Pest Megyi Hírlap, 1971. június (15. évfolyam, 127-152. szám)
1971-06-11 / 136. szám
4 1971. JÜNTUS 11., PÉNTEK PEDAGÓGUS KERESTETIK 56 helyre 15 jelentkező Néhány nappal ezelőtt adtunk hírt arról, hogy a megyének 313 pedagógusra lenne szüksége az új tanévre. Most a dabasi járás pedagógushelyzetéről beszélgettünk Mis- kolczi Károllyal, a járási hivatal osztályvezetőjével. — Néhány nap múlva lejár a pedagógusok jelentkezésének határideje. Járásunk területén ötvenhat állásra pályázhattak a most végzett fiatalok. Tavaly negyvenkét állást hirdettünk meg, s mindössze hárman jelentkeztek. Az idén biztatóbb a kezdet. A felkínált ötvenhat helyre eddig tizenöt jelentkezőnk van. Az arányok azonban nem sok jóval kecsegtetnek. Tizenöt óvónőre lenne szükségünk — kettő jelentkezett. A tizenhat üres tanítói állásra eddig még senki. Általános iskolai tanári állást tizenkilencet hír dettünk — tizenhárom jelentkezőnk van. A két középiskolai tanári és a négy gyógypedagógiai állásra azonban megint csak nincs jelentkezőnk. • Ezek szerint tovább nő Mén a képesítés nélküli pedagógusok száma a járásban? — Nem, inkább valamelyest csökkenni fog. A most befejeződött tanévben hatvankét képesítés nélküli nevelőt foglalkoztattunk. A legfőbb ok: negyvenkét pedagógusnőnk van szülési szabadságon. • A napogban megjelent új rendelkezés lehetőséget biztosit a nyugdíjas pedagógusok foglalkoztatására. Élnek ezzel a lehetőséggel? — Mi eddig sem küldtünk senkit nyugdíjba csak azért, mert elérte a nyugdíjkorhatárt. A most nyugdíjba vonuló három pedagógusunk is maga kérte a nyugdíjaztatását. Ezért az új rendelkezés rajtunk pillanatnyilag nem sokat segít. • A megoldás? — A hónap végén újra meghirdetjük az üresen maradt helyeket. Hét iskola lakást is kínál a jelentkezőknek. Bízunk benne, hogy ez vonzóbbá teszi a fiatalok számára a meghirdetett állásokat, p. PTv-figyelö hetenként kétszer A Pest megyei Hírlap eddig hetenként egyszer, keddi számában adott összefoglaló értékelést a televízió egyheti műsoráról. Olvasóink azonban már régóta igényelték lapunktól a gyakoribb és részletesebb kritikákat. Ennek a kívánságnak teszünk e héttől eleget azzal, hogy ezentúl frissebben, többször, részletesebben jelentkezünk Tv-figyelőnkkel. Holnaptól kezdve három-három nap adásait foglaljuk össze és minden szombati, illetve keddi lapszámunkban találják meg olvasóink az eddiginél frissebb és sokoldalúbb Tv- figyelőt. címmel Szabó György forgatókönyvéből készít televíziós filmet Hajdufíi Miklós rendező. Operatőr: Napp József. A címszereplő Gábor Miklós (középen). Széchenyi halála KÖNYVESPOLC Sötét fasor Ivan Bunyin novellái Ivan Bunyin egyike a huszadik század legjelentősebb és legnevesebb orosz prózaíróinak. A Sötét fasor novellái 1938 és 1945 között születtek. Csak nagyon távolról érintik azt a korszakos sorsfordulót, amely Oroszországban a század elején indult, s e novellákban nyoma sincs annak a történelmi tragédiának, a második világháborúnak, amelynek éveiben a novellák születtek. De a történelmen-, tár- sadalmon-kívüliség csak látszólagos Bunyin novelláiban. A történelem legvéresebb háborújának idején a szerelemről írni novellákat: árulkodó témaválasztás. A halál tobzódásának idején, a végítélet közepette hitet tenni az emberi érzelmek nemessége és tisztasága mellett: témaválasztásának ez ad kivételes erőt és jelentőséget. Aki ismeri, szereti a klasszikus orosz irodalmat, annak e szerelmes-novellák hősei, a novellák színhelyei nagyon ismerősek. Eldugott vidéki kastélyok és udvarházak, unatkozó és szerelemre váró vidéki kisasszonyok, nagyvárosi dámák, élvezetet és szórakozást hajszoló tisztecskék, diákok és a szükség szürkeségébe beleporosodott kormányzósági hivatalnokok. A novellák ideje: a forradalom előtt; helye: a mozdulatlannak, ki- mozdíthatatlannak látszó Oroszország. Erről az Oroszországról már semmi újat nem lehet mondani — vélhetnénk. Bunyin csodát tesz. Az ismerős helyszín, az ismerős idő, az ismerős embertenyészet újabb megvilágításba kerül novelláinak érzékenységében. Az úri Oroszország nemességének talán ő a legmegértőbb vizsgálója. S ez a megértés, jellemző szeretetigény kíséri át Bunyin szerelmes hőseit a forradalom utáni Oroszországból az emigrációba. S itt már új világgal ismerkedünk; az orosz nemességnek azokkal az alakjaival, akik hazát és talajt vesztve bolyon- ganak Párizsban, Bécsben, Nizzában — mintegy a szerelemben keresve életük hitelét, s a halálban találván megváltást. Szerelem és halál, halál és szerelem — a Bunyin-novellák alapmotívuma. Mégsem mondhatjuk, hogy Bunyin a férfi és nő „örök” viszonyával, az „örök szerelemmel” foglalkozik. Bunyin mindig konkrét, novelláinak világa költőien megemelt, de nem szimbolikus. írói becsvágya nem az, hogy elforduljon a történelemtől-társadalomtól, hanem az, hogy a legtávolabbról térjen vissza hozzá; az ember természetszabta érzelmeinek, indulatainak, ösztöneinek tükrében vizsgálja a konkrét helyen, konkrét időben élő-szenvedő embert. Ivan Bunyin szerelem-novelláinak ismerete és megértése nélkül talán a szovjetorosz irodalom egészét sem érthetjük, érzékelhetjük helyesen. N. P. BORBÉLY TIBOR VERSEI Gyémánt törvény VÉGRENDELET Semmim sincs, s ezt úgy kell majd elosztani, hogy mindenkinek jusson valami. TARDYL-DAL Mint kis kölyök a cukorkáért, álmom Tardylért tátja száját, dalocskáját is dúdolja, s éjszakai paldtáját nem-bői, nines-ből összerakja, Tardylcukor, kölyökálom: átröpít harminchét határon. Borbély Tibor verseit — Gyémánttörvény címmel —, SZOKOLY ENDREs Riport a riportról (10.) ü. azok a régi jó idők! Kiárad Óbudán az Aranyárok és árvízkárosulttá tesz engemet. Januári szombat délután már frakkban megyek a szerkesztőségbe, este bálba szólít a hivatásom. Meglát Dick Bódog, a segédszerkesztő, végigmér nagy kajánul és kiadja a parancsot, menjek árvízi riportot írni Óbudára. Kérdem, így, frakkban? — Éppen azért! A segédszerkesztő nagy úr, minden kézirat átmegy a kezén, rövidít rajta, javítja, rontja, ki is hagyhatja az egészet kénye-kedve szerint. Aztán a lapot is ő tördeli, tehát a mai olvasószerkesztőt meg nyomdai szerkesztőt testesíti meg egy személyben, de hatalmában áll munkát is kiosz- t ni a munkatársak között. Rövid ideig Pünkösti Andor, a nagyszerű esztéta tolta be ezt a tisztet, évekkel később a Magyar Színház igazgatója lett. Remek ember, tele ötlettel, nagyon jó lapot csinál. Élvezet mellette dolgozni. Fellendíti Az Újságot, lényegtelen, mindössze néhány tízezer koronás fizetésemelést kér, nem kapja meg, lemond. Utána Dick Bódog kerül ebbe a beosztásba. Elődje embereit rosszszemmel nézni és engem annak tart. Nem téved, testestől-ielkestől az vagyok. Ügy került egyébként Dick Bódog Az Újsághoz, hogy a kommün alatt, amikor néhány hétig a polgári lapok is megjelenítek még, politikai biztosnak küldték a szerkesztőségbe. Mit tett, mit nem, nem tudhatom, nem voltam ott, de képzelhető, hogyan teljesítette kommunista kötelességét, ha a Tanácsköztársaság összeomlása után is megtartották a szerkesztőségben. Eleinte csak gyorsírónak. Most tehát árvízlátni küld, mennem kell Óbudára. A 96-os rendőrőrszobában érdeklődöm egy túlságosan szolgálatkész rendőr őrmesternél, aki erőnek erejével meg akarja mutatni, hol szakadt át az árok gátja. Ennyi jóakarat láttán nincs szívem nemet mondani, elindulok a vaksötét estében az árok gátján utána. A kardhüvelyén néha visszatükröződő fény jelzi egyedül az utat. — Itt kell valahol lenni a szakadásnak — hallom a rendőr hangját, és máris térdig süppedek vízbe, sárba. Ha idejében ki nem húz az őrmester, nyakig zuhanok a mély pocsétába. Hogy vizes a frakfenadrá- gom, érzem, de hogy piszkos, azt még nem látom, viszont a lakk cipóm vékony talpa levált. Ügy botorkálok vissza a szerkesztőségbe, hogy megírjam az árvízi tudósítást. — Most pedig induljon a bálba! Mutatom beszennyezett nadrágom, sérült cipőm, minden hiába, a parancs az parancs, mennem kell. A levált talpat spárgával kötözöm fel, s restellkedve lopaikodom a Vigadó előcsarnokába, átveszem a névsort, s máris fordulok ki nagybúsan. Ma nem táncolhatok. De alig telik el egy esztendőnél több, alaposan megtáncoltat engem Dick szerkesztő úr. Jacopo di Palma nagy mester volt a középkorban, nyilvántartják minden festményét. Az egyik oltárképe a háború alatt eltűnt Olaszországban, évekig keresték, amíg megtalálták, Budapesten. Egy magyar tartalékos tiszt, civilben ügyvéd, hadizsákmánynak tekintette és elhozta emlékbe magával. Persze, az olasz kormány diplomáciai lépése nyomán vissza kellet adnia a képet. Esetét megírta egy esti lap, Dick szerkesztő úr pedig elküldött engem az ügyvédhez, beszéljek vele, faggassam ki a részletekről. József körúti lakásán az ügyvéd nagyon udvariasan fogad, csak a festményről egy szót sem hajlandó mondani. Visszamegyek a szerkesztőségbe, közlöm, hogy utam nem járt eredménnyel. — Hazudik, ott sem volt! — formed rám Dick, én pedig, mert az igazságtalanságot sohasem viselem el, erélyesen visszautasítom — esküvel erősítem most is — alaptalan vádját. Mire: — A főszerkesztő úr már unja link lógásait. Nem hajlandó tűrni tovább! Menten levelet írok a történtekről Ágai Bélának és azzal végzem, hogy a felmondásnak ezt a szokatlan formáját tudomásul veszem. Sajnos, mindig nagy volt bennem az önérzet. Nem telik bele két perc. újra belép Dick a szobámba, kezében a levelem. — Mehet, él van bocsátva. Holnap a pénztár kifizeti járandóságát. Veszem a kalapom, s ahogy kifordulok a kapun, azt mondom magamnak: — Most pedig jön a nagy uborkaszezon. De hogy mi vár rám az elkövetkező években, dehogy tudom előre. A gazdasági válság újabb hulláma árasztja el az országot, bátyám is nemrég vesztette el bankhivatalnoki állását. Vele és már a hetvenhatodik életévét taposó apámmal hárman élünk együtt, mióta, egy esztendeje, meghalt az anyám, egy kétszobás udvari lakásban. Apámnak semmi jövedelme, kettőnk fizetéséből és egy-két, még megőrzött értékesebb szőnyeg vagy ékszer eladásából azért csak kijövünk. Most azonban a két fizetés megszűnt. Apám előtt igyekszem eltitkolni munkanélküliségemet, ne terhelje újabb gond. Csak addig sikerül, amíg Az Újság kézbesítését egy hónap múlva be nem szüntetik. Néhány héttel ezután szélütés éri apámat, az orvos hitelbe vág rajta eret. Még aznap meghal. Temetésére vidéken élő húgától kell pénzt kérni. Riport ez, amit írok, most veszem csak észre. Beszámolók négy és fél évtized után egy munkanélküli fiatalember kalandjairól egy letűnt, szomorú korszakban. Ezekben a jó időkben történt: feladjuk a lakást, elkótyavetyéljük a bútorokat, megosztozunk a pénzen, bátyám vidékre megy, ott kap valami csip-csup állást, belőlem szobaúr lesz, de nemsokára az olcsó albérletet sem tudom megfizetni. Egyszerre csak azon veszem észre magamat, hogy hajléktalan vagyok. Eszembe jut a pádon alvókról írt riportom, példájukat mégsem követhetem. Nem a szigorú főkapitányi tilalom tart vissza, hanem az annál is szigorúbb decemberi tél. Naphosszat többnyire kószálok a csatakos utcán, esténként be-beállí- tok ismerősökhöz, távoli rokonokhoz, nem tudják, hogy a tea, amit felszolgálnak, az első meleg folyadék huszonnégy óra óta. Néha némi ha- rapnivalóval is megkínálnak. Aztán — tombol az országban a kártyaláz — előkerül az ördög bibliája. Ha nyerek, reggel gőzfürdőbe megyek, a pihenőben alszom egy sort, aztán, a nyereségből valami keveset őrizgetve, hogy este megint pénzt tehessek ki az asztalra, akármilyen az időjárás, az utcát rovom. Ha azonban elfordul tőlem a szerencse, akkor gőzfürdői alvás helyett is, már hajnaltól fogva, az aszfaltot koptatom. Amíg fiatal, sokat elbír az ember, de mégsem mindent. Egy decemberi este két ajtón is hiába csöngetek. Az egyik helyen nincsenek otthon, a másik ajtó kinyílik ugyan, de elnézést kémek, mert betegek. Az vagyok különben én is, ráz a hideg. Kószálok az utcán, éjféltájt a Népszínház utcában már egész testember reszketek. Van annyi pénzem, ami elég lenne a gőzfürdőre, az viszont csak reggel ötkor nyit kaput. A sarkon reggelig nyitva tartó kocsma ablakában kézzel írt, nagy plakátok hirdetik, odabent micsoda meleg ételek kaphatók valóban olcsón. Bableves csülökkel, például. Bemegyek. Füst, konyhaszag vegyül az olcsó parfümével, éjszakai pillangók és lovagjaik tanyája ez a hely. Lerogyok egy üres asztal mellé, habzsolva kanalazom a levest. — Fizess nekem is egyet — női hang szólít. Nem vagyok már egyedül az asztalnál. Kopott ruhájú, korosabb leányzó telepedett mellém. Szegény szánja legjobban a szegényt, kiguberálom minden pénzemet, megolvasom, telik-e belőle még egy levesre. Éppenhogy telik. Szó nélkül elfogyasztja, amikor pedig szemét az üres tányérról felveti, döbbenten tekint rám. — Te lázas vagy! — és anyai si- mogatással nyúl forró kezem után. Tapasztalt nő, nem kérdez semmit, látja rajtam úgyis: nincs hova mennem. Ültömből felrángat, belém karol, s közeli mellékutcában bevezet egy kapun: — Itt lakom. — De nekem nincs semmi pénzem. Szégyenlem, ellenállnék, ahhoz sincs erőm, vezet tovább. Külön ágyat vet, abba fektet, betakargat, teát főz, még aszpirint is ad. Reggelig jól alszom, aztán kitámolygok az utcára. Budán, a János-kórházban van egy barátom, oda tartok, fillérem sincs, gyalog vánszorogva. Délután háromra odaérek. Zsúfoltak a kórházak, ülök az orvosi szobában, várok, most ürül egy ágy. Barátom minduntalan kisiet, azzal jön vissza, csak türelem, mindjárt. Jó óra múlva végre betámogat a kórterembe, fehér főkötős irgalmas néne éppen most húzza fel a tiszta cihát. Lefektetnek, forró bőrömön a lepedőn át is érzem, a derékalj még meleg. Nem mondják, anélkül is tudom, elődöm az ágyban úgy meggyógyult, hogy soha többé nem lehet beteg. Mérik a lázam, 40 fok, Celsius szerint. Évek múltán, hogy megint fizetésért dolgozom, sokszor megyek a Népszínház utcába, azt a jóságos öreg lányt keresem, le szeretném róni hálámat, de nem találom. Elmerült a mocsárban. Mégsem maradhatok adósa, és úgy törlesztek, hogy néha-néha egy-egy szomorú utcalány kezébe nyomok öt vagy tíz pengőt. Ámuldozva néznek rám, tisztességtelennek tartják elfogadni a meg nem szolgált pénzt, kínálgatják magukat, én meg vissza se nézve csak megyek tovább. Némelyik utánam szól, ki is mondja, minek tart: — Te mafla! — így az egyik, a másik meg: — De hiszen ez bolond. (Következik: Jogvégzetlen ügyvédjelölt) először olvashatja kötetben az olvasó. Költeményeivel azonban már sokszor találkozhattak a verskedvelők. Időről időre jelentkezik a Pest megyei Hírlapban. Első verskötetét négyezer példányban, a váci nyomdában nyomták — a Hazafias Népfront Pest megyei Bizottsága kiadásában. 32 betű, Hajnali út, Ha száll —, ha megérint, Dúdolgató, Panaszkodom, Gyémánttörvény címek alatt foglalja egybe hetvenkilenc költeményét- Mindennél éke bben beszél az a puszta tény, hogy a kötet ajánló sorait Simon István neves Kossuth-díjas költő írta. „Kockázatos föladat versek elé prózai bevezetőt vagy az olvasónak ajánlást írni. Különösen nehéz annak, aki maga is a líra berkeiben próbál érvényt szerezni elképzeléseinek, s lépten-nyomon érzi, hogy versekben megfogalmazott érzéseit, gondolatait a legbarátibb közeliséggel is csak részben interpretálhatja a jóhiszemű és segíteni kész magyarázó ... Borbély Tibor is jól tudja mindezt, hiszen másfél évtizedes költői munkássága, évenként egyre bővülő nyilvános megjelenése ellenére kötetben most bocsátja csak az olvasó elé, szigorúan megválogatott termése javát. Eleget küszködött tehát, hogy legalább maga legyen tisztában e verssorok várható hatásával, illetve értékével. Nyilván ez neki sem sikerülhetett teljesen, és ez a jó, mert a költő lényegesen többet párolt ki a valóságból és tömörítette azt a többletet verseibe, mint amennyit a magánember érzékelhet. S ezzel azt is szeretném hangsúlyozni, hogy érzékeny költő Borbély, s még szimpatiku- sabbá teszi líráját társadalmi érdeklődése, s ahogy ma mondjuk: elkötelezettsége. Látni fogja az olvasó, milyen szikár verseket vett kezébe — látszatra mennyire visszafogottakat —, ha Borbély Tibor jellegzetes stílusára, kifejezőeszközeire külön is figyel. S azt is, a költő soha nem markolt nagyobbat, mint amennyivel az „anyag” formálása közben megbirkózhatott ... Ügy akar modern lenni, hogy a mai ember problémáit bogozgatja, de nemcsak fölveti a problémákat, hanem nyomban választ is keres azokra... Az úgynevezett kisembert világ e versekben igen messzeható és táguló sugarú kört fog be, mely kör mindennapjaink, valóságunk tekintélyes részét érinti. A kimondottan elvi állásfoglalása pedig mindig a kommunista. fiatalé, aki még keserű pillanatai költői hozadékát is a jobbért való ügy segítésére tudja fordítani.” Simon István szavai híven, értőn méltatják Borbély Tibor művét. A hat ciklus hetvenkilenc verse méltán nyeri majd meg olvasói elismerését is.
