Pest Megyi Hírlap, 1971. augusztus (15. évfolyam, 180-204. szám)
1971-08-19 / 195. szám
1071. AUGUSZTUS 19., CSÜTÖRTÖK rm MEr.v kJCíHop Munkaerőhelyzet, életszínvonal (3.) Előtérbe kerülnek a reálbérek A fölszabadulás után, a teljes foglalkoztatottságra való törekvés idején sok mindent kellett pótolni, így a (munkanélküliség fölszámolásával egyidejűleg került napirendre a különféle társadalmi juttatások növelése. Annak idején tehát megvalósult a szocialista egyenlőség elve a gazdasági életben: megszüntették a társadalmi osztályok igazságtalan jövedelemarányait, valamint kikapcsolták a jövedelmekből a termelési eszközök magántulajdonát. Háromszoros jutta'.ások Az említett társadalmi juttatások két évtized alatt megháromszorozódtak, s 1970-ben például az állam már a nemzeti jövedelem 11,8 százalékát fordította csupán társadalom- biztosítási kiadásokra. Hozzávetőleg negyedrésze az ösz- szas jövedelemnek e juttatások aránya, s egyértelműen leszögezhető: az egészségügyi ellátás, a közoktatás — az Úgynevezett természetbeni juttatások — ingyenessége helyesnek bizonyult Folyamatos, megtartandó alapelv, hogy nem lehet olyan jelentős társadalmi csoport Magyar- országon, amelynek életnívója hosszabb időn át stagnál vagy éppen csökken. Igaz, mindebben rendkívül nagy tere jut a szubjektív vélekedésnek. A KSH munkatársai elvégeztek egy vizsgálódást, amelynek során az évente kát-három százalékos jövedelemmel gyarapodó családokban így nyilatkoztak: jövedelmünk nem változott. Ugyanez az „érzáshatár” öt évre már 9—11 százalékos emelkedésnek felel meg, vagyis ennyit „nem vesz észre” az állampolgár. Márpedig a lakosság jövedelmének mindössze egyszázalékos növelése is 1,5 milliárd forintra rúg! A lakosság ugyanígy alig- alig értékeli-érzékeli a különféle társadalmi juttatások horderejűt: ki tudja ugyan felbecsülni azt, vajon mibe kerül egy orvosi műtét? Szakmák rangsora Előző cikkemben idéztem Huszár István államtitkárnak, a KSH elnökének ama megállapítását, hogy a korábbi béregyenlősítő folyamat túlment az indokolt mértéken. A fölszabadulás előtt legjobban fizetett szakmák közül például több az átlagos szintre került — így elsősorban a nyomdászoké —, míg rosszul fizetett szakmák — bányászat, építőanyag-ipar, élelmiszeripar — lényegesen előbbre kerültek a kereseti rangsorban. Reális összehasonlítást a különféle képzettségek között nem egyhavi, s nem is egyévi kereset alapján célszerű tenni, hanem csakis a munkaképes kor egészében elérhető, úgynevezett életkereset lehet az összevetés kiindulópontja. A nivellálódás eredményeként a 60 éves kor eléréséig megszerezhető életkereslet a felsőfokú szakképpzettségűek- nél csak 20 százalékkal magasabb, mint a középfokúnké. A műszaki értelmiségieknek a pályakezdéstől számított „életbe vétele” is mindössze 24 százalékkal magasabb, mint a szakmunkásoké. A statisztikai vizsgálódások kimutatták, hogy például 1958 óta jelentősen javult a műszaki és adminisztratív dolgozók iskolázottsága, szakképzettségük színvonala, ám ennek ellenére tovább csökkentek kereseti különbségeik az egyszerűbb munkát végzőkhöz képest. Van mit tenni a nők béraránytalanságainak megszüntetése érdekében éppúgy, miként a magasabb szellemi képzettségűek anyagi ösztönzésének megjavításában. (Hogy ez egyébként mennyire '• lyan vett kormányzati elv, arra bizonyság a többi között az orvosok és a pedagógusok fizetésének közelmúltbéli növelése.) Radikálisabb k:res3t-differsnciálódás A népgazdaság egész fejlődése, az extenziv szakaszt napjainkban fölváltó intenzív időszak megköveteli, hogy a keresetek differenciálásának útján bátrabban haladjunk. Való igaz, nehéz lesz áttörni a beidegzettséget, hiszen az egyenlősítő törekvéseket megszokták az emberek. Kétségtelen továbbá, hogy nivellálódás tapasztalható külföldön is: a Nemzetközi Munkaügyi Hivatal adatai szerint a tőkésországokban az utóbbi száz évben 20—30 százalékkal csökkent a szakképzetlen és a szakképzett munkák bére közti különbség. Természetesen nem lehet módszer az, hogy valamely csoport reálbérét mások javára csökkentsék; az egyedüli út a növelésbeli differenciálódás marad. Mindez egyszersmind annyit tesz, hogy a következő években mindinkább előtérbe kerülnek a reálbérek. A korábbi folyamat: a III. ötéves tervben 28—30 százalékkal nőtt a lakosság reáljövedelme, s a reálbéreké emögött haladt, mintegy 12—14 százalékkal. Az előbbi túlteljesült, az utóbbi az előirányzatnak megfelelően alakult. Az egy keresőre számított reálbér 1970-ben négy, az idén — az előirányzat szerint — három százalékkal nő, míg a reáljövedelem hozzávetőleg 6 —7 százalékkal lesz magasabb. Ami a béreket illeti: 1970-ben összegük 8 százalékkal volt magasabb, mint egy évvel korábban, s az idén a lakosság pénzbevételei 8—9 százalékkal . emelkednek az előirányzat szerint. A nominal - keresetek vásárlóerejét a munkások és alkalmazottak fogyasztói árindexének 1,2 százalékos növekedése mérsékelte — általában évi 1—2 százalékos áremelkedéssel számolnak a közgazdászok. (A magyar árszínvonal emelkedése meg sem közelíti például a tőkés világ átlagát.) Nincs szó Itátraarcról Azt mondjuk, hogy a következő években a természetitársadalmi juttatások szerepének fönntartásával ugyan, de mégis a reálbérek növelésén, illetve differenciálásán lesz a hangsúly. Nincs szó azonban semmiféle hátraarc- ról, ellenkezőleg: még következetesebb életszínvonal-politikáról. Fock Jenő. a kormány elnöke például egyik írásában a negyedik ötéves tervet úgy jellemezte, hogy abban első helyen az életnívó emelése áll, de hozzáfűzte: „A foglalkoztatottsági szint fenntartása ... nem szoríthatja háttérbe a termelékenység növelése iránti határozott igényeket." Láthattuk, hogy a tavaly és az idén életbelépett közgazda- sági szabályozók, valamint a vállalatok jobb munkaerőgazdálkodása következtében a termelékenység ismét megjavult. Ez azokat a közgazdászokat igazolta, akik szerint a munkaerőhiány nagy általánosságban csak látszólagos, felszíni jelenség, valójában kapun belüli fölösleg is található az ipar egy részében. Ám ugyanezek a közgazdászok — a demográfusokkal egyetemben — jól tudják, hogy hamarosan valóságos lehet a munkaerő hiánya, hiszen levonulóban az a hullám, amelyet demográfiai völgy követ 1973 után. így tehát többszörös szükségszerűség „a termelők preferálása”, a reálbérek elsődleges, valamint differenciált növelése. Az intenzív szakaszban a munkához kötődő reálbérek ösztönöznek majd elsősorban a gazdaság fejlesztésére, ama ezer dolláros fejenkénti átlagjövedelem elérésére. A munkaerő mobilitása azonban továbbra is kívánatos, de ez a mozgás másként kell, hogy fessen, mint az utóbbi néhány évben. Most már valóban egyre inkább el fog távozni a vesz‘eségesen dolgozó vállalatokból, s átáramlik a gazdaságos ágazatokba, valamint a szolgáltatások területére. Te'jesebb harmónia Mindez persze nem megy majd a teljesebb harmónia megtalálását kutató viták nélkül. Ezek a viták .azonban egy következetesen növekvő életnívót tükröznek; olyan körülmények közepette zajlanak, amikor már voltaképpen föl sem merül a munkanélküliség gondja. Ez a fogalom Móricz Zsi gmond, avagy akár mai szépírók megjelenítésében él jobbára tovább, mondhatni, már pusztán emlékek korántsem hasztalan idézéseként. Keresztényi Nándor (Vége) Nemzeti emlékezet NÉHÁNY ÉVVEL ezelőtt filmsorozatot vetített a magyar televízió: az elmúlt 25év tizenkét legjobbnak ítélt művét. A hatás meglepően nagy volt. Százezreknek hozta az újrafelfedezés örömét; igen, most hajtják a hóban a ménest a Simon Menyhért születésénél; most forog a Körhintán a Törőcsik Mari; a csendőrök között megbilincselve, mégis győztesen most vezetik el Szirtes Ádámot a Talpalatnyi földben; most korbácsolják a leányt a Szegénylegényekben; most kiabálja az azóta felnőtt színésszé lett Harkányi Endre a Valahol Európában című filmben; könyörgöm, akasszuk fel. Talán nem a legfontosabb jelenetek ezek a felsorolt filmekben — bár valószínűleg a legjobban megcsináltak —, de most nem azért idézem mega látvány élményét, hogy a filmművészet értékeiről essék szó. Inkább csak azért, hogy az olvasó is emlékezzék, s magában igazoljon: igen, ezek az én emlékeim is. Nullszéria Az Elektronikus Mérőkészülékek Gyárának egyik nagy sikert aratott gyártmánya a Biokomb nevű orvosi műszer. Hasonló sikerekre számíthat az „EMG—1553” új oszcilloszkóp is, amelyet most fejlesztettek ki, és a napokban megkezdték a nullszéria előállítását is. A nullszéria minden egyes darabját alapos vizsgálatnak vetik alá. Kedvező az idegenforgalmi mérleg Hat hónap alatt másfél millió turista A most elkészült gyors statisztika szerint az első félévben kedvezően alakult idei idegenforgalmunk. Hat hónap alatt több mint másfél millió turista látogatott Magyarországra: a szocialista országokból 1 millió 380 ezren, a tőkés országokból 266 ezren érkeztek. A legtöbb turista északi és déli szomszédainktól érkezett. Csehszlovákiából több mint 600 ezren, Jugoszláviából — a 200 ezer fővel csökkent turistaforgalom ellenére is — több mint 360 ezren jöttéit. A szocialista országok közül az NDK-beli turisták száma emelkedett a legjobban, a tőkés országok közül a legtöbb vendég a német nyelvterületről érkezett: Ausztriából 85 ezer, az NSZK-ból 68 ezer turista látogatott Magyarországra. Az NSZK-ból és Francia- országból 26 százalékkal többen érkeztek, mint tavaly. Olaszországból másfélezerrel, a skandináv államokból 1100-za1 több volt a vendég. A tőkés országokból az idén eddig 30 ezerrel több vendéget fogadtunk, mint az elmúlt év hasonló időszakában. Az idegenforgalom devizabevétel az első félévben 6 százalékkal haladták meg az elmúlt évit. Ez részint azzal magyarázható, hogy a turisták hosszabb, tartalmasabb üdülésre készültek fel, mint a korábbi években, amikor átlagos tartózkodási idejük még a nyári hónapokban sem haladta meg az öt napot Hazánkból az év első felében 23 ezerrel többen utaztak külföldre, mint tavaly. Tízezerrel többen látogattak szocialista országokba és 13 ezerrel nőtt a tőkés országokba látogató magyarok száma, közülük a legtöbben Olaszországot keresik fel: az elmúlt év júniusában négyezren utaztak Itáliába hazánkból, az idén ugyanebben az időszakban több mint hétezren. FELMERES Dömsödi öregek Befejezték az öregek helyzetének vizsgálatát Dömsödön. A négyezer lélekszámú községben 1175 hatvan éven felüli lakos él. Megvizsgálták élet- körülményeiket, szociális helyzetüket, és megállapították, hogy közülük harmincket- ten szorulnak szociális támogatásra. Házi gondozást igényel tizenegy idős ember, szociális otthoni elhelyezésre tízen várnak, rendszeres szociális segélyre szorulnak nyolcán, három idős embernek pedig segélyre lenne szüksége. Évek óta működik Dömsödön az öregek napközi otthona is, ahol a felsoroltakon kívül húsz idős ember ellátásáról gondoskodnak. Némi egyszerűsítéssel azt is állíthatjuk: egy ország új, közös emlékei az elmúlt több mint negyedszázadról. Ilyesfajta emlékeink, természetesen, nemcsak filmélményeinkből kerülnek ki. A Rozsdatemető Hábetler Janija, a dunaújvárosi kohászszobor. Uy- lyés Fáklyalángjának előadása ugyanúgy bevonult közös nemzeti emlékezetünkbe, mint Juhász Ferenc Sánta családja, Déry Felelete vagy Lengyel József Igézője. MINDEZ LASSAN-LASSAN bevonul közös nemzeti emlékezetünkbe, s talán nem ünneprontás. ha az alkotmányt köszöntő napokban éppen erről a lassúságról esik néhány szó. Mert bármily szokatlanul hangzik, elég sok köze van mindennek az alkotmányhoz. Próbáljuk megfogalmazni tá- gabban az alkotmányt: nemzeti létünk, az e haza határai között élő emberek alapviszonyait rögzíti, jogok, kötelességek. munka, pihenés, kulturá- lódás — sorolhatnánk az ismert címszavakat. Az. alkotmány törvény, amely általános jogszabályokba foglalja nemzeti hovatartozásunk keretei köpött emberi kiteljesedésünk lehetőségeit. De ez Így talán kicsit komnlikált. Próbáljuk leegyszerűsíteni: nemzeti törvényeink alapja egy olyan formula. amely tisztázza, hogy milyen lehetőségek között milyen jogok biztosítják a Magyarországon élő emberek számára a közös nemzeti munkában való részvételt és a közös nemzeti értékekben való részesülést. A törvény csak jogilag tisztázza az együvé tartozás tényét, felelősségrendszerét, munkamegosztását. Keveset ér. ha hiányzik az érzelmi kohézió, az együvé tartozás érzésének erős köteléke, amely a maga nehezebben megfogalmazható, körülírható, gyakran kinyomozhatatlan hálóival biztosítia nemzeti létünket. Mondhatnánk, persze, a kohézió helyett hazafisáoot,> ami magyarabbül is hangzik meg közismertebb is. A haza fis ág azonban olyan mértékben tágítható és szűkíthető fogalom, amely mindig vitákat, provokál — pvakran igen jő és helyes vitákat —.ám ez esetben talán szerencsésebb szó a kohézió, amely egyértelműen csak összetartó erőt, egymásra gyakorolt vonzást, az együvé tartozás érzését lelenü. FELSOROLNI IS sok lenne, miféle tényezők erősíthetik vagy gyengíthetik ezt a kohéziót. Egy azonban bizonyos: a nemzeti kultúra közös kincsünk. s amit a cikk elején nemzeti emlékezetnek neveztem, éppen azt kívánta jelezni: mi az. amit immár egy nemzet közös emlékezete mint összetartó erőt őriz kincsestárában. Sajnos, túl keveset. Vagy még pontosabban: még mindig elég kevesen őriznek elegendőt új kultúránk emlékeiből. S most az új szóra kell tenni a hangsúlyt. Immár a huszadik század harmadik harmadában élünk. Ebben a bizonyos közös nemzeti emlékezetben viszont nagyobbrészt még mindig többnyire tizenkilencedik századi emlékeket őrzünk. S természetesen egyáltalában nem az a baj, hogy ezeket őrizzük, hanem az, hogy az újból csak keveset. Lehetne ezért kritizálni az iskolát — sokan meg is teszik —, a népművelést, a televíziót és még sokféle intézményt, pedig valószínűleg a lassúság fő oka szemléletünkben van. Nézzünk csak egy apró, de eléggé közismert példát. Egy fiatal lány a tévé Kicsoda? Micsoda? adásában közölte, hogy nem tanulta Arany Tetemrehívás című versét. (Egy sor Arany-balladát ismert.) Kund Abigél tőre — ez volt a rejtvény — országos felháborodást keltett, vitákat váltott ki. S most ne akarjunk igazságot osztani, ne akarjuk eldönteni: hozzátartozik-e egy középiskolás műveltségéhez a Tetemrehívás vagy sem. (Egyébként is nagyon vitatható, ha bizonyos tényanyag mennyiségi ismeretén akarja valaki lemérni a műveltséget.) Csak azon gondolkozzunk: hiányos műveltségűnek tartaná-e az ország közvéleménye azt a fiatalt, aki nem hallotta Nagy László költő nevét, nem látott egy Jancsó-filmet sem, s ha azt kérdeznék tőle. mondjon egy új magyar operát. bizonytalanul a Bánk bánnal felelne... Meg vagyok győződve róla: az országos felháborodás elmaradna, s nem kevesen lentiének, akik — többnyire csak magúkban, mert konzervatívnak egyetlen ember sem szeret látszani — még igazat is adnának ennek a képzeletbeli fiatalnak. Vannak, akik az ilyenfajta tájékozatlansághoz még ideológiát is gyártanak, valahogy így: „Ezek a mai művészek még nem bizonyították be értékálló voltukat, nem mérte meg őket az idő. Jobb, ha a fiatalok a klasszikus értékekkel ismerkednek, azokból is van elegendő.” Ennek a nézetnek — a többi között — az a nagy baja, hogy úgy véli: a művészetben csak a klasszikus értékek valamirevalók, s hogy az élő, a kortárs művészetet szembe lehet, szembe szabad állítani a klasszikusokkal. Pedig a szembeállításnak sem művészettörténeti, sem esztétikai alapja, indoka nincs. S HOGY VISSZATÉRJÜNK a nemzeti kohézió gondolatához: március tizenötödikén el kell szavalni a Talpra, magyar-;, mert ez is kohéziós emlék. Nagyon fontos kohéziós emlékünk. De Váci Mihály verse, a Mindenütt otthon, egy mai fiatal számára adhat olyan kohéziós ösztönzést, mint a Talpra, magyar. S a párhuzamból senki ne akarjon szentségtörő következtetéseket levonni! Nem arra való. Pusztán csak arra jó, hogy érzékeltesse: az élő, a velünk élő, velünk gondolkodó nemzeti művészet legalább annyi összetartó erőt biztosít, mint az értékben esetleg felette álló klasszikusok vitathatatlan hatása. Ezért kell nagyon bosszankodni, amikor holmi — általánosságban soha nem létező — tömegízlés nevében a süányat, a művészileg értéktelent patronálják, amikor felelősségteljes írástudók Is a gondolkodó és gondolkoztató művészeteken ironizálnak, verik él a port, mert azt esetleg nem érti meg mindenki azonnal; amikor néha szabályos uszítás folyik olyan alkotók ellen, akik pedig a mi korunk kérdéseire keresik a választ. ILYENKOR, ÜNNEP IDEJÉN, sok szó esik azokról az eredményekről, amelyeket országunk a termelésben, a gazdasági építésben, a jólét megteremtésében elért. Valóban, sok mindenre büszkék lehetünk. De talán jobban büszkélkedhetnénk azzal is, amit a magyar művészet, akár csak az utóbbi másfél évtizedben létrehozott. Mert gazdasági sikerek nélkül, a mindennapok biztonsága, jóléte nélkül nincs igazi kultúrálódás, ez alapigazság. De a jólét önmagában nem lehet cél. Nem véletlenül figyel ránk a tőkés világ haladás iránt fogékony része: mennyire tudjuk az anyagi jóléttel együtt az állampolgárok egyéni kiteljesedését, személyiségének kibontakozását is elősegíteni... Mi már büszkélkedhetünk csikósainkkal és Petőfivel, ételeinkkel, a Hortobággyal, labdarúgóinkkal, és Időnként még gazdasági sikereinkkel is. De azt is meg kellene vizsgálnunk: mit adunk a teljes emberi élet megteremtéséhez? S HA ADUNK ehhez az emberi teljességhez (mint ahogyan sok mindent adtunk, tettünk már), erre kellene a legbüszkébbnek lenni. Ha lassabban sikerült közös nemzeti emlékezetünket mai értékek* kel gyarapítani, akkor ezért it jogos a türelmetlenség. Még az alkotmány ünnepén is. Bernátli László
