Pest Megyi Hírlap, 1971. március (15. évfolyam, 51-76. szám)

1971-03-28 / 74. szám

8

l*«w

KEG If*

K/CtrltW

1971. MÁRCIUS 2S., VASÁRNAP

URBAN ERNŐ:

ÉVFORDULÓ

Bazsoné palacsintát süt. Gumicsizmában, bő szövet- szoknyábau és magas nyakú, alul harangosra tágult 'kötött ujjasban áll az alacsony csikótűzhely mellett. Arcán enyhe pír. Szárnyas, koromfekete szemöldöke össze-össze- iut, ahogy a kész palacsintákat tányérba fordítja.

Azt már tisztáztuk, hogy muszájból zavarom déli egykor. Odakünn araszos hó, a szél is feltámadt, egyre va- dabbul orgonái, még tüstént elindulva is azzal tréfálhat meg, hogy a szőlők alján máris színig befújta a mély utat, és hát — a delet is rég elharangozták, nem gondolhattam, hogy faluhelyen is divat a kései ebéd.

— A kislány miatt — mondja Bazsóné. — Most várom haza. A nyolcadik általánost végzi.

— És a férje?

— ö munkában, a lágymányosi építkezésen. A fiammal együtt. Mind a ketten villanyszerelők. Még utóbb elakadnak a busszal, ha a bolond szél még jobban nekivadul.

Erre csak bólintok.

Az égett zsír szaga émelyít. Lábam alatt, a konyha döngölt földjén hóolvadás pocsétája. Finánclábas a cigarettám is. Perzselt szőr füstje köhögésre ingerei Az ősi, divatja múlt sémát veszem hát elő, hogy a megrekedt beszélgetést előbbre lendítsem:

— Ejnye, kérdezze már meg, miért zavarom.

Bazsóné még tudja az illemet.

Mosolyog, a csípőjét is megringatja kissé, és a vállán át veti oda:

— Majd megmondja a.. kartárs.

Meg is mondom:

— Maga negyvenöt januárjában, egy épp ilyen zimankós napon megmentette egy szovjet tiszt élétét. Egy félhalott, súlyosan sebesült ember életét így volt?

Bazsóné csak fél szemmel pillant rám. Figyelmének java a sülő palacsintán van. Földobja, megfordítja, és a serpenyőt ismét a lángra helyezve, kérdezi:

— Ki beszélt magának erről?

— Egy szovjet tábornok. Moszkvában. Ismeri, föl is kereste magát. Pár nappal azután, hogy a páncélosai visz- szafoglalták a falut Nem hiszi?

— Nehezen ... Hogyne, jártak minálunk tisztek, aztán tábornok is lehetett éppenséggel egyikük, de... engemet akkor még nem hívtak Bazsónénak.

— Tudom. A lánynevét jegyezi» meg a tábornok. A többi az én bűnöm. Ügy jöttem ide, hogy előibb a tanácsházán puhatolod ztam.

A tornácon dobaj, helyben tánc, topogás, majd nagyot zör- ren a megvetemedett ajtó, és a konyhába a ház nyúlánk, hólepte iskoláslánya viharzik be.

— Hű, micsoda pocsék egy idő! — süvölti. — Tisztára jegesmedve lettem, anya!

Meglát, meg is torpan, de nem jön zavarba, csak a hangját fogja halkabbra:

— Csók-lom.

— Zsuzsa, a kislányom — mondja Bazsóné. — Tedd komat tá magad, aztán asztalhoz. Bablevest főztem palacsintával, Zsuzsa,

A kislányon takaros műbőr kabát. Leveti, és a havat is lerázza róla. Majd a kucsmát kapja le kurtára nyírt, csibészes hollóhajáról, és bájos esetlenséggel — hiszen még kamasz — a kezeslábasa ujját tűri föl. Nem, nem az evésnek gyűrkőzik neki. Lavórt kongat, lábast emel le a tűzhelyről, meleg vizet vész, és karjára törülközőt csapva, kézmosáshoz lát

Mire elkészül, az asztal túlsó végén, egy mély tányérban ott gőzölög már a leves. Tetején zsírfoltot vető kolbászkarikák. De két egymásra borított lapos tányér között ott a palacsinta tésztája is. Továbbá két mázas cseréptál. Az

egyikben szilvalekvár, a másikban tejfeles túró, jól megszórva kristálycukorral.

— Láss hozzá, életem — mondja Bazsóné.

Hátát a konyhaszékrény sarkának veti, kezét karba fonja, és csak most fordul ismét felém.

— Szóval... tiszt volt az a sebesült — mondja.

— Nem tudta?

— Künn, a kiút mellett, egy hökupac tetején jajveszékelt az árva. Se ing, se zubbony rajta. Egy szál nadrágban hagyták itt. Éppen kötözték volna, azért volt' félmeztelen, amikor Bicske felől betörtek a német tankok... Szerge j. Igen: Szargejnek hívták. Csodálom is, hogy tiszt volt. Én húszévesnek se néztem.

— Vérzett?

— Nagyon. Válltól bokáig az egész bal oldalát végigverte valami sorozat Mi is csupa vér lettünk, amire fedél alá, be a hátsó szobába tudtuk cipelni a szomszéd bácsival.

— A maga szülei hol voltak akkor?

— Bújtak. Hátul a kertben. A krumplis veremből csinált bunkert az édesapám. Én is csak muszájból, az ételt melegíteni tartózkodtam a házban, mikor a kútnál jajgatni kezdett Szargej.

Csend, csak a kislány kanala koccan oda egyre ritkábban a tányér széléhez, és a szélvihar hujjogatása fokozódik odakünn eszelős üvöltéssé.

— Tehát... a szomszéd bácsi segített becipelni Szergejt — igyekszem isimét továbblen- díteni a beszélgetést — Aztán mi törtérat? Mesélje már el, ne kéresse magát.

Bazsóné fölhúzza, majd leejti a vállát:

— Mit meséljek még? A szomszéd bácsi elment onnan, mert úgy vert, robaj lőtt az akna, mintha az ablak alatt végszám repegtették volna a vásznat, én meg... bekötöztem Szergejt Ahogy tudtam. Mert hat sebből szivárgott a vére. Szivárgott? A combjából, így az ágyéka táján, csak úgy bugyo- gott Lüktetve. Biztos valami fontos eret szakított föl a golyó.

— Honnan volt kötszere?

— A kútnál találtam. Mondom, hogy éppen kötözték volna Szergejt, amikor jöttek a tankok. De nem lett elég, hamar átvérzett a fásli. Volt egy szép nyári ruhám, a bérma- keresztanyámtól kaptam. Azt hasogattam föl pótlásnak.

— Nem sajnálta?

— Meg is sirattam. De... azt se nézhettem, hogy elvérezzék nekem a sebesült

Bazsóné elmosolyodik, és ettől a fanyar, fura kis mosolytól valósággal serdülő lánnyá fiatalodva folytatja:

— A ruha még hagyjóm, ezt nem nagyon bánta, annak utó- nacsapott édesanyám. De az ágynemű miatt máig is neheztel.

— Az is tönkrement?

— Persze. A toll is, nemcsak a ciha. Valósággal ragadt a vértől, Két vánkosunk meg egy dunyhánk bánta, hogy a társai nem tudták magukkal menekíteni Szergejt.

— És a németek? A halálfejes SS katonái? Ők mit szóltak a maga sebesültiéhez? Vagy... nem is látták? El tudta rejteni előlük?

Bazsóné tekintete felhős lesz. Dús, szépein ívelő szemöldökének hirtelen szárnya törik. El is fordul. A tűzhelyen matat valamit és tompa, megfáradt hangon mondja:

— Ezt inkább hagyjuk. Én is megvagyok, az a tiszt se pusztult el. A többi nem fontos. A többi csak engem illet. Meg azt a tisztet, ha ugyan emlékszik még rám.

Megdöbbenek, a szaval is cserben hagynak, ahogy kapkodva bizonygatni próbálom Bazsónénak: milyen nagy dolog, amit csinált, de csak sokára és csak ismételt unszoló; árán tudom rávenni, hogy i kérdésemre feleljen.

— Nem, nem tudtam elrejteni a sebesültet — mondja. — & hova is rejtettem volnál

G. JABLONSZKIJ:

Önkéntes detektív

S lé.

am unka után — es- IVl te — Vitalij Al- bertovics Pjatkin hazaérkezett. Alig ért be

a lépcsőházba, máris vésztjósló jajveszékelés ütötte meg a fülét:

— Segítség! Rend- őr!...

Vitalij Albertovics összerezzent és megigazította a szemüvegét. A lépcsőház teljesen kihalt,.. Aktatáskáját magához szorítva, Pjatkin hármasával szedve a lépcsőket, rohant felfelé.

Ezalatt a lélegzetelállító ordítozás dermesztő hörgéssé változott.

A harmadik emelet előcsarnokában a hangok már egészen közelinek tűntek. Hirtelen asszonyt visítás töltötte meg a lépcsőházat ... A 25-ös égők homályos fényében feszesen zárt négy ajtó, a 10-es, a

11-es, a 12-es, a 13-as számai csillogtak. A női sikolyt erős férfi basszus nyomta el; ezt testek földre hup- panásának a moraja és erős csörömpölés követték. Ennek ellenére nehéz volt eldönteni, hogy mindez melyik lakásban is történik. Vitalij Albertovics szeme a lles számon akadt meg. Előtte a, lábtörlő ösz- szegyűrtnek látszott, és félre volt rúgva az ajtó elől. A zárban egy elhajlított kulcs éktelenkedett...

Az ajtón belül haldoklóit az áldozat. Vitalij Albertovics öntudatlanul nyomta meg a csengő gombját, de a csengő hangját nem hallotta. A kulcs meg se mozdult a- angol zárban, öklével verte az ajtót, d ! arra sem reagált senki. Bent viszont eget rengető gyermekordítás hallatszott.

F

italij Albertovics ledobta az aktatáskáját a kőre, hátralépett és vállá- val teljes erejéből nekiugrott az ajtónak, s vele együtt esett be a küszöbön, Pjatkin itt senkit sem látott. A fürdőszoba nyitott ajtaján betekintve valamiféle ruha volt látható, a csapból pedig a viz ömlött a padlóra. A WC feltépett ajtaján ott éktelenkedett a

lefeszített tolózár. A konyhában a tűzhelyen lábaskában már odaégett az étel, amelyből szemet, torkot maró füst áradt. A bent folyó gyilkosság, a jajgatás, a hör- gés zaja a hall zárt ajtaja mögött hallatszott.

Vitalij Albertovics összeszorított foggal és ököllel tört be a hallba.

A látottak villám- csapásként hatottak rá

__A kékesrózsasz

ín félhomályban állva, ülve, fekve hat ember volt látható. Egy négyéves körüli halálra rémült gyermek könnytől masza- tos arccal bámult ki a francia ágy alól. Minden tekintet merően szegeződött a te- , levízió képernyőjére...

Ott a gengszter banda éppen a nyomokat igyekezett eltüntetni. Eszeveszett gépkocsi fékcsikorgás hasított a zajba. A. de-, iektívfelügyelő fekete esőkabátban közeledett egy állig felfegyverzett banditához. Az összecsapás döntő pillanata közeledett ...

* mikor a képer- /j nyön megjelent a „Vége az első résznek”, a senki által észre nem vett Vitalij Albertovics Pjatkin halkan kisom- polygott a 11-es számú lakásból. A lépcsőházban felvette aktatáskáját, lábában gyengeséget, reszketést érezve elindult lakása felé ...

(Fordította:

Sigér Imre)

M1SK0LCZI OTTO:

Civilizáció

Nő a salakhegy Lazul ölelésed élet Csattog az okos gép És oktalan állat a lélek.

. s

Még félmeztelen volt, épp egy ^ öreg pulóvert próbáltam rá- ^ kínlódni, amikor az SS-ek be- ^ állítattaik. ^ ■

— Hányán?

— Ketten. Egy szakállas, ^ meg egy egészen fiatal.

— Es? $

— Tárgyaltak. Pusztuljon

ruszkd, egyből szétveri a fejét, ^ mondta a fiatal. Mire a sza-^ kállas: úgyis kaput, hagyja fenébe. ^.

— Maga tud németül? ^

— Értek. Vegyes község^,

voltunk, játék meg napszám ^ közben ragadtak rám a leg- ^ szükségesebb szavak. |

— Aha... és aztán ?

— Könyörögtem. Állva is, ^ térden is. Még a puskáját is^ elkaptam a fiatalabbik halál- S fejesnek. Mert csak ütött vol-S ma, hiába mondott mást a tár- S sa... A, nem lehet, meg nem S is érdemes elsorolni, hányán^ jöttek még aztán! Volt köztük^ rendes ember is. Volt. A leg- ^ rendesebb vagy két tucat ült- ^ raszep tál-tablettával is meg- ^ ajándékozott. Nagy kincs volt ^ az akkor. Életmentő szer. Ha- ^ nem a többség?!...

Bazsóné legyint, és ismét el- $ hallgat. ^

— Meddig tartott ez a szőr- ^ nyű állapot? — faggatom. §

— Három nap — három éj-§ jeL

— Hogyan bírta? ^

— Nem tudom. Annyi bi-| zonyos, ha aludtam is, csak ül- S ve, Szergej lábánál aludtam, $ egy-egy verset

— És a bátorság? Hogyan ^ volt bátorsága újra meg újra | megvívni annyi SS-sel?

— Nem volt az bátorság. ^ Sajnálat. Sajnáltam Szergejt. ^ Ha elfogta a sebláz, szegény ^ feje folyton az anyját szóló- ^ gáttá. Meg sírt is. Mama, ^ mamka és csak úgy patakzott^ a könnye.

Bazsóné isimét elmosolyodik.

— Asszonyom! — üt szíven $

ez a derengő, keserédes mo- ^ soly. — Valójában hány éves $ volt maga akkor? ^

— Tizenöt múltam.

— Mennyi?!

Valami nagyot koppan,

Zsuzsa, a kislány ejtette el a kanalát, és csak néz, bámul, , az anyját bámulja, mintha $ megbabonázták volna.

Tekintetében ijedtség, imádat s hitetlenség is.

Bazsóné rászól:

— Egyél, életem. Mér’ nem ^

eszel? — w,and ja. — Mind ^ megfásul, tisztára cipőtalp lesz | az a palacsinta. §

DUNAKANYAR

(Dévényi Antal akvaré 11 je)

Dang Manh Thüong:

KISLÁNY ÉS KATONÁK

ä A „H” TÜZÉRÜTEG egy

5 magas domb tetején helyezke- J dett tüzelőállásba. Az egység | tagjai közül még senki sem ! sebesült meg, pedig már jó né- j hány lökhajtásos amerikai re- > pülőgépet leszedtek.

$ A domb lábától mintegy | kétszáz méternyire folyócska 5 csörgedezett, és egy keskeny fösvény vezetett valahonnan a í távolból. Az üteg harcosai na- $ ponként tapasztalták, hogy 5 az ösvényen többnyire 5 egy kisgyerek bukkan föl, s $ magát lombokkal álcázva ha- ^ lad célja felé. A sasszemű tüzérek azon vitatkoztak, hogy $ a lombok alá bújt, ugrándo- $ zó, le-leguggoló kisgyerek | fiúcska-e, vagy kislány?

$ — Így csak a fiúk szoktak

^ ugra-bugrálni! — vélte az 5 egyik katona.

^ — Kislány az, barátom! —

^ állította a másik. — Hiszen vi- ^ rágot szed!...

$ A vita során mindig Hoan, | a szakács jött tűzbe a legjobban, s el is határozta, hogy ^végére jár a dolognak.

^ Amikor a következő nap $ hajnalán ismét kirajzolódtak | a távoli dombok zöld sziluettjei. Hoan felkapta a vödreit

nyékét, leült egy kőre és várt... Az élő bokor hamarosan fel is tűnt az ösvényen, szaporán közeledett, s most már semmi kétség sem férhetett ahhoz, hogy ez a zsemle arcú, könnyű léptű teremtés — leányka. Varkocsai mosolyogni valóan rövidek voltak. A kislány egyik kezében aktatáska, a másikban pedig ételhordó volt. A katona előtt szó nélkül megállt. Az álcázásra való gallyakat lerakta a háta mögé a földre, ajkai mosolyra húzódtak:

— Jó reggelit, bácsi!

— Szervusz... Iskolába igyekszel? — lépett közelebb a kislányhoz Hoan.

— Igen. Iskolába.

— No, gyere, pihenj csak le egy kicsit — telepedett vissza Hoan a kőre, s ölébe ültette a gyereket . — De miért ilyen kora reggel mégy?

— Mert anyuka így parancsolta ... Ilyenkor még nem járnak a repülök.

— Hanyadikos vagy?

— Elsős.

— És hazafelé miért olyan későn jársz mindig?

A KISLÁNY NAGY, kefek szemekkel bámult a katonára. Nem tudta elképzelni, hogy ez az ismeretlen ember honnan tud őróla ilyen sok mindent?

— Anyuka nem engedi — válaszolta készséggel a lányka —, hogy hazamenjek ebédre. Ezért viszem magammal a déli ennivalót is — mutatott a kis átélésre. — Estefelé már nem jár annyi repülő, s nem is vesznek olyan könnyen észre.

— Hogy hívnak?

— Hay.

— És hány éves vagy?

— Hét. Elsőbe járok. Muy tanító néni tanít. Arra lakunk, ni! — mutatott apró, rózsaszín kezecskéjével egy távoli domb felé. — Az én apukám is katona. Anyukám pedig a teatermelők brigádjában dolgozik. Ha nagy leszek, én is teát fogok szedni. Annyi aranyos kis lepke van a teák között a dombokon!

— Nem nehéz ezeket az ágakat hurcolni? — mutatott Hoan a lerakott gallycsomóra.

— Hát nem éppen könnyű, de muszáj hurcolni. Azt mondta a tanító néni, hogy

így nem vesznek észre olyan hamar a repülők...

... Hoan futva ért fel a vödrökkel a dombra.

— Na, ugye nekem volt igazam! Kislány! — mesélte el a többieknek a találkozást.

A ki^lánypártiak elégedetten veregették Hoan vállát, a fiúpártiak meg ßavanyuan dünnyögtek. De az ügy ezzel még nem volt befejezve, mert valaki azt mondta:

— Hát bizony elég nehéz is annak a szegény gyereknek azokat a gallyakat cipelnie még az iskolatáska és az ételhordó mellett!

— És mi lenne, ha varrnánk neki sátorlapbói egy terepszínű kis ruhát? — javasolta egy másik tüzér.

— Pompás ötlet! — helyeseltek a többiek.

S ÜGY IS TETTEK, ahoi gyan mondták. A terepszínű kis köpeny egy-kettőre elkészült. Másnap reggel Hoan vit-i te le a patakhoz, s boldogan nyújtotta Maynak.

— No, rajta! Vedd csak felt

A kislány szót fogadott.

— No, mi szólsz hozzá? Szép? Tetszik?

Hay kissé értetlenül, de boldogan simította végig ujaccs-f káival a zöld színű anyagot.

— Nagyon tetszik ...

— Ezt a mi katonáink varrtál: neked, Hay. Ajándékba, örülsz neki?

A kislány gyors mozdulat-