Pest Megyi Hírlap, 1971. szeptember (15. évfolyam, 205-230. szám)
1971-09-08 / 211. szám
4 1971. SZEPTEMBER 8., SZERDA Eszmecsere Milyenek a mozik? SZOMORÚ TÖRTÉNET KONTRA GYÖNGYHAJÚ LÁNY Plakát nélkül — siker Syconor, Scampolo, Omega: a Kisstadionban EGY KÖZSÉGÜNKBEN nemrégiben megverték a moziüzemvezetőt. Az ok: a vezető szólt, hogy maradjanak csöndben, amikor bizonyos szerelmi jeleneteknél többen ordítva nyilvánítottak véleményt. Rátámadtak a vezetőre, félbe kellett szakítani az előadást. Ilyenkor szokták felemlíteni, hogy éretlen a közönség. Igen, a fiatal közönség — mert fiatalok voltak a verekedők — sokszor éretlen. De azt már kevesebben emlegetik — az utóbbi időben azonban egyre többen —, hogy a mozik is sokszor felborzolják a kedélyállapotokat. Nyáregyházán például hosszabb idő óta rossz a hang, alig lehet valamit érteni a szereplők beszédéből. Itt is sok mozinéző emeli fel a hangját — legalább a sajátját hallja —, de egyre kevesebb, mert nem járnak el a moziba. A megye 150 filmszínháza közül 57 olyan korszerűtlen, hogy felújítására nem is érdemes költeni. Nehéz dolga lehet az 57 mozi-üzemvezetőnek, ha a közönség méltatlankodása ellenére helyt akar állni. Mennyivel könnyebb az olyan vezetőnek, akinek mozijában úgy ülhetnek a nézők, mintha az otthoni fotelban foglalnának helyet, ahol a lépések zaja annyira halk, mintha puha szőnyegen lépegetnének, ahol a vászon valóban megfelelő, ahol a mozigép egyáltalán nem szaggatja el a filmeket, ahol kép és hang egyaránt nem feltűnő jelenség... — az ilyen mozit irányító vezető valóban csak az éretlen közönségtől félhet. Vannak ilyen mozik is — legalább annyi, ahány alkalmatlan — 54 korszerű filmszínház található a megyében. Harmincöt mozit pedig még érdemes lenne korszerűsíteni. A megyei moziüzemi vállalat évente 10—12 mozit hoz rendbe, már évék óta hat-nyolcmilliót költenek egy esztendőben a filmszínházak modernizálására. Ami egyébként nem csekély dolog. S AKKOR ISMÉT JÖN az éretlen ifjú közönség és a műbőr ülésekből darabokat vág ki, aztán elszórja az előcsarnokban, az utcán a mozi előtt. Tehát még haza sem' viszi, tehát még csak igényt sem tart a műbőrdarabokra. Akkor miért csinálja? Ezt kérdezték az egyik székrongáló ifjútól, aki így válaszolt: „mert jsok volt a szöveg a filmben”. Igen, sok volt a „szöveg”, s amint hallottam, nagyon sok helyen kiabálnak közbe így: „sok a szöveg, gyerünk, pergessétek gyorsabban a gépet”. S bármilyen korszerű is legyen az a mozigép, gyorsabban pergetni nem lehet. És nem is kell! De érdekes, hogy ehhez hasonló megjegyzések főleg a kis, ápolatlan, kényelmetlen, elhanyagolt mozikban gyakoribbak. Mert a környezet hatása az emberre rendkívül nagy. Sokszor nagyobb, jnint gondolnánk. Néhány évvel ezelőtt tataroztak egy mozit, amely kellemes, kényelmes, hívogató lett. A közönség sokkal illedelmesebben viselkedett, csaknem olyan illedelmesen, mint amilyen korszerű a mozi volt. Évek múltán a mozi székei nyikorogni kezdtek, padlója felpupo- sodott, világítása homályosabb lett, hullani kezdett a vakolat. S érdekes, a rendbontások is megszaporodtak, legalább olyan mértékben, ahogy a mozi is kezdett „lerobbanni”. Ismét tatarozták, ismét rend, nyugalom, békesség jellemezte a vetítéseket. KÖZÖNSÉGÜNK a nyugalmas mozielőadásokat és a kényelmes, kellemes mozikat szereti. Ezt bizonyítani nem is kellene — ez természetes —, de azért említjük meg: a 35 milliméteres korszerű filmszínházak első féléves bevételei azt mutatják, hogy eltartják saját magukat, tehát annyi a bevétel, hogy a kiadást is lehet belőle fedezni. A 16 milliméteres, korszerűtlen kes- kenyfilmvetítők viszont bajban vannak, ráfizetésesek. Pedig ez utóbbiak fenntartása sokkal kevesebbe kerül, mégsem fedezi bevételük kiadásaikat. A nézők az ilyen keskeny- filmvetítőkben sokkal többet megengednek maguknak, mert a környezet, a film vetítésének elmaradott technikai viszonyai majdnem élvezhetetlenné teszik a filmeket. S ha a nézőt a körülmények zavarják szórakozásában — a körülményekhez hasonlóan — a néző is zavarja az előadást. De egyre kevesebben zavarják, mert a keskenyfilmvetítők látogatottsága csökken' — az utóbbi időben 20 ezerrel. Sokan megírták már, hogy a moziknak lépést kell tartani az otthoni környezet változásával, vagyis a civilizációs összkomfort terjedésével. Igaz az, hogy jobban vigyáz itthonára az, akinek szép, kényelmes és tetszetős a háza, lakása, mint akié nem ilyen. Az ilyen otthont érdemes tovább csinosítani, rendezgetni. Az ilyen otthont érzi magáénak az ember. S AZ OLYAN MOZIT — vagy művelődési házat vagy könyvtárat vagy iskolát vagy sportpályát stb. —, ahol a környezet szinte ráerőlteti az emberre, hogy kultúráltan viselkedjen. Mert ha nem, akkor a közönség ismét köny- nyen válik éretlenné, veszekedőssé. S nemcsak ő tehet róla. Berkovits György Idén az utolsó koncert a Kisstadionban a . szombati Syconor-, Scampolo- és az Ómega-együttes hangversenye volt. Az Országos Rendező Iroda ezúttal nem jeleskedett a „rendezésben”. Any- nyiía spórolt, hogy sajnált új plakátot kinyomatni, s a régire Íratta rá az új időpontot — ez a nyilvánvaló reklámbalfogás eredményezte azt, hogy voltak, akik fel sem figyeltek a hirdetésre és csak kérdezgették — lesz-e Ome- ga-koncert? Már csak a beat- káosz miatt is új, más plakátot kellett volna csináltatnia az ORI-mak. S ahogy az Illés- koncertnél az ,.árukapcsolás” az Olimpia- és a Bergendy- együttessel bevált, annyira sikertelen volt az Ómega- hangverseny esetében a Syconor szerepeltetése. Ez a zenekar lehet, hogy banketteken, szalagavatókon, műsoros esteken hangulatot csinál, azonban egy központi ORI-prog- ramban nem kaphat helyet, felkészültségénél fogva sem. Monoton, basszgitárra épített számaik, sokszor hamis énekesük, játékuk nem sok jövőt jósolt az est további részének, elkedvetlenítette a közönséget. Jobb lett volna a Neotont újra, vagy a NONSTOP együttest * szerepeltetni. A Scampolo-zenekar mindent beleadott, s érdemes volt, mert tagjai nem várt nagy sikert arattak. Zenei tudásuk, Bontovits Katalin szép hangja (nem tudjuk miért nem hívták meg a táncdalfesztiválra?—) saját szerzeményeik valamelyest javítottak a fagyos hangulaton. Aztán jött az „új“ Omega. Tudjuk, show-memek, ötleteik mindig meglepik a közönséget. Várakoztatnak, majd kigyulladnak az orgonasípokhoz hasonlóan elhelyezett gyertyák az orgonán, Benkő László „belefekszik” a billentyűkbe ------ így kezdődö tt a bemutatkozás. És még egy ötlet.: az új dobos, Deb- reczeni Ferenc duója bátyjával, a Bergendy-együttes dobosával, Debreczeni Csabával — s ez már nemcsak ötletnek, de zenei attrakciónak is beillett. Csakúgy, mint az Ómega-együttes egész hangversenye. Akik korán temették őket, meghallgathatták: jobbak mint voltak. Molnár György, olyan improvizatív elemekkel. s olyan könnyedén szólózott, akárcsak, Mihály, Benkő, Kóbor és az együttesbe ragyogóan beilleszkedő Debreczeni Ferenc zenélt. Miért jobbak? Mert megvalósult a nak”, mert bizony az „Éjszakai országút” nem volt ellenfél. Kíváncsian várjuk tehát a zenekar nagylemezét, mert a hangversenyen bemutatott dalok egytől egyig slá- gerízűek... E HETI NYERTESEINK: Ignácz Sándor (Cegléd, Kossuth A/ll), Niklai Pétemé (Taksony, Egyesült Erő Mtsz), Szerény! Márta (Dunakeszi, Kossuth 10.). slágerlistánk : Művészlemezek: 1. (3.) Paganini—Liszt: La Cara- panella. 2. (—) Beethoven: Für Elise. 3. (2.) Bartók: A kékszakállú herceg vára. 4. (—) Kodály: Háry János. 5. (1.) Gershwin: Kelt rapszódia. Tánclemezek: l. (2.) Szikiaöklű Joe (Zalatnay S.) 2. (4.) Fák, virágok, fény (Zalatnay S.). 3. (—) Vándorúton (Neoton). 4. (1.) Elvonult a vihar (Illés), 5. (5.) Hegyek lánya (Délhúsa Gjon). 6. (3.) Rég volt — szép volt (Koncz Zs.) 7. (6.) Vihar után (Kovács K.) 8. (9.) Lélegző furcsa hajnalon (Non Stop) 9. (—) Várj, mig sötét lesz (Koncz Zs.) 10. (7.) Szomorú történet (Omega). sunyó—falus—tamás Janus Pannonius összes versei — magyarul 1972-ben lesz Janus Pannonius halálának 500. évfordulója. Ebből az alkalomból megjelenik a hajdani pécsi püspök — a latinul író költő — első —, teljes magyar nyelvű verseskötete. Irodalmi életünk régi adósságot törleszt ezzel a kiadással: Janus Pannonius versei ugyanis mindeddig nem láttak napvilágot nyomtatásban. A kötetet a Tan- könyvkiadó jelenteti meg és a pécsi Szikra Nyomda készíti el. Az évforduló alkalmából több neves költőnk megbízást kapott a műfordítások elkészítésére. A munka zömét a Pécsett élő József Attila-díjas költő, Csorba Győző végzi. Csorba Győző a nagy középkori költőnk verseinek mintegy 2600 sorát ülteti. át magyar nyelvre. A verseskötet — a terv szerint — a jövő évi költészet napjára kerül majd az olvasók kezébe. hangszerek demokráciája: nemcsak az orgona, hímem minden hangszer vállalkozik szólóra, betétekre, és az együttes nem vesztette el azt a képességét sem, amellyel Presser Gábor ajándékozta meg őket: jó érzékkel kiszámítani másodpercekre a refrént, a szólót, „izgatni” a közönséget. Három régi számot játszottak. A többiek már az új együttes szerzeményei: s mindegyik egyenrangú a régi nagy slágerekkel. A „Szomorú történettel” riválisa támadt a „Gyöngyhajú lányvágja ki, töltse ki, tegye borítékba, vagy ragassza levelezőlapra, és úgy küldje be szerkesztőségünkbe (Pest megyei Hírlap, Bp. VIH., Somogyi B. u. 6.), a borítékra ne feledje felírni: „Kedves lemezem”. Szavazóink között hetente három hanglemezt sorsolunk ki, a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat ajándékát. Jurij Jakovlev (Petrovácz István fordítása): Megyek az orrszarvú után (2.) Mire a fiúcska felébred, a lámpa már nem világít a szobába. Vakon gubbaszt a helyén, a dróton. Helyette a vörös nap izzó korongja ragyog be az ablakon. A nap olyan, mint egy félbevágott görögdinnye, csak éppen körben a zöld héj hiányzik róla. Alekszej Bocsarov kiugrik az ágyból, pizsamában az asztalhoz szalad, hogy azonnal lerajzolja a nyűvágót, még mielőtt elfelejtené, milyennek látta álmában. Az agyarára és a nyelvére pontosan emlékszik, de abban már bizonytalan, milyen színű volt az állat bőre. Persze az is lehet, hogy álmában nem ismerhette fel a színeket, hiszen nem minden éjszaka látunk színes álmot. A piros-kék ceruza éppen ott hever a keze ügyében, ezért a nyűvágót pirosra és kékre színezi. Le kellene még rajzolni az orrszarvút is, de arra már nincs ideje. Ellenben az utolsó pillanatban a fehér lapra sok-sok kék vonalacskát húz, ezek a vonalacskák a piócákat ábrázolják, akik rettegve menekülnek a nyűvágó elől. A kész rajzot munkafüzetébe simítja, nehogy elfelejtse megmutatni Valentyina Vaszil- jevnának. _ Ügy képzelte, hogy amint megkezdődik az óra, Valentyina Vasziljevna folytatja a mesét az orrszarvúról, s mostantól minden órán mindenki csak az orrszarvúval foglalkozik, s ez roppant érdekes lesz. Amikor Valentyina Vasziljevna őt szólítja: „Alekszej Bocsarov, gyere ki a táblához!” — fogja a füzetét, s magabiztosan lépked a padok között. Gondolatait az orrszarvú tölti be, s ezért meg se várja, mit kérdez a tanító néni, elkezdi: — Az orrszarvú hatalmas, erős állat, mégis fél a kutyától... — így igaz — hagyja rá Valentyina Vasziljevna —, de most számolni fogunk. A fiú nagyot sóhajt, s kezébe veszi a krétát Valentyina Vasziljevna pedig folytatja: — Mennyi nyolcvannyolc meg negyvennégy? A zöld táblára leír egymás mellé két nyd- tast, alájuk két négyest, s gondolkozik. Nyolcvannyolc orrszarvú találkozik negyennégy nyűvágóval. Miért vannak olyan kevesen a nyűvágók? Talán nincs minden orrszarvúnak saját barátja? — Na, nem megy? — Azonnal. Ha tehát nyolcvannyolc orrszarvúhoz hozzáadok negyvennégy nyűvágót, az eredmény... leírom a kettőt, marad egy, nyolc meg egy, kilenc, meg négy, tizenhárom... Akkor az eredmény százharminckét elválaszthatatlan jó barát Megnyomja a krétát s leírja: 132. — Jól van — mondja Valentyina Vasziljevna, s a fiú tekintetéből kiolvashatja, hogy a tanító néni szintén az orrszarvúkra gondolt Valentyina Vasziljevna belelapoz a füzetbe, s mosolyogva néz Bocsarov ra, — Hát ez mi? A fiú lábujj hegyre áll, s a (tanító néni válla fölött a füzetbe pislog. — Ez egy nyűvágó — feleli. — Már hogy lenne nyűvágó — ellenkezik a tanító néni. — Hiszen a nyűvágó madár! — Madár? — Az hát. Madár! * A fiúval nagyot fordul a világ, úgy érzi, mintha a barátjában csalódott volna. Azt hitte, a nyűvágó vadállat S lám, kiderül, hogy madár. Bocsarov lehajtja a fejét. Hanem Valentyina Vasziljevna megragadja a fiút a vállánál, s barátságosan megrázza. — Tudod — mondja halkan, olyan halkan, ahogyan csak titkokat mondunk el egymásnál! —, a nyűvágó nagyon kedves madár. Az orrszarvú hátára telepszik, akár egy lovas, és menet közben lecslpegeti az állat bőréről a piócákat meg a mos^ki tokát. Madarat rajzolj 1 — Nem — ellenkezik a fiú. — Inkább orrszarvút rajzolok. A tanév eleji szokásos kényelmetlenségek közé számít az iskolai egyenruha. De ahogy eszébe jutnak az orrszarvúk, mindjárt elfeledkezik az egyenruháról. Padszomszédja, Po- potyenko ellenben tovább szuszog, forgolódik. Popotyenko haja egy csomóban áll az égnek, szeme koromfekete. Azt hihetné bárki, az ilyen fekete szemből könny helyett tinta folyik. Popotyenko nem gondol az orrszarvúkra, ezért' neki most rettenetesen nehéz egy helyben ülni. Első osztályban Popotyenko sokszor a csengőszót sem volt képes kivárni. Óra közben felállt, s elindult az ajtóhoz. — Popotyenko, hová mégy? — kérdezte csodálkozva a tanító néni: Elsőben még nem Valentyina Vasziljevna tanította őket — Szeretnék kimenni... — nyafogta Popotyenko, s már csukta is be maga mögött az ajtót De ha nem kellett neki kimennie, akkor is felállt, s elindult — Hová mégy? — A nagymamámhoz — felelte az ajtóból. Egyszerűen nem lehetett visszatartani. Most már Popotyenko nem megy sehova. Egy másodikos nem csinál ilyet Ül a padban, Alekszej Bocsarov mellett, és szuszog. És semmit nem tud az orrszarvúról. Alekszej Bocsarov már nem bámul ki az ablakon. Minek? Még ha az utcán orrszarvúk sétálnának, nyűvágókfcal a hátukon, az más lenne; megérné, hogy nyújtogassa a nyakát vagy felugráljon. Jó volna találkozni egy orrszarvúval, együtt sétálni vele az erdőn, a mezőn, megvakargatni a füle tövét. — Valentyina Vasziljevna, az orrszarvúnak van füle? — kérdezi meg a biztonság kedvéért — Van. . — Nagy füle van? — Nem tudom. Becsületszavamra, nem tudom. Hanem idefigyelj, Alekszej Bocsarov! Egyszer menj ki az állatkertbe, s nézd meg, mekkora füle van az orrszarvúnak. Nem kell a tízórait mindjárt az első szünetben elfogyasztani. Jobb, ha várunk vele kicsit. Még akkor is, ha a papírszalvétába otthon szendvicset csomagoltak, finom paprikás kolbásszal. A tízórait fel lehet használni fontosabb dolgokra is. Páldául megkínálhatjuk vele az orrszarvút. A kisfiú szomorú, esős időbén indul ki az állatkertbe. Az eső kíméletlenül áztatja az új egyenruhát, gallérjából keskeny csíkban fody- dogál befelé a víz. De aki nem akar, nem törődik az esővel. Csak essen. Elhitethetjük magunkkal, hogy egyáltalán nem esik az eső, fejünk felett nem súlyos esőfelhők, hanem fodros bárányfelhők úszkálnak az égen. Különben sincs semmi borzasztó abban, ha hátunk közepén víz csordogál, s a kabát nyirkos ujja a testünkhöz tapad. Amikor az állatkertbe ér, ott már senki nincs. A látogatókat elriasztotta az eső, hazamentek. Az állatok egyedül maradtak. A tigris úgy elázott, hogy a bundája merő víz, s hasán pamacsokba csomósodott a szőr. A víziló az eső elől a vízbe menekült, s csak szakajtóként domborodó nagy szemeit dugja ki, hogy lássa, mi történik körülötte. Alekszej Bocsarov sokáig sétál az állatikért kihalt utcáin, s keresi-kutatja: melyik zugban lakhat az orrszarvú? Betéved a tevék utcájába, végigkocog az oroszlánok, a madarak, a majmok utcáján, de az orrszarvúkét még mindig nem találja. A kabát már teljesen átázott rajta, szürke színe feketére váltott. Egészen odatapadt a hátához, s úgy süti, mint a mustártapasz. S csöppet sem kellemes érzés a körmüket meresztő, vicsorgó állatok közt egyedül lenni, még ha azok rács mögött ülnek is. Az ám, de hol lakhat az orrszarvú? Kinyitotta ketrece ajtaját, s kisétált rajta? És most a villamossíneken bandukol, s az eső paskolja domború oldalát? És akkor váratlanul a magas póznákon két táblát pillant meg. Az egyikre ezt írták: Afrikai kétszarvú orrszarvú, a neve: Orrocska Míg a másik táblán a következők olvashatók: Az állatokat ingerelni és etetni szigorúan tilos! Mintha ingerelni és etetni egyazon dolog volna! A fiúcska bedugja a fejét a vasrudak közé, s a ketrec gazdáját keresi. Az orrszarvú ezek közül a indák közül aligha sétálhatott ki a városba, valószínűbb, hogy az eső elől valamelyik sarokba húzódott. A gyerek hátán hideg erecskék csordogálnak. Az eső eláztatta az ízletes szendvicset is, amit pedig oly kitartóan szorongatott a kezében, hogy majd megkínálja vele az orrszarvút. De az orrszarvú csak nem jön elő. Alekszej Bocsarov elhatározza, hogy a nevén szólítja. — Orrocska! Orrocska! — kiáltja, majd lélegzetét visszafogva hallgatózik. A hátsó ketrecfalon váratlanul kinyílik egy ajtó, s idős néni jön ki rajta. A nénin kék köpeny. — Te mit keresel itt? — kérdi a fiútól rosz- szallón. — Az orrszarvút — válaszolja a fiúcska, s boldogan csucsorítja az ajkát, mintha sípba akarna fújni. — Az orrszarvú beteg. — Beteg? Az orrszarvú te lehet beteg? — Mindenki lehet beteg — veti oda kurtán az öreg néni, s eltűnik az ajtó mögött. A fiú meg csak áll, s forgatja kezében a szendvicset. Bánatában maga harap bele, de nem érzi sem az ízét, sem az illatát, pedig a paprikás kolbászt nagyon szereti. — De hol van a kismadár, a nyűvágó? — néz az öreg néni után. Mert ha már az orrszarvú beteg, miért ne vendégelhetné meg a barátját? (Folytatjuk)
