ssf/,fssss/rssss/ss/ssss/ssssssssssssssssssssrss/ssssssssssss/ssssssss/y/sswssff

GYURKOVICS TIBOR:

ZENETANÁR

„Kedves Prezsiili Mária, — mondta a tanár tanítványának —, véletlen az, hogy kik kerülnek be az életünkbe, s talán az is, hogy kiket szeretünk meg. De azt nem tekinthetjük véletlennek, hogy kikhez ragaszkodunk.” — Háttal állt a szobáinak, kinézett a kis terem ablakán, ahol csak föilfede lehetett látni, mert a vízszintes teret tetők állták eh A magasban pedig száz és száz téli ág futott össze, ostobának tűnt ez a növényi hadakozás, szinte egymás ellen, törtek az ágak, és eltakarták az eget.

,,A pillanat szeszélyességével szeretem önt. Ajaj, ne sírjon. Egyáltalán ne sírjon. Nem idős maga, és én sem vagyok az. A látása vonzott, azt hiszem; ma már megmondhatom. Nem is maga, talán nem is konkrétan a maga személyisége, hogy pszichológiailag fejezzem ki magam, hanem saját belső erőim, tendenciáim taszítottak volna maga felé.”

Csönd volt egyébként, s Nyizsnij-Novgorod alacsony tetőjű utcáin nem járt senki. Sötét, téli eső esett, mert a tél most enyhe volt.

„Azt mondom, hogy volna, hiszen sohase volt az enyém. Talán nem is ez a döntő. Tudom, hogy maga most is ott áll a katedrám előtt, és a füzetét nyújtja föl, kék szeme van és széles vállai” — elhallgatott Nyikolaj Jego- rovics, s látta, nem a fent vázolt képet, hanem önmagát ebben a szerencsétlen, kissé gyűrött szürke zakóban s régi nyakkendőben, látta arcán a ráncait, melyek olyan öreggé tették, mintha már túl lenne a negyvenen.

„Semmi közöm önhöz — magának beszélt, ki tudja? A szoba vékony és hosszú volt, a nő kivehetetlenül ült a széken, kényelmetlenül, és ijedten hallgatta. — Mindig szerettem, minden mozzanat érdekelt a sorsából, tudtam, hogy nem lett zenetanár, hogy elköltözött Tomszkba, aztán később visszatért Nekem is voltak nehézségeim. Micsoda? Az állások s a szerelem. Most jutottam csak oda, arra a pontra, hogy szabadon szeressem magát ügyetlenségem páncélja leesett, más asszonyok dobták szét, akik bennem tudós csodabogarat láttak. Az ember pillanatnyilag kíván és hosszan érez. Valójában még nem voltam kész önt szeretni. A sejtek, a belső felszínek és lehetőségek nem álltak egybe, hogy úgy legyen, hogy egyenesen szeretem. Lemondtam magáról. A töbfoiekről nem. Az könnyebben ment, csaknem egyszerűen. Igaz, hogy utána mindig gyűlöltem őket, mármint ha elmúlt a szerelem. Mert a szerelem elmúlik, különösen el a férfiaknál. Egyszerűen eltűnik, mint a kép a fáiról, amit nem vetítenek tovább.

Sohasem értettem meg, miért nem megy férjhez. Sokat hallottam udvariéiról, akik délcegek és okosak voltak, s bizonyára el is vették volna önt. Jól tudom, hogy nem én tartottam vissza magát attól, hogy engedje magát elvenni. Valami más, hiába, magában is az az életelem dolgozott, ami bennem. Maga annyira csinos volt, annyira szép, annyira női. Hatásos megjelenésű, igazi orosz szépség. S mégsem ment férjhez. Magában volt a hiba. Valami ellenállás, valami csönd, mely lelke legmélyéből, sziklák és mohok közül áradt, s a férfiak nem értették ezt. 4gy gondolom.

De most annyira elmúltak a percek, órák, évek. Látja, itt nem változott semmi. A régi bordó és enyhén sárga mintás geometriai terítő, az annyiszor moccanó kredenc csiszolt régi üvegablakaival, a homályos, testszínű csillár, mely magának régen annyira tetszett, a pufók angyalokat mintázó bőrhátú székek, a kert, a mintás falú cserépkályha, itt van. Mi kell, még? Ezek maradandók. De közülük elfolyt az élet, a levegő, a tér. Elfogytak a bánat kapcsolatai, a szomorúság összefüggései, és nem maradt itt semmi. Befejeződött a történet. Bevallom, voltak hosszú hónapok, és eszembe se jutott, észre sem vettem, csak utólag, a Zeneteremben. Az emberi lény ^ átalakul, s magam is megütődve tapasztaltam, hogy hosszú évek után is szeretem. Prezsüli Mária, magát. Közben nagyon is voltak idők, mikor átalakult életem eltávolodott ettől az érzéstől. Most nincs semmi előttem. Nincsenek feladataim, tudományos ambícióim. Csaknem vége az életemnek. Ügy érzem — hátrakulcsolta a kezét Nyikolaj Jegjorovics és puhán, de biztosan állt s beszélt az ablaküvegnek —, nincs semmi teendőn?. Sok írásmű, több zenetörténet és tanulmány áll mögöttem, hiszen maga is tudja, úgy érzem, kiürültem, kiöntöttem magamat, mint üvegből fenékig a bort. Egy üres üveg vagyok, drága gyermekem. Csúf gondolat, de igaz. Azt gondoltam aztán most januárban, te öregedő vitéz, hívd el Prezsüli Máriát, és mondd el neki,- hogy szereted. Ne értsen félre. Sajnos, véget ért ember vagyok, maga csak szenvedett értem, pillanatig se gondolom, hogy feleségül vegyem. Csak szeretem, vagyis most, tizenhat év után megfogalmazódott bennem, hogy szeretem, — Nevetett a tanár, öreges nevetéssel. — Igen. Nevetséges. Gyámoltalan és kicsinyes dolog, főleg egy nőnek, harmincnégy éves korában, bosszantó, ügyetlen, ostoba dolog ezt hallani. Ne mondtam volna? Elmondtam. Talán magam se tudom, miért? Talán erkölcsi elégtétel gyanánt? Én sohasem udvaroltam senkinek, magának se, sőt, mikor maga kért rá, akkor se. Nem, egyáltalán nem arról van szó, hogy nem törődtem volna a maga szerelmével, sőt. Védekeztem a magam kicsinyes, tanáros módján ellene, okoskodtam, és kiszárítottam az idillt az életemből kottákkal, zengzetekkel, betűkkel, könyvekkel. Ma is látom, milyen szép nyaka volt. Haja színére is emlékszem, nem kell érte hátrafordulni. Mert az idillt, a lenézett és siralmas idillt nem lehet kiirtani. Az a sejtek plazmáiban van, a véredényekben, kezünk virágaiban, lelkünk rózsáiban. A szerelem sokáig politika, ügyesT di, hadállás-változtatás, győzelem-vereség, sakk. Magával ezt nem kíséreltem meg, helyesebben, másokkal sem, inkább azok kísérelték meg velem. De elmúlt, és szenvedéseim órán sem emlékszem egyetlen arcvonásra sem, pedig forrók • voltak, és sokszor bágyasztőan illatosak. — Kicsit elhallgatott.

Szóval, nincs ennek semmi realitása, Mária Szergejevna Prezsüli. — Semmi. Olyan az én szerelmem, mint a művészet. A valóban van benne, de nem a valóságért, az érzés van benne, de nem az érzésért. Milliószor visszautasítottam magamban azt a gondolatot, hogy ezt egyáltalán megfogalmazzam, de aztán előállt bennem és kész lett, mint azok a csekély zenedarabok, melyekkel megörvendeztettem

hazámat, kis városunk lelkes lakosságát. Belső zene ez, monoton s egy viszonylag öreg ember ajkáról furcsán hangzik, hogy azt játssza, szeretem, szeretem. Ügy érzem, mintha előadnék most Is, katedrán állnék, s olykor az ember többet tud néha, mint a szavak csendjében. Kiprédikálom az osztálynak az én régi, helyesebben a mi régi titokzatosságunkat, hogy szeretem. Itt állok a diákok előtt, s azt mondom nekik: én Prezsüli Máriát szeretem. Meg vannak döbbenve. Igazuk is van. Nem illik ilyet mondani.

Hallom, hogy elutazik. Jól teszi. Mondhatnám, ideje. Maga is megelégelte a rám való várakozást, ón is maga dilemmáit. Francia- ország szép város, akarom mondani, hely, meglátjuk, meddig bírja. Örülök, hogy megkapta az ösztöndíjat. Közbenjártam én is, de ezt mondanom se kell. Látom fehér fogait, pedig ritkán nevetett. Inkább nézett. Az szép volt. Egyáltalán s egészében véve, ha tudományos pontossággal kellene meghatároznom, hogy milyen volt, azt mondanám egyszerűen, hogy szép.

Nem tartom föl, tudom, ilyenkor sok dolog akad. Örülök, hogy eljött hívásomra, s a szaggatott s ritka találkozásainkat nem vette sértésnek kis időtállóbb kezdeti szerelmünk után.

Megkérem, csapja be maga után az ajtót, ha elmegy. Tudja, gombra jár. Ne szóljon Ruszinkának, ő vasal, nem szereti, ha zavarják.

Szóval, isten önnel. Nem is mondom, hogy gondolok majd magára, mert ez hazugság lenne. Valami huzamos hazugság. Inkább azt mondom, hogy eszembe fog jutni. Mint egy elintézendő ügy s elintézendő telefon, készülés az előadásra, készülés a szerelemre, készülés az életre. Mindig készülődtem magához, s ezzel eltelt az idő készülődéssel, és nem maradt valódi napokra. Nem baj. Azt akarom még mondani, hogy érdeklődje meg, legyen szíves, hogy a Sorbonne-on most milyen zeneelméleti órák vannak, s legyen szíves, írja meg. Dehát hamarosan úgyis visszajön, néni mintha ez segítene valamit. Szóval, induljon! Jó éjt kívánok. Eddig maga szeretett engem,' most én fogom magát.”

Nem fordult meg. Hallotta a gyöngéd fölállást, a percek lassú robaját, a lépteket, az ajtó óvatos kattanását, s még egy darabig állt ott

i

V

! If egpukkadok, lehelte és a \ IJJ háromnegyedes bun- l dácska elvált testétől, lehullt X róla, mint egy szirom. Keze X hosszú volt, áttetsző; ugyan- \ csak szirom. Ódon költők, ha i feltámadnának, megintcsak ! sziromnak álmodnák, mert az X emberek, a holtak is; javítha- X tátlanok. És igazuk van, mert \ ennek a kéznek nem volt \ múltja; ujjhegyei legfeljebb 5 az írógép billentyűin sétálgat- ? nak mostanában, vagy a. is- ; kolapadon rendezgetik az író- \ szerszámot, az irkát. Rövidre í nyírt, sima haja azonban ősz, X nem ezüst, csupán a fáradt X lámpafénytől rózsaszín vagy X inkább mind a három együtt. X Pedig pofikáján egyetlen ránc X sincs, bőr ingerlőn, hamva- i san feszül, és piros szirmokat X csípett rá a kinti hideg. Vagy X a méreg? Kezét arcára szorít- X ja, úgy hűsíti. Szeme ettől el- X f érdül, mint egy gésának, X amúgyis húsos szája megduz- X zad: turcsi orra szinte előre- i nyomul; mégis csupa báj. I

i — Megpukkadok! — mondja i még egyszer, karját elenged- | ve, kimerültén.

X Barátnője, ugyanilyen csi- X noska; csak zsemlyeszínben; X pasztellsápadt Madonna. Mint- X ha formái a korai anyaság X után epekednének —. hökke- X nést és érdeklődést színlel;

X —Mi történt? Hogyan?

X Aztán mohón és őszintén:

\ — Rudi?

5 A másik hevesen bólogat. X Mély lélegzetet vesz. A füst- X fátyolban és rejtett világitás- \ ban a wurlitzergép karja las- | san előrenyúl, a korongra X csúsztat egy lemezt. Néger- X dob, szaxofon, zongora; a \ hangok legalsó, pokoli körén \ valahol rumbatök ropja, a ! lábizmok megfeszülnek az asz- | tatok alatt, a csípők, váltak és \ mellek megmozdulnak az X idegborzoló, brutálisan érzéki \ ritmusra, s addig remegnek,

! amíg el nem hal az utolsó dob- ! ütés. Dél van, fél egy; szom- : bat. A kicsi, ablaktalan bár ! zsúfolt, pincérek fordulnak, j hajolnak, és kék és rózsaszín ; derengésben áll a zenegép:

: gicoses-modern oltár.

; /"» sodálom, hogy nem mász- j tam a képére a tíz kör- I mömmel, elhiheted. Ha az em- ; bér fél évig csörög egy fiú- ! val a Dunakertben, összebújik ; vele a moziban, néha színház- : ba jár; ha esténként a Duna- parton csókolózik, s egyet-mást megenged, mert olyan követelőzők s mert mi sem vagyunk fából, tudhatod, már bódulatban él, azt hiszi; a csókjával, a szájával, a jó for- ; májával meg a jókedvével egyedül van a világon és olyan

remek nő, mint 6, nincs több s hogy a fiú belepistult, úgy kering körötte, akár egy igazi bolygó. És a végén kiderül, hogy műhold! Képzeld el azt a szemtelent, azt a taknyost! Randevúm van vele ma, fél tizenkettőkor. öt percet késtem, az igaz, vagy talán tízet, meri az embernek adnia kell magára valamit, nem loholhat, nem nyávoghat a kandúrja után, mint egy szerelmes macska. Hát jó. Odábillenek a templom elé, körülnézek. Rudi sehol. Gondoltam, fejébe szállt a dicsőség, várt kicsit, s elment. Eddig mindig megvárt türelmesen, tehát aligha volt valószínű, hogy ez a ravasz kis tromf eszébe juthatott. Különben is, sohasem volt túlságosan szellemes, szórakoztató; műegyetemi hallgató, idén végez. Megvannak a lemezei: röppálya, párhuzamos, ilyen sík, meg olyan síkok, de rendesebb volt, mint a többi, halkabb, udvariasabb, mit tudom én. Tehát várok. Mikor háromnegyed elmúlt, már ideges voltam, képembe bámultak a nős férfiak, mert harminc és negyven közt ma nincs csak nős férfi, vggy elvált, elhiheted. Az egyikre nyelvet öltöttem, s hogy tizenkettőkor majdnem a fülemben kondwlt meg a harang, szinte táncoltam az idegességtől. Tizenkettő öt. Csak nem történt valami baja? Marhaság. Tegnap este, tízkor még csókólóztunk, s különben is, olyan egészséges, mint a makk, kenus, kép zelheted. Akkoris, telefonálha- ^ tott volna a hivatalba, a ked-$ véért lógtam el. Milyen áldo-X zatokat vállal az ember, iga- X zán, bolondok vagyunk, mond- X hatom. Tizenkettő tíz. Már ép- X pen sarkonfordültam volna, X mikor őlordsága Rudi, feltűnik ^ a buszmegállónál, hórihorga- X san, s mit gondolsz, hogyan? X Nem találod ki. Nyugodt, X gondtalan mosollyal. Nem, de- ^ hogyis rohanva. Sétafikáivá ^ mint egy lajhár — ebéd után. X És én még azt reméltem: bűn- tudata lesz, majd rohan, hogyX lábát-nyákát töri. Harci állás- ^ ba helyezkedtem, vártam s X vártam, gondolhatod. Elszán- X tam magam: ha bocsánatot \ kér, akkor is megkapja a ma- ^ gáét. Két kilométerről lerítt X rólam, hogy megesz a méreg, X de mintha észre se venné. ^ Csau, Vera!, mondta vigyorog- X

KÖRÖSSENYI JÁNOS:

Hamis statisztika