Pest Megyi Hírlap, 1971. április (15. évfolyam, 77-101. szám)
1971-04-11 / 86. szám
8 1971. ÁPRILIS IX., VASÁRNAP rm MM.' M _ V~-'7 / p p I V LAZAR ERVIN: SZANDÁL Tavaszi csend — Ragasztott? — kérdeztem gyanakodva az elárusítónőt. — Egy pillanatig se féljen, úgy kihúzza ez magának a szezont, mint a pinty — mondta fölényes mosollyal. — Garantálom. Akkor jó, gondoltam, ha garantálja, akkor ide vele. Mert különben nagyon szép kis szandál volt. Száztizenkettőért. Mindez kedden történt. S ahogy kiderült, a szezon a rákövetkező kedd utáni péntekig tartott. Mert akkor egy óvatlan pillanatban szépen szétment a szandál. KŰff- klaff... ilyen vidám hangiatok mellett battyogtam haza. — Kérem, valami a lábára akadt — mondta ©gy úr. — Tudom, a szandálom — rebegtem neki. És most mit csináljak? — kérdeztem bávatagon. Szerencsémre a húgom mindent tud. Megnézte a rokkant szandált és fölkiáltott: — Visszaviszed és a pofájukba vágod! Igenis, a pofájukba — mondtam harciasán. Mindenesetre másnap fölhúztam a téli cipőmet — meztélláb ugye mégse! De pofába vágásra nem volt időm, mert egyébiránt nemcsak cipővásárlással töltöm az időmet, hanem dolgozom is. Sajnos. Szóval nem értem rá Harmadnap se, negyednap se. ötödnapra átszerveztem a programomat, délelőtt megyek pofábavágni. A villamoson jutott eszembe, hogy otthonfelejtettem a szandált. Affene — gondoltam —, aki ilyen feledékeny, mi a fenének vásárol lábbelit. Egy hét múlva mégis sort kerítettem rá Délelőtt, kilenckor beugróm — gondoltam. De csak a kirakatba ugorhattam volna fejest, mert a bolt fél tizenegykor nyitott. Maradt a délután. Emelt fővel bevágtattam. Na most! A hölgy, aki garantált, nem volt ott, helyette egy gróf külsejű fogta meg a szandált. Lógatta a két ujja közt. mint egy döglött patkányt. „Nocsak, mondta, ez; nem ránk tartozik, elmegy ■ szépen a reklamációs osztó-; lyunkra, ennyimegemnyi, és; ott”. A döglött patkányt, aka- > rom mondani a szandált a; markomba nyomta. Aznap; már nem volt időm reklamál-; ni. Másnap se. Harmadnap se.; Csak negyednap. Akkor volt ; fél óra időm. Kicsit izgatott; lettem, amikor megláttam a; sort. Harmincketten álltak \ előttem. Harminckét pár rok-; kant cipővel. — Nono —: mondtam — ez legkevesebb; negyven perc. Órabért is ké-; rek majd a cipőgyártól. Ha ki- ; emelt órabért adnak a szaka-í dás miatti fölösleges időtől-: tésért, vehetek még egy pár; szandált Tartaléknak. A ket-J tő csak eltart egy hónapig. í Tervezgettem, hogy tarisznyát; is veszek. Abban fogom ma-: gaznmal hordani a tartalék: szandált. ; Ott elöl meg vitatkoztak. ; — Maga ebben esőben mász- \ kált — mondta a reklamá-í ciós iroda vezetője egy kövér; pasasnak. — De asszonyom, hogy kép-! zeli — tiltakozott amaz —,! külön egy nejlonzacskót hor- í dók magammal, arra az eset-: re, ha esik az eső. Olyankor! levetem a cipőmet és abban; viszem magammal. Ki hallott; már olyat, esőben cipőt visel-; ni! ! Többen röhögtek, a pasas! cipőjét gyorsan bevették. | Azazhogy — gyorsan? —, ki- • állítottak több blankettát, alá-i írták, a pasassal is aláíratták,; bevezették egy főkönyvbe. Na| szóval, így valahogy. Maradtak előttem harminc-: egyen. : Na, nem. Az órámra néz-! tem, ennyi idő .1 nekem nincs. Majd ha kiveszem évi rendes szabadságomat. Ide jövök üdülni a reklamációs irodába. És elhúztam a csíkot. Igen ám, de most mit csináljak. Pofonegyszerű — gondoltam —, megcsinálom magam. Világos, Nagy Péter cár létére maga csinálta a csizmáit, éppen én ne tudnék akkor megjavítani egy koszos szandált! Vettem egy tubust. Az volt ráírva: mindent ragaszt. Ez azért túlzás — gondoltam —, hogy mindent ragaszt, de azért megpróbáljuk. Nagy gonddal némi ragasztót nyomtam a lyukba és a pántot visszatoltam a helyére. Le kell nyomtatni, villant az agyamba. Mivel? A szekrénylábbal. Világos, a szekrénylábbal. ökonomikus, precíz munkával megemeltem a szekrényt és lábbal alácsúsztattam a szandált. Ez elég nehéz volt, mert nem sikerült odacsúsztatnom rögtön, ahol nyomtatni kellett. Csak a huszonnegyedik emelésre, A jól végzett munka örömével aludtam el és kellemes izomlázzal ébredtem. Most már mi sem egyszerűbb, mint a következő művelet. Megemelni a szekrényt és ügyes lábmozdulattal kirúgni alóla a szandált. Az első kísérlet után rá kellett jönnöm, hogy a ragasztó méltatlan volt tegnapi tamáskodásomhoz. Ha mindent nem is, mindenesetre szekrénylábat szandálhoz ragaszt, szűrtem le a tapasztalatot. Áthívtam azt a szomszédomat, akivel jóban vagyok, mert egyedül nem boldogultam. Vele se. Így aztán ki kellett békülnöm a másik szomszédommal, akivel viszont haragban vagyok, mert legalább hárman kellettünk. Lám, mire jó egy rossz szandál! A két szomszéd és egy balta segítségével sikerült eredményre jutnunk. Igaz, a szandálon végleg ottragadt egy kis szekrényláb, a szekrénylábon meg egy kis szandál, no de az volt a fő, hogy egyben volt a szandál. Vidáman fölhúztam. Délután kettőkor azonban megéreztem, hogy valami baj van. A szandál... Reméltem, hogy gyári ragasztásnál ment szét, s az én mestermunkám állja a sarat. Ügy néztem meg, ahogy a huszonRégi Manor nincs már, már csak új Monor van, elmentek a vének egymásután, sorban. Iskolapadokban új palánták nőnek, elfödik a múltat, mint egy virágszőnyeg. Az öreg utcák is nevet változtattak, s kisebb lett a kapu, nagyobb lett az ablak. Szívemre tett kézzel bolyongok még én itt, mosolygok az újra, siratom a régit. VÁCI MIHÁLY: Hol vagy Názár? Adjáhát. haszőcsokra, és rajta a poir- pehely hó fúvódik, omlik. Hirtelen megszűnik a seprés. Gyors léptek. A küszöbön apám leveri a havat, belép, izgatottan suttog. — Hagyd abba, hagyd abba! Gyorsan! — Mi baj, mi történt? — Megint itt az az orosz! — Mit akarhat az? — Mit! Mit! Három nap múlva nem bírtam tovább. — Adjátok ide a harmonikát. öcsém bálokba jár. — De fiam, kihallatszik! — Akkor kihallatszik! — De azt mondják a szomszédok, azóta is minden este itt járkál az orosz az ablak alatt. — Nem bírom már! tok a harmonikát. Űjra harmonikázom Apám — óvatosságból — vat seper. Mi az, újra kezdődik? Apám berohan. Topog, kiabál. — Hagyd abba! Megint itt az orosz. Már itt van! É n ki se nyitom a szememet, játszom tovább. A legerősebb regisztert nyitom ki. Mélyen zeng, folyó bőg a dalban. Apám topog, a vállam kopogtatja. Ingerülten kiáltok rá. — Mit akarsz? Ki veheti el tőlem ezt az egyetlen mankót! Apám áll, áll. Néz, gondolkozik. Káromkodik egyet. — Hát jó! Akkor legyen! — Legyint egyet és kisiet indulatosan. Most én hallgatok el, kíváncsian hallgatózom. Apám az utcaajtóból dühösen kikiált — Jó estét! Mit akar? Jöjjön be! — Jó estét. Nem akarok. Csak hallgatni egy kicsit. Erre járok. (Foto: Urbán) — Jöjjön be! De, csak jöjjön be! — apám odamegy, karjánál fogva vezeti befelé. Útközben is szabadkozás. Apám, anyám és én folyamatosan értettük az orosz katonák beszédét. Az ajtón dőlt be a párás hideg. Ott állnak ketten. Apáni a székre mutat. Mellette fiatal, vékony katona. Durva szürke köpenyén olvad a hó. Rövid, elválasztott haja ösz- szetapadt a meleg sapka alatt. Köszön, aztán hallgat. Áll, kényelmetlenül érezheti magát. Körülnéz. Meglátja a félhomályban a gyermekjáték- csillogású harmonikát. Szomorúan elmosolyodik, aztán le nem veszi a szemét róla. Csak jön, jön közelebb, közben hol apámra, hol anyámra, aztán újra a harmonikára néz. Mosolyog a harmonikára. Nyújtja a kezét. Apám és anyám összenéznek, mozdulnak már mind a ketten, elszántan. Hirtelen odalépnek. — Beteg, nagybeteg a fiam. Az övé! Az orosz rájuk se hederít. Az asztalra teszi a sapkáját. A harmonika fölé hajol. Szemtől 6zembe látom az arcát. Huszonnyolc éves lehet. Fáradt, szomorú, nagyon szomorú. Kioltott szerelem a szemében. Egy gyermek sóvárog az arcán. Én értettem őt, mert tudtam, mennyire lehet a harmonikát szeretni. Anyám siránkozott — Jaj, istenem! — Apám zsebredugta a kezét. Nézte, rettenetesen. Az orosz meg egészen közelhajolt. Jobb kezét felemel- ' te. Szokatlanul vékony és finom ujjú keze volt. Karja íve megtört. Keze élt — ujjai csodálatos élvezettel nyíltak szét, lágyan, lazán —, a simogatás, a dédelgetés, a becézés egy- égy dallama énekelt fel ezekről az ujjakról. Körülmutatta, aztán ujjhegyével végigtapintotta a harmonikát. Mint a vak az ismerős arcot, úgy szó- lítgatta meg ujjai ideges si- mogatásával a harmonika csillogó berakásait, a hófehér billentyűket, a regisztereket Ujjaival esetlenül nyomogatta le a billentyűket. Rögtön láttam, hogy nem tud harmonikázni. Észbe kapott, felegyenesedett, aztán már az orosz katonák egy kicsit csinált, köz- vetlenkedő modorában folytatta. — Haraso. Nagy on-nagyon szép! Aztán? Most mi lesz? Csak állt zavartan. Anyámék néztek egymásra. Anyám újra elkezdte a régi trükköt. — Nagybeteg! Csak ezzel van. — Az orosz nem vette észre. Apám megemberelte magát Széket tolt alá. — Üljön le. Üljön csak le. Te meg most már harmoni- kázz, ha olyan nagy legény voltál, aztán majd meglátod, mi lesz. Én elkezdtem hirtelen azt a dalt, melyet a temető jegenye- fasorai alatt gyakorlatozó orosz katonáktól a nyáron tanultam és amit a tankokon jövet, teherautókon harmonikáz- va énekeltek akkortójban az oroszok: — a Jablonkát. Alma nyílik, virágzik a parton. Száll a réten a tavaszi szél.. 1 Mondd meg annak a büszke katonának, Hű Katjusa mindig visszavár. Ezt a refrént — a két utolsó sort —, mindannyiszor egy másik regiszteren játszottam, teljes hangerővel, mélyzengésű hangszínekkel és dús jobb-bal kéz kísérettel. Vidám, győzelmes induló dallama van e két sornak. És az orosz ezt már nem bírta. Láttam, hogy itt már nem a harmonika kalandjaitól indul fel. összevonta a homlokát, hirtelen a tenyerébe temette, aztán, hogy én halkabbra fogtam, türelmetlenül intett, hagyjam abba. Vártuk, mi lesz, de ő azonnal összeszedte magát. Már próbált ránkmosolyogni. Oda inH myattfekszik. Feje alatt nincs párna. Hogy ne kapjon tüdőgyulladást. Teljes arccal a mennyezetre vicsorog. Piszkos-szürke, szőke haját két hónapja nem nyírták, nem mosták. Ragacsos, undok galuska-csomókban szétfekszik a feje alatt, váltóig ér. Homloka őrült lámpa. Orra gyanúsan, hegyesedve válik ki az arcból. Feküdt. Az orvos nézte. Legyintett. A nővér feltűrte a beteg ingujját. Az orvos a felső karon felcsípte valahogy az összezsugorodott bőrt. Recsegve beleszakította magát a tű. „Kórházi zárójelentés... A beteget ápolásba vettük 1945. szeptember 3-án. Kórisme: — Nephrolithiasis. Mindkét tágult vesemedencében jóformán az egészet kitöltő koráll- kő... kiválasztás; bal vese 6 perc, 16 másodperc, jobb vese 8 perc, 10 másodperc. Műtét: bal veséből zöld, mandulanagyságú követ távolítottunk el. Műtét után exsiccatió — konyhasó infúziót kapott. Se- cunder infectió miatt kétoldali amputóció vált szükségessé. Beteg szülei saját felelősségükre visszautasították. Azóta a beteg állapota erősen romlott. A beteget nem gyógyult állapotban elbocsátjuk. 1945. december 24-én.” A hajnal, mint a balta éle. Szikrázott tőle a világ. Hazaértünk. A kapuban, az udvaron, a tornácon fekete berline- res nők, ködmönös nénikék álltak hajbókoló sopánkodás- sal. Fekete ruhás férfiak, levett kalappal. Egész éjjel vir- rasztva vártak ránk. Most kijöttek elénk. Csend van. Csak a hó recseg a lassuló kerekek alatt. — Megjöttetek? — Meg. Megjöttünk. — Suttogás, összehajolnak a fekete- kendős árnyak. Kosa kifogja a kapáló lovat. Az emberek körülállják a szekeret. — Hogy vegyük le? — Ki ne takarjátok! — Tanakodás. Végül az egész fűzfakast kihúzzák a szekéraljból, bundástól, dunyhástól, betegestől. Négy férfi fogja, öleli a fűzfakast. — Jaj, csak lassan! A melegben áradni kezd a fűzfagallyak keserű illata. A férfiak leteszik a kast a földre. Erőlködést kifejező arcuk fölém hajol. Felegyenesednek. Megváltozott tekintetüket nem veszik le rólam. Könyörögve néznek. Leveszik lassan a kalapjukat. Csak néznek merev és borzadóra nyílt tekintettel. Rokonok mind a négyen. Testvérek, szomszédok. Nem jön szájukra szó. Nem ismernek fel. Csak néznek. És nem tudnak, megmozdulni. Városszéli téli este. Hull a hó. A villany nem ég. Az asztalon a petrólámpa sóváran énekel. Anyám tésztát gyúr. A szoba sarkában félhomályban, fehér dunna alatt fekszem. Hanyatt, párna nélkül — hogy ne kapjak tüdőgyulladást. Harmonikázom. A mellemre teszik esténként nagy három- oktávos harmonikámat, a szíjakat átcsatolják a vállamon. Én fekszem hanyatt. Balkezemmel kihúzom a levegőszekrényt. Lehunyva a szemem. Jobb kezem, mint egy hernyórágta levél megmaradt eredete, legyezi a billentyűket. Szól a harmonika Ezer sírású dudorászása gyermekkorom óta naiv öröm nekem. A szünetekben behallatszott az ablakon át: apám — óvatosságból — a ház előtt, az utcán az omló havat seperte. Suhog, dalol a nyírfaseprő laza veszegyezők szokták gusztálni a lapot. Sajnos, azonban az én $ ragasztásomnál ment szét. Ta- ^ xival mentem haza. Nekem ne ^ mondja még egyszer senki, ^ hogy valami a lábamra akadt! | Csakhogy otthon nem tud- | tam levetni. Hozzáragadt a ^ zoknimhoz, a zoknim meg a ^ lábamhoz. Ollóval kellett le- ^ nyírni. | Nem volt mit tenni, a szán-^ dált szép ívben kihajítottam ^ az ablakon. (Másnap a ház- ^ mester följelentett közterület ^ beszennyezése miatt.) S ha ^ most valaki azt hinné, dühös ^ vagyok — téved. Mert hiszen ^ irtó jól szórakoztam. Hol ka- ^ pok én a száztizenkét forinto- | mért ennyi izgalmat, humort, ^ eredeti ötletet, váratlan fordu- ^ latot? Sehol. De azért legkö- $ zelebb nem veszek szandált. | Inkább fogom azt a rongyos ^ száztizenkét forintot és eleve ^ azt vágom ki az ablakon./ 'SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS S FALU TAMAS: I Régi Monor\
