Pest Megyi Hírlap, 1971. március (15. évfolyam, 51-76. szám)
1971-03-26 / 72. szám
M i/Wflp 1971. MÁRCIUS 26., PÉNTEK Követendő álláshalmozó Heti hatvanhat órányi lelkesedés A mogyoródi művelődési t házban találok rá Érseki I Györgyre. Délutánra az Álla- j mi Bábszínházát várják, elő j kell készítenie a „terepet”. — Sajnos, csak 140 ülőhelyünk van, és csak egy előadást tudtunk megszervezni, pedig a srácok érdeklődése óriási. És nemcsak a gyerekeké. Az épület meg szűk lett már, elavult. Érseki György pedagógus és a művelődési háznak becézett, valójában nagyon szerény helyiség igazgatója is. — Ma már hajnali öt óra óta fütök. Havi 100 forintért senki sem vállalja a takarítást és fűtést — de több pénzünk nincs. Valakinek el kell végeznie ezt is. — Annyi a ráérő ideje? — Hát azt éppen nem mondhatnám. Van egy-két „mellékfoglalkozásom”. De csak idézőjelesen mondom, hogy mellék — mert rangsorolni nehéz lenne. Igyekszem mindent azonos energiával elvégezni, még a fűtést is... Ha végighallgatja, elsorolom, mivel töltöm el a szabad időmet. Községi vb-tag, tanácstag, népíronttitkár vagyok, az iskolában a tanításon kívül a tűzoltószakkört, a zeneszakkört, a földrajzi munkaközösséget vezetem. A gödöllői ÁFÉSZ vezetőségi tagja vagyok, tevékenykedem a Magyar Földrajzi Társaság oktatási-módszertani szakosztályán, és feldolgozom Mogyoród helytörténetét. — Még végighallgatni is sok. Hogyan győzi? — Ügy, hogy kell. Mert nagyon kevés a helyi születésű «■pedagógusunk. A felénél több Pestről, Gödöllőről jár, nagy a fluktuáció is. Általában hiányos a létszám, az igények pedig ellenkező tendenciájúak: nem zsugorodnak a csekély létszámhoz, hanem növekszenek. Itt születtem, s miután az Apáczai-Csere Tanárképző Főiskola földrajz-történelem szakán végeztem, itt nősültem, itt gyökeresedtem meg végképp. Feleségem is itt tanít, három gyerekünk van. A pedagógusi kötelező heti 23 óra a gyakorlatban — helyettesítse!, túlórákkal együtt — felmegy 25-re. — Hány órát dolgozik a társadalmi munkát is beleértve? — Összeszámolni is nehéz lenne, de nem is ez a fontos, hanem hogy vissza térül a fáradság. Azzal is visszatérül, hogy az emberek gondjaikkal is felkeresnek. Jó érzés, hogy a falubeli nyolcvanéves bácsi- kák is — akiknek bőven a fiuk lehetnék — tanár bácsinak szólítanak. És hogy sok tanítványomból lett ember, a szó igaz, teljes értelmében. — Bizonyosan úgy ismeri a községet, mint a tenyerét. — Annál valamivel jobban. Ebben közrejátszik az „előéletem” is: itt nőttem fel, vezettem már ifjúsági sportkört, labdarúgócsapatot, úttörőcsapatot, s minthogy közgazdasági középiskolát végeztem, a tsz megalakulásáig a községi legeltetési bizottságban is dolgoztam mint pénztáros, a községi erdőtársulat jegyzője is voltam. Nem árt a lokálpatriotizmus! A mi falunkban a tanácsok megalakulása óta évente váltották egymást a tanácselnökök, tizenkilenc volt. — Mégis érdekel, óraszámra mennyit tesz ki mindez. — Hát... van még a szülők akadémiája, vb-ülés, tanácsülés, népművelői ideológiai továbbképzés ... ha igaz, heti 66 óra. Záróakkordként térjünk vissza a harmonikusabb témára. A gyerekek gitározni, hegedülni, harmonikázni, furulyázni tanulnak. Amióta nincs a községben zenepedagógus (volt kettő is) — én korrepetálok, de bejárnak Fótra, Sashalomra, Gödöllőire zeneiskolába is húszan-huszonket- ten. Valahogyan itt a légkörhöz tartozik a zene iránti vonzalom. Édesapám parasztember volt, sokan" voltunk test- vérek — házi zenekar^ alakítottunk. Mostani tanácselnökünk: első zenetanulóim egyike volt, hegedült, szaxofonozott. Harmonikásom volt Juhász Jácint fiatal színész is, (édesapja itt él most is). Nagy karakterformáló szerepe van a zenének. Aki zenél, igényesebb az élet minden megnyilvánulása iránt: jobbak a mértékei, nagyobb a harmónia igónti érzéke. A zenészeink túlnyomó többsége jeles és kitűnő tanuló. — Varga Géza helyi buszsofőr barátomnak öt fia van, mint az orgonasípok. De a muzikalitás nemcsak ebben a hasonlatban fejeződik ki. Apjuk zongorát vett a gyerekeknek; nem mintha művésznek szánná valamelyiküket. Csak mert szeretik a zenét — önmagáról lényegében még nemi is beszélt. — Tavaly építkeztünk, pe- dagóguskölcsönnel. Háromszo- ba-hálófülkés, komfortos lakásunk van — anyagbeszerzéstől fuvarozásig és kétkezi munkáig mindenki segített, tanártársak, barátok, a tsz, Holló Miklós tanácselnök is segített a földmunkában, meg azok is, akik egykor az iskolai zenekarban játszottak. Eddigi szolgálati lakásunkat megkapta Nagy Sándorné pedagóguskollégánk, aki eddig Rákosfalváről járt be, vagyis közvetve ahhoz is hozzájárulhattunk, hogy a 3200 lakosú községben még egy pedagógus meggyökeresedjen. Van egy régóta dédelgetett tervem. Percről percre tűnnek el a régi szép népszokások, a népviselet. Ezt meg kell akadályoznunk. Népi emlékszobát szeretnénk berendezni... talán egyszer lesz hozzá hely égy igazi művelődési otthonban ... Pereli Gabriella Március 27: SZÍNHÁZI VILÁGNAP Egy évtizede, 1961-ben, r. Nemzetközi Színházi Intézet (ITI) bécsi kongresszusán született meg a határozat, hogy a Párizsban működő Nemzetek Színházának évadnyitó napján, március 27-én az egész világon emlékezzenek a színházra mint az emberek közötti kapcsolat, a béke, a kölcsönös megértés, az egyetemes humanitás kifejező eszközére. Az első színházi világnapot 1962 tavaszán ünnepelték a földkerekség haladó művészei és a színházszerető közönség. Immár hagyomány, hogy a színházi világnapon egy-egy világhírű szellemi egyéniség írásos üzenetét tolmácsolják a művészek. Az idén — sorrendben 10. színházi világnapon — Magyarország valamennyi színházában csakúgy, mint a világon, szombat este, az előadás megkezdése előtt, felolvassák Pablo Neruda Lenin- békedíjas világhírű chilei költő üzenetét. Két szereposztásban A Magyar Állami Operaház vasárnap mutatja be Herold: „A rosszul őrzött lány” című balettjét. A koreográfus: Sir Frederick Ashton két szereposztásban tanítja be a művet. A kép előterében: Kun Zsuzsa és Róna Viktor az egyik jelenetben. FŐVÁROSI SZÍNHÁZI ESTÉKI Macskajáték Hej, milyen szépek is lehettek ezek a Szkalla-lányok! Fehér ruhában futottak le a hegyről, hajuk loholt utánuk, ők voltak Szolnok megye szépei! S így is válunk meg tőÁpiilis 3 —10 ig: Gyermekrajzkiállítás Vácott Április 3-tól 10-ig kis képzőművészek alkotásait láthatjuk Vácott, a görög templomban. Valamennyien az úttörőélet egy-egy "jellegzetes, emlékezetes eseményét örökítették, meg műveikben. A beérkezett több száz alkotás — rajz, grafika, kisplasztika — közül bizony nehéz volt a választás: a zsűrinek nehéz dolga volt. A döntés mégis megszületett: a jövő héten megnyíló kiállításon a legjobb 70 alkotást tekinthetik meg az érdeklődők. Nagy Erzsébet, az úttörőház vezetője megmutatott közülük néhányat, s azt mondhatjuk, a gyermeki képzelet, fantázia rendkívül gazdag világa elevenedik meg a képeken. 1970-ben Több mint 85 millió kötet 1970-ben tovább gazdagodott a magyar könyvkiadás: az összes kiadványok száma 28 ezer 138 volt, az összpéldány- szám pedig elérte a 85 millió 491 ezreit. Ebből — az UNESCO előírásai szerint — könyv- kiadványnak minősül 4793, így a könyvek összpéldányszáma 46 millió 980 ezerre emelkedett az elmúlt évben. lük, a zárókép hátterében ott a fénykép, mégis minden más, keserűen groteszk, elesett és szomorú Örkény István tragikomédiájában, a Macskajá- tékban, a Pesti Színház előadásában. Az egyik nővér dúsgazdag fiával München közelében él, amolyan elefántcsonttoronyban, a másik özvegyen, itthon. A darab első részében vitathatatlan, melyikük boldogabb: özvegy Orbán Béláné 65 évesen is szerelmes fiatalkori hódolójába, Csermlényi Viktorba. Barátnőre lel és a mindennapos tejcsarnoki szájasság, Egérkével a „macskajáték”, csak tartalmasabbá teszi öregségét. Lánya és veje újságolvasás és nyelvtanulás közben „törődnek” vele, de őt ez túlságosan nem zavarja. Nővére, Giza béna és hiába pénz, jólét, Garmisch-Partenkirchen, hűvösen nehezedik rá a magány. Csak húgával a levelezés és a telefonbeszélgetések jelentenek élményt az egyedüllétben. A második részben minden felborul és megkezdődik Orbánná komikus tragédiája. Szerelme beleszeret barátnőjébe és kialakul a szerelmi háromszög, ötven-hatvanévesek között. Örkény drámája szelíd és megható, sírunk és nevetünk, hiszen furcsa és ritka pillanatok tartják fogva figyelmünket — 65 éves „bakfis” játéka a színpadon: minden fájdalmával, minden őszinteségével és minden elesettségével. És Giza öreges megfontoltsága, minden-féltése, tegnapba-élése után, őszinteségi rohamában irigyli testvérét, irigyli bátorságáért, gátlástalanságáért, kockázatvállalásáért, azért, mert van mire emlékeznie, életében történt vele valami. A színpadon mindent egyszerre látunk: Giza kerekes, fémvázas nyomorékszékét, özvegy Orbánná ágyát és középen a „cselekményt”, ahol az élet zajlik: asztalt, három székkel. Léleköntő monológokban (levelek és telefonbeszélgetések) adják a szereplők a keretet: szemszöget és múltat, jellemet, karaktert. És az asztal körül, a székeken történik a tragédia, amit Giza csak levelekből tud meg. Nagyszerű rendezői fogás Székely Gáboré, hogy nem akar „fogást” csinálni a színpadon, bízik Örkény István és színészei erejében. Mi is a „macskajáték”? Az özvegyasszony , szomszédjának, Egérkének és Orbán Béláné- nak egymásratalálása? Rossz nyomon halad az, aki ezt hiszi. A darab elején még felszabadultan nevetünk a köszönés helyetti nyávogáson, azon, hogy Egérke hogyan utánozza az adjunktus macskáját. De az epilóg fájdalmas nyávogópárbaja, a doromboló rosszullét, a fiatal vénasszony és a fiatalodni akaró öregasszony kü- lönbemutatöja nem egymásnak szól — hanem a hazataláló Gizának. Hogy egyik se gondoljon bánatára, s hogy mindenki elfeledje, a néző is, a tragédiát; csak a szépre emlékezzen. A nyávogás azonban sebeket szakít fel és a nézőtéren csend van. Hidegen hat a már régen nem nevető Giza letargikusan groteszk bejelentése: „Becsináltam” és a zárókép tényközlése, a színdarab kerete: fénykép a Szkalla-lányokról, ahogy fehér ruhában futnak lefelé a hegyről, mikor volt, 1921-ben, vagy 22-ben, ki tudja, csak annyi biztos — ők voltak Szolnok megye szépei... Sulyok Mária (Orbánná) és Bulla Elma (Giza) olyan oda- adóan játszott, hogy alakításuk joggal kerülhet legnagyobb szerepeik közé. A legfiatalabb — Bodnár Erika —, Egérke alakításáról a nyíltszíni taps mindennél többet mond. Merészen nyúlt a Pesti Színház vendégrendezőhöz, és ő merészen vendégszereplőkhöz (Gre- guss Zoltán, Simor Erzsi, Kaszab Anna, Bodnár Erika), így adva igazi élményt a közönségnek. Tamás Ervin GKLSA/ PONGRÁC: BAJOR GIZI JÁTÉKAI XLIV. Bajor rosszat sejtő közérzettel készül utolsó szerepére Schiller Ármány és szerelem című drámájában. A Lady Milford „kis” szerep, csupán három jelenetre terjed; de Bajor egy gazdag -élet minden tapasztalatát ösz- szesűrfti benne. Ki ne emlékeznék az epizódra, amikor Miller Lujzával, szerelme ifjú választottjával találkozik? A Lady a tükre előtt ül; vizsgálgatja, kényezteti az arcát, valósággal hízeleg neki, hiszen súlyos próba előtt áll: nemsokára szembe kell néznie legnagyobb ellenfelével, a fiatalsággal. Ez az arc, mint a maszk, most szinte leválik viselőjéről. Akár kézbe is lehetne venni. Nincs szerves köze az emberhez, aki lélekben — hiszen élete első szerelmét éli! — talán most a legfiatalabb. Aztán Miller Lujza jelenik meg a tükörben. S Bajor e pillanattól kezdve utasításokat ad a saját arcának: legyen gőgös, nyájas, fölényes, kegyetlen! Ahogy a lány megalázásának szándéka diktálja. Mennyi színváltozás egyetlen jelenetben! De Bajor e „nemeslelkű” kurtizán alakját még az iróniájával is meglegyinti. Lady Milford az utolsó jelenetben elbúcsúzik szolganépétől. A búcsú érzelmes. A színésznő „átélés” helyett itt egy széles és romantikus pózt használ: hogy szem ne maradjon szárazon. Odalent egymás után kattannak a retikülök zárjai. A nézőtér kivirágzik a zsebkendőiktől. S Bajor ekkor, a maga keltette hatás közepén így szól: „Elmegyek napszámosnak, hátha úgy megszabadulok attól a gyalázattól, hogy őfölötte uralkodtam valaha...” Ezt mondja Bajor, s kalapját egy ordináréen előkelő mozdulattal a fejébe nyomja. A közönség hamarjában nem tudja: a hősnő, akinek sorsa a könnyekig megpuhítobta, talán inkább lenéző mosolyt érdemelt volna? S erre a tanácstalanságra megy le a függöny. Csak gyakorló színészek a megmondhatói: micsoda művészi biztonság kellett ehhez a mozdulathoz. ★ Január végén, a Schiller- dráma előadása után Gizi egy nagyobb társaságban a terveiről beszélt. Az egyik mondatot így kezdte: „Tavassizal...” Germán egymásba fűzte a karjait. „Hol leszünk mi már tavasz- szal!” „Miért? Talán disszidálni akartok? — kérdezte valaki a társaságból. Germán nem felelt — Ne nézz rám így, nagyon szépen kérlek, ne nézz rám így! Ne rontsd el mindig a hangulatomat. Csend. „És ha majd egészen öreg leszek — mondja Gizi —, és beteg leszek és síiket leszek, akkor is! Legfeljebb tanítani fogait..." És most már kövessük a napokat az események rendjében. 1951. február 11. Germánék az estét dr. Barát Irén lakásán töltik. A férj egykori tanársegédnője már évek óta a Bajor-villában él. A mindennapi teendőkben buzgó személyi titkárnő (ő fogalmazza meg Gizi hivatalos leveleit); a társas összejöveteleken lelkes másod-háziasszony; az „üres” estéken pedig elmés csevegő. A társalgás ezúttal is jó légkörben, kellemesen folyik. Egyetlen sötétebb ámyékú mondat sem hangzik el. Germán tíz óra után elálmo- sodik, feláll megy lefeküdni. De ezt már megszokták tőle. Ezt a váratlan távozást Gizi még marad. Nem jobb kedvű, de nem is lehangol- tabb a szokottnál; hétköznap este van, holnap kedd lesz, újabb hétköznap. A szobában csak a zöld ernyős lámpa ég. Gizi keze fáradhatatlanul rakja a pasziánszkártyákat: kijön? nem jön ki? Ez a legjobb idegcsillapító és unaloműző is. Közben új szerepéről, a Béré- nicé-ről és Füst Milán Feleségem története című regényéről beszél, amelynek épp a felénél tart. s a másnapi vendégváró ebéd étrendjét is felsorolja. Éjféltájt aztán összeszedi a lapokat, és átmegy a szobájába. Február 12. Reggel fél kilenc. Az alkalmazott bekopog az ajtón. Feketekávét hoz, tálcán, két csészével. A raap mindig így kezdődik. ★ Germán kel föl elsőnek, megmosakszik, rendbehozza magái aztán bemegy a felesége szobájába, és kettesben megreggeliznek. De előbb B- vitamin injekciót ad Gizinek. Mostanában ezzel az „erősítő kúrával” kezdi a napi kezelést. Amikor az alkalmazott a hívó „tessék” szóra kinyitja az ajtót, Bajort rendszerint ágyban találja. Egyik karján már felhúzta a pizsama ujját, s megadóan várja a tűszúrást. A férj pedig a teleszívott pra- vazból épp a próbacseppet nyomja ki. De ma reggel nem érkezik válasz a kopogtatásra. Kisvártatva Germán ingujjas alakja jelenik meg az aj- tórésben. Suttogva mondja: a művésznő még alszik, ma nehéz napja lesz, jobb, ha most nem zavarják. Aztán átveszi a tálcát és becsukja az ajtót. Talán félóra telik el. Kilenc óra után Beyer Ru- dolfné, Gizi sógornője megy át a szoba előtti folyosóközön. Megáll. .Fülelni kezd. Szokatlannak találja a csendet. Odabent mintha nem lenne senki: a szoba üres; csak egy nagy bezárt lélegzet aritmiás vergődését hallani. Az asszony vár. Kopog. Majd ugyanabban a pillanatban, nem is számítva válaszra — benyit. A kép színpadias. S megrendítő voltában visszatetsző is. Akár egy Shakespeare-drá- ma utolsó jelenete, ahol a hősnőt a sors egy detektívregény- író hatásvadász agyafúrtságával mészárolta le. A férj a rekamié lábánál féloldali fordulva birkózik a halállal. Bajor Gizi a rekamién fekszik. zsíros, bekrémezett arccal, gyűrt barhentpizsamában. Két karja a mellén keresztbe rakva, ahogy férje a végső pillanatok után elrendezte. A fekhelyhez húzott dohányzóasztalkán a Bérénicé nyitott szerepkönyve. A villanyfőzőn két nyakatört injekciósfiola. Arrébb a szűkszavú búcsúlevél: „így nem lehet tovább élni. Bajor Gizi, Germán Tibor." A látszat kettős öngyilkosságra vall. (Folytatjuk)
