Pest Megyi Hírlap, 1971. május (15. évfolyam, 102-126. szám)

1971-05-07 / 106. szám

1971. MÁJUS 7., PÉNTEK FŐVÁROSI SZÍNHÁZI ESTÉK A térképen nem található DARVAS JÓZSEF DRÁMÁJÁNAK MÁSODIK PREMIERJE BUDAPESTEN Egy darab-------------- újjászületésének le hettünk tanúi e napokban a budapesti Madách Színház­ban. Darvas József A térké­pen nem található című — eredetileg riportdrámaként jelzett — színmüvének való­jában második premierjét ün­nepelte a közönség. Igazán ünnepelte, mert a bemutató az idei színházi szezon egyik át­ütő sikerének könyvelhető el. Ami pedig a második premi­ert illeti, ez is helytálló, mert az első, a két évvel ezelőtti miskolci bemutató után a szer­ző, noha nem változtatta meg alapvetően művét, amire nem is volt szükség, de az akkori visszhangok figyelembevéte­lével néhány fontos pontjában átdolgozta, úgyannyira, hogy az eredeti riportdráma e két esztendő alatt valóban magas színvonalú drámává érett. A mű gondolatisága és mon­danivalója önmagában is ért­hető, mégis a történeti hite­lesség kedvéért nem érdekte­len ismernünk az előzménye­ket. Közel három esztendeje, hogy ffAllóvíz" címmel egyik országos folyóiratunkban nagy terjedelmű szociografikus ri­port jelent meg Végh Antal tollából egy Szabolcs-Szatmár megyei falu életéről. A té­nyekre, adatokra felépített, mégis kissé végletesen fogal­mazott írás e kis közösség el­maradottságát, egészségi, szo­ciális körülményeinek meg­döbbentő elhanyagoltságát tár­ta fel. Az írás igen széles körű hullámokat kavart, az érintett megyében ellenállásra is ta­lált, tiltakozást, sőt többek­nél felháborodást váltott ki. Annyira, hogy Darvas József, mint az írószövetség elnöke, személyesen utazott a szociog­ráfia színhelyére és tapaszta­latairól nem sokkal később a Kortársban „Magyarország felfedezése” címmel plaszti­kus, erőteljes, nem kevésbé feltűnést keltő módon számolt be. Ez az élmény-------------------az író szá­mára egy dráma lehetőségét is I rejtette magában. E dráma nem is váratott sokáig. így született meg A térképen nem található első változata. Cse­lekménye majdhogynem vé­gigkíséri az előbbiekben el­mondottakat, kissé persze vázlatosabban, de ugyanak­kor megrajzoltabban, tipizálva a szereplőket. A lényeg azon­ban ebből az élményből táplál­kozik: a fővárosi irodalmi lap- szerkesztő, az idős író egy fiatal írótársa felfedezésszám- ba-menő, de felháborodást ka­varó riporttanulmányának ki­vizsgálására utazik el, az or­szág egy távoli megyéjébe, szembesülni a valósággal. E megye párttitkára egyébként ifjúkori barátja, harcostársa. Tulajdonképpen kettőjük ál­láspontjának mintegy újbóli és újbóli összecsapása a dráma magja, igazi gondolati vonu­lata. E mellett azonban ha­sonlóan drámai vonulatot ké­pez a maradiságba rekedt fa­lu hamis önvédelme, a főváro­si író segítő, jószándékú, ha nem is mindenben eléggé kö­rültekintő és meggondolt „le­leplező” írásával szemben. Rejt azonban a színmű egy harmadik drámai konfliktust is, amely sokkal csendesebben vonul végig a művön, és a fej­lemények során csak lassan- lassan bontakozik ki. Ez: akis községben 30 éve működő igazgató-tanító drámája, a volt párttitkáré, akinek alak­jában, személyes belső tragé­diájában nem egy kis (ha sza­bad így mondanom: szürke) funkcionárius sorsát láthatjuk megelevenedni. Szívvel-lélek- kel faluja, a község emberei mellett állt és ennek ellenére, vagy éppen ezért (ki tudná e kettőt bizonyos időszakban jólélekkel elválasztani?!) min­dent megtett az 50-es eszten­dők első éveiben, amit hite szerint az akkori politikánál! megfelelően tennie kellett. £ mos t, amikor a valódi elma­radottságból, a szégyenteljes emberi viszonyokból akarja kiemelni a falut, szemben ta­lálja magát buta hangosko- dókkal, értetlen, csökönyös hangulatkeltőkkel. Ez az igaz­gató-tanító egyébként a darab egyik legmelegebben és legta­lálóbban megírt alakja, és már most hozzátehetjük, hogy Némethy Ferenc igen egysze­rű, halk finomságú eszközök­kel, mélyen belülről ábrázolva állította elénk. Ám vissza------------- kell térnünk a dr áma első és alapvető vonu­latára, amely mégis csak az író és a megyei párttitkár esz­mei összecsapásainak láncola­tából áll, de úgy, hogy azért mintegy kölcsönös talajként a falu meg-megbolyduió élete szolgáljon alapként. Nézeteik drámai összecsapása is ott erő­teljesebb, izgalmasabb, hitele­sebb, ahol e kettő cselekmé­nyesen egybefonódik. A szerző éppen ezen a ponton tett a legtöbbet drámájáért, monda­nivalója igazáért a korabeli változattal szemben. Az író és a párttitkár azonos tendenciá­jú, de más-más nézőpontból kiinduló konfrontációja úgy hiteles, hogy megérezzük, meg­értjük a személyükben jelent­kező két magatartásforma okait, helyzetükből, körülmé­nyeikből eredő látásmódjukat. Megértjük az idős író-szer­kesztő, a párttitkárhoz hason­lóan régi forradalmi harcos belső nyugtalanságát, aki nem tud beletörődni a maradiságba, a tunyaságba fulladt keserves emberi életbe mégha sokszor azok maguk sem veszik már észre, akik ebben élnek. De megértjük azt is, hogy sokkal könnyebb csak kérdezni, kér­dést, követelést feltenni, mint a megoldást, a gyógyszert meg­teremteni, és az ügyekben cse­lekvőén résztvenni, ami a párt- titkárnak és a hozzá hason­lóknak, az „odalent élőknek” mindennapos feladatuk, köte­lességük. Meddig van helye a leleplezésnek? — ez a problé­makör az egyik oldalról. S meddig van helye a beletörő­désnek, a bajok már-már bele- nyugvó eltűrésének, elhallga­tásának, eltakarásának? — ez a problémakör a másik oldal­ról. Indulatosan és magas hő­fokon ez fogalmazódik meg a két részes mű szokatlanul fe­szes és szenvedélyes dialógu­saiban, jeleneteiben. Az első részben talán még csattanób­ban, robbanékonyabban, izgal­masabban, mint a második rész heUyel-közel epikus fel­építésében. amely viszont szá­mos újszerű motívummal gaz­dagítja az írói közlendők meg­világítását. nem található, ezért válik szélesebb, általánosabb érvé­nyűvé. A színpadon a vita egyértelműen nem dől egyik oldalra sem. Az író mégis vi­lágosan azt mutatja fel: nem szabad beletörődnünk a múlt kísérteteibe, harcolni, küzde­ni, fellépni kell ellene. Hogy miként, arra nincs recept, együttesen kell tenni érte, mint ahogyan a darab záró­képében a továbbra is vitá­ban álló párttitkár és író bú­csúkézfogása valamit mégis csak megsejtet ebből. Nem viták és nem összecsapások nélkül, de a közös cél érde­kében azért, hogy az emberi színvonal külső és belső kri­tériumai alatt ne legyen ta­lálható egyetlen falu, egyet­len kis közösség sem a térké­pen, sem a hazai valóság más szféráiban. Egyértelmű, —^------------- világos elő- I ad ással valósította meg a ] Madách Színház színpadán Lengyel György rendezése az írói elképzelést. Kitűnően értelmezett és az epikusabb részekben is jó sodrású, tem­pós bemutatót biztosított, jó érzékkel tartotta kézben a nagyszámú szereplőgárdát. A dráma két pólusaként: az idős író-szerkesztőt a ven­dégszereplő Szirtes Ádám, a megyei párttitkárt pedig Köl­tői János elevenítette meg. Mindketten sajátos egyéni színekkel gazdagították figu­rájukat úgy, hogy mégis a kellően találó típusok álltak elénk, képviselve, hordozva a közös múlt és a más körül­mények közé sodró jelenből eredő összetartó-széthúzó erő­vonalakat A már említett Némethy Ferenc mellett Zen­ibe Ferenc (Ficzkó), Horesnyi László (tanácselnök), Balázso- vits Lajos (megyei újságíró), Dózsa László (a fiatal író) helyenként karakírozó, találó szerepfelfogása, valamint a főiskolás Muszte Anna (vé­dőnő) érzékeny finomságú játéka, Békés Itala (Zsuzsi néni) és Horváth Ferenc (vén­ember) kabinetalakítása ér­demel különösen említést. Az előadás szuggesptivitásához je­lentősen járultak hozzá Fe­hér Miklós nagyméretű, gyor­san váltható, fényképekből szerkesztett színpadképei, dísz­letmegoldása. Lőkös Zoltán Nem állunk----------------- bővében (az egy ébként nem lebecsülendő mennyiségű és minőségű új magyar színpadi művek elle­nére sem) a valóban közéleti tartalmú, töltésű drámáknak. Már csak az is eléggé nem dicsérhető erénye Darvas Jó­zsefnek, hogy ismételten ilyen témához nyúlt. Már csak az isi... de egyáltalán nem csu­pán erről van szó, hanem azt kell hangsúlyoznunk, hogy élő, valóságos problémákat magas művészi szinten, képi és nyel­vi kifejező erővel, élvezetes színpadi nyelvezettel formált drámává. Valós magatartások hordozóit állította elénk egyé- nítetten és ugyanakkor tipi- záltan nemcsak a megyei tit­kár és az író alakjában, ha­nem a fiatal író jószándékú, de kissé megfontolatlan figu­rájában is, valamint a pom­pásan megformált falusiakban. Ez a termelőiszövetkezeteket ellenző, maradiságba, sárba, babonaságba, kátyúba fulladt falu a térképen valóban így nem található. Az a szemlé­letmód sem, amely akarva, akaratlanul is nehezíti a ki­lábalást. Ha azonban konk­réten így nem is található, mégis létező, fellelhető, élő gondokról, magatartásfor­mákról van szó. Éppen azért, mert a térképen konkréten A legemlékezetesebb... Az igazi diák mindig szo­rongva gondol az érettségire. Főleg most, hogy holnap bal­lagás és hétfőn már írásbeli érettségi. Jobb most — feszült­séget oldandó — az elmúlt négy esztendő legemlékeze­tesebb élményeiről beszélni. Ezekről kérdeztem a monori József Attila Gimnázium ne­gyedikeseit. Petró Erzsébet szerint a leg­nagyobb élmény a szalagavató: „Kitűnő hangulat volt, kedves műsort állítottak össze .. Fábián Margit az utolsó ki­rándulásra emlékszik: „Talán azért, mert ez volt az utolsó, mert ekkorra alakult ki ez a nagyon klassz osztályközös­ség.’* Barabás Zsuzsa ugyan­erre a kirándulásra gondol: „Az osztályfőnökünk is fel­oldódott. Elmentünk táncolni, lovagoltunk is ...” Studencz Mária: „Amikor matematikából ötöst kaptam. Igaz, régen volt.’» Van, aki az egri diáknapok­ra emlékszik, van, aki a foci megyebajnokságára, s van, aki az építőtáborokra. Az egyik lány pedig arról mesélt, amikor a dohányzásért igaz­gatóit kapott, pedig — mint ez később kiderült — nem is ő dohányzott... m. s VISSZAESŐ BŰNÖS A MAFILM 2-es stúdiójában forgatják a Visszaeső bűnös című új tv-filmet. Rendező: Horváth Tibor, operatőr: Sik Igor. A képen: Horváth Tibor rendező instrukciót ad Varga Irén­nek és Horváth Józsefnek. Cementraktár - copf stílusban?! Állok a szemerkélő esőben, szemben a főbejárattal, és nem akarok hinni a szememnek: ez lenne a Gosztonyi—Rudnay- kastély?! Ha fellapozom a Magyaror­szág műemlékei című kiad­vány harmadik kötetét, ezt ol­vasom a kastélyról: „... Homlokzati felirata sze­rint Gosztonyi Mihály építette 1802-ben... A kastély tervei valószínűen Isidore Canevale- tól származnak, de az építke­zés befejezésére jóval annak halála után került sor... Az épület a copf és a klasszicista stílus sajátos vegyüléke... A súlyos copf faragottkő-attikán két oroszlán és egy váza lát­ható... A kastély dísztermét allegorikus freskók díszítik ... Kerti homlokzatán füzéres középorom, barokk vasrácsokkal és lépcsővel... Az épület később a Rudnay család tulajdona lett, ma ifjú­sági üdülő...” A könyv kiadása óta alig tíz esztendő telt eiL A Váchartyá- non levő kastélyt akkor kívül­ről tatarozták, födémjét fel­újították. Most olyan, mintha száz esztendeje nem gondozták volna. Az attikát díszítő oroszlánok eltűntek, a váza fele letörött. Az oszlopok és falak híven őr­zik a grundfoci és az ipi-apacs játék, az őszi lekvárfőzések és a baromfitenyésztés nyomait. Az előcsarnok falait „műértő” kezek börtönszürkére meszel­ték. A folyosó kockakövei ki­törtek, megsüllyedtek, életve­szélyes rajtuk járni. A díszte­rem szárnyas ajtaján jókora vaspánt, félkilós lakattal. No, legalább az allegorikus freskó­kat megőrzik... Hívásunkra idős asszony jön élő a folyosó végéből: Amon Gyuláné, a kastély legrégibb lakója. Rajta kívül még három család lakik a vén falak között, és jónéhány a melléképületekben. Ámonék huszonöt éve költöz­tek ide, miután 1945 őszén a kastélyt és 25 hold földet bér­bevették (!) a Rudnayek utol­só leszármazottjától. Ámonné kinyitja a lakatot és feltárul a díszterem ajtaja. A látvány elképesztő: ember­magasságig felstőszóit cement­zsákok, száradó csöveskukori­ca, tüzelő, törött bútor, lim­lom, rozsdás edény, befőtte» üveg. Szemem lassan szokik hozzá a pókhálós ablakokon beszűrődő félhomályhoz. A fa­lak piszkos mészrétegén itt-ott még átütnek az allegorikus freskók élénk színei. A hajdan volt mozaikparketten favágó- tuskó, mellette fejsze, frissen aprított tűzifa. Tíz esztendeje olvastam a kastély történetét. Meet emlé- : keze temet hívom segítségül: I hogy is volt csak? A Dunától a Szép feladatra vállalkozott a dunaharaszti gimnázium kis diákközössége. A múlt évben megalakult Baktay-szakkör tagjai vállalták, hogy megis­mertetik a község lakosságát és diáktársaikat a nagy ma­gyar orientalista tudós. Baktay Ervin életével és munkásságá­val. Dr. Baktay Ervin 1890. jú­nius 24-én született Dunaha- rasztin. Ifjú éveinek egy ré­szét is itt, a községben töltötte. Pályafutását képzőművészként kezdte. Ferenczí Károlynál és Hollósi Simonnál tanult. Mün­chenben ismerkedik meg orientalista tanulmányokkal Az ekkor már több nyelvet beszélő fiatalember itt hatá­rozta el, hogy a festészet he­lyett az indiai nép művészeté­vel fog behatóbban foglalkoz­ni. 1926-ban Bom bayba utazik. Ekkor ismerkedik meg beha­tóan India életével. Itt kötele­zi el magát a függetlenségü­kért küzdő haladó erők mel­lett. Ismeretséget köt Ra­bindranath Tagorévdl, amely később élete végéig tartó ba­rátsággá fejlődik. Baktayban már ekkor meg­érett a gondolat, hogy méltó emléket állít Körösi Csorna Sándor világhírű magyar In- dia-kutatónak. Elzarándokol a zanszkari lámakolostorhoz, ahol évekig dolgozott a ma­gyar tudós. Márványtáblát he­lyez a kolostor falára. Tiszte­leg Körösi Csorna sírjánál is. A mindennapi gondok, a cél_ jai eléréséhez szükséges anya­gi eszközök biztosítása komoly munkára készteti. Gazdag hin­duknak fest, tanulmányokat ír. Az Indiai éveim, a Mesz- szességek vándora című mű­veiben az indiai történelem­mel, néplélekkel, szabadságtö­rekvésekkel ismerteti meg ha­zája népét A fasizmus legsötétebb nap­jaiban az akkor már ismert tudós visszavonul. „Az előírá­sos társadalmi életből sikerült kivonnom magam. Ebből, rám­nézve, anyagilag mérhető sike­rek szempontjából, kár szár­mazik. De bennsőmben mégis nyereségnek érzem, megnyug­tat." A felszabadulás biztosítja számára tehetsége érvényesü­lését. 1946-ban kinevezik a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Mú­zeum önálló tudományos kuta­tójává. Sajtó alá rendezi leg­nagyobb művét. India művé­szete címmel. Ebben bemutat­ja az indiai művészet páratlan értékeit Nemcsak tudós, de népművelő is. Járja az orszá­got, kiállításokat rendez, két­száznál több előadást tart 1955-ben az indiai kormány, munkássága elismeréséül, meghívja a Buddha születé­sének 2000 éves évfordulójára rendezett ünnepségekre. Elő­adása óriási tetszést arat Itt- tartózkodása során méltón képviseli szeretett hazáját, a Magyar Népköztársaságot. In­diai útját követi stockholmi előadása, és rendkívül nagy si­kert arat Londonban is. Lon­donból visszatérve rossz egész­ségi állapota ellenére folytatja munkáját Előkészítette az In­dia művészete német nyelvű kiadását, elkészítette Körösi Csorna Sándor életregényé­nek új, átdolgozott ki­adását, befejezte az ifjúság számára írott Indiai regék és mondák című könyvét is. Fe­delük az égbolt című ifjúsági regényét befejezni nem tudta: 1963. május 7-én meghalt Akarata, tehetsége, az isme­retlen feltárása iránt érzett juttatta el a tudomány legma­gasabb csúcsaira. Egész élete olthatatlan kutatószenvedélye és munkássága arra irányult, hogy elősegítse a kis Duna menti Magyarország és a Gan­ges?, folyó nagy országának barátságát. Életműve összekö­tő kapocs hazánk és India né­pe között Cul József tanár Amikor Nógrád vármegye főjegyzője, Veres Pál és hit­vese, Beniczky Hermin férj­hez adták egyetlen leányukat, Szilárdkát, a kastély ifjú tu­lajdonosa, Rudnay József ide­hozta nászúiról a feleségét. Az anyjától gondos nevelésben részesült fiatalasszony rövide­sen valóságos irodalmi szalont rendezett be kastélyukban. Híres írók, ifjú művészek, ha­ladó politikusok élvezték a Rudnay házaspár bőkezű ven­dégszeretőt. Telente a fajansz- kályhák melegében, nyaranta az arborétumnak beillő, hatal­mas park fái alatt vitatták az elbukott szabadságiharc s a közönyös nagyvilág dolgát. Innen küldték a követté vá­lasztás hírét Olaszhonba a Túri ni Remetének, és itt, a tiszafák árnyékában, olvasta fel először barátainak a Tragédia súlyos sorait Ma­dách Imre. A gazdag könyv­tárban fiatal írók böngésztek forrásmunka Után, s itt hunyta le örökre szemét a magyar nő­nevelés egyik úttörője, Veres Pálné... — Amikor negyvenhat má­jusában ideköltöztünk — té­rít vissza a jelenbe Amon Gyuláné —, már teljesen üres volt a kastély. Sem bútort, sem könyvet nem találtunk. A jobbszámyban foglaltunk el három helyiséget. A nyirkos falak és a magas mennyezet miatt a szobákat lehetetlen ki- fűteni. Nem sokáig laktunk egyedül: újabb és újabb lakók költöztek a kastélyba. Ha egy elment, jött helyette másik. A díszterem is többször cse­rélt gazdát. Egyideig hombár volt, gabonát tároltak benne, aztán munkásszállás, a vasút­építőknek. Akkor meszelték le a freskókat. Utoljára a szö­vetkezet használta, libafarm­nak. (!) Mikor a libákat elvit­ték, tárva-nyitva maradt. A községi tanácstitkár szólt ne­künk, hogy vegyük használat­ba, legalább lesz, aki bezárja. Azóta kamrának használjuk. De a cement nem a miénk, azt csaik idehozták, tárolásra... Kinézek a parkba. Bár ne tettem volna! Az ősi fákból egyetlen platánóriás maradt. Ezt bizonyára nem fogta a fa­tolvajok fűrésze. A tiszafákat, vérbükköket, trópusi ritkasá­gokat kivágták. A gyöngyvirá­gos tónak nyoma sem maradt. A parkot átszelő patak szennyes árokká iszaposodott. A kastély kívül- belül piszkos, málladozik. Ifjúsági üdülő?! Bár az len­ne. Vagy művésztelep, szállo­da, alkotóház, szociális otthon, akármi, csak az ne, ami most: elhanyagolt, pusztulásra ítélt raktár! Nyíri Éva

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents