Pest Megyi Hírlap, 1971. május (15. évfolyam, 102-126. szám)
1971-05-23 / 120. szám
1911. MÁJUS 23., VASARNÄP tMtSt HEGYEI kJŰrtoP Hétkarcjos temetőkápolna | j Pécsett szombaton befejezte! 5munkáját a Magyar Régészetig Jés Művészettörténeti Társu-^ \ lat idei vándorgyűlése. Az or-% 'jszág legkiválóbb régészei és% Í művészettörténészei három J \ napon át tanácskoztak a Me-« \ csek-aljai városban, s tanul-í 5 mányozták Baranya legérté-^ ^kesebb, helyreállított műem-^ 5 lékeit. ^ \ A vándorgyűlés alkalmából^ \ bejelentették, hogy előrelát-^ £ hatóan 1972-ben megkezdik afy í'római kori Sopianae egyikíj \legszebb építészeti emlékének« í— az úgynevezett hétkaréjosí l temetőkápolnának — feltárd-f isát. Az épület maradványaira ! ; 1939-ben bukkantak a kápta- ^ jlani épület közelében, hat^ í méter mélyen a föld alatt, ^ (majd vissza is temették a ká-^ ; polnát. Ehhez hasonló római 2 ! műemlék legközelebb Köln-^ |ben és Olaszországban né-í [hány helyen található még,« : Közép-Európában — jelenlegi« [ismereteink szerint — ez azt \ egyetlen. A páratlanul érté-! íkes épület feltárása egyúttal^ : fontos várostörténeti adatok- ^ |kal szolgálhat Sopianae múlt-^ íjáról és a hunok bejövetelét^ i követő állapotokról. KŐBANYAI GYÖRGY: Az idézet E gy levelet hoztak nékem: Amerikából jött, meg kell'fejteni, mint egy elmosódott, régen felírt receptet, ami már egyedül segíthet. A húgom írta — mondotta az olvasó, pesti öregember. — Los Angelesben él már harmincnyolc éve, jól megy sora, csomagokat is küld néha, de most az én segítségemet kéri. Eszébe jutott egy vers, nem tud nyugodni tőle, megírja, amit tud belőle: meg kell szerezni, el kell küldeni néki! Olvasom a levelét, amit Szerén írt Amerikából, hogy „Drága Józsikám, most valami bogár ment a fejembe, és nem tudom megfogni, egy verset mondok magamban mindig és akárhol vagyok, mindig csak mondom és nem tudom honnét van, pedig egyszer szavaltam odahaza az iskolában. Leírom, amit tudok belőle, unszol belülről ez a dolog. Már az összes Arany Jánost és Vörösmarty Mihályt és amit lehetett itt, GYARUDVARON (Fotó: Urban) mindent megvettem, és nincs meg. Most azt gondoljátok, hogy Szerénke hugunk megvan bolondulva, pedig nem, csak nem tudok szabadulni tőle, meg kell tudnom, mi ez, és amit én akarok, azt nem adom fel és egy kis verssel csak elbírok, nagyon kérlek, szerezzétek meg és azonnal küldjétek el...” Hatvanegy éves ez az elszármazott pesti asszony, ez a Szerén, aki, mikor idehaza kislány volt még, az Elemér utcában lakott, a Murányi utcába járt ábécét tanulni, és bátyjára lett bízva délutánonként, a Józsira — hetvenéves már ez a Józsi —, ő vitte magával a Ligetbe, a fás körbe, ahol még a Feldnek nem volt kőszínháza, csak fából épült teátruma, s a palánkon be is lehetett leske- lődni. Ez a Szerén — meséli az olvasó, ez a Józsi bácsi, aki most verstöredékkel járja a várost, mint egy nehezen beváltható, életmentő gyógyszer receptjével — színésznő szeretett volna lenni, de az elemi után varrni tanult, a var- ; ráshoz is gyenge volt, a tü- | deje... abba is hagyta, mikor | férjhez ment, ezért is ültek i hajóra oly hamar, az első há- : ború után. Sosem kért semmit, I csak most: honnét való ez a vers? Segítsen! H elyesíráshibásak a sorok, nehezen olvashatók, eny- nyit lehetett kibetűzni: „Jöjj árbocomra, jöjj és pihenj meg ott. — Jó tengerész, én nem pihenhetek ott, a vágy ragad engem, s a szívem beteg. — Sietnem kell az óceánon át, hogy megláthassam a távoli hazát.” Ki tudja ezt, miből van? Meg kell tudni: lélekmentés, már csak ez a foszló kötél, szakadozó vers köt negyven év és egy óceán távolából haza, ide. Pesthez egy Los Angelesben élő. magyar asz- szonyt. A szerkesztőségben senki sem ismer rá. G., a színész, SAINT SÁNDOR: Debrecen, Gyermekváros; 1949 Barna, sötétkék, szürke öltönyökben vonultunk, mint egy hadsereg; a fegyver csupán énekünk volt hisz valamennyiünk — gyerek. Jöttek keletről, Budapest is küldött. Északról, délről találtak ide rongyos, poros, korgó gyomra srácok — s némelyiknek enyves volt a keze. Ha loptak is, nem az ő hibájuk apátlanul, kiégett otthonuk sorsuk ellen nem nyújtott védelmet; védeni így tudták maguk. Hazánkban itt Hazára találtunk új ruha, ágy, terített asztalok új tűz edzett acélossá minket dalaink perzselő új dalok. | Gyertyafény villant a ? szemébe, orrát finom süte- 'j ményszag és felesége legdrágább kölnijének illata csapta « meg. Az asztalon az ünnepi ^étkészlet, a vázában virágok. í, S az ünnepi tabló közepén, a ^ fotóból egy lengén öltözött ^ asszony — felesége — emelke- ^ dett fel. Kedvesen így szólt: ^ Legszívélyesebb szerencse- ^ kívánataim tízéves jogosítvá- « nyodhoz! í Schöfel megnyugodva fellé- 2 legzett. Tehát csak erről van « szó? Amikor megpillantotta az ^ ünnepi előkészületet, heves ^ bűntudata támadt, hátha elfe- ^ lejtett valamilyen családi ün- ^ népét. íj — Köszönöm — mondta vi- íj dáman és leült az asztalhoz ^ — Tíz éve ennek is már, tíz «hősies év a volánnál! Igen, ezt |meg kell ünnepelni! : Kinyitotta az üveget és tele- í töltötte a poharakat, í — A kocsinkra Agathe! De- I rekasan kitartott mellettünk. [ Na persze, mesterére lelt ben- j nem. Emlékszel, amikor elein- i te nem akart beindulni? Ma ímeg úgy megy 170-nel, mint isoha. Ez a jó kocsi! j Schöfelné felemelte a poha- : rát. í — A kocsi ügyes vezetőjére! • — Ö, igen — mondta Schö• fel komolyan — vezetni, azt ! tudok. Kimondott autástehet- ! ség vagyok. Persze, ez már : tíz évvel ezelőtt kiderült, a í vizsgánál. Istenem, a bizottság ! legszívesebben tapsolt volna, ■amikor a kötelező kanyarokat aki arról híres, hogy minden magyar verset ismer, és az ő beugratós játéka, hogy ki írta a „Mi fehérük ott a síkon, távolban”-t (mert hogy az népköltészet), még ő sem tudta. A Múzeum körúti antikvárius, aki költeményes könyvek eladásában és eladók visszautasításában töltött el egy életet, csak támpontot adott: talán Ábrányi, talán Vajda ... Hajszoltuk a verset, már- már társasjáték lett. Lemásoltuk öt-tíz példányban a töredéket, így adtuk kézről kézre: ki tudja? És tegnap, az egyik Nép- köztársaság úti cukrászdában felállt egy idős hölgy és az asztalomhoz lépett: „Én ezt tudom, de csak az elejét, nem az egészet” és behunyta a szemét és mondta éneklő hangon, mint egy kisiskolás: „Vándormadár. A gálya reng... s a méla tengerész Fáradt szemével a magasba néz. — Borongó, síró alkonyég alatt Lát fönn repülni vándormadarat ... Maradj velünk! Itt éden a világ! Balzsam a lég, nem hervad a virág! Feledd hazádat, úgyis mostoha! Hazát feledni? Nem lehet soha!” — Ki írta?! — Azt nem tudom. Kérem, mikor volt az? Iskolai vizsgán szavaltam. De ha így is segítettem, írják meg Amerikába, hogy özvegy Lantos Ar- tumé minden jót kíván, M ost már könnyebb volt megtalálni a verset. Vajdához nem is kellett nyúlni. Ábrányi Emil „Költemények” című kötetében fejezetkezdő vers: „Vándormadár”. A fejezet címe: „Haza” és az 1877- ben írt vers előtt a mottó: „Tőlem ragyoghat más föld! Kandi szemmel nem kívánom ...” Kimásoltuk az elfeledett költő versét, s lélekmentő küldeményével expressz légipostával átküldtük Amerikába, KÉMIAI CSODA mert réz-, alumínium ötvözet ezúttal kivételesen feloldódott, és a maga sajátos aromáját hozzáadta a kávéhoz? Arról a kétforintosról beszélek, amit a blokk alatt odacsúsztattam a kávéfőzőnő kezébe ... Heves Ferenc Nevelés dolga az egész a z igazgató aláír- /§ ta az aktát, Csömöri átvette, majd, előbb az íróasztalnál hajolt meg, azután az ajtónál. Később Kisteleki, a helyettes igazgató lépett a szobába. — Milyen ember ez a Csömöri? — kérdezte tőle az igazgató. — Kitűnő munkaerőnek látszik, amennyire egy hét alatt megfigyelhettem, de van egy nagy hibája: túlságosan szolgálatkész, alázatos, szervilis. — Észrevettem. Meg kell nevelned. Kínos, hog' mennyit hajlong. — Megpróbálok vele okosan beszélni. Az igazgató helyettese még aznap elővette Csömörit. Arra biztatta, hogy legyen magabiztosabb, önérBORRELY TIBOR: Tavasz Tavaszi robajra készül az ég, a fellegek, — pányvát szakítni kész lovak. Cselekedni sürget a felismert szükségszerűség, mert mint gépfegyver sorozat vág végig rajtunk, majd a tavaszi zápor. Acél lövedékként becsapódik a csepp, apró kráterek ezreivel feldúlja a vidéket. Pergőtűztől porzik akkor e táj. Ég s föld között tavaszi indulat feszül... Tétlenül, — amíg a termőföldre csap s kivégzi a fák termést rejtő virágait, — a gondos gazda nem marad. S mert ismeri a természet törvényeit, — bár nyugtalan, mig fürkészi az eget, — már terveket kovácsol, és tudja: mit tehet. — Igyekezni fogok, tisztelettel — hangzott az alázatos válasz. — Ne tisztelettel igyekezzen. Maga, mint megfigyeltem, jól dolgozik, ne érezze magát annyira alárendeltnek. — Köszönettel megfogadom a tanácsát — mondta és mélyen meghajolt. A helyettes- a kabátja után nyúlt. Csömöri nyomban odaugrott, kikapta Kisteleki kezéből és fel akarta adni. Szinte közelharc fejlődött ki közöttük, amíg Kisteleki végre egyedül vehette fel a kabátját. — Értse meg, Csömöri kartárs, manapság már nem segítik fel a felettesekre a kabátot! Ez megalázó! — Igenis — válaszolta Csömöri, és újból tiszteletteljesen meghajolva, szélesre tárta ki a fejcsóválva távozó Kisteleki előtt az ajtót. Egy hét múlva az igazgató megkérdezte helyettesét: — Na, hogy haladsz Csömöri nevelésével? — Nehezen. Annyi eredményt elértem, hogy a napi tizenegyhúsz „tisztelettel” már nyolc-tízre csökkent. — Csak így tovább. Nevelés dolga az egész! rpttől kezdve KistL teleki majd minden nap beszélgetett Csömörivel, aki lassan-lassan kezdett leszokni alázatosságáról. Igaz, még elég gyakran megfeledkezett magáról, és ha ő volt a telefonnál, amikor valakit a készülékhez kértek, kicsúszott a száján: — Igenis, küldöm: tisztelettel. Egyszer kifakadt a csoportvezető: — Engem ne tisztelettel kérj a telefonhoz! Megértetted? — Megértettem, Balogh kartárs, kérem szépen — hangzott a válasz. Kisteleki tovább Igyekezett Csömörit nevelni. Állandóan oktatta a helyes viselkedésre. Hónapokkal később az igazgató megkérdezte helyettesét: — Na, mi a helyzet Csömörivel? — Állandóan foglalkozom vele. Ez bizony sok időmet elveszi. — Es? — Mély tisztelettel meg kell neked mondanom, kérlek alázattal, hogy véglegesen nem lehet őt megnevelni... Palásti László „ (Horváth P. Kornél rajza) bevettem. Hiába, nem minden nap születik egy, ilyen mester. Büszkén nevetett. Felszabadultan, sokáig beszélgetett feleségével, s nem is esett nehezére, hogy borozgatás közben az asszony szépségét, kedvességét és kitűnő konyháját dicsérje. Sőt! Néha mée. meg is csókolta. Éjféltájt hangulata tetőfokára hágott. — Tudod mit? Most elmegyünk egy bárba, s táncolunk! A „Kék kakadu”-ba mentek és záróráig maradtak. Otthon a férfi elégedetten jelentette ki: . — Ilyen jól már rég nem éreztem magam, drágám! Szokása szerint kiürítette zsebeit, tartalmukat az éjjeli- szekrényre tette. Közöttük voltak az autó papírjai is. — A tízéves jogosítvány — morogta és kihúzta az iratot levéltárcájából. A következő pillanatban olyan józan lett, mint az ünneplés kezdete előtt. — Agathe tévedtél! A jogosítványom csak nyolcéves és háromhónapos. — Tudom drágám! Ma 10 éve valami egészen más történt. Az esküvőnk. De én ezen az évfordulón egy szerelmes, boldog és vidám férfit akartam mellettem tudni, hát kitaláltam a tízéves jogosítvány ünnepét. A kilencedik házassági évfordulónk ünnepére, sajnos, túlságosan jól emlékszem még! W. B. Mindig nagyon tiszteltem a vegytant, mint a matematika mellett a másik csalhatatlan tudományt; hiszen ez is számokon, képleteken épül fel, törvényei tehát változtathatat- lanok. Ha a vizet ma két rész hidrogénből és egy rész oxigénből tudom előállítani, ez a szabály holnapra, holnapután- ra is érvényes. A fémek olva-j! dáspontja is ismeretes, ugyan- azon elemekből álló fémötvö-« zet mindenkor csak ugyanazon £ a hőfokon mehet át szilárd« halmazállapotából cseppfo- « lyósba. És mégis... Valami « történt, valami most elpattant« bennem. | Tegnap reggel betértem egy! presszóba, egy duplára, A ká-« vé nem volt rossz, de azért« ittam már jobbat is. Nos, dél-« után ugyanabban az eszpresz-^ szóban, ugyanattól a kávéfő-^ zőnőtől kaptam megint egy^ duplát. De milyen más volt^ ez a kávé! Benne volt a tró-J pusok forró napsütése, han-« gulata a csodálatosan frissítő« koffein minden színe, íze, va-« rázsa... Egyszóval, feketeké-« vé volt a legjavából. « v. Hát hogy lehet az? Talán délután már más mi-« nőségű szemes kávét használ-« tak fel? Nem, abban az esz-« presszóban mindig a reggeli-g hez hasonló ízű kávét szoktam! kapni. Valami más történfae- $ tett tehát. Csakis a vegytan j egyik, eddig csalhatatlannak^ hitt törvényének a szeszélye \ okozhatta a kellemes megle- \ petést Ment mi másként lehetett í volna, hogy a százfokos gőz-í ben. röpke néhány perc alatt! a magas olvadáspontúnak is-í Valami más történt
