Pest Megyi Hírlap, 1971. március (15. évfolyam, 51-76. szám)
1971-03-21 / 68. szám
8 11)71. MÁRCIUS Tt4 VJMWmiWW ! TAVASZ AKACZ LÁSZLÓ: GRÁNIC ANTALFY ISTVÁN: ; C irospoharam falán a csip- J ^ kéző hab megunhatatlan j alakváltásait nézegettem a ! Szegedtől, tízegynéhány kilo- i méterre levő határállomáson. ! A kép megszokott volt mind (kerete, mind részletei sze- ! rint. Elverődnek, visszaadódtak >a kék, zöld, piros színű útle- iveleik, s az idegen arcok is (úgy váltották egymást, mint ! korábbi látogatásaim tekercs- !re nem vett filmjei. A turcsi ! orrú Mercedes busz mögött le- í billent a Szeged felőli sororn- [PÓ. A csendes járású motor ! duruzsolására tán fel sem fi- ‘ gyeltem volna, ha a hatalmas kék test — országúti csónakként — nem úszik közvetlenül elém, s szemembe nem villannak az oldalán csillogó, hamburgi cég nevét és címét hirdető acélbetűk. A sofőr — követségi tanácsos, fehér ingben, muskátlipiros nyakkendőben — ott állította le a gépet pár méternyire az asztalunktól, s a gumikerekű bárka utasai rendetlen libasorban járultak elénk: csapzott hajú, gyűrött blúzos, szoknyájukat ingerült mozdulatokkal helyére rángató diáklányok; vászoncipős, farmemadrágos diáikfiúk. Körül sem nézve, a vendéglőterasz széliéit foglalta el a húszegynéhány tagú csapat, a fáradtságnak olyan súlyával, hogy lezökkenésük szinte még minket, a telítetlen asztalak néhány vendégét is megbillentett rsssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssss, a metrón második kocsiban a Fehér út félé tartottam. Alig fordultunk vagy tizet mikor ismét az első ajtón felszállt Piriké. Ha lehet, ezúttal még csinosabb volt, még tartózkodóbb volt Nyakamba borult össze-vissza csókolt, s rám parancsolt, azonnal szálljunk ki. Kézen fogva baktattunk a November 7. tér felé, s ekkor Piriké így szólt hozzám: „Jöjjön, Jenőke, a néni magát is meghívta ebédre.” — Családi körben, meleg hangulatban költöttük el az ebédet amelyet száz forinttal honoráltam, szegény nyugdíjas nénitől nem fogadhatok el ilyen nagy áldozatot Ebéd után a volt apáca bibliai idézeteket olvasott fel, én jóízűen szundítottam, Piriké Fülig Jimmiről szónokolt. Ettől kezdve minden vasárnap találkoztunk a metrón, s mentünk a nénikéjéhez. — Mit kendőzzem él a dolgot — pirult el Jenő —, beleszerettem Pirikébe. Vettem neki aranygyűrűt, aranyláncot, arany fülbevalót. Most elgondolhatod, hogy milyen boldog vagyok, vége az egyedüllétnek, van már kivel osszam meg vasárnapjaim eddig unalmas óráit. — Nagyon örülök, öregem — szóltam közbe. Ekkor éppen az Astoriához értünk, kinyílt a metró ajtaja, s Jenő arcán hirtelen az aggodalom jelei mutatkoztak. — Odanézz — bökött egy csinos nő felé. — Ott van Piriké. De hogy kerül ide? Hiszen ma kedd van! Hátrafordultam, és megláttam Pirikét. Leült egy férfivel szemben, keresztbe vetette lábát, bal szemével hunyorgott, majd az Emkénél felállt, karon fogta a férfit A mozgólépcsőn mögéjük lopóztunk. — Csúnya kis porszem mehetett a szemembe — mondta Piriké az ismeretlen férfinek —, nehogy azt gondolja, hogy kacsintgattam. Tudja, a nagy- néném itt lakik Pesten, s én keddenként vidékről feljövök meglátogatni. Az Emke-alúl járóban eltűntek szemünk elől. Jenő búsan nézett rám: — Látod, ez az én formám! Egyszer utazom hétköznap a metrón! Horváth István Perceikig tartó levegőhabzsolás után villantottak csak oda alkalmi asztaltársaikhoz, a hívatlan letelepedésért bocsánatot, egyúttal — utólag —, helyet kérve. Szavuk jó negyedóra múlva eredt csalk meg. Torokból felfutó félmondatokból előbb európai városnevek gurguláz- tak ki, majd fülembe, tudatomig szivárgott néhány agyon- rágott, szétmorzsolt, de azért ismerősnek tűnő szó. De hiszen ezek angolul beszélnek, vagyis hogy inkább — amerikaiul! Igazam volt: csikágói turisták nyújtóztak el frissen festett kerti székeken: egy világkörüli útra indult diákcsoport Bécsből egyvégtében Röszkéig futott tagjai. Kilétükre újabb üveg sör túlnyomásának segítségével derült fény. Magamba töitvén ugyanis még egy kőbányait, alpári angolságommal el mertem dadogni a „From America?” mondatot, s az asztalunkhoz csöppent íófarkas gyereklány kinyíló szemét látva, majd „O, yes!” szavát hallgatva, még azt is meg mertem kérdezni, hogy: „All group, all student?” Az all group all student volt! A hogy a kis Íófarkas, előbb szavait nekiszabadítva, majd szégyenlős somolygásom, fejem bátortalan csóválása láttán tanító nénisen tagolva elmondta: az USA hajdan gengsztereiről, újabban szim- ' f ónikus zenekaráról híres vá- ; rosából keltek útra még az el- : múlt hónap végén s átröpülve : az óceánt, Hamburgban foglal- v ták el a társalgásunk háttere- ^ ként kéklő autóbusz bordó bár- ^ sonyüléseit, amelyekről le-le- ^ kászálódva ismerkednek az 5 idősebb földrész újabb és $ újabb országaival. Ausztriát $ négy napig járták, Magyaror- $szágon viszont — mivel ide- $ genvezetőjük azt mondta, hogy $„no interest” — csak végigsza- § ladtak. § A kis csikágóiról még a kö- § vetkezők derültek ki. Filozó- § fiát és a feléjük is nagyon di- ^ vatos szociológiát hallgat az $ egyetemen. Apja — j ómenetekül fogorvos — ugyan valami $ gyakorlatibb pályára szánta, k dehát egyetlen gyerek: maga k igazgatja az életét, s kedve k szerint. k A többiek? Filozófus, nyelv- k szakos, történész, egyszóval k „art student” valamennyi — § szinte kivétel nélkül európai kősök indulataival mozdulataikéban. é Az a frottíringes, szemüve- é gét tisztogató „boy” félig még ^ mast is párizsi, hiszen megso- ^ ványodott bukszáját a Szajna- ^ parton töltötte fel nyolcvan-, é éves nagyapja. ^ Az a boy... é És akkor már kuncogását: ^tenyerébe rejtve, akár egyi s gyerekkori pajtásnak, kezdte I | mesélni, hogy felröppenésük i | óta miképpen kerülgeti őt ez a i S szemüveges. Hogyan tereli ma- i § gát örökösen melléje, s hogyan i | hívottja várost, hegyet néze- i Sgetni esténként. ; $ Aztán egy pillanatra orrát,: $ száját görcsbe rántotta a tréfá- : kkat megelőző nevetés. Majd: éfelugrott, befutott a buszba,: ^ leemelt egy tollaslabdák észle-: étet. Amikor ismét' ott állt a| é kocsi kilincses ajtajában, in- étett, hogy menjek: legyek tár-; é sa a szoknyás gumidarab csap- i é kodásában. é Rámkacsintott, de anélkül isj é tudtam, mindez a szemüveges i é fiú ugratására van. Azért, i éhogy elfehéredő szájjal figyel- j é je kiszemeltjét, amint a gyors j é barátkozás után alkalmi isme-1 é rősével még ugrándozni is \ % kezd. é Tollaslabdáztunk. ^ Ö még törődötten is köny- § nyed mozdulatokkal ütögetett, S én meg iskolázatlanul, mackó- S san próbáltam védeni mind | erősebb csapásait. $ Közben kisütött a nap, és a ^délutáni fényben nemcsak az k ide-odaröppenő kis gumiszok- knya lett világosabb, de meg- é színesedett játszadozásunk ^háttere, a mind gyakrabban nyíló-csukódó piros-fehér-zöld sorompó is. Aztán kürtőit a követségi tanácsos — indulniuk kellett. Kezet fogtunk: ujjainkat az illendőnél egy pillanatig tovább öleltetve. Aztán még egy szája sarkában kivirágzó félmosoly, és nyúlna a kitárt ajtó fémfogódzójáért. Ösztönösen, tehát magyarul kiáltottam utána: „A neved! Hogy hívnak?” Aztán dadogva, az ő szavaival: „Your name!” Adress!” C sak a filmkocka mondhatná el pontosan: miképp keményedett meg arca, az imént még teljesen feloldódott; s magnetofon: hogyan pattogtak elő szájából az elutasító szavak. „Nem, azt nem lehet! Impossible!” Húztam, vagy inkább visszarántottam ; le, elém, a kavicsos, salakos földre. „Why, miért?” Tulajdonképpen ezekért a most következő, dudaszó zavarta szótöredőkekórt írtam meg az egészet. Olyasmit dadogott el ott, csuklóját szabadítgatva, hogy: az anyja tanítása szerint mennyire félteni való, meggondolatlanul ki nem játszható kincs a nevünk. Hogy azt őrizni kell, vigyázni rá, nagy erővel kell reácsapni szájunk lakatját Majd azt, hogy nemcsak az anyja, otthon több tanára és most a programjukat intéző csoportvezető is... Hogy szóbaálini, ismerkedni, azt esetleg lehet, de a név meg a cím... Különösen az ilyen idegen tájaikon. Igazán szívesen beszélgetett, játszott velem, s mesélt a maga dolgairól, de nem tehet mást Majd gondol rám, ha tollaslabdázik, vagy ha narancslét kortyolgat. „So long!” Most: már tényleg mennie kell... Ment is. Felugrott a buszra,; s az ajtót olyan erővel csapta: be maga után, hogy úgy tűnt:; maga a dörrenés ugrasztottal meg a hatalmas kocsit Rádiójátékseregszemle Budapesten rendezik meg a szocialista országok III. Ifjúsági rádiójáték-seregszemléjét | Április 4. és 12. között dél-1 előttönként a Kossuth-adón más-más ország szerzőjének egy-egy műve hangzik fel neves magyar színészek tolmácsolásában. A nagyszabású fesztiválon szinte valamennyi szocialista ország képviselteti magát Munkásszállás vasárnap délután A fehér falak most is fénylenek, az udvar virágai most is nyílnak, az ablakok is tárva-nyitva, s fehér csoTnagolópapímak mintái a polcokon, ide néznek. Minden olyan, mint más, egyéb napon, de most vasárnap délután van, és ím, e percekben azt találgatom: e szobák emeletes ágyain hétköznap éjszakáin megpihenve miről álmodnak hü lakói, belesóhajtva éji csendbe felriadó vágyaikat, s hová tűntek ők, hol vannak e délután csendjén, lakói e tanyának? Pihennek, otthoni dikón talán, vagy a szomszéddal, rokonokkal beszélik a világ, s maguk sorát... Elmentek mind... hogy néhány óra múlva a rángató vonatra üljenek, s a most üres, magányos kis szobák csendje érkezésükkor dalba kezd ... Kiss Attila rajza s mrssrssssssssssssss/sssssssssssssss/sssssss. Vasárnap Jenővel kedden a metrón beszélgettünk. Hónapok óta nem találkoztunk, s most nagy érdeklődéssel figyeltem előadását Pirikéről. Régi tapasztalatom: ha egy agglegény szerelmes lesz, abból semmi jó nem születik. Nos, ahogyan Jenő előadta a legutóbbi kilencven nap történetét, láttam, barátom elvesztette lába alól a talajt, amelyen eleddig oly biztosan tanyázott, felszerelve az agglegénység minden tartózkodásával, kétkedésével, komótos magányával. — Tudod — mesélte —, vasárnap volt, s én kedvenc szórakozásomnak hódoltam. Metróztam. A Deák tértől a Fehér étig. Oda-vissza, oda-vissza. Már a harmadik fordulónál tartottam, s éppen azon gondolkodtam, hogy kiszállok, és a Jégbüfében eszem egy Stefániát, amikor az Astoriánál a második kocsi első ajtajában megjelent Ö. Leült velem szemben. — Piriké szép volt és tartózkodó. Két lábát szemérmesen keresztbe rakta, nagy szemével rámpillantott, ha jól emlékszem, a balt rendszeresen becsukta és felnyitotta. Te most azt gondolod, hogy kacsintott. Öh, nem! Mikor ugyanishosz- szú udvarias ismerkedés után karon fogott, s az Emkénél kiszálltunk, elmagyarázta, hogy valami csúnya kis porszem mehetett a szemébe, attól pislogott A Körúton a Nyugati felé sétáltunk, sütött a nap, s engem valami ismeretlen forró- ság öntött el. Tudtam, éreztem, csak Piriké lehet az, aki magányomat feloldja, akit talán még a lakásomban is meg tudnék szokni. A November 7. téren elbúcsúzott tőlem — mondván: ebédre hivatalos nagynéniéhez, aki egykor nevelte őt. Egyébként vidéken lakik, csak vasárnaponként jön fel Pestre, meglátogatni a nagynénit. — A következő találkozásunkról faggattam türelmetlenül, de ő lágyan megérintette az orrom, kicsit meg is csavarta, s így válaszolt: — Azt bizzuk a véletlenre, Jenőke. Egyébként jövő vasárnap ismét a metrón leszek. — Alig vártam a hét végét, vasárnap reggel nyolckor a KŐBÁNYÁSZOK (Foto: Urban T.) más ruhák szükségesek — folytatta Piri tanáros hangsúllyal. — Az ügyirat benyújtásakor ezt az enyhén kivágott, galambszürke szövetruhát viselem. Jól kihangsúlyozza szelíd lelkiségemet, de az enyhe kivágás azért azt mutatja, hogy némi áldozatra is hajlandó vagyok... Ha az ügyemet egy félév után sem intézik el, akkor jön ez a püspöklila blúz. Sokat sejtet az ügyintézővel. Ennek a blúznak a segítségével már sok kilátástalannak látszó ügy nyert kedvező elintézést. Aztán itt van ez a kék vászonruha. Tenyérnyi citromsárga folttal a derekán, két oldalán nyolc- tíz centiméteres szakadások. A szoknya alja teljesen elrongyolódott. Ezt a ruhát természetesen adóhivatalban és gyermektartási díjat megítélő tárgyaláson viseljük. És így tovább, és így tovább — fejezte be szakelőadását a zseniális Piri. » Ezután elbúcsúztunk a kitűnő barátnőtől és hazamentem az asszonnyal. Feleségem, amint hazatértünk, eltűnt, majd percek múlva megjelent smaragdzöld kasmír pongyolájában. — Miért öltöztél át, fiam? — kérdeztem kíváncsian. — Gondolom, így kissé megértő leszel hozzám. Eléggé kiköltekeztem a havi kosztpénzből. Egy kis utánpótlást, ha lennél szíves — nézett rám könyörgő tekintettel. Sző nélkül a szobába mentem és villámgyorsan felvettem a sötét ünneplő ruhámat. — Te miért öltöztél át? — érdeklődött a feleségem. Fölényesen válaszoltam: — Nézd csak, édesem, a vállak méltóság- teljes lejtése, a szerényre méretezett nadrághajtóka és az egész öltöny komor, fekete színe jól kihangsúlyozza, hogy ebben a hónapban már nem adok egy vasat sem. Galambos Szilveszt«' VXVXXXXVVVXVXVVXVVVXVXXVNVXXVVVX Lélektani ruházkodás A napokban feleségemmel meglátogattuk rég nem látott barátnőjét, Pirit. Az örömteli viszontlátás után Piri bevezetett minket a nappali szobába. Percek múlva illatos forralt bort tálalt elénk. Jólesően szürcsölgettem kedvenc téli italomat, míg a két barátnő felelevenítette régi emlékeit. A forralt bor egykettőre elfogyott, s érthető, ha unatkozni kezdtem. Ekkor Piri felállt és a kombinált szekrényhez lépett: — Most megmutatom a ruhatáramat. Ez bizonyára magát is érdekelni fogja — mondta kedvesen. — Feltétlenül — hajoltam meg udvariasan és magamban átkoztam a sorsomat, amely idevezetett. — Ruhatáramat tudományos szempontok szerint, mély lélektani alapon állítottam ösz- sze — kezdte Piri, és szélesre tárta a szekrényajtót. — Első randevúhoz jól megy például ez a fehér háromnegyedes koszitüm. Azon értékeimet is kihangsúlyozza, amik esetleg nincsenek. Hosszabb ismeretség után ezt a tűzpiros bársonyruhát viselem. Akkor is lángolónak mutat, amikor már eszemágá- * ban sincs lobogni. Szakításhoz jól megy ez a türkizzöld kompié. Kicsit világos, de megnyugtatóan hat a férfi feldúlt idegeire. A szabás is fontos. Ezzel a japán ujjrésszel remekül lehet fájdalmas búcsúcsókot inteni nyugdíjazott szerelmünknek: — Óriási vagy, Pirikém! — mondta a feleségem csodálattal. — Minden elismerésem a mély lélektani ruházkodásé — hajoltam meg elismerően. — A hivatalos ügyek intézéséhez megint
