Pest Megyi Hírlap, 1971. június (15. évfolyam, 127-152. szám)
1971-06-04 / 130. szám
6 ‘“kMíiIop 1971. JŰNIUS 4„ PÉNTEK A nóta vége Fizet az újszilvást termelő- szövetkezet. Fizet, mert a ^yőmrői tónál levő borozójában egész tavaly nyáron (de még decemberben is) úgy játszatta a zenészeket, hogy nem jelentette be az Országos Szórakoztatózenei Központ megbízottjának. Magyarul: az OSZK nem közvetítette ki a zenészeket. A tsz meg akarta takarítani a közvetítési díjat, azaz a zenészek munkabérének 10 százalékát kitevő összeget. Most utólag fizeti ezt az összeget, s ezenkívül a szabálysértésért kirovandó legfeljebb 3 ezer forintot. Fizet, mert kiderült a turpisság. A turpisság előbb vagy utóbb, őe mindig kiderül. Legyen az bármilyen bál, táncos összejövetel, üzemi, ünnepi vacsora vagy — mint jelen esetben — borozó, ha zenekar játszik, s ellenértékűi akár egy pohár sört is elfogad, nem játszhat az OSZK tudta, engedélye nélkül. így próbál vigyázni az OSZK a gyanútlan hallgató zenei ízlésére, fülére. A zenei rendre, harmóniára. Sokan nem tudják ezt. S az tán később megérkezik az OSZK felszólítása, szabálysértési feljelentése, s elromlik a bál, a közös üzemi vacsora, tsz-zárszámadás emlékében továbbélő jó hangulat. Sok helyütt a tanácsnál sem tu fják, hogy addig nem adható ki a rendezvényre engedély, amíg a szerény kérelmező be nem mutatta az OSZK „paoír- ját”. Kiadják. Előfordulhat, hogy az OSZK emiatt feljelenti az egyik tanácsi ügyintézőt a másik tanácsi ügyintézőnél, a szabálysértési előadónál! Deregán Gábor A brigádvezető 1845 tudósítása Sorompók orvosai Múzeum az alumíniumnak ' Magyar alumíniumipari múzeumot hoztak létre Székesfehérvárott. Az új műszaki múzeum az ötvenéves hazai alumíniumipar szellemi és tárgyi emlékeit mutatja majd be. Zavarba jönnék, ha Csiba József neve mellé egyetlen, mindennél jellemzőbb jelzőt, foglalkozást, hivatást, társadalmi ténykedést kifejező szót kellene illesztenem. Annyiféle irányban ténykedik, hogy ha ezt készpénzre váltaná, gazdag ember lenne. De hát, inkább aranyfedezet ez a tevékenység, egy élet aranyfedezete, bár olykor pénzre is váltható; legutóbb május elsején kapott a brigád minden tagja fejenkimt 500 forint jutalmat, s a szocialista brigád oklevél mellé egy-egy kis és nagy ezüstikoszorút. Huszonöt esztendős munkája elismeréséül, Csibát tavaly kétszer is SZOT- oklevélre érdemesítették, kapott miniszteri dicséretet és ezerforintos jutalmat is ugyanakkor. Aprócska irodája falát kitapétázhatná oklevelekkel, dicséretekkel, de ő csak néhányat tesz közszemlére, mutatóba. És azt, hogy kicsoda a Csiba Jóska, Gödöllőn úgyis mindenki tudja. — Milyen minőségben óhajtja megénekelni a Jóskát — mint tanácstagot, mint embert, mint laptudósítót, vagy mint obsitost? — kérdezi a gödöllői vasútállomás főnöke. — Mert minap kapta meg az obsitot, mint ötvenedik évét betöltött tartalékos, aztán olyat nótáz- tunk a régi bajtársakkal, hogy ilyen se lesz még egy az életben! Csiba Jóska: intézmény Gödöllőn. Beszélgetés közben minduntalan telefonhoz hívják. Például olyasmiért, hogy egy gyerekkorától rokkant fia„MŰVESZET A SEBÉSZET...’* Kilencezerszer szikével a kézben... A Szőnyi Tibor nevét viselő váci kórházban a közelmúltban bensőséges házi ünnepségen köszöntötték dr. Já- vorszky Ödön kórházi sebészfőorvost abból az alkalomból, hogy negyed százada dolgozik a város egészségügyi intézményeiben. A köztiszteletben álló orvost nem könnyű szóra bírni. — Tizennyolc éves koromban jegyeZHm el magam a sebészettel — mondja — Egerben, majd Pápán betegápoló, műtőasszisztens voltam. Később Budapesten orvostanhallgató, s 1936 óta sebészorvos vagyok. A budapesti I. számú Sebészeti Klinikán, Verebély professzornál tanultam. Itt nyertem műtősebészi oklevelet. 1939-ben a jelenlegi ORFI- kórházba kerültem Saller professzor mellé, s ott működtem yácra jövetelemig. — Eddig hány műtétet végzett, főorvos úr? — Nem tudom megmondani. A háború előtti feljegyzések elpusztultak. Csak a sok műtéti heg a tanú rá, amit szerte az országban viselnek örökre operáltjaim. A váci negyedszázados működésről azonban pontos feljegyzéseink vannak. Az itt töltött 25 év alatt kereken 20 000 műtétet végeztünk osztályomon. Néhány híján kilencezret saját kezűleg végeztem, a többihez sokban „besegítettem”. — Milyen kedves emléket őriz praxisából? — Tíz évvel ezelőtt az egészségügy kiváló dolgozója lettem. A negyedszázados évfordulón a kórház bensőséges, kedves megemlékezésben részesített. A váci munkálkodás történetének megírása igen hosszú lenne. A helybeliek tudják, miből és hogyan létesült a főtéri régi kórház, milyen nehéz körülmények között jött létre a sebészet. — Mit üzen, főorvos úr, a fiatalabb nemzedéknek? — Leibnizcel szólok: művészet a sebészet, melynél nincsen sem nehezebb, sem nemesebb. A nehézségektől ne féljenek, mert fáradozásukat olyan megvalósulások követik, melyek nekünk még elképzelésnek is képtelenségnek tűntek. De azért ne feledjék a nemes művészi munkában soha Arany János szavait sem: Legnagyobb cél pedig „itt e földi létben — Ember lenni mindig, s minden körülményben”. Papp Rezső Gyűrű tízezer sirályra A Szegeddel határos fehér-tói rezervátumban most van a vízimadarak költési ideje. A természetvédelmi terület szigetén több mint 4000 fészket raktak a dankasirályok, a küszvágó csérek, a tőkés- és barátrécék. Alig lépésnyi távolságra, 50—60 centiméterre vannak egymástól a fészkek. Dr. Beretzk Péter ornitológus tanítványaival megkezdte a madarak gyűrűzését. A küszvágó csérek fiókáit jelölik meg, hogy pontos képet nyerjenek vonulási útjukról, téli tartózkodási helyükről. A hazánkban költő csérek Afrikában telelnek át, nagy távolságokat tesznek meg vonulásuk során és gyakran egészen a Fokföldig hatolnak. A megjelöléssel értékes adatokhoz jutnak az ornitológusok, így sikerült feltérképezni a fehér-tói dankasirályok vonulási állomásait, azzal, hogy az elmúlt két évtizedben mintegy 10 000 sirály lábára húztak alumíniumgyűrűt a rezervációban. talasszony, akinek férje is beteg, kórházba került; kéri, hogy kilenchónapos kicsinyét átmenetileg helyezzék el bölcsődében. — Nem az én tanácstagi körzetem, de persze, hogy elintézem! Most hatodszor választottak meg tanácstaggá, és ezt én nem úgy fogom fel, hogy ami a körzetemen kívül esik, az a feladatkörömön is kívül van. Gödöllői őslakos vagyok, kis földszintes házban születtem, most nem messze onnan, egy modem, új, lakótelepi összkomfortos lakásban — de eszem ágában sincs ott megöregedni, megint kis kertes házat akarok, állatokat nevelni, kertet gondozni. — Mi a napi programja? — Reggel egy órával előbb jövök be, mint kellene. Elintézem az adminisztrációt, aztán: irány a tetthely. Nyolctagú brigádunk hivatalos elnevezése: a 8-as pályamesteri szakasz, pályafenntartási alapépítményi brigádja. Magyarul: a Lendület brigád, összehangolt tervfeladatok szerint Pestről irányítanak, de sokszor a balesetek befolyásolják, hol lesz az aznapi munkaterületünk. Volt, hogy egy nap három helyre is ki kellett szállnunk; például balesetveszélyes időt jósolt a meteorológia, de egyelőre semmi különös. Tavaly 12 balesetes sorompóhoz kellett rohamtempóban kimennünk. — Kikből áll a Lendület brigád? Egy szerelőből, az vagyok én, aztán egy lakatos, egy kőműves, a többi segédmunkás, de hosszú évek alatt, a sorompójavítás szakembereivé váltak mindannyian. Sokoldalú, változatos munka: ma vízvezetéket javítunk Gödöllőn, holnap kerítést építünk az úgynevezett királyvágány mellett (ezen a kerülőn futott ki a királyi különvonat valamikor). Ma eltörött a gödöllői állomás főnyomóvezetéke, most ez a legelső. Holnap a megszüntetett isaszegi sorompót bontjuk le. Galgahu- tán elromlott a sorompó, megjavítjuk, kicsi a létszám, rengeteg a munkánk, sokat utazunk, több mint száz kilométer a területünk Rákostól, Aszód—Balassagyarmatig, Kőbányától a pestújhelyi körvasúiig. — Van köztünk, aki mór nagyapa. Maty&ka János aszódi lakos, mindig azon spekulál, hogyan lehetne egyszerűsíteni, Penák Feri bácsi több mint húsz éve van a gárdában, a kiváló d*>lg°zó cím várományosa, ő és Tolmács József kőműves most kapott 25 éves jubileumi jutalmat (bár utóbbiról most mint az aszódi posta-galamb szövetség vezetőjéről szólhatok. Megette a görény néhány postagalambját — ezen szemorkodik). Mészáros Imre lakatos az Északi Járműjavítóban húzott le tizenhét évet, onnan került hozzánk, mozgékony ember — és nagy kertbarát. Csordás János perkátai gyerek, elejétől itt van, szakmai munkája mellett a vasútra őrködik, önkéntes rendőr. Lajtos József Túrán építkezik a nyáron, egy szombati napon az egész brigád besegít neki társadalmi munkában. Legifjabb tagunk, a két hete jött Kovács József, nagyon szorgalmas. De nehogy azt higgye valaki, hogy akinek a helyébe került, az cirkusszal távozott: csak lakásához közelebbi munkahelyet talált, különben a násznagya voltam tavaly, összeszoktunk mindannyian, munkában, barátságban, egymás segítésében. — Sosem egyhangú a munkánk, mindig más feladatot ad - - és mindig más történet fűződik hozzá. Volt eset, hogy egy teherautó áttépte a sorompót, aztán, látva, hogy közeledik a vonat, neki a túlsó sorompónak, azt is eltörte. Aztán amikor a váci Ki mit tud?-ról hazai gy elevő öt szereplő kocsija áttépte a sorompót! Szerencséjükre csak oldalba kapta a kocsijukat a vonat, 18 métert szálltak a levegőben, talpra estek, ők megúszták, de a sorompó belerokkant. No, ilyenkor jövünk mi, a sorompók orvosai. — Szóval változatos az életem, sok mindent látok, sokat másoknak is tudomására hozok. Amint a mindentudó kis noteszom mutatja hosszú évek alatt, 1845 tudósításomat közölte a Pest megyei Hírlap, s büszke vagyok rá, hogy sosem mondották: nem úgy van az, ahogyan írtam ... Péreli Gabriella Ministrand — gyerekeknek Dunabogdányban, a főváros VI. kerületi Tanácsának gyermeküdülőjében, egy 6x16 méteres úszómedencét építenek. A medence mellett zuhanyozósor is készül. A gyerekek nagy érdeklődéssel figyelik, mikor vehetik már birtokukba a ministrandot. Fotó: Urbán T isztelt Uram! Ne haragudjon, hogy ismeretlenül és idegenként levelemmel zavarom, de amióta Katalin néni az újságban meglátta az ön képét, azóta... Látja, máris összevissza írok mindent, ahelyett, hogy az elején kezdeném, hiszen ön nem tud semmiről, s minden bizonnyal értetlenül forgatja az Önnek címzett, de feladó nélküli levelet. Tehát: dr. Tímár Annának hívnak, a Fehérfalu községben levő szociális otthon orvosa vagyok, s mint ilyen, kétszáztíz idős ember gondozója. (A borítékra azért nem írtam feladót, mert nem akartam, hogy a legkisebb kényelmetlenséget is okozzon önnek egy női kéztől származó levél, lehet, hogy ez csacsi- ság tőlem, ne haragudjon érte.) Az otthon lakói sokféle emberek, ahogy az ilyen helyen már-már természetesnek tekinthető, van közöttük gyémántdiplomás mérnök, volt miniszteri tanácsos, termelőszövetkezeti paraszt... s tanítónő meg tanár is. Nem tudom, mond-e valamit önnek ez a név: Vitos Katalin. Bízom benne, hogy Katalin néni nem tévedett, mert bár egészsége nem a legjobb — nyolcvanesztendős lesz Katalin néni augusztusban —, emlékezete, különösen ami a régi dolgokat illeti, kiválóan működik. A pénteki lapokban fedezte fel azt a fényképet, amelyen Ön és az a belga úr látható, amint aláírják — az újság szavait idézve — a két nagyvállalat közötti hosszú lejáratú kooperációs szerződést, ami — ismét csak az újságot idézve — a magyar iparvállalatok által az utóbbi években kötött megállapodások legjelentősebbjei közé tartozik. Katalin néni az újsággal a kezében sietett hozzám, s izgalomtól el-elfúló hangon kezdte magyarázni, hogy — ne haragudjon a kifejezésekért — „hát persze, ez a gyerek hozzám járt, ha a neve nem lenne itt, akkor is megismerném a nagy füléről, igen, igen, Bán Tamás, ablak melletti padsor harmadik pad az elsőben, azután három éven át az első pad, mert bejött az édesanyja, hogy gyönge a gyerek szeme, jobban látna az első pádból, meg nem árt az sem, ha szem előtt lenne, elég rosszcsont lurkó volt ugyanis ...” Mindezt egyszerre mondta el, pontokat nem téve, szüneteket nem tartva, láthatóan nagyon fölizgatta az eset. Nagyon kérem, ne pillantson most föl bosszús tekintettel a levél olvasásából, s ne kezdjen azon töprengeni, vaion mit akarhat mindennek közlésével ez a... ez a — no megvan, megtalálta, a levél elejére visszaugorva — Tímár Anna, hiszen... Igen, tudom, hogy régen volt az. amikor Vitos Katalin a halmavárosi népiskolában először lépett be az Önök osztályába, s beszélni kezdett az iskola, a tanulás fontosságáról. arról, hosrv ezentúl ő lesz az. akit tanító néninek vasty Katalin néninek szólítva bármilyen gondd°l. bajjal megkereshetnek... Én legalábbis így képzelem el, lehet, hogy nagyon rosszul, nagyon hamisan, de az én tanítónőm így csinálta, s azt hiszem, minden tanítónő így csinálja az első osztályba került így szál virágot ijedt és kíváncsi gyerekekkel, akik menekülnének is haza, meg maradnának is, hiszen azért érdekes az osztályterem, a nagy fekete tábla, a többi gyerek ... Igaz, ón csak három esztendeje diplomáztam, lehet, hogy az „iskolaszag” még érződik rajtam, s ezért, hogy pontosan emlékszem minden tanítóm, tanárom nevére, az egyetemi oktatókéra meg végképp, természetesen. Nem tudom, Ön emlékszik-e Vitos Katalin nevére? Arcára, alakjára? Hanghordozására? Most aligha ismerné meg, nyolc évtized átgyúrja az embert. Katalin néni — mint minden öreg, ő is fájdalmas büszkeséggel mutogatja a régi fényképeket — szép nő volt, sudár, arcán azok tekintetével, akik tudják, mit akarnak, s bármi történjen is, akaratuk marad az a váz, amit életük fölépítésekor egy pillanatra sem tolnak féle. Katalin néni tanítani akart — „Tudod, Annusba, soha nem akartam mást, csak tanítani, hiába kért meg kétszer is a gyógyszerész, nemet mondtam, mert azt akarta, hogyha feleségül megyek hozzá, hagyjam abba a tanítást, úriasszonyhoz nem illik, micsoda bolondság”, mesélte egy alkalommal nekem —, s ahogy a képzőt elvégezte, nem is tett mást soha. Tanított, szegény meg gazdagabb iskolákban, ahol éppen állást adtak neki, így került Halma- városba is, ahol — mint ő mondta — tizenkét nagyon szép esztendőt tölthetett. Tizenkét év — tizenkétszer mennyi gyerek! Ne haragudjon de ezeket az öregeket látva, hallva, sűrűn hatalmába kerít a félelem s a keserűség, mert hisz’ milyen igazságtalan is a sors! Emberek százait vagy ezreit ismertette meg, hozta össze velük az élet, s lám, ma az számít a legboldogabbnak közöttük, aki olykor-olykor látogatót fogad, akinek van k i t fogadnia... Katalin néninek már hosszú évek óta nincsen. Nem szeretném untatni a részletekkel, de nehogy női szeszélyre gondoljon, amiért tollat fogtam, hát röviden: Katalin néni tizennégy éve került az otthonba, s altkor még élt a bátyja, aki — mint itt a gondnoknő, aki a legrégibb ember, mondta — el-eljött hozzá látogatóba. Ugyanígy néhány hasonló korú barátnő, ám a sors hetven fölött vágni kezdi a rendet, s először Katalin néni bátyja, majd a barátnők végső búcsúztatására húzták meg a lélekharangot. Körülbelül öt éve annak, hogy Katalin néni a világon egy szál magára maradt, illetve vannak társai itt az otthonban — de ez más —, vannak beszélgetőpartnerei — a gondozónők. a kertész, s én is közéjük tartozom, de ez megint- csak nem ugyanaz —, de nincsenek olyanok, akik a kinti világból jönnének, akik tartanák benne azt a hitet, hogy élt, tett, hátrahagyott valamit, hogy keze, gondolatai nyoma ott van — őszinte szívvel írom, s ezért ne tartsa banálisnak — az emberiségen. Járnak napi- és hetilapok, van rádió, televízió, elég szép könyvtár, de mindez nem maga a világ, csak annak mása, vetülete, s az ember, aki megszokta, hogy emberek között és cselekvőén éljen, a betűk vagy a képernyő festette világban nem leli föl a maga teljességét. Tapasztalatból tudom, hogy a magányos, mindenkitől elszakadt gondozottjaink kétszer-négyszer sűrűbben keresnek meg testi-lelki (idegi) panaszokkal, mintázok, akik rendszeresein vagy csak olykor is, de várhatnak látogatót. Katalin néni ugyan azok közé tartozik, akik önfegyelemmel, vasakarattal titkolják a világgal való szomorú számadásukat, de a legutóbbi két évben, különösen látogatási napok után, általános idegfáradtságra, szívműködés! rendellenességekre panaszkodik. Tudom, egy nyolcvanéves nő bármivel és bármikor lehet beteg, hiszen a fáradt szervezet egyetlen alkotóeleme sem működik már ilyenkor rendesen, de tudom azt is, hogy a betegségek jórésze pszichés eredetű, s erre én, ha megfeszülök, sem tudok gyógymódot, gyógyszert ajánlani. Katalin néni az Ön fényképének fölfedezésével — látnia kellett volna a boldog mosolyt az arcán, a büszkeséget, amikor újra meg újra fölolvasta: Bán Tamás vezérigazgató és Jean Viliét vezérigazgató aláírják a szerződést — a való világba talált egy visszavezető szálat, egy szálacskát, amely nem erős, amely régi, de — az övé! Az övé, mert — sokáig beszélgettünk azon a pénteki napon, Katalin néni egy pillanatra sem engedte el az újságot, őrizte, mint a kincset — hisz abban, hogy Bán Tamás vezérigazgató és Vitos Katalin sorsa, élete valahol és valamiben közös, s e közösségből létrejött valami. Nehogy félreértsen, nem is engem, hanem Katalin nénit, ő nem az a fajta öreg, aki úgy gondolja: a másik, a fiatal mindent neki köszönhet. Katalin néni tárgyilagos. Tisztában van azzal, hogy négy év — bármennyire is a kezdő négy év az ember életében — csak részlet, alkotója, de nem meghatározója az egésznek. S mégis: 6 büszke arra, hogy e részlet az ő keze nyomát viseli. Igazságtalanul formálna jogot erre? S mégha így is lenne, miért ne hagyjuk meg neki ezt a szálacskát, azt a valamit, ami újból, öt év után ismét föllobbantotta benne azt az érzést, hegv köze van mindahhoz, ami a falakon túl létezik, mozog, rohan, változik, emelkedik vagy süllyed; köze van az élethez? N em tudom, túl nagy kérés lenne-e: küldjön egy szál virágot, néhány sort Katalin néninek? Én majd kitalálom addig, miként bukkant ön Vitos Katalin nyomára, s hogyan került a szál virág, h néhány sor ide. Fehérfalura Nem fabrikálok majd mégha« tó történetet, csak azt szeretném, hogy Katalin néni e maga lelte szállal ne gondozottnak, hanem újra Vitos Katalin tanítónőnek érezze magát. Mészáros Ottó
