Pest Megyi Hírlap, 1971. március (15. évfolyam, 51-76. szám)

1971-03-18 / 65. szám

Vive la Commune 1871—1971 A másik magyar kommunát Az utolsó, aki odaállt fárad­tan és elcsigázottan a Pere Lachaise temetőben a falhoz, egy párizsi diák volt. Armand Lercle. Amikor a vezénylő tiszt kardja megvillant a fényben, a diák tekintete 12 puskacső­vel találkozott. Csak egy pillanat volt... A falat ismét vér, szerte­freccsenő agy velődarabkák bo­rították be. — A legtisztább forradalom volt — mondta valaki, s én he­lyeseltem. Aztán még hozzá­tettem: — És a legromantikusabb. írásra ihlette Victor Hugót, és írásra kényszerítette az ab­szurd dráma egyik jelen, orosz származású, Párizsban élő képviselőjét, Arthur Adamo- vot is. És romantikus hevüle- tű képet varázsolt a vászonra Delacroix, és vibráló impresz- szionista látomást Manet A kör bezárult: a legtisz­tább, a legromantikusabb, de a legproblematikusabb forrada­lom volt a párizsi kommün. Tizenhétszer ember, párizsi polgárok, diákok, munkások, kistisztviselők, katonák, hír­lapírók, korcsmárosdk, rikkan­csok, festőművészek és virág­áruslányok álltak oda a fal­hoz ... A falon ma egy tábla van: Aux Morts de la Commune 21. 23 Mai 1871. A kőbe vésett dátum a tra­gédia utolsó felvonásának vég­ső jelenetét jelzi — a leszámo­lásét; 1871. március 18-a pedig az első felvonás indító jelene­tét. De ennek a tragédiának van előjátéka, és egy epilógu­sa is. A legtisztább, a legroman­tikusabb forradalom? Igen. És a történész számára akikor —, a legnehezebb is... A legproblematikusabb! ELŐJÁTÉK A porosz—francia háborút a spanyol trónörökösödési kér­dés váltotta ki: Bismarck ta­nácsára 1870. március 15-én a berlini értekezleten elhatároz­ták, hogy Hohenzollem Ká­roly herceg el fogja fogadni a neki felkínált spanyol trónt. Beleegyező nyilatkozatát ké­sőbb a herceg viszavonta és megindult a politikai huzavo­na... Párizs népe július 3-án érte­sült minderről és Párizs népe az utcára özönlött. Felcsendült ismét a dal: Ca ira..., a nép nem felejtette el a dalt. A parlamentben Gram ont herceg, külügyminiszter kije­lentette : Franciaország nem tűrheti a Hohenzollem herceg trónra lépését, mert az veszé­lyezteti az európai egyensúlyt, valamint Franciaország érde­keit is... A porosz hadsereg Vilmos király főparancsnoklatával há­rom oszlopban indult el és szeptember elsején III. Napó­leon, francia császár, a csata- vesztő, fölajánlja kardiát a győztes királynak, I. Vilmos­nak. A sedani vereség után. szep­tember 4-én Párizsban kikiált­ják a köztársaságot és véget vetnek a császárságnak. Erre a porosz csapatok körülzárják a francia fővárost. Leon Gam- betta léggömbön hagyja el a várost, hogy a meg nem szállt területeken megszervezze az ellenállást. Furcsa, kettős képet muta­tott akkor Franciaország. Heinrich Heine régebben író­dott sorai azonban a legplasz- tikusabb képet festik erről: „... A polgár visszavonult otthonába, hogy zárt ajtók mö­gött hallgassa, miként csöpög a kamat. De valahol, kint az éj­szakában, acél sikkan a kö­vön : kést köszörülnek...” TRAGÉDIA 1871. március 18-a hajnalán erre a dörgő kiáltásra ébredt Párizs: Vive la Commune! A munikások, a nemzeti gár­da, a felfegyverzett nép fellá­zadt Thiers, a Tökmagnak gú­nyolt vezető kormánya ellen és kikiáltotta a Commune-t A központi bizottság már­cius 18-i kiáltványából: „Párizs proletárjai az ural­kodó osztályok kudarcai és árulásai közepette megértették, hogy ütött az óra, amikor meg kell menteniük a helyzetet az­által, hogy a közügyek intézé­sét saját kezükbe veszik... Megértették, hogy legfőbb kö­telességük és feltétlen joguk, hogy a kormányhatalom meg­ragadásával önmagukat tegyék saját sorsuk uraivá!...” Ugyanezen a napon a com- munardok sorfala között.kísé­rik utolsó útjára Victor Hugo író halott fiát Párizs utcáin hullámzik a nép. Itt-ott a hivataluk felé siető személyiségek válnak ki a tömegből: Eugén Varlin, a könyvkötő, a hadügyi bizott­ság tagja, Leon Frankel, a XIII. kerület községtanácsosa Ferdinand Gambon öreg új­ságíróval. A sarkon csatlako­zik hozzájuk Emile Duval vas­öntő, községtanácsos is. A nép megsüvegeli, megél- jenzi őket. A községtanácsno- koíc és minden kommün tiszt­ségviselő munkásbérért dolgo­zik. A versailles-i volt királyi palota rokokó termében a re­akció egymásra talált. Bis­marck hadianyaggal, szállitó- eszközökkel segíti MacMahont, a kormánycsapatok parancsno­kát. A versaillesiek „a csator­nából, a csapszékekből elő- bújt” és a „politikai bohémvi- lág"-ból összecsődült söpre­déknek nevezik a kommünár- dokat Április 6-án MacMahon megkezdi Párizs ostromát... és győzött a túlerő. Tizenhétezer embert megöl­tek, ötvenezret pedig száműz­tek... Azt a falat tábla jelöli: Aux Morts de la Commune 21. 28 Mai 1871. EPILÓGUS A tragédia epilógusát a kor egyik legjobb ismerője és értő­je, Marx Károly írta meg: ,,... a sokféle értelmezés, melyet a Kommünnek adtak, és a sokféle érdek, mely a ma­ga javát látta benne, mutatja, hogy minden ízében rugalmas politikai forma volt, ellentét­ben valamennyi előbbi, hatá­rozottan elnyomó kormányfor­mával. Igazi titka a követke­ző: Lényegében a munkásosz­tály kormánya volt, annak a harcnak a terméke, amelyet a termelő osztály a kisajátító osztály ellen vívott, az a vég­re felfedezett politikai forma, amelyben a munka gazdasági felszabadítása lehetővé vált... A kommün általános választó­jog alapján Párizs különböző kerületeiben megválasztott, fe­lelős és bármikor elmozdítható városi tanácsnokokból alakult. Többségűik természetszerűleg munkásokból, vagy a munkás- osztály elismert képviselőiből állott. A kommünnek nem par­lamentáris, hanem dolgozó tes- ‘tületnelc kellett lennie, amely végrehajtó és egyszersmind törvényhozó hatalom is. A rendőrséget, mely eddig a köz­ponti kormány eszköze volt, azonnal megfosztották minden politikai jellegétől és a kom­mün felelős és bármikor el­mozdítható szervévé változtat­ták. Ugyanúgy a közigazgatás valamennyi többi ágának hi- hivatalnokait is. A kommün tagjaitól kezdve lefelé, min­denkinek munkás-munkabérért kellett ellátnia a közszolgála­tot... Nemcsak a városi köz- igazgatás, hanem az egész, ed­dig az állam által gyakorolt kezdeményezés is a kommün kezébe került...” Ne feledjük, 100 évvel ez­előtt, 1871. március 18-án hangzott el a csatába hívó ki­áltás: Vive la Commune! Karácsonyi István A párizsi Commune-nek Frankel Leó mellett volt még egy nagy magyar hőse. Törté­netesen annak is Leó volt a keresztneve, Győrök Leó. (Kü­lönös játéka a véletlennek, hogy az 1870. évi francia for­radalom szellemi vezére szin­tén Leó volt, Leon Gambetta.) Sokáig azt hittem, hogy Győrök Leó nevével először az ötvenes években, pontosan 1954-ben találkoztam, még pe­dig az egykori Reáltanoda egyik régi évkönyvében. A jelenlegi Eötvös József Gim­názium néven működő közép­iskola törvényes jogutóda a régi Reáltanodának, és abban az évben elődje alapításának századik évfordulóját ünnepel­te. A százéves iskola 1900-ban kiadott évkönyve parentálta el nyelvtanárát, Győrök Leót, kö­zölve rövid, de annál izgalma­sabb életrajzát is. Pápán szü­letett 1847-ben, ott is érettsé­gizett és kivételes rajztehet­ségével már gimnazista korá­ban feltűnt. Érettségi után a haditengerészeti akadémiát vé­gezte el, de aztán megvált a haditengerészettől, elhatároz­ta, hogy festőművész lesz. Egy évet töltött Angliában, majd Párizsba ment, ahol három évig hallgatta a Sorbonne és a szépművészeti főiskola, va­lamint a mérnöki főiskola elő­adásait. Amikor 1870-ben ki­tört a forradalom és a fran­cia nép elűzte III. Napóleont, az epigon-császárt, aki csúfo­san elvesztette Poroszország ellen indított oktalan háború­ját, Győrök Leó beállt a franktirőrök közé és a bariká­dokon fegyverrel harcolt a reakció ellen, majd amikor a poroszok körülzárták a francia fővárost és Párizs népe kikiál­totta a Commune-t, a prole- tárhalalom vezérkarának ajánlotta fel szolgálatait. Pá­rizs legfontosabb erődjeinek védelmét bízták rá. Végül a kommünárok utolsó fellegvá­rának, a Montmartre-nak volt a tüzérfőparancsnoka. Az utol­só pillanatig bámulatos hősies­séggel kitartott a Commune vörös lobogója alatt. Sok ezer baj társával együtt fogták el. A reakció vészbírósága kétszer is halálra ítélte, végül kegyélem­ből életfogytiglani deportálás­ra változtatták a halálos íté­letet. Brest kikötőjébe szállí­tották, arra az ócska hadivi­torlásra, amelynek vasketre­ceiben az életben maradt kom­münárok százait zsúfolták össze. Négy hónapig vesztegelt ez a hajó a bresti öbölben, foglyainak túlnyomó többsége ott pusztult el a hajó mélyén. Egyedül Győrök Leónak sike­rült megszöknie, őreitől sza­badulva, a tengerbe vetette magát, a partra úszott és hosz- szú hetekig tartó vándorlás után, 1371 telén hazaérkezett. A pesti ifjúság lelkesen ünne­pelte a Commune hősét, aki eleinte egy vasútépítő társa­ságnál, majd a MÁV-nál vál­lalt mérnöki állást, közben a pesti egyetemen nyelvtanári képesítést szerzett és 1885-ben a Reáltanoda tanárává nevez­ték ki. Majd másfél évtizedig tanította idegen nyelvekre a diákokat, de fő hivatásának mindvégig a festészetet érez­te. Legfőbb témája a tenger volt. Képei minden kiállításon szerepeltek. A kritika nagy el­ismeréssel méltatta alkotásait. A századvég egyik legnépsze­rűbb festője volt a magyar fővárosban... A párizsi kommün hőse azonban sehogysem tudott be­illeszkedni a kiegyezés utáni korszak polgári társadalmába, amely egyre jobban eltávolo­dott a kossuthi eszméktől. Lassanként teljesen visszavo­nult, még tanártársaival sem érintkezett. Meghasonlott a számára idegenné vált világ­gal, de önmagával is. 1899. december 15-én főbelőtte ma­gát. Másodszor _ évekkel ké­sőbb — a Magyar Földrajzi Társaság egyik régi kiadvá­nyában, Leidenforst Gyula. Keserű tenger című könyvé­ben bukkantam a nevére. A könyv szerzője az első világ­háború előtt a Magyar Adria Társaság titkára volt és mint zoológus évekig tanulmányozta az Adria élővilágát. Könyvé­ben régi emlékeit eleveníti fel és beszámol arról is, hogy a világháború után többször visszalátogatott az Adria part­jaira. Egy ilyen kirándulása alkalmával valamelyik olasz matrózkocsmában összetalál­kozott régi ismerősével, Vep- rináz apóval, aki valamikor kis csempészhajójával kószált az Adrián. A kocsmaasztal mellett régi emlékeit idézget­te és elmesélte egyik veszélyes tengeri kalandját, amelyből — mint mondotta —, csak az ad­riai hajósok védőszentje, bárt Szent Miklós szabadította ki. Csodálatos megmenekülését az adriai hajósok régi szokása szerint megfestette és a képet a tersattói barátok templomá­ban helyezte el. — Az a legszebb kép az egész templomban — bizony­gatta a vén hajós —, azt igazi festő készítette, nem úgy, mint a többit. Magyar volt, tenge­rész is, művész is egy sze­mélyben. Győrök Leó volt a neve. Ez a második találkozás is­mét felcsigázta kíváncsiságo­mat a regényes életű magyar kommünár iránt. Tovább ku­tattam és valahol arra az ér­dekes adatra bukkantam, hogy Győrök Leó a tengerész, a ka­tona, a festőművész, a mér­nök és nyelvtanár író is volt. Egy ifjúsági regényt írt, olyas­féle címmel: Lázadó hajósnép viszontagságai a Csöndes ten­geren. Könyve a múlt század vége felé jelent meg, mégpe­dig a szerző saját illusztrációi­val. Kutatni kezdtem utána, mert valami derengeni kez­dett emlékezetemben. A könyv címe ismerősnek tetszett. Most itt fekszik előttem a könyv, egy antikvárium rak­tárának legmélyéből került elő. Eléggé megviselt példány, belső címlapja hiányzik, táb­láján is alig lehet kibetűzni a szöveget: „Lázadó hajósnép a Csöndes tengeren. Való törté­net. Az ifjúság számára. Irta és rajzolta Győrök Leó Gy. Budapest, Kiadja az Eggen- berger-féle Könyvkereskedés”. A könyvtáblát finom metszet díszíti. Egy kecsesen megdőlt vitorlás hajó képe a tarajos hullámok fölött. Az alján a rajzoló monogramja: Gy. L. A belső illusztrációk témá­ja ugyancsak a tenger és va­lamennyi alatt jól olvasható Győrök Leó sajátkezű szignó­ja. Az éjszaka végigolvastam a könyvet és minél beljebb ju­tottam a meséjébe, annál is­merősebbé vált. Mire a végé­re értem, már tudtam, hogy zsenge gyerekkorom egyik leg­első olvasmányát juttatta ke­zembe a véletlen. Győrök Leó regényében an­nak a matrózlázadásnak a tör­ténetét dolgozta fel kellő írás- művészettel, amely száz évvel korábban hozta lázba szinte az egész világot és amely Byront The island or Christian and his comrades című költemé­nye megírására ihlette. Az tör­tént, hogy a Bounty nevű an­gol hadi szállítóhajó legénysé­ge, útban Tahitiból Nyugat- India partjai felé, föllázadt a szadista módon kegyetlenkedő William Blingh kapitány el­len, s birtokba vette a hajót. A kapitányt tizenkilenced magával egy dereglyére zsú­folva sorsára hagyták a nyílt tengeren. A fellázadt tengeré­szek a Bountyval aztán tovább hajózlak és a Pitcairn-nevű vadregényes szigeten szálltak partra. A századforduló tájékán Győrök Leó könyve nép­szerűség és olvasottság tekin­tetében szinte vetekedett De­foe Robin Crusoe-jávaL Ne­kem legalább is hét-nyolc esz­tendős koromban jobban tet­szett. Most, hogy újból végig­olvastam, nemcsak alakjait éreztem élőknek, hanem a ten­gert is, a regény igazi hősét így találkoztam harmadszor Is Győrök Leóval, aki —kis­sé módosítva, és kiegészítve Veprináz apó megállapítását — magyar volt tengerész, igazi művész, nyelvész, író és — a párizsi kommün legen­dás hírű hőse. Magyar László

Next

/
Thumbnails
Contents