Pest Megyi Hírlap, 1971. augusztus (15. évfolyam, 180-204. szám)

1971-08-01 / 180. szám

8 ;“<c/Círi 1971. AUGUSZTUS 1.. VASÄRNAF A nagy esők ideje úgy éI bennem, mint az ünnepek. A szegénység, tehetetlenség, bá­nat és félelem ünnepei. A fa­lut körülvették fényes függö­nyökkel az esők. A házakat külön-külön elfedte. Az Óte­mető és a Kistag felől öklen- dezve leömlő vizet elgátoltuk, mi, gyerekek. Egész gát- és tó­rendszereket alakítottunk ki. A víz hozta ajándékokat, csibo- rokat, békákat úgy úsztattuk meg, mint igazi hajókat igazi tengerekben. Rengeteg béka termett egyszerre, mintha az esővel hullottak volna az ág­ból. Mikor meguntuk gyötörni őket, valamelyikünk kitalálta, gyűjtsük össze és adjuk el, mert űgv megveszik, minit a mákgubót, vagy a csipkebo­gyót és a kamillavirágot. Eze­ket mi nem is szedtük komo­lyan. Nem férfinak való mun­ka. Ügyetlenül, ímmel-árrnnal segítettünk a kislányoknak a gyűjtögetésben. Nem is a sza­gos füvek miatt, hanem mert olyan jó volt velük civakodni, egrecéroztatni őket. Meg ha valaki kétszer egymás után se­gített egy kislánynak, akkor a többiek elkezdtek csúfolódni, meg olyat kiabálni, hogy: „két szerelmes pár, mindig együtt jár..Néha még azt is eléne­kelték, hogy „gólya, gólya, hosszúlábú gólya ...” És akkor jó volt csikó módjára vadul közéjük rohanni és zavarni szerteszét őket. Utána meg bí­borszínű, égő füllel vissza­menni a kislányhoz és rásan­dítva, bizonytalan, mérgelődő hangon eldadogni: „Hált ezek hülyék! Ugye, Eta?” — Vagy Bözsike. Illett még v zsörtölődni egy kicsit, méltatlankodni, és ha már abbahagyták a gúnyo­lódást, belefáradtak, röggel do­bálni őket, mert-akkor-még- biztos-húznak-egy-kicsit. Ezzel a dolog szentesítve is lett Mármint a gyűjtögetőké. Nagy fűzfakosarakkal merí­tettük a békát. Versengtünk a szörnyetegekért. Estére lett is mindenkinek kb. öt-hat kiló vartyogó, kavargó masszája. Vittük haza a zsákmányt. Út­közben tervezgettünk. Volt, aki kiszámolta, ha szeptemberig mindennap esik az eső, akkor a búcsúra békából biciklit vesz. En egy sötétkék ruhát gondoltam magamnak, meg egy piros svápcisapkát. Vala­hogy úgy szerettem volna, hogy zöld-kölnire is jusson, két nagy nyúlás üveggel. Hús- vétkor majd keresek vele egy zseb pénzt, abból pedig egy horgászbotot veszek, selyem- zsinórral, igazi halakra. Már láttam is magam, ahogy estén­ként kiülök a Csehovicsék híd­jára — sötétkék ruhásán, hor­gászbottal, fejemen a piros svájci. A többiek majd ott gubbasztanak körülöttem, „hallgatják” a kapást. Oda­adom a botot majd annak, aíki VARGA RUDOLF: A mit föld növelt fel Az kellene: figyelni arra, ahogy a szél a fát csavarja, s kilesni — míg a vihar rángat — titkát a mozgó maradásnak. Az kellene: hajlongó törzsek alatt megsúgni a rögöknek, hogy csel csupán a fenti lengés, fog a gyökér — ezer eres kéz. Az kellene: hajszálgyökérzet összerejét hogy egyre érezd, hogy földbe fogódzó ideggel kötődjön, amit föld növelt fel. Az kellene. De nézd csak őt! Lám, suhan a szelek-szabta pályán, gyökértelenül, buta dacban, és büszkén, hogy hajlithatatlan ... Régi nyarak Nyaraim porát szél viszi Letörölte lábnyomaimat dűlőutak tábláiról Szél hordja más egek alá folyókon úszik lefele Nem fáj talpamon a tarlók aranyparazsának sebe Szél szél viszi nyaraimat forog a napsugár-kereke Keresem mint az aranyat a gyerekkori nyarakat búzatáblák sárga lángját eke nyomán a barázdát De csak a szél fúj csak a szél az idő kék szele SZÜLETÉSNAP Lány virággal ts+ssZf-­Kiss Attila rajza SZANTHÓ IMRE: SZENTENDRE. távolba, ahol megnyugodhat hevesen dobogó szívecskéjük. De valamennyi a kiscsibék fö­lött maradt, akik ott lent csipegettek, csipog­tak, és néha egymást csipkedték a drótkerí­téssel határolt négyszögletes udvaron. Körbe-körbe suhogtak a galambok, mintha levegöörvény szívná, dobná, forgatná őket, pedig ök maguk voltak ez az örvény. Feljebb, lejjebb. Egyszer, szinte a kerítésig ereszkedve és felívelve a tetőknél tízszer magasabbra, fondoros ívekben egymást pályáját szelve, sű­rűén. Talán már egy perce néztem ezt a kavargó és mégis szabályos formájú tölcsért — egy perc ilyenkor nem rövid idő. De csak akkor értettem meg, hogy mi a galambok riadá- sának oka, mikor szememet feljebb emeltem. Fenn, a felhőtlen déli magasságban karvaly körözött kiterjesztett szárnyakkal a kiscsibék fölött, ijesztő lassan, kiszámított pontossággal. Már itt volt a pillanat, mikor összecsukja szárnyát, és mint karmos, sokélű nehéz kő esik a kiszemelt zsákmányra. De közte és a zsákmány közt ott vannak a galambok, tor­lódó sokaságuk cikáztatja szemének mérőón­ját. A karvaly egy darabig még körözött a kis­csibék fölött, aztán egy-egy lustának látszó szárnycsapással eltávolodott, apró ponttá vált, eltűnt. Ennyi az egész. Néha ilyenek a galambok. Elhallgatom a magasröptű összehasonlításo­kat, nehogy a galambok fölé kerüljek felhős és fellengős szavakkal. LENGYEL JÓZSEF: Galambok özönvíz utántól mindmáig és még nagyon sokáig a béke jel- és értelemképe az olajágat hozó galamb. Most egy kis történetet akarok elbeszélni minden kitalálás és hozzáadás nél­kül. Saját két szememmel láttam, hosszú éle­temhez képest nem is olyan régen, és a mi­nap talán századszor jutott eszembe. Dél volt, éppen ebédidő, senki se járt az udvaron. Szélcsend és csend, levegőt rezegtető napsütés. Ott pihentem a magtár árnyékos oldalához vetett háttal, nagyon nyugodtan, nagyon ébren. Semmi bajom sem volt, vagy minden bajom nagyon távol. Szemközt, az elkerített baromfi- udvarból sok száz kiscsibe csipogása hallat­szott; ez is csak része volt a csendnek. Egyszerre villanatos váratlanul heves szárnycsattogással a magtár eresze alól és mindenfelől galambok csapódtak a levegőég­be, némelyik hozzám oly közel, hogy szár­nyuk szele arcomat érte. Raj röpült a ga­lambdúcból is, az istálló felől még több: sose tudtam, hogy ilyen sok galamb van itt. Senki meg nem számolhatná, mennyi, és mind ott körzőtt a közelben. Nem ember zavarta így fel őket. ragadozó se lehetett, puskadurranás sem volt. Ha lett volna, messzire repülnek, biztonságot ígérő a fiatalokkal. Hazajött Ma­gyarországra, szinte ismeretle­nül a fiatal írók előtt — a tör­ténelmi riportázsnak nevezett, 1929-ben írt Visegrádi utca csak 1957-ben jelent meg elő­ször Magyarországon —, még­is pillanatok alatt példaké­püknek, harcostársuknak érez­ték az idős kommunista írót. A közelmúltban Veszprémben a tv-filmek versenyének zsűri­jében érvelt, vitázott, mert a Eilm régi szerelme. Nemcsak íróként, teljes társadalmi-em­beri mivoltában kötődik éle­tünk minden porcikájához. Most, augusztus 4-én lesz 75. születésnapja. Talán érdemes felidéznünk még igen korai, avantgarde korszakából való versének néhány sorát, a ver­set, amit huszadik születés­napjára írt: „De tudom: / Nincs lehetet­len / És a természet örök tör­vényeit egyszer felpeckeli egy ember, / Amint az utolsó ho­gyantól felszáguld a bizonyos miért-hez”. Bernáth László szaemlékezés, naplószerű be­számoló 1919-ről, a Tanács- köztársaság kikiáltását meg­előző, majd az azt követő na­pokról. Kicsi, mérges öreg úr ő, a forradalom konszolidál­tabb éveiben is. Mi sem áll tá­volabb tőle, mint a puszta me- ditálás, merengés az elmúlt időkön. Valami lenyűgözheíet- len erő köti össze a leghétköz­napibb valósággal. Mikor 1963-ban Kossuth-díjat ka­pott, és erről a kapcsolatról beszélgethettem vele, félig ko­molyan, félig tréfásan így vá­laszolt: „Amikor az SZTK- rendelőintézetben fél órát kell sorban állnom az L-betűnél, hogy megkeressék a kartono­mat, akkor mindig biztosítják számomra a napi mérgelődnir valómat, s egyben azt is, hogy ne feledkezzem el: hogyan él­nek az emberek?” Valóban: tudja, hogyan él­nek az emberek — s nemcsak az SZTK-rendelőből. Hetvenöt évesen is együtt él korunk gondjaival, örömeivel, s min­dig teljesen egy nyelvet beszél A Kicsi, mérges öreg úr Lengyel József egy rövid lé- ; legzetű, ám nagy erejű elbe- : szélésének a címe. Aki egyszer í is beszélt az íróval, aligha tud í másként gondolni rá, mint „ki- i esi, mérges öreg úrra”, pedig ; az elbeszélésbéli, letartózta- I tott öreg fizikaprofesszor nem i kulcsfigura, nem biografikus i visszaemlékezés hajdan volt ; önmagára. Aki ismeri az írót, ; az tudja, hogy az elbeszélés- i beli Andrián professzor má- í sodpercre beosztott életvitele, | egész karaktere meglehetősen : távol áll Lengyel Józsefétől, i Egyébként is nagyon nem I szereti — erről egyik elbeszé- : lésében részletesen is szól —, í ha az író örökkön saját gyer- ímekkóri, majd későbbi élmé- jnyeit kérődzi vissza. Ott kez- ídődik a prózaíró — vallja —, amikor már képes olyan em­berek lelki bőrébe is belebúj­ni, akik egyébként távol áll­nak a szerzőtől. Miért hát a csábító azono­sítási készség, hogy minden­áron kicsi, mérges öreg urat lássunk benne? Nyilvánvalóan. csak az egyik oka, hogy And- í rián professzor letartóztatásé-I nak körülményeit a személyi: kultusz éveiben — sajnos j olyan szakszerű tárgyismeret-; tel idézhette fel, mint aki ma- \ ga is átélte ezt. Már több in-\ dítékunk van az azonosításra,: ha arra gondolunk: írásának: hőséhez hasonlóan, a szenve­désekkel, érthetetlen és értel­metlen vádaskodásokkal teli években, az egy évtizednél hosszabb ideig tartó lágerélet­tel és száműzetéssel szemben ő is a tiszta értelem, a ráció és az emberiesség védőpajzsát emelte fel. S ez nem ebből az egy elbeszélésből derül ki, ha­nem szinte valamennyi nagy­szerű írásából, amely ezekről az évekről szól. Talán nem túlzás azt állítani, hogy ezek az évek tették jó íróból nagy íróvá. Az Igéző, az Elejétől végig, a Sárga pipacsok olyan mélységű és olyan rangú írá­sok e korról, amelyhez hason­ló erejű és igazságé irodalmi művek alig születtek a világ más tájain is. Lengyel József azonban nem egyszerűen a múlt íródeákja, még akkor sem, ha első, jelen- ; tősebb írása, amely nevét : megalapozta, a: Visegrádi ut­ca, valójában történelmi visz­Nagy esők idején ideadja egy körre a bringáját. Ködösen rémlett, hogy a vas­kádban akár fel is hizlalhat­nám a halakat kukoricával és árulhatnám a pincében a húst, mint a feketén lemészárolt ti­nókat és felfúvódás végett le­vágott ökröket. Egészen meg- ittasultam titkomtól és méltó­ságomtól. Búcsúkor majd ve­szek egy akkora görögdinnyét, ami nem fér be a házba. Ügy kell az udvaron felaprítani, mint a disznót perzseléskor — gondoltam. — Azt mondom majd: „Édesanyám, egyenek ebből a fáin dinnyéből! Maga is, nagyapa!” Ök meg csak néz­nek. Nagyanyám gyanakodni fog, hogy megint loptam a to­jást. De én nem, mert arról már leszoktam, mint a ciga­rettáról, meg a káromkodás­ról. Éjszakákon át tervezget­tem. Közben szaporodtak a va­rangyok a kisszínben. Nézeget­tem a portékát. Békáim leso­ványodtak, hüllőszemeikkel olyan keservesen néztek rám, a szivem majd megszakadt, de oly altkor rájuk csaptam a pok­rócot, és mentem tovább gyűj­teni, vagy tervezgetni. Olyan békacsapdáról álmodoztam, ami éjszaka is működik, amíg én nem lehetek kinn. a gáton. Ellenségeink voltak a libák. Rugdostuk is őket, mint a lo­vak. A kutyákat is rájuk eresztettük. A városban ké­sőbb sok vasárnapi ebédnél ettek kék libahúst. Egyszer az egyikbe buzgalmában úgy be­letaposott valamelyikünk, hogy összetört benne a tojás, úgy folyt ki belőle, sárga csíkot húzott maga után. A libák tá­madása miatt gátőrséget kel­lett szerveznünk, mert külön­ben szétfürödték volna a szép, tapasztott sarat. A szekér, meg ha átment rajta, folyt, folyt lefelé a víz, mintha a köny- nyünk folyt volna. Nekem végül már volt vagy tízezer békám. A nagyapa régi katonaládáját is megtöltöttem velük. Abba kerültek a leg­szebbek. Azoknak forintért akartam adni darabját. De ki­nek? Még mindig nem jött el a békás-ember. Pedig hullot­tak a dögök. Némelyiket olyan laposra taposták a többiek, mint a pléhdarab. Sikítottak, nyöszörögtek, üvöltöttek a bé­kák, mintha minden udvarban két békástó lett volna. Ernák­kal kellett hordani a békalen­csét, a bólpoklosoknak. Békás, nyálkás volt a kezem mindig. A felnőttek nem törődték velünk. A férfiak este a kocs­mában ültek. Nem ittak, csak elfojtott hangon beszélgettek. A nap végigjárta a házakat, mindenütt elidőzött, mint egy- háziadó-szedéskor. A vén­asszonyok ridogáltak a temp­lomban. Az eső meg csak esett tovább. Nem lehetett kimenni a mezőre. Sárosán, sötét tekin­tettel jöttek haza a tarlóról az asszonyok, ahol a szétázott ke­reszteket rakták rendbe. Egy­két férfi gumicsizmában ki­ment a zuhogó határba és ka­szált, mert a búza úgy meg­dőlt, mint a Csendes néni ház­fala. Az asszonyok, mint a vá­lyogvetők, szedték a markot némán. A zrindelyes házak­ban éjjel is hallgatóztak, nem állt-e meg a víz? A teheneket sem hajtották ki a tanyára, csak a disznók élték világukat. Malacok para­dicsoma volt az Akácos mel­letti rét. A tyúkok a színben veszteglő szekéren szárítk óz­tak. Mintha bevakolták volna a szekeret, úgy összepiszkol- ták. Riadtan robbantak szét, mint az asszonyok a kerítés mellől a súgdolózásból, ami­kor arra jött valamelyiknek az ura. Majdnem mindennap patto­gatott kukoricát ettünk ebéd­re. Sipkánkban hordtuk ki a habos kukoricát a tornácra. A kissámlin ülve néztük az esőt, a buborékokat lélegző kacsá­kat. Körül se ültük már a csiszlik asztalt. Sok piros, fekete virág nőtt azon a nyáron. Zöld laput meg vad paszulyt téptünk a kisbárányoknak. Azokat na- j gyón kedveltük. A békák után, ^ természetesen. í í Egyik délután a bolt előtt J álltunk, vártuk a kenyeres £ autót. A bolt az idősebb fiúk £ kedvenc gyülekezőhelye volt. ^ Ültek a fakorláton, feketein- j gesen, feketegatyásan, mint varjak. Mi, kisebbek nem sze- ^ rettük őket. A fülünket húz- ^ ták, meg fickónak szólítottak. ^ Csúfoltak minket a békák mi-^ att. De a boltos meghallotta a % békaügyet. Kifaggatott minket^ szegről-végre. Utána a kényé- ^ ressel valamit beszélt. í í Másnap jött a hír, hogy így- £ meg-így, ide-meg-ide lehet ^ vinni a békát. A boltos, aki^ egyben kocsmáros is volt, este^ valamint mondhatott, mert az^ emberek másnap békáról tag- £ gatták kölykeiket. Még aznap, szemerkélő esőben elindult há-í rom szekér a városba. Hordok, j dézsák, tele békával. A lovak ^ meg úgy megvadultak a gye- j reksírást utánzó hangzavartól, \ alig lehetett felrakni rájuk a| hámot. Mi is ott totojáztunk aí szekerek körül. Dunnyogtunk, £ hogy minket nem visznek a \ békapiacra. Estére hazaértek a szekerek^ üresen. Megálltak a kocsma $ előtt, ahol már izgatott gye-$ rekcsapat várakozott. Kaptunk J egy-egy kakas-nyalókát. Soha J olyan, népszerűek nem voltunk \ még. Egy-két nap múlva az idő j is jóra fordult. Forró csillagok gyúltak az égen. Azóta évek szaladtak el,/ sok nedves eső esett. Az üveg-; gé vált kölyökarcokon a sok; biciklis, sötétkék ruhás, svájci-: sapkás álom tovább élt re- í ményként Megmaradt titok- / nak KISS DÉNES: BARANYI FERENC:

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents