Pest Megyi Hírlap, 1971. szeptember (15. évfolyam, 205-230. szám)
1971-09-12 / 215. szám
8 ‘"^MSrhrn 1971. SZEPTEMBER 12., VASA RN AP A parkőr tejet és kenyeret evett a tejivóban. A zöld pulton félliteres üvegkorsó állt, mellette a kenyér, negyed kiló egyben, s a parkőr bütykös ujjaival mindig újabb darabot tépett le belőle. Olyan volt, mint egy kopott öreg madár. A tejivóban tejeskannák csörömpöltek, kenyerek puffantak a polcon, a tejföl vastagon és illatosán csöppent le a merőkanálról, az üveglap mögött sárga sajtok, cukrozott tészták, barna tetejű pogácsák, köménymaggal behintett sütemények pompáztak, és egy kislány nyafogó hangon azt mondta: de mondom, hogy nekem vajas kifli kell! A parkőrt senki se vette észre. A parkőrt sose szokták észrevenni, máskor sem, mikor a füvek és bokrok közt bóklászott hosszú, hegyes végű botjával. Néha egy fiatal anya felnézett a könyvéből, álmatagon körülpillantott, aztán a gyerek után kiabált: ha nem jössz vissza azonnal, odaadlak a bácsinak! Ilyenkor a parkőr szíve összeszorult, megállt, hogy szól valamit a gyereknek, de az gyanakodva és irtózattal rámeredt. A parkőr pedig elbújt a házak mögött egy elha- gyottabb padra és hosszú percekig ült ott, meghúzódva, mint bogár a fűben. Lassan rágta a kenyeret, süppedt szája csendesen és megádóan mozgott. Apró szeme szórakozottan pásztázta a köményes süteményeket. A fakó egyensapka leért a füléig, mintha az idők folyamán hozzánőtt volna a fejéhez. A piros betűk a karján díszelegtek, ott, ahol a gyászszalagot hordják az emberek. A két R- betű közül az egyik kisebb volt, afféle nyomorék a hatal- \ más pókhasú Ő nyomasztó árnyékában. Aztán kiürült a tejeskorsó, s akkor a parkőr szép rendesen becsomagolta egy fél újságba a megmaradt kenyeret. NeheBALLAMA ERZSEBET: A PARKŐ zére esett megválni á jószagú, mozgalmas helyiségtől, odakint ilyentájt mindig ugyanazokkal az emberekkel találkozott. Háziasszonyokkal, akik lihegve hurcolták szatyraikat, egy-két üzleti ügyben igyekvő, komor férfival meg a félszemű postással, akit kerülni igyekezett. Egyszer köszönt neki, és a félszemű .gőgösen elfordította a fejét. A délutános iskolásgyerekek is lejöttek néha, de többnyire az erkélyeken és ablakokban bukkantak fel, hátrapislogtak a szoba felé és suttyomban kihajítottak valamit — diót, kavicsot, törött gombot, csikket. Egyszer egy körtecsutka eltalálta a parkőrt, fuldokló vinnyogás hallatszott felülről, a parkőr mereven továbbment, és csali a ház mögött törölte le az arcát. Estére már nem haragudott a vihogó gyerekre, csak ült a szobája mélyén a sötétben, és megint a háborúra gondolt, amikor a feje fölött vadul dübörgőit és villogott az égbolt, és ő alig szólt valakihez, csak csinálta, amit mondtak, alig vette észre, ha ráordítottak vagy meglökték, mert egyetlen gondolata volt csak, hogy hazajusson. Aztán hazajutott, ott állt a romok között és próbálta megérteni, hogy az asszony meg a gyerek meghalt. Lassan hozzászokott a valósághoz, a parkőr parkőr lett, szája besüppedt ráncos arcába és apró, kifejezéstelen pontokká zsugorodtak a szemei. Zölden ragyogott a fű, s könnyű párákba burkolózott a távoli domb, mikor a parkőr kilépett az utcára. Szerette ezeket a házakat, fehér, égbe— Mert nem is őr vagy —j{ ujjongott a kisfiú. Titokzatos arcot vágott. — Hanem egy í varázsló vagy. Azért van .az a 2 bot a kezedben, hogy ha aka- í rod, elkergesd a felhőket még ^ a boszorkányokat. Ez varázs- í pálca, ugye? Még a sárkány ^ ellen is elég erős. Ugye? — _ Lehet — motyogta a ^ parkőr, kicsit elvarázsolva. — í Bár ezzel a pálcával... — Ne is folytasd! — a kis-^ fiú megértő arccal nézett rá. \ — Mert a varázslóknak is fájj néha a derekuk. Nem tudsz le- / hajolni? Na várj csak. Tartsd í a botot. í A parkőr tartotta a botot, a \ kisfiú pedig ráhúzta a papírt, 5 amit fölemelt a fűről. Ezt pár- { szór megismételték. A kisfiú \ árgus szemmel vizsgálódott, de \ a szemét elfogyott. Akkor töp- ( rengve nézegette a bot hegyé- í re tűzött fecniket. yJ — Szórjuk szét — javasolta. J A parkőr furcsán érezte ma- J gát. Kék és arany fények ra- $ gyogtak fel a messzi múltból. í Gépiesen rázta ajejét. — Van egy nagymamám, az$ is ilyen öreg — kiáltott fel a? kisfiú. Támadó akart lenni, de' csak csalódott volt. — Az is 5 mindig a fejét rázza. Te sej vagy igazi varázsló. Ha én J nagy leszek... $ A parkőr nézte a kék sze-J meket, amelyek kitágultak aj vágyakozástól, és megfeled- J kezett mindenről, még arról is,' amire az elején gondolt: hogy ) a kisfiútoanindjárt keresi az: anyja. J — Gyere — suttogta a kis-J fiúnak — ott a másik kapui előtt rengeteg papír van. Haj akarod, odaadom a varázspál-J cát ! — Te rendes varázsló! —! kiáltotta a kisfiú — nagyon) rendes varázsló vagy, tudod? ) * Átgázoltak a füvön, : a kisfiú harci kiáltásokkal ha-) donászott a varázspálcával, a i parkőr alig tudott lépést tar- j tani vele, a szíve ritmustala- ■ nul vert a megerőltetéstől. i PILINSZKY JÁNOS: Intelem Ne a lélegzetvételt. A zihálást. Ne a nászasztalt. A lehulló maradékot, hideget, árnyakat. Ne a mozdulatot. A kapkodást. A kampó csendjét, azt jegyezd. Arra figyelj, amire városod, az örök város máig is figyel, tornyaival, tetőivel, élő és halott polgáraival. Akkor talán még napjaidban hírül adhatod azt, miről hírt adnod itt egyedül érdemes. Írnok, akkor talán nem jártál itt hiába. NÉMETH EMIL: szökő falaikat, fekete-sárga ablakait, a tetejükön ágaskodó százféle antennát. Voltak itt hét- meg nyolcemeletes házak is és a parkőr egyszer,. alko- nyattájt, fölballagott a íegma- gasabbikra, mert szerette volna tudni, milyen lehet onnan felülről. Szép volt onnan felülről, de a parkőrnek nagyon dobogott a szíve, mire fölért, és furcsa, imbolygó bizonytalanságot érzett. A háromszögletű gyep és a bokrok nevetségesen kicsinek látszottak. Aztán búgva megindult háta mögött a lift, a parkőr gyorsan visszafordult. Gépiesen böködni kezdett a botjával, arra gondolt, itt gyorsan összeszedi a szemetet, aztán leül egy padra, úgy, hogy a nap az arcába süssön. És miközben szedegette az el- hajigált buszjegyeket és tíz- órais papírokat, egy kék szempár követte megbűvölten a mozdulatait. A parkőr nem vette észre a kisfiút, aki kék nadrágot és csíkos trikót viselt, és a szeme egészen kék volt. Kicsi fiú volt, a korláton ült és harangozott a lábával, de ahogy nézte a parkőrt, a harangozás abbamaradt. — Mit csinálsz? A parkőr megállt és belebámult a kék szemekbe. Gyanakvása elröppent, sőt, elfogta az igyekezet, hogy mindent megmagyarázzon. — Szedem a szemetet. Nekem kell vigyáznom a parkok tisztaságára. — Miért? — Én vagyok a parkőr. Ide is van írva a karomra, ni. — Akkor miért nincs bajszod? — Hát..: A szélhez Én nem hunyorgok, gyötrelmes grimaszt nem csinálok, ha szembe fújsz. Lecsukott szemmel feléd fordulok, s mint napos szikla szilaj, jeges patakban, színlelt aléltsággal fogadlak, mint tudatom a Les Preludes zaját. Te újjá cseréled minden pillanatban az égig érő italát tüzemnek, hogy frissítsd bennem folyton lángolásom. Szeretlek én, nagyon szeretlek, bármely égtáj ízét hozod magaddal, tavaszban, ó'szben, nyárban s télben is. S tomboljon is bár újító erőd, s tartsanak hősködő bolondnak is bár a kuckólakó ellenségeid, erőd útjába állok én dacolni mindig kész szívemmel. Erős erősít erőset tovább. Vallom: szeretlek, téged, önmagadban. Csak tiszta légy! Tóparton, veled szemben állva várlak. Felém mindig tisztán gyere. Mocskot, port, füstöt ne köpj szemembe. Ne keverd össze magadat velük. GALYASI MIKLÓS: CSANÁDY JÁNOS: Fényben élni — frü — frü — frü hangosan muzsikálnak mezők zenészei. Hideg az este és jó ez a hideg — jó — jó —- eső keserű cseppje verhetne buborékot, jöhetne már az ősz, a dérmezős ősz — frü — frü — nem nő már a fű csak fárad-szárad, árad a hideg víz zsugorodik, hold nő ökörnyál akad a szarvára ezüst égi kötélpálya; azon szökünk majd a tél . elől holdbéli nyárba holdbéli nyárba holdbéli nyárba — Pálinka-ízű zsíros kenyér hozza esti betűk között a kemence melegével telített gyomor éhes táncait; Aztán mámorzöld palackból énekel a hegyi pásztor szüreti rigmust Aztán csont — bőr — izom feszüléssel rést szakít két martinász kenetlen-láncos ajtók alatt Aztán ömlik a tűz megolvadt Nap-közelségben szárad szakadt ingekre a munka. így, messzi-közeiről nézni a birkot, távcsővel csillagokat — könnyű. így, azbeszt-hurokban védve az érc köpéstől — könnyű Ott lenni közért-forintért süket, és vak, aszalt bőrű nyolc óra alatt! Ott vannak mégis; asszony-vigyázat, gyermek-aggódás azbeszt szálai védik a mozdulatot ... mert lábukba haraphat szlkraszemfi mindent-fekctére-nyaló-vakító-acélkutya-falka. Az alkotás A legnagyobb mű gyáva dadogás csak, a szó gátolja, véső, hangjegyek. Szobor vagy kép: hogyha hajnaltájon a nap csókjával párzanak hegyek. Muzsika: ha erdőt tarol le a szél. Ha szarvas hívja párját valahol. Ha puszta fölött délibáb henyél, vagy haris szól lenge nád alól. A vers, a dal, a kép viseltes ruha. Idő koptatta, foltozott, szakadt. Az igazi, a ki-nem-mondott mű az, mi a művészetben sírva bentmaradt. PATAKY TIBOR: KOHÁSZ HEINRICH BÖLLt Az én drága lábam H/lost adódott egy lehetőség. Írást kaptam, hogy Ifi menjek el a hivatalba, és én el is mentem. Na- gyón kedvesen fogadtak. Elővették a kartotékomat, és azt mondták: „Hm”. Mire ráfeleltem, hogy: „Hm”. „Melyik láb?” kérdezte a hivatalnok. „A jobb.” „Egészen?” „Egészen.” „Hm”, mondta újból. Azután egy halom cédula között keresgélt. Közben székkel kínált. Jólesett, mert könnyen belefáradok az állásba. Végre megtalálta a megfelelőnek látszó cédulát. „Azt hiszem”, szólalt meg, „ez magának való. Kellemes munka. Ülőfoglalkozás. Cipőtisztító a Köztársaság téri illemhelyen. Na, hogy tetszik?” „Nem tudok cipőt tisztítani. Mindig mondták, hogy milyen rosszul pucolok cipőt.” „Azt meg lehet tanulni”, jegyezte meg a hivatalnok. „Mindent meg lehet tanulni. Német embernek semmi sem probléma. Ha akarja, elvégezhet egy ingyenes tanfolyamot.” „Hm”, dünnyögtem. „Tehát megfelel?” „Nem”, mondtam, „nem vállalom. Magasabb járadékot akarok.” „Megbolondult?” kérdezte szelíd hangon, és mosolygott. „Nem bolondultam meg, de senki sem pótolhatja a lábamat. Még cigarettát sem hagynak árulni.” A férfi hátradőlt a székében, és mély lélegzetet vett. „Kedves barátom”, kezdte, „a maga lába egy átkozottul drága láb. Ahogy látom, 29 éves, és a lábától eltekintve makk egészséges. Akár a hetvenéves kort is megérheti. Tehát számítsa ki, kérem: havi hetven márka, tizenkétszer egy évben, vagyis 41x12x70. Szóval, ezt számítsa ki kamatok nélkül, és ne felejtse el, hogy a maga lába nem az egyetlen láb. Minthogy nem az egyetlen, aki valószínűleg sokáig fog élni. Es ezekután járadékemelésről beszél! Bocsássa meg, de ez őrültség.” „Uram”, mondtam szintén hátradőlve a széken és lélegzetet véve, „úgy gondolom, hogy ön nagyon lebecsüli a lábamat. A lábam sokkal drágább. Ahogy mondta, ez így átkozottul drága láb. Különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy nemcsak fizikailag, de agyilag is teljesen egészséges vagyok. Hallgasson ide.” „Kérem, nagyon kevés az időm.” „Azért figyeljen csak egy kicsit!” folytattam. „A lábam megmentette az életét egy csomó embernek, akik ma szép nyugdijat élveznek. Ügy történt a dolog, hogy előretolt állásban feküdtem, Az volt a feladatom, tartsam szemmel az ellenséget, és jelezzem,, ha jönnek, hogy a többiek időben visszavonulhassanak. A vezérkar már csomagolt, de nem akarta idő előtt feladni állását. Tulajdonképpen ketten voltunk őrségen, de a társamat agyonlőtték, úgyhogy ő már nem kerül pénzbe. Nős volt ugyan, de a felesége egészséges, és tud dolgozni. Ezt tehát nagyon olcsón megúszták. Még csak négy hete volt katona, hát mindössze egy levelezőlapba meg egy kis komiszkenyérbe került. Derék fickó volt, időben hagyta magát agyonlőni. Így egyedül maradtam az állásban. Féltem, hideg is volt, s éppen kereket akartam oldani, amikor..." „Nagyon kevés az időm”, ismételte a férfi, és elkezdte keresgélni a ceruzáját. „Csak hallgasson végig”, mondtam, „most jön a java. Szóval, éppen kúszni akartam hátrafelé, amikor megtörtént ez a dolog a lábammal. Mivel ilyenformán fekve kellett maradnom, gondoltam, most leadom a drótot. Ügy is tettem, és így mindenki megpucolt. Először az ezred, azután a zászlóalj, majd az egész hadosztály, szépen sorjában, ahogyan illik. Az egészben csak az volt a kellemetlen, hogy elfelejtettek magukkal vinni, mert annyira siettek. Érti? Ha meggondolom, igazán ostoba ügy, mert ha nem veszítem el a lábamat, most halott volna a generális, az ezredes, az őrnagy meg a többiek, és nem kellene nekik nyugdíjat fizetni. Most számítsa ki, mibe kerül a lábam. A tábornok 52 éves, az ezredes 48, és az őrnagy 50. Mindannyian egészségesek, és katonai életmódjuk mellett legalább 80 évesek lesznek, mint Hindenburg. Ez tehát annyi mint: 160x12x30, mert átlagban nyugodtan vehetünk harmincat, nemde? A lábam így tényleg nagyon drága láb lett, egyike a legdrágábbaknak, amit el lehet képzelni. Világos? Mert erről van szó.” „Maga mégis bolond”, mondta a férfi. „Nem én”, feleltem, „nem vagyok őrült, hanem testben s lélekben, sajnos, teljesen egészséges, es kár, hogy nem lőttek agyon néhány perccel korábban, mielőtt ez a dolog történt a lábammal. Sok pénzt takarítottunk volna meg.” „Szóval, elfogadja az állást?” kérdezte a férfi. „Nem”, mondtam, és otthagytam. Boldog Balázs fordítása BESZE IMRE: Acélöntők
