Pest Megyi Hírlap, 1971. június (15. évfolyam, 127-152. szám)
1971-06-11 / 136. szám
-Z/arlap 1971. JŰNIUS 1U PÉNTEK A monori járási párt-vb tárgyalta ABC-áruház épül Monaron A melléküzemek haszna - A munkásgyerekek továbbtanulása Delfinekkel Tapolca alatt Egy éjszaka a könnyűbúvároknál Az MSZMP monori járási végrehajtó bizottságának legutóbbi ülésén a párt- és tömegszervezeti osztály jelentését tárgyalták, melyet annak a bizottságnak a munkájáról készített az osztály, amely I felülvizsgálta a járási j pártértekezleten elhang- 1 zott javaslatokat, észrevételeket. Ä járási pártbizottság egyes osztályainak ezzel kapcsolatos feladatait csoportosították. Eszerint a párt- és tömegszervezetek osztályának a többi között a tömegpolitikai tevékenységét kell javítania. A távlati tervek elkészítésénél, beruházások tervezésénél a községi tanácsokkal, üzemekkel jobb együttműködési kell kialakítania. A gazdaságpolitikai osztály feladatai közé tartozik a mezőgazdasági szakmunkásképzés és a szakemberek továbbképzésének figyelemmel kísérése, segítése. Figyelemmel kísérik továbbá a tsz-ekben és ipari üzemekben a munkafeltételeket, a munkafegyelmet, a gazdaságos termelést. Javasolta a bizottság, mérje fel a gazdaságpolitikai osztály, hogy a járás tsz-melléküzemágaiban mire fordították a jövedelmet, illetve a jövőben milyen fejlesztést terveznek a tsz-ekben a melléküzemágak jövedelméből. I Állandó és elsőrendű feladat a lakosság jobb áruellátásának, a szolgáltató- hálózat bővítésének, a ko- I rabbi párthatározatok vég- í rehajtásának ellenőrzése. I A művelődési és prcpagan- idaosztály leendői a többi között: a bejáró dolgozók bevonása a községük társadalmi munkájába, intézkedések a pedagógusok megtartására, a fluktuáció csökkentésére. Kiemelt politikai feladat a munkásgyermekek továbbtanulása. Fel kellene mérni, hol, milyen \ f szrevette már akkor a la- ^ dikot, amikor még csak apró pont volt a folyó hátán. A falu felől jött. Nézte a fekete pontot a zöld víz és a kék ég összefolyásánál, ott, ahol már csak sejteni lehet mi még az ég, s mi a víz. Nem mozdult, homokban heverő cipőjét tolta csak arrébb, mint aki attól tart, útban lehet. Talán ha kilenc múlhatott, de már vastag, nehéz pára telepszik az ember mellére. A fák elernyesztik lombjukat, mint a feszes vigyázzba belefáradt katona az izmait. A fák. Ahogy a városi ember általában, ő sem tudott betelni a két partot szegélyező zöld fal látványával, a szigeten álldogáló fűzek, nyírek, juharok, s lapuló akácok lombjának játékával. A homokban heverve órákig nézte az ágak, levelek mozgását, az örökösen átrendeződő mozaikot, amelyet soha nem lehet véglegessé tenni. Minden rezzenés, fuvallat új alakzattá formálja az engedelmes anyagot, s a nagyobb szél elölről kezd mindent. Mikor nézett meg ennyire egy fát, bokrot? levélerezetet? Talán gyermekkorában, amikor gyűjteni, préselni kellett, s bemutatni természetrajz órán. Az ember emlékei sémákká merevednek. Gyerekkor. Szép. Nyugodt. Izgalmas. Kalandos. Szavak, beleképzelt tartalommal. Ügy volt-e valójában? Azt már soha senki hem tudja eldönteni. Csak a film játszható le újra meg újra, az élet nem. Ami volt, volt. Sok minden volt. Az ember negyvenöt éves korára emlékraktár lesz. Ezer dologra emlékezhet, de igazán csak részletek idéződnek fel benne. szakmunkástanulókra van szükség a monori járásban, s eszerint segíteni a szakmunkásképző iskola ismeretes gondjain, nehézségein. A jelentés a továbbiakban azzal foglalkozott, melyek azok a kérdések, amelyek a pártértekezleten és a taggyűléseken felmerültek és azóta már megoldódtak, illetve megvalósulóban vannak. Ilyen például Monornak, a járási székhelynek a IV. ötéves terv időszakában való nagyméretű fejlesztése. Ugyanilyen megelégedést kiváltó és megnyugtató az új üllői iskolának a tervidőszakban történő felépítése. Az utóbbira vonatkozóan az üllői párttaggyűléseken többen aggályukat fejezték ki, mivel egyelőre még csak a tervdokumentáció és az építési engedély van meg. A járási hivatal pénzügyi osztályának tájékoztatása alapján azonban ismeretes, hogy az üllői iskola építéséhez 11 millió 850 ezer forintot irányoztak elő, s ebből II millió 100 ezer forint az állami támogatás. Az állami támogatás pénzösszege azonban csak 1973-tól áll majd az Üllői Nagyközségi Tanács rendelkezésére. Ugyancsak 1973-ban kezdik el a 22 munkahelyes rendelőintézet építését Monoron. Egy rádióriport nyomán került reflektorfénybe a tápió- sülyi új iskola felépítésének ügye. A községi tanács vezetői, a pártszervezet, a tsz vezetősége és minden társadalmi szerv megmozdított minden követ az iskola építése érdekében. És nem eredménytelenül: a sülyi iskola építésére 8 millió forintot kapott terven felül a monori járás a IV. ötéves terv időszakára. Természetesen a község is tetemes társadalmi munkát vállalt: a Virágzó Tsz például mindennemű fuvart elvégez az építkezéskor. 1 ladik már közel volt, lát- ta, a zsíros, kajla kalap alatt ismeretlen arc búvik. Ki lehet? Minek jött? Majd kiböki. Az ember, anélkül, hogy fölnézett volna a parton állóra, köszönt. „Jónapot, adjon isten.” Gyakorlott mozdulatokkal csúsztatta a homokra a hasas ladikot, majd húzta följebb, nehogy lemossa a víz. Vízhatlan vászon alatt holmi feküdt a csónak alján. Vízi vándor? — Meleg van — mondta — s csak most tekint a parton álló másikra. — Eső lesz. Délután eső lesz. Nézték egymást. Mihez kezdjenek a másikkal? Minek jött ez ide? Ez — a másikra gondoltak. Cigarettát nyújtott a jövevénynek. Elfogadta, megköszönte, öreg, sárgaréz gyújtót kotort elő, azzal adott tüzet. Ahogy észrevette a pillantást, tenyerére fektette az ormótlan jószágot, mutatta: — Még a nagyapámé volt. A ladik meg ez a tűz- Szerszám volt apámtól az örökségem. Elég a magamfajtának — tette hozzá gyorsan, nehogy szava panaszként hasson. Fújták a füstöt, s megint a jövevény szólalt meg, nem tolakodó, de választ váró hangon: — Nyaral az úr? Nyaral? Mit mondjon neki? Nyaral. Menekül. Mi lenne, ha ezt felelné? Félreértené, biztos. Mi elől menekülhet ez áz ember? A vihar elől behúzódik valahová. A tél elől elbú- vik. Menekülni? Ugyan. Intellektuális nyavalya. S lehet-e egyáltalán menekülni ? Hát nem öncsalás, hogy két hétre eltűnik az ember, fölcsap Robinsonnak, mindent elfelejt, de csak azért, hogy legyen ereje, amikor visszamegy?! A kereskedelmi hálózat bővítésére vonatkozóan is van egy jó hír. A várossá fejlődés alapjait lerakó Monoron igény van egy nagyobb méretű áruházra. Guba Pál, a járási pártbizottság első titkára ezért a közelmúltban tanácskozásra hívta a járásban működő négy ÁFÉSZ vezetőjét. Felvetette nekik a lehetőséget: létesítsenek közösen Monoron áruházat. Az ÁFÉSZ-vezetők a javaslatot elfogadták, s így lehetővé válik több millió forintos beruházással, még a IV. ötéves tervben, a monori áruház felépítése. Ugyancsak megvalósulóban van a lakásépítési prograrh a járásban. Vecsésen megkezdődött a 470 lakásos OTP-lakó- telep építkezése. Ecseren a tsz védnöksége alatt kezdték el a lakásépítkezési akciót. Monoron még ebben az évben elkészül az OTP-lakóház, a IV. ötéves terv során pedig 171 lakásos épül. F. O. Sztyeppekről pásztormadarak Ritka „vendégek” érkeztek az agárdi madárvárta környékére : pásztormadarakat figyeltek meg az ornitológusok a kutatóház környékén. A rózsaszín seregélyeknek is nevezett, rigó nagyságú, rózsaszín mellű és hátú, szénfekete fejű és nyakú madárkák a Szovjetunió déli sztyeppéiről érkeztek hazánkba. Igen ritka vendégek, általában 8—10 évenként látogatnak hozzánk, s a legtöbbször hosszú, száraz nyarat je^ lent érkezésük. Hasznos sáska- irtok, ezért is szívesen látott vendégek. — Nyaralok — mondta sokára. — Ráfér az emberre. Itt magában van, csöndben, ötö- nik napja nem jött senki, csak most, maga. A jövevény letette a zsíros, kajla kalapot, megtörölte a homlokát, úgy, mint a magafajta, keze fejével. — Ritkán jár erre ember — mondta azután —, nem nagyon van hal a vízben, másnak meg minek? D acionalitás. Hát még itt is? Ebben is? Csak a halért érdemes járni a vizet? Nézőpont. Aki bármikor járhatja a vizet, csak akkor megy, ha érdemes. Aki nemi járhatja, az áhítozik rá, újdonságként fedezi fel, de nem tud mihez kezdeni vele. Egyszer is eszébe jutott, hogy megpróbálkozzon a pecázás- sal? Bontogatta a konzerve- ket. Bármire néz, minden arra emlékezteti, amit otthagyott, amitől, ha rövid időre is, szabadulni akart, i Nescafé, konzervdobozok, tranzisztoros rádió, gázgyújtó, gyorsforraló, műanyag tojástartó, törhetetlen pohár... sátor, kempingbútor, könyvek, folyóiratok ... gumimatrac, horgászbot, tokban, zseblámpa ... csak a bográcsot tartó ágasfa volt itteni, természetes, magacsinált. — Csónak? — kérdezte a másik. — A faluból hoztak át a vízen. Két nap múlva jönnek értem. Így kértem. — Volt itt tavaly is egy úr — mondta a másik —, de csak egy hetet viselt el. Én vittem vissza a faluba, s onnét is ment rögtön tovább. Szokni kell. Ezt is szokni kell — mondta olyan hangsúllyal, mint aki nagyon fontosat közöl. Szokni? Az életben mindent szokni kell. Az ember a leg- alkalmazkodóképesébb állat — olvasta valahol. Igaz. Még gondolkozni sem tud önállóan, de már szokások uralják, kormányozzák, szorítják. Bólintott a Tenyerem fölött átúszik egy hal. Visszafordul, megáll, szeretném megsimogatni, egyet csap a farkával, odébbrebben. Társaim szeme nevet. Kinevetnek. Már amennyire a szemüvegtől és a légzőkészülék csutorájától tudnak. Itt lenn, a tapolcai barlang víz alatti szifonjaiban, alagútjai- ban, átjáróiban csak jelekkel beszélhetünk. Kitanítottak; — Ha hüvelykujjaddal és mutatóujjaddal karikát formálsz, azt jelenti: oké, minden rendben. Ha vízszintesen integetsz a tenyereddel, azt jelenti: maradj ezen a szinten. Ha fölfelé mutatsz, azt jelenti: a felszínre megyek, ha lefelé: tovább merülsz... Hallom lélegzetem szirénáját, ahogy' a levegő kisüvít a hátamon levő palackból, s aztán a kifújt levegő búbórékai- nak visszhangos dübörgését. A tavasbarlang alatti „alsó barlang" bejárójában vagyunk, négyméterrel a „kirándulók csak saját felelősségűidre” csónakázótó alatt. Csaknem húsz méterrel a békésen alvó, lámpafényeivel hunyorgó Tapolca alatt. Éjszakai merülésre kaptam meghívást a Ferencvárosi Természetbarát Sportkör DELFIN könnyűbúvár-szakosztályától. — Hoztunk neked is szerkót — fogadott Maróthy László, a DELFÍN-ek túra vezetője, mikor az éjféli „kísértetórában” a tavasbarlang bejáratánál találkoztunk. Odalenn már fekete gumiruhájukban, mint valami tudományos-fantasztikus filmben, nyüzsögtek, szereléseiket, légzőkészülékeiket próbálták a búvárok. Hasalok egy víz alatti párkányon, derekamat húzza a tizkilós ólomöv, s figyelem a barlang egy-öt centiméteres halait, a íürgecseléket. Valaki „kopog” a hátamon. Drugics, azaz Katona Imre, a delfinek egyike, civilben elektroműszemásik szavaira, s a maga számára is meglepően azt mondta: — Én sem bírnám ki két hétnél tovább. Nincs mit csinálni. ÍV incs mit csinálná. Ostoba- ság. Hiszen hetek óta semmi másra nem gondolt., mint arra: beveszd magát erre a tenyérnyi szigetre, s nincs olyan isten az égben, aki rábírná, hogy bármit csináljon. Az ember mindig mást altar, mint ami éppen van. A gyárban, a tervezőasztal mellett a szigetről ábrándozott. Már tavasszal kinézte magának, amikor egy autótúrán erre vetődött. Egészen bezsongott tőle. Három éve, amióta elvált Máriától, nem ment sehová üdülni. Tengeft-lengett, ellógta a szabadságát, elugrott ide, oda, amoda, de sehol sem maradt egy napnál tovább. Szabályos haditervet dolgozott ki, hogyan veszi birtokba a szigetet, mit vigyen, s mit ne az egyszemélyes expedícióra, s amikor kérdezték, hol tölti a szabadságát, csak rejtélyesen mosolygott. Az ő titka. Ügy érezte, ha kimondaná, elillanna a varázslat, s már el sem menne a szigetre, elvesztené az érdekességét. S lám, két napot sem volt a szigeten, már unatkozni kezdett. Az unalom legjobb gyógyszere a munka. Elővette a félbehagyott számításokat, pedig mennyit esküdözött, egy pillanatot sem veszteget rá, majd ha letelt a szabi, ha visz. szamegy... Az ember csak azért fogadkozik, hogy legyen mit megszegnie. — Ügyes — bökött a másik az ágasfára, amelyen a bogrács úgy lógott, mint megfeketedett gyümölcs az ősz kopasz- totta ágon. — Nem mindenki tudja megcsinálni. Faragnak csak, azután csodálkoznak, mikor belekushad a tűzbe. — Apámtól tanultam. Pásztorember volt. Hirtelen ráérzett a múltra. Mert apja mondta így, ha kérdezték, kiféle. „Pásztorember” rész, most idegenvezetőm az ismeretlen víz alatti világban. Mögöttem Maróthy László vigyáz, s a víz tetején csupán sötét árnyéknak tűnő csónakból Násfay Béla — búvárnevén: Sumi — biztosít valamennyiünket, s engedi utánam a mellkasomra hurkolt „köldökzsinórt”, a csaknem félszáz méteres mentőkötelet. A zöld terem Drugics hátranyújtja a kezét, maga mellé húz, majd reflektorával körbemutat, büszkélkedve, kicsit dicsekedve. — Tudom. A zöld terem — mondanám, de helyette csak visszaintek. Még kint, a felszínen elmagyarázták az utat, a merülést, a szifont s a felfedezett kis és nagy termeket. Meséltek már a „zöld teremről” is. A reflektor szétterülő fény- nyalábja meséim Csipkerózsi- ka-kastélyát varázsolja elém — zöldben. A furcsán kivájt, víztől alakított víz alatti világban olyan ez a szifon, mint sima kövű bálterem. S oldalán a kőcsipkék, szebbek és igazabbak a szilveszteri ólomöntések kitalált figuráinál. A fehér „csipke” alapja a zöld, a kristályzöld mozdulatlan, áttetsző barlangi tó. Hív és izgat a sötétség, az ismeretlen. Uszonyaim segítségével indulok tovább, s értem, azt hiszem, értem már a DELFIN-ek megszállottságát, a minden hét végi utazást egy- egy jó merülésért; az ötezer forintos, maguk vásárolta gumiruhát, az ugyancsak ötezres palackot és reduktort, a víz alatti fényképezőgépet, a sok mást... Visszahúznak. Nagyon szemrehányóan nézhetek, mert jelekkel magyarázkodnak: nem lehet. Szűkül a szifon, s oda sem az alakom, sem a merülési gyakorlatom nem megfelelő. Megfordulunk, távolról dereng, vagyok. Miért, hogy következetesen a pásztor mellé mondta az embert is? Ahogy azt mondják: öreg ember, de asz- szonyra nem értik. Az más. Az öreg asszony. — Szép foglalatosság. Mi? Ja, persze. A pásztorság. 1,4 Szép? Az apja büszke volt rá. Mint aki azt csinálja, amit akar, s nem, amit kiosztottak rá. Ahogy minden bizonnyal ez az ember is. Halász lehet, mert a csónak alján látta a kerek merítőhálót, s más, minden bizonnyal ugyancsak halászszerszámot. — A magáé sem csúnya. Járni a vizet — mondta, de nem sok meggyőződéssel, inkább csak azért, hogy szóljon már ő is valamit ne tartsa barátságtalannak a másik, hiszen ez a szigetecske, ahogy a mögötte sorakozó apró homokdombocskák is, bárkié. Köztulajdon. Fiát nem a civilizáció buta görcse, hogy utánajárt a dolognak, hátha engedély kell hozzá. s csak azután kezdett készülni, hogy megkapta a tanács levelét, jöhet nyugodtan...? Ebben a másikban föl sem öt- lik ilyesmi. Kiköt ott, ahol a kedve tartja, vagy ahol ráköszönt az este. Kihúzza a ladikot, pucolni kezdi a halat... A másik, mintha kitalálta volna a gondolatát, a ladikhoz ballagott, a vitorlavászon alól halat szedett elő, s a másik kezével előhúzott vászonvödörbe dobálta azokat. Amikor már jó kétkilónyi lehetett a vödörben, visszajött, s rábökve a halakra, mint aki a visszautasítástól tart, félszeg mosollyal kínálta: — Ha velem tart, ösz- szeüthetünk belőle egy kis hallevet ... Pucolták a halat, árnyékba húzódva, mert már izzóan sütött a nap. A vízi ember dúdolni kezdett valami együgyű- ségében is kedves dallamot, s arca kemény vonásai mosollyá simultak a dallamot formáló száj mozgása nyomán. Mészáros Ottó a szifon falain táncot jár a felszíni fény. Levegős barlang A csónak oldalába kapaszkodom. Homlokomra kapcsolom a maszkot és ... lihegek. — Menjünk le máshol is? — kérdezik, én meg bólogatok ösztönösen, hiszen még bennem az előbbi élmény. — Itt csak libasorban mehetünk majd. — Halsorban — humorizálok. — A folyosót megszakítják kisebb levegős barlangok. Olyanok, ahol félmétemyire van a barlang teteje a víz színétől. — Menjünk! — sürgetőzöm. — Köpj bele a szemüvegbe. Na, köpj nyugodtan, utána Öblítsd ki vízzel, akkor nem pá- rásodik. Csinálom. Utána „egyenlítek”. Befogott orral, visszaszorított levegővel nyelek egyet. Így a dobhártya kiegyenlíti majd a víz alatti nyomást. Aztán indulunk a csónakázótó alatti barlanglabirintusba. A túravezető és én, a „delfin- óvodista”. A kapu méternyi átmérőjű lehet három méter mélységben. Száz méternek tűnik a tizenöt is. Szorongat a szűk folyosó, hallom saját gyorsuló lélegzetem, a szapora „szirénán” és „mennydörgésen”. A levegős barlangban vagyunk. Oldalt egy kis párkány, azon támaszkodhatunk. A reflektor fénye körbeszik- rázza a furcsa kupolát, melynek tenyérnyi széles „kéménye” eltűnik, valahonnan a város felől, szállítja a levegőt. — Nevet adtatok már neki? ... neki... eki... ki. Tihanyt idézi a barlangi visszhang, ahogy a kőbársony ráncai visszaverik. Visszhangos a lélegzésiünk is. — Nincs még neve. Én adnék, de nincs jogom. Másoké a felfedezés. Nekem csak a tizedik megismerő gyönyöre jutott... Mintha süvegcukor belsejében lennénk, mintha sziporkázva horizontot húzna a ránkszakadó tejút. — Szép — csak ez jut az eszembe. Felfedezés Fényképeznek. Fekete-fehér, re, színesre, diára, pozitívre, negatívra. — Mi ez nálatok? — Szenvedély. Járni ott, ahol még senki sem járt. Üj barlangokat találni, új szépet látni... — Gondolod... ? Rángatják a kötelemet. Indulunk vissza. A többiek is merülni akarnak. — Máskor ne vedd ilyen gyorsan a levegőt. Sokat fogyasztottál — mondja László Csaba, a biológia-földrajz sza. kos tanár. Merülnek újból. A szifonok felől vízalatti vakuk csillognak. Tízpercenként váltják a csónakban maradt biztosítót. Sumi jön fel. — Valamelyiktek segítsen. Van itt valami, azt hiszem, egy eltorlaszolt szifon! Látni, hogy szinte a csónak alatt — csal a víz, van az négy méter is — új fajta kőművesekként bontják a beszakadást a víz alatt. Csak óráink mutatják a hajnali kakasszót. Csomagolunk. Reggeltől turisták látogatják a barlangot. S. Boda András Szőlővirág A hosszan tartó májusi meleg hatására a szokásosnál tíz nappal korábban virágzik a szőlő Tokaj-hegyalján, A történelmi nevezetességű szőlőktől a rekonstrukció során telepített nagyüzemi ültetvényekig mindenütt méteres hajtásokat hoztak a tőkék, és a korábbi éveknél dúsabb a lombozat. Az erőteljes virágzás ellenére a fürtképződés alatta marad a vártnak. A szőlőtermelők fokozottan védik a várható termést. A csapadékos, páradús időjárás miatt már harmadszor permetezik a tőkéket. SZIGET
