Pest Megyi Hírlap, 1971. augusztus (15. évfolyam, 180-204. szám)
1971-08-08 / 186. szám
8 "’kMírlap 1971. AUGUSZTUS 8.. VASÄRNAP LÁSZLÓ ANNA: • • ___ • • ^ ÜD ÜLÖK Molnár Zoltán: HANG ? 2 ARKAGYIJ KUCSAEV: Viselje egészséggel azi S Verssé vált világ Egy csillag kering, menekül verssé akarna lenni! Gyíkok, árnyak, falevelek verssé akarnak lenni! Egy hang sikongva szárnyra kél: verssé akarna lenni! Szavak futosnak, mint csibék: vers, född be szárnyaiddal! S a vércse is, csibétleső. verssé akarna lenni! S a kő, mely feléje süvít, már versként hullna vissza! Agg éj és hajnal, a suhanc: verssé akarna lenni! Szikár kín és húsos öröm rímként ölelnék egymást! Sírboltjából volt év zörög: verssé akarna lenni! Jövőnk versként szakadna ki: hogy jaj, el ne vetéljen! A mlndenség hull térdre már: verssé akarna lenni! Költők, nyúljatok érte le: ne falja fel a Semmi! — Igazán, apa — mondta Baba gyermekkori, kedves, hízelgő hangján —, olyan rendes fiú. Az abortuszra is elkísért. Apa hozzászokott már különös beszélgetésekhez a lányával, de ez most túl különös volt. Köszörülte kicsit a torkát, mint egy értekezleten, ha küszködnie kell a fogalmazással. — Nem gondolod, kislányom, hogy... — Azt hiszed, a mai fiúkban olyan sok a gyöngédség? Nagyon kevesen volnának hajlandók ilyesmire. — Megható — sóhajtott apa —, megható, hogy ez a te Lacid ... — Béla. Mondtam már, Laci azelőtt volt — Szóval ez a Béla. Megható. A könnyekig meghat. Igazán meg, az úristenit a lovagiasságának! — öklével akkorát vágott az asztalra, mint egy tizenkilencedik századi apa. Maga is észrevette, hogy nagyon sikerült, s szelídebben hozzátette: — A modem úristenit! — De apa... — Babának olyan rosszul „esett” ez a hang, hogy — bár halkan, visszafogottan — elpityere- dett. — Na. Alig találta a zsebkendőjét — Hagyd ezt, kislányom ... Hagyd már abba, így nem lehet... A pityergésből, bár nyilvánvalóan igyekezett fegyelmezni magát, egészen igazi sírás kezdett kialakulni. — Megáll az ember esze. Olyan őszintén sírt, hogy meg kellett sajnálni. Egy kicsit megsimogatta a haját, hogy megnyugtassa. Erre a vállára borult. A tizenkilencedik században, ugye, zokogva atyja keblére borult volna, de ezt már azért sem tehette, mert ő volt a magasabb. Zokogni azonban zokogott. Nem hisztérikusan, mértékkel. Apa nyelvén volt, hogy ez nem illik egy modern • lányhoz, de még idejében észbekapott. Egy szót sem a modernségről. — Na jól van, lányom, tudod, hogy velem igazán meg lehet beszélni a dolgokat. Ülj le szépen, és... Baba abbahagyta a zokogást, és szépen leült Zsebkendőjével finoman felitatta a könnyeit. Az orrocskáját is megtörölte. De szólni nem szólt. Várt — Szóval én tudom, hogy az élet megváltozott, és egészen más, mint a mi időnkben. Hogy sok tekintetben... szabadabb ... egyszerűbb... Közben jó kis halogató ötlete támadt. — Üljünk le, mondjuk, hármasban anyáddal... és okosan, őszintén ... Talán a jövő héten. — Köszönöm, apa. Tudtam, hogy te megértesz engem. Végül. — Tette utána, s mintha ebben a végűiben lett volna azért némi kis szemrehányás. Felállt, eltette a zsebkendőjét, adott egy homlokpuszit, s már indult is. Apa megijedt, érezte, hogy jóvátehetetlen félreértés történik; hogy Baba nem úgy fogja fel a szavait, ahogy... De már... — Baba! — Szia, apa! S ottmaradt egyedül. Hisz voltaképpen ugye. Akad, aki nem is szól, csak a házasság után. Baba még egész rendes. Szolid. Sok dologban még szinte konzervatív is. Szabady Béla: Szentendre \ BORBÉLY TIBOR: Ház Százötven lakás. Kctszázhúsz család. Majd ezernyi lélek, Ez az a ház, hová munka után pihenni térek. Tőlem negyven méterre alszik a tűzikovács. Mellén, vöröslő, tűzégette jelvény, amit büszkén hord, mert nem hordhatja más. Mellette, — húsz méterre tán, — a parkettás lakik, ki mint a parkettát, — illeszti össze másnap, — az éjszakában széthulló álmait. S hozzá oly közel, — az emeleten alszik a szabó. Hajában, — mint tű nyomán az anyagban, — a fehér szál gyarapszik, — és ki nem bontható. A szabótól a kőművest, vékony fal választja el csupán. Ismerjük egymás mesterségét, az életét, — és titkos vágyait. Igaz, hogy reggel két kapun kiszór minket a nagyvilágba a ház, de délutánra, visszacsalogat. Munka után fürdőszobáit kínálja, — megszokott karosszék ölét, — s ha kezünkből kihull a könyv, a pihentető álmokat. Kell ez a ház, — ez az otthon. Az ember itt nyugalmát megleli, s ettől, — meg az asszony főzte jóktól, a már formába öntött munkaerejét, másnapra újratermeli. Kell ez a ház, amelyben élünk, — ahová mindig visszatérünk, — ahol tudjuk, de nem mérjük a távolságokat, a ház, amely ha egyhelyben áll is, — velünk állandóan halad. Ezer lélekkel siklik, mint a hajó a nagy vizen, s dajkálva visz a nem is oly messzi partig, amely a vitorlát fúvó szelekkel üzen. MADARKAK • Az író közeljövőben megjelenő új kötetéből. ZELK ZOLTÁN: MALKIN mérnöknek harminc évet kellett megérnie ahhoz, hogy kalapvásárlásra szán ja el magát. Feleségével indultak útnak. Az áruházban kevesen voltak, a kalaposztályon meg eppen senki. — Ide nézz — szólt örömmel Maikin a jeleségének —, micsoda gazdag választék! — Nyugtával dicsérd a napot — válaszolta az asszony. AZ ELÁRUSÍTÓ az egymásra húzott kalapok hegyeit tette le a pultra. Maikin nekilátott próbálgatni. — Ez kicsi — tolta félre az első kalapot. — Ez meg nagy — húzta le fejéröl a következőt a felesége. — Ez lesz az ön igazi mérete — mondta az elárusító a mérnök fejére nyomva a következőt. — Nem látok semmit — méltatlankodott halkan, mivel a kalap teljesen eltakarta a szemét. — Lehet rá lyukat futatni a szem magasságában! — ajánlotta az elárusító. — Próbáld meg csak ezt a tiroli formájút — kérte a felesege. — Kicsi a fejemre, leesne az első mozdulatnál — adta vissza Maikin. — Lehetne toldani bele egy csíkot — okoskodott udvariasan az elárusító. — Tedd csak ezt a fejedre... — és már nyújtott is felé a felesége egy szalmakalapot. — Ez igen! — kiáltott fel Maikin. — Csak szorít. — A formázón lehetne rajta tágítani — szorgoskodott az elárusító. — Ezt elfogadnád? — és már nyújtott is feléje, felesége egy széles, színes szalaggal övezett kalapot. — Pontosan ilyenre vágytam — örült meg Maikin —, a baj csak az, hogy ha a fülem nem tartaná, akkor a váltamig érne. — A füleken éppen lehetne segíteni... — kezdte az elárusító. — Amint látja — szakította félbe az asszony —, a feje nem egészen szabályos. Olyan sajátos. Ez a baj. No, gyerünk, Petjunja. — Álljanak csak meg egy pillanatra — hadarta az elárusító. — Kérem, hajoljon le, mutassa a fejét. MALKIN lehajolt. Az elárusító két marokba fogta Maikin fejét és gyúrni kezdu erős ujjaival. Maikin feje majdhogy ősz sze nem roppant az erős szorítástól, és alakját is megvál toztatta. — Ah, ez asztán a csoda — lelkendezett Maikin neje éi már nyújtotta is férjének a; első keze ügyébe eső kalapot A kalapot mintha Malkir fejére szabták volna. — Nagyon, nagyon köszö nőm — hálálkodott Maikin. — Semmiség — felelte szerényen az elárusító. — Viselj« egészséggel. Fordította: Sigér Imre Gvimesnét £érje * két kama&zfia kísérte ki a pályaudvarra. Csütörtök volt, de a családnak mintha vasárnapja lett volna. Legalábbis az olyan idősödő magányosok szemében, mint Bónis Olga. Nézte, ahogy a férfi, a két fiú a szeretet védősugárzásába fogta a másik nőt. Bónis Olga azt gondolta: most még hagyján. Amint elindul a vonat, mindnyájan az elkövetkező új életformát várják és némely még kétséges körülményen aggódnak. Jön-e értük autó, kapnak-e különszobát, megfelelő asztaltársat az üdülőben ... Effélék a gondok, s ebben ő is osztozik velük. Viszont majd hazaérve, újra a pályaudvaron!... A családi sugárzás a kétheti hiányban csak felerősödik. A magányos meg tör a taxihoz, erőszakoskodik, hogy neki jusson az első kocsi, mert az érkezés elviselhetetlen kietlenségét meg kell rövidíteni. Otthon aztán csak az üres lakás fogadja, a bezártságban megáporodott levegővel, szivszorítóan némán. Mindezek miatt Bónis Olga egész úton a kapcsolatait mesélte. Ügy tetszett: fél Budapest jó ismerőse, egy egész kerület lakossága jó barátja, az udvarló szándékú férfiak is sokan vannak, de még a hetente egyszer nála dolgozó takarítónő is rendkívül meghitt személy. De az útitársak csak a fülsértő hencegést hallották ki a szavaiból és bosszankodtak. Második hetük elején történt. Délelőtt tíz órára járt, ilyenkor szokták kiosztani a leveleket az üdülőben. Gyimesné Olga nyitott ajtaja előtt haladt eL Beszólt: — Hozták már a postát? — Nem is tudom — válaszolt Olga szórakozottan. — Van itt valami ... Alacsony asztalkára mutatott, ezen kék szabvány boríték feküdt, gépelt címzésével felfelé, s így nem látszott, hogy nyitva vagy leragasztva. Ebben a pillanatban lépett ki a szomszédból a postát osztó lány és adott át Olgának egy fehgr borítékot. Bónis Olga folytatni akarta a szerepet. Fehér levelét nemtörődöm mozdulattal ráejtette a kékre. — Parancsolj — nyújtotta cigarettás dobozát Gyimesiné- nek. Míg tüzet adott, ujjal megvonaglottak. — Ügy látszik — mondta a kék boríték kikandikáló csücskére — az tegnapi... Es már nem volt képes tovább türtőztetni magát, feltépte a fehér borítékot, mohón, cafrangosan — mintha a végítéletét tartalmazná vagy a paradicsomi boldogságot. — Nem zavarlak... — köszönt el Gyimesné. Megértette a jelenetet. Ettől fogva többször is beszélt Olgának arról, hogy kamaszfiúkkal nem könnyű, kötekednek, szemtelenkednek, kérvényt kell benyújtani, míg egy poharat helyre raknak... A házassága jó, de ez nem jelenti azt, hogy nincs temérdek alkalmazkodáskényszer. Nem úgy él az ember, saját kedvére, hangulatára, mint a függetlenek... Egyszóval: igyekezett vigasztalni a magányáért. Egy későbbi na£?n egyszer még elment Olga szobája előtt, délelőtt tíz óra körül. Akkor is nyitva volt az ajtó, Olga asztalán boríték, pedig még nem hordták ki a postát. Pesten, a pályaudvaron, miután összecsókolóztak, Gyimesné rögtön odasúgta a férjének: vigye Olga bőröndjét a taxiig és kérdezgesse az üdülésről, kösse le a figyelmét Gyimes barátságosan kérte a bőröndöt, de Olga nyersen rá-J mordult: — Azt képzeli, egyedül nemj bírom?! ' J Gyimes udvariaskod ott: de-J hogy nem, csakhát mégis fér fi-^ nak való. Nyúlt a bőröndért, { Olga görcsösen markolta. Gyi-^ mes csakazértis ... Olga csak-^ azértis... Huzakodtak. Egy^ idegen, izomhős fiatalember^ szembefordult velülc, terpesz-£ állásban, fenyegető tekintettel: £ — Nyugalom, néne, a bő-J rönd marad, én garantálom,^ rendőr felesleges. Olga megint elátkozta átko-£ zottnak vélt életét. És durván 'j felkiáltott: \ — Mindenki engem szán?!$ Tartsák meg maguknak!... £ A fiatalember megrántotta vállát és elfüstölgött. Gyimes^ rá támadt a feleségére: ^ — Megkímélhettél volna az^ ilyen elmegyógy intézeti ápolt-^ tói! Tolvajnak néztek! í Az asszony türelme_f sen elmagyarázta, miről van 2 szó. Ebből Gyimes nem akart \ megérteni semmit. Indulatai nem kívánták az értést Ot! perccel az asszony megérke-! zése után a házaspár már ve-J szekedett Ez persze a két ka-í maszfiút is felingerelte. Ked-g vélték a támadást és ellentá-: madást, de csalt akkor, ha ők j voltak a hősei. Megkövetelték, ! hogy a szülők harmonikusak j legyenek. Most az egyik fiú azj apját hibáztatta, a másik az! anyját, emiatt ők ketten is! összevesztek. A rendetlenül, í keresztül-kasul csapkodó dü-! hőket felfokozta a mindnyá-í jukban rokon csalódás: mást) vártak ettől az órától. j t Bonds Olga pedig elhatároz-! ta: többé nem utazik üdülő-! be. Az oly jó két hét társaság-! ban-közösségben hazaérkezés-! kor megcsúfolódik. Ha nincs,! aki a pályaudvaron várja azj embert. \ Bizonyára sokan emlékeznek még az Ismeri a Szandi Mandit című magyar filmre, amelyet Böszörményi Géza írt, és Gyarmaty Lívia rendezett. A fiatal mérnök-filmes házaspár most szerepet cserélt. Űj filmjüket, a Madárkákat, Böszörményi Géza rendezi a feleségével együtt írt forgatókönyvből. A történet egyszerű: két fiatal falusi lány szerencsét próbálni indul Budapestre. A film operatőre: Ragály Elemér, főszereplői pedig Schütz Ila, Bánsági Ildikó, Cserhalmi György, Császár Angéla, öze Lajos, Fonyó József és még sokan mások. Képünk a film forgatásán készült.
