Pest Megyi Hírlap, 1971. szeptember (15. évfolyam, 205-230. szám)
1971-09-25 / 226. szám
PEST IlECrEI 'ZMírlap 1971. SZEPTEMBER 25., SZOMBAT Anyák beszélnek „Az életnek tanulsz...“ ' '„Hazajött a férjem, fáradt volt, bement a szobába lefeküdni" — meséli egy asszony. — A kislány kihozta a szobából a vasalózsinórt, a kertben bedugta az egyik szőlőkaróba. A műanyag cstlakozót a szája elé tartotta, az lett a mikrofon. Énekelt. Az apja dühösen kinézett — azt hitte a szomszédok bömböltetik a rádiót. «Énekesnő akarok lenni« — mondta neki a kislány. «Nofene* — csodálkozott az apja. «Dolgozni nem akarsz?« A kislány nevetett. «Aki dolgozik, nem ér rá pénzt keresni.« Ezt felelte. Most lesz hetedikes. Tanulj, biztattam a Iá nyom — mondja a másik asz szony. — Vonogatta a vállát. Ha bolond lenne. Nem harminc éves korában akar kalapot hordani”. A Chinoin nagytétényi gyáregységében a szakszervezeti bizottság irodájában beszélgetünk — a gyerekekről. Az asszonyok bólogatnak. Ismerős ügyek. Kelemen Antalné: „Ha az ember mondja nekik, hogy nekünk mi volt otthon, milyen volt a mi életünk, egyszerűen kinevetik. Én tizenkét éves koromban egv szatócsboltban szolgáltam a Baross Gábor telepen. Hajnalban keltem, éjfélkor feküdtem. Egyedül huzgáltam a teli tejeskannákat. Jók a lányaim, de még a hold is jobban érdekli őket, mint ez. A kicsik most végezték a hatodikat, ők a televíziót bújják. A nagylány idén fejezte be a nyolcadikat. Jó tanuló volt, a tanárok és mi is azt szerettük volna, ha továbbmegy, de rákötötte magát, hogy fodrász lesz. Kapkodtunk fűhöz-fához, amíg találtunk egy kisiparost, aki felvette. Az iskola nem tudott segíteni. Borravalós szakma, nagy a tülekedés. Az osztályfőnök éreztette is velünk, hogy nem örül a gyerek választásának, de nem bírtunk vele. Pedig különben jó kislány. Belátó. Egyszer is j.ön, hogy anyukám, olyan cipőt szeretnék, amilyen a barátnőmnek van. Milyen az a cipő? — kérdeztem tőle. Magyarázta. És mennyibe kerül? Négyszáznyolcvan forintba. Hiába számolgattam, ötszáztíz forint családi pótlékot kapok a három gyerekre, ketten keresünk, mégis nagyon be kell osztani a pénzt. Mondtam neki, ha keresel, egy szót sem szólok, akkor meg- veheted magadnak, addig jó lesz az olcsóbb is. Megértette”. Török Gyuláné: „Idén kellett volna érettségiznie a nagylányomnak. Két éve maradt ki a második gimnáziumból. Gyors- és gépírónő lett. Láttam az érettségi tablókat a kirakatokban, fájt a szívem. Neki eszébe sem jutott az iskola, nem bánta meg, hogv abbahagyta. Sajnálta az időt, mielőbb pénzt akart keresni, nem tudtuk meggyőzni, hogy legalább érettségizzen. Ma mosolyog az idén érettségizett osztálytársain. Több a fizetése, mint azoknak, akik most próbálnak elheyezkedni. És közülük is sokan lesznek gépírónők.” Bálint Ferencné: „Az volt a vágyam, tanuljon tovább mind a négy gyermekem. Kettő már biztosan kiesett. A legidősebb elment a földmérőkhöz a nyolcadik után, jól érzi magát. A másik hármassal végezte a nyolcadikat, a tanárok mindent elkövettek, hogy tanuljon, sehogy nem volt kedve hozzá. Most kőművesek mellett van. Nehéz munka, de rendesen keres, azt mondja: csak jobb, mint az Iskola és legalább rá nincs gondunk, könnyebben megfagyunk a két kisebbel." Hajas Károlyné: „Annak sem könnyű, akinek csak egy gyereke van. Ott az enyém. Mindenre képes lennék érte. Négyes bizonyítvánnyal végezte a nyolcadikat. Egyedül nevelem, nekem az lett volna a boldogság, ha tanulni akar. Nem tudtam megértetni vele. Autóalkatrész-eladó lesz. Együtt voltunk, amikor elmondták, milyen tanulmányi eredményre milyen ösztöndíjat kaphatnak az ipari tanulók. Oldalba bökött és odasúgta: kicsit megerőltetem magam, ötös leszek, ennyi pénzért már érdemes.” Zakár Gáborné: „Az én kislányom is eladónak megy a Corvinba. A nagyobbik a Közértnél dolgozik. Én is apa nélkül nevelem őket. Sokszor nehéz. Biztatgattam a kisebbet, hogy majd a munkája mellett is tanuljon. Eszébe sincs. Örül, hogy megszabadult az iskolától. Teljesen elégedett a választásával, szeret emberek között lenni, élni akar, szórakozni.” Körtvélyesi Ferencné: „Én szó szerint átlökdöstem a lányom az ötödiktől a nyoloadi- kig, mert ha nem fogadok hozzá tanárt, megbukik. Sokszor sírtam is, hogy a munkatársnőim gyerekei olyan iparko- dók, tudják a kötelességüket, nincs baj velük, én pedig hiába könyörgök a gyereknek, alig várja, hogy befejezze a nyolcadikat. Két tantárgyban mondott végképp csődöt a tudománya, ezekből járt különórára. Megéreztük. Egy óra 25 forintba került — ki lehet számítani. Ráfért volna más tárgyakból is. Ki bírja? A gyerek látja, hogy latolgatják a felnőttek, mire mennyit költhetnek. Megunják. Nem is a munka vonzza őket annyira, mint a pénzkeresés. Magukra gondolnak. Minden gyereknek van olyan ismerőse, akikre a szüleik többet költenek az átlagnál. A kisebb jövedelmű családban élő gyerekek is ezt tekintik normának. Minden kell, ami másnak van. És mennyi mindenük vari ma a gyerekeknek. A kirakatok külön divatbemutatót tartanak a kamaszoknak és egy-egy darab három-négy-ötszáz forintnál kezdődik. A gyerekeink nemigen értik, miért nem kapnak nadrágkosztümöt 1200-ért, pulóvert 500-ért, hiába mondjuk, hogy egy pulóver például nagyon jó esetben egyheti keresetünk. Az autókat, a kirakatokat látják, ehhez szabják az igényeiket. És sokan előbb- utóbb lenézik a szüleiket, mert nem képesek kielégíteni az igényeiket. A lányom a magyart és a történelmet szerette legjobban, a helyesírásával sem volt baj, gyors- és gépíróiskolába iratkozott. Az a vágya, hogy titkárnő legyen.” Kovács Lászlóné: Martfűn akart cipőfelsőrész-készítő szakmát tanulni a lányom. Szabolcsban éltünk akkor, rokonoknál lakott volna. Kijelentették a gyárban; felügyelet nélkül nem lehet ott, nem volt elég, hogy rokonnál lakna. Mi nem költözhettünk oda a kedvéért. Később úgy alakult, hogy idetelepedtünk, akkor ő is velem jött a gyárba, a huzalvágóba. Egy idő után felvették Pesten a postához. Csak könnyebb, tisztább, mint a gyár. Beiratkozott Érden a gimnáziumba, az első osztályt szépen befejezte, ősztől a munkahelyén kell tanulnia. Kötelező. Természetesnek tartja, szívesen csinálja, tudja, hogy értelme van. Nekem ez nagyon jó érzés.” Blahó Pálné: „A Toldi Ferenc Építőipari Technikumba vették fel a fiamat. Építész- mérnök szeretne lenni. Jó tanuló volt mindig, az iskolában sohá nem volt baj vele. Hazajött, még enni se igen akart, amíg nem tanulta meg a leckét. Figyelmeztetni soha nem kellett. Az apja asztalos, a gyerek sokszor elment vele az építkezésekhez, tetszett neki, ahogy emelkedtek a falak, azt mondta egyszer, hogy az építkezések azért szépek, mert az új mindig szép, az emberek félnek a rombolástól, azért tudnak annyira örülni minden új nak. A fiammal együtt boldogok vagyunk; ott tanulhat, ahová jelentkezett. Vele együtt kívánjuk, hogy egyetemre járhasson. Nem is lehet rendezett az a családi otthon, ahol nem segítenek a gyerekek. Rajtunk nem múlik, hogy eljusson az egyetemre. Ha nem sikerül, még mindig elvégezheti a felsőfokú technikumot. Az asszonyok — az anyák — két kezükkel keresik a kenyerüket, nem sajnálnak semmiféle áldozatolt, hogy a gyerekeik tanuljanak, egyetemre kerüljenek. Art látják maguk körül, hogy aki tanul, könnyebben, szebben él. Megválaszthatja a munkáját, több örömöt talál benne, mint fáradságot. Alakítja a dolgokat, nemcsak végrehajtja. Minden lehet belőle, igazgató és miniszter, a lehetőségei elvben korlátlanok. A lángossütő és a slágerénekes egy reggel arra ébredhet, hogy tündöklése a tegnapé. A mérnök, az orvos, a közgazdász most nem veszítheti el a talajt a lába alól. Az anyák, akik nemcsak a legutóbbi huszonhat évet ismerik, pontosan értékelnek. Tudják, mi a különbség a bi- zonytalanság és a biztonság között, tudják, hogy a biztonság törékeny, nem kizárólagos állapot. Emlékeznek és hasonlítanak. Értéket tulajdonítanak a nyugodt munkának, a nyugdíjas évekre alakítgatott terveknek. A gyerek is az életre szóló terv része. Minden erejükkel, sokszor erejükön felül is segíteni akarják a boldogulásukat. A boldogulás a megválasztott munka, a szebb, könyvek*3 élet A mozdulatokra kiszabott munka helyett önálló tevékenység. A tanulás ennek az ára. A gyerekek sokszor mégsem tartanak igényt az erőfeszítésekre. Az anyák magyaráznak, néha veszekszenek. Szavakat keresnek, hogy megértessék, amit ők már tudnak; azt, hogy érdemes megfizetni az árat, nem szabad sajnálni az áldozatot, nem szabad elmulasztani a társadalom adta lehetőségeket. Viczián Erzsébet LAKÁSÉPÍTÉSI kiállítás Az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium szeptember 27 és október 10 között nagyszabású kiállítást rendez a BNV két pavilonjában. A „Lakásépítés a IV. ötéves tervben” című kiállítás az építésügyi pavilonban a szakembereknek és a nagyközönségnek egyaránt áttekintést ad a következő esztendők építőipari feladatairól. „Kiegyenesítik” a Balatont Muskotályos kisüsti A huszonöt termelő- és hu szonkilenc fogyasztási szövetkezet társulásával létrejött Borsod megyei Agrokonzum a különleges gyümölcspálinkák forgalmazását kezdte meg. A kezelésében levő nyéklád- házi pálinkafőzőben úgynevezett vákuumos eljárással készíti a Gönc környékén termett, muskotályos ízű, különleges zamatú barackfajtából, a jellegzetes aromájú kisüsti barackpálinkát. Természetvédő úttörők Baranyában természet- és környezetvédelmi úttörőszakköröket szerveznek. A törekvés az, hogy a 10—14 éves gyermekek megismerjék a természeti tényezőknek az ember életében betöltött fontos szerepét, s így tudatosodjék bennük a természet- és környezetvédelem jelentősége. A pajtások — szakemberek irányításával — maguk is részt vesznek a vizsgálatokban: a városokban főleg le- vegőszennyeződési, a falvakban pedig elsősorban vízminőségi megfigyeléseket folytatnak. Az úgynevezett bázisszakkör a pécsi Szabó István Úttörő Házban működik. A baranyai tapasztalatok nyomán később az ország más megyéiben, városaiban is szerveznek természet- és környezetvédelmi szakköröket. Hatalmas csőhálózaton érkezik a kotróhajótól a homok a feltöltésre váró medencéhez. A Siófoki Vízmű-mólótól Balatonszabadi felé haladva, a Középdunántúli Vízügyi Igazgatóság balatoni vízügyi ki- rendeltsége az eredeti partvonaltól 200 méterrel beljebb új partvédelmi művet épít. A régi, kacskaringós partot „kiegyenesítik”, átlagban 150—200 méterrel kerül beljebb a szárazföld széle. A munkát 1989-ben kezdték, már kétezer méter elkészült a korszerű partból. Jelenleg egy kotróhajó, két cölöp- és un. pátriaverő dolgozik a nagy munkán. Levéltár lesz a lábasházban Felújítják középkori városépítészetünk egyik legszebb egységét, a Kőszeg belvárosában lévő Jurisics teret. A már korábban védetté nyilvánított, ódon középületekkel, lakóházakkal és templomokkal övezett, hamisítatlan középkori hangulatot árasztó városrészben elkészült a lábasház felújítása. A szép épületben kap helyet a történelmi város levéltára. Az 5. és 7. számú házak rheg- • fiatalítása most van soron. Az egyikben egészségházat rendeznek be, a 7. szám alatti, 1668-ban épült sgraffitós díszű barokk ház emeletén pedig ifjúsági klub működik majd. A földszinten a nemrégen elhunyt híres kőszegi mézeskalá- csos és cukrász, Püsky Gyula 100 éves boltjának antik berendezéseiből Püsky-em- lékszobát rendeznek be. A ház utcai részén cukrászdát nyitnak, amelyben sajátos kőszegi és környékbeli süteményeket árusítanak. A téren patikamúzeum is nyílik az egykori jezsuita gyógyszer- tár helyen. Jövőre feltárják Kőszeg városfalát, amely hajdanán körülölelte a kisvárost. GOLYOMÁNIA Az újságíró abban a könnyű helyzetben van, hogy nem kell felhívni külön olvasói figyelmét arra a jelenségre, amely dolgozata témája, úgyis észrevette már mindenki, ha csak nem szenved nagymérvű halláskárosodásban. Természetesen a tikitakiról van szó, a két zsinegre felfüggesztett golyócskákról, amelyek összeverődés esetén sajátságos, csattogó, mások szerint kelepelő, vagy inkább kereplő hangot bocsátanak ki. Nos, sokakkal ellentétben, én nem panaszkodom: az a véleményem, hogy pártolni kell minden újat, nem pedig elnyomni. Ez a tikitaki-mánia (bár az is lehet, hogy rögeszmét kellene mondani, ebben a tévé kicsoda-micsoda tudós zsűrije sem foglalt el határozott álláspontot), szóval ez a golyó csatto- gósdi megszívlelendő tanulságokkal is szolgálhat. Méghozzá nem is egy tekintetben. Itt van mindjárt az a körülmény, hogy a golyócskák a hurrikán sebességével terjedtek el Budapesten és vidéken. Ami csattogós, akarom mondani, csattanós bizonyítéka annak, hogy nálunk eltűnnek a különbségek a főváros és a vidék, a falu és a város között. Igaz, hogy csak fokozatosan, mert a fővárosban már két napja javában kelepeitek a tikitakik, amikor az első golyócskák megjelentek Székesfehérvárott, de hát minden nem mehet egy- időben. Most az a soron levő feladat, hogy a kisebb településekre is eljusson a technikának ez a legújabb vívmánya, erről az érintett gyerekek azonban minden bizonnyal gondoskodni fognak. Bátran megjósolhatjuk, hogy a közeljövőben azokon a tanyákon is lesz tiki- taki, ahol villany még nincs, minden nem lehet egyszerre, pardon, ezt már mondtam. Egy másik nagy tanulság az, hogy a kereslet előbb-utóbb találkozik a kínálattal. Magánszektor esetében előbb, állami szektornál esetleg később, de mindenképpen találkozik. Mert mi is történt ezekkel a tlkitakikkal ? Ugye, megjelentek az utcán az első példányok, feltehetőleg tőkés importból. Ekkor a kínálat még elenyészően kevés volt, mindössze egy-két tikitaki létezett és csattogott, de az sem eladásra, mivel büszke tulajdonosai a világ minden kincséért nem szabadultak volna tőlük. A kereslet viszont órák alatt csillagászati magasságokat ért el, mindenre elszánt kamaszok rohangásztak, hogy megtalálják a tikitaki lelőhelyét S ha aznap nem is, de másnap megtalálhatták a maszek trafikokban és bazárokban, mert reggel már jelentkeztek szállítónak a magánikisiparosok az első füzér csattogókkal. íme, a piackutatás eredménye. A kisiparos este meglátta, éjszaka megcsinálta, reggelre szállította a viszonteladónak. Mondja valaki, hogy nálunk az ipar nem reagál gyorsan a fogyasztói igényekre. Harmadrészt itt vannak az árak, ha már közgazdasági fogalmak is szóba kerültek. Amikor gyártani kezdték ezeket a micsodákat, az árszínvonal elég alacsony volt, egy-egy tikitaki tizennégy forintba került. Aztán olyan rohamosan nőttek az igények, hogy néhány nap múlva már tizenhat forintot kértek egy ilyen izéért. A kereslet tovább nőtt, az ár is tizennyolc forintra. Hogy ezt honnan tanulta a magánkisipar, arról sejtelmem sincs. Mindenesetre idejében figyelmeztetni szeretném az érintetteket, hogy rövidesen telítődni fog a piac tikitakival. Ezt onnan tudom, hogy a fejem is már csaknem telítődött csattogással. Tehát számolni kell a kereslet csökkenésével. Újra csak közgazdasági szempontból nézve: ha csökken a kereslet, akkor nem kell tovább növelni a kínálatot, mert ez esetben árcsökkenés következik be. Igazán kíváncsi vagyok, hogy mit fognak tenni ebben a helyzetben a magánkisiparosok? Ugyanúgy időben észreveszik, hogy most már abba kell hagyni a tömeggyártást, mint amilyen gyorsan felfigyeltek a keresletre? Különben aligha lesz nehéz dolguk, nem szükséges piacot kutatniuk. Csak arra kell ügyelniük, hogy mikor jelennek meg az állami üzletben az állami tikitakik, akkorra már bizonyosan kimentek a divatból a csattogok. Egyelőre még vidám csattogás tölti be az utcákat, tereket, mintha megany- nyi fülemüle járna közöttünk. Vagy inkább gólya kelepel? Esetleg rendkívüli nagyböjtöt tartunk és harangok helyett kereplők szólnak mindenütt? Ezt nem hiszem, mert a vallási szokások már nem olyan erősek. Mindenesetre, kedves szenvedő felnőtt társaim, nem szabad úgy tennünk, mintha a fiataloknak ez a golyómániája idegesítene bennünket. Megfigyelésem szerint ugyanis a tizenéves fiúk és lányok azért csattogtatnak olyan szorgalmasan, mintha fizetnék őket, mert látják, hogy ez bennünket idegesít. Emlékeznek még az irodalombeli kanászra, aki minden hajnalban fújta a dudáját, hangosan, mint egy hajókürt. Akit zavart, az úgy tett, mintha gyönyörködtetné, esetenként fizetett is érte. Aztán egyszerre csak abbahagyta, mire a kanász is, messze elkerülte a környéket, mondván, hogy majd bolond lesz ingyen fújni. Hát valahogy így kellene nekünk is tenni a csattogó srácokkal és lányokkal. Jó képet vágni hozzá, mintha tetszene, a markukba nyomni esetenként egy forintot, hogy ide csattogjanak a fülünkbe. Aztán egyszerre abbahagyni az adakozást. Majd meglátják, a gyerekek is úgy gondolkoznak, hogy bolondok lesznek ingyen csattogni. Addig is az a pár forint nem vág bennünket földhöz. Inkább kibírjuk, mint az idegkezelést. Arkus József
