Pest Megyi Hírlap, 1971. március (15. évfolyam, 51-76. szám)

1971-03-13 / 61. szám

6 V/ «M* «-» ­1971. MÁRCIUS 13., SZOMBAT Az IKARUS-program Százhúsz perc - nyolcvan év körül Pedig gyalog tesszük meg ezt a két órát a gyárban An­tal János gazdasági igazgató­val. Nem is a lábunk visz, az emlékek repítenek a 75 éves múltba és előre a következő ötéves tervbe. Az udvaron ér­nek a meghökkentő számok. Milliárdokat bíztak itt tízezer emberre, de ez csupán a dol­gok egyszerűbb, könnyebben felfogható fele. Az Ikarusban 55 percenként készül el egy busz és a gyárnak négyszáz­ötven bedolgozőüáem szállít. Négyszázötven, a piciny ktsz- től a patinás magyar és kül­földi autóiparos cégekig. In­dulásként nem rossz, fantáziát gyújtó tények, számok, neki­iramodhat a gondolat. Koope­ráció ilyen szinten, ilyen szám­ban micsoda küzdelem, vesze­kedés, siker, balsiker, tapasz­talat. Antal igazgatóval végig­járjuk a „technológiát”. Ahány csarnok, mind megannyi hdsit futballpálya. Hegesztőpisztolyok vakító fé­nyé, sziszegő, csiiliagszóró játé­ka, szerszámgépek súlyos, tompa puífogása, síró vasak visító lármája. Buszok készen, félig készen, embrionális le­mezállapotban. És emberek, mindenütt emberek, hangya­szorgalmuk nyomán életre kelnek a guruló csodák. Uhri Imre igencsak elcsodálkozna, micsoda, szellemet bocsátott ő ki akkor, 1895-ben abból a pa­lackból. Úhri 1895-ben csinálta meg kovács- és karosszóriagyártó- műhelyéw Lovas kocsival kezdték, az volt akkor a slá­ger. Húsz év múlva készült el az első magyar autóbusz, a ka­rosszériát Uhri Imre kisiparos készítette. Antal Imre betessékel egy hixusbusaba, amely az új 200- as típuscsalád egyik büszke rokona. Ez a kocsi 69-ben Niz­zában, a nemzetközi autóbusz­héten több nagydíjat nyert. Nyugodt, nemes, szép vonal, szellemes megoldású, állítható, repülőülések. Természetes nappali lény, egyéni olvasó­lámpák, légkondicionált klíma, mosdó, toilette, ruhatár, hűtő- szekrények, kényelem, bizton­ság. ítéljük neki mi is a teljes elismerés díját Kísérteties. Valamivel odébb huszan-harmincan tapogatnak egy félkész buszt, a gyárban még ma is kézzel simítják a fényezés alapozásához szüksé­ges gittet Ez ismerős munká­nak tűnne Uhri Imrének. Jó tanárok, okosan segítő kezek építették, fejlesztették közben az üzemet, míg végül természetes örököse, a munkás­ság vette birtokába jogos tu­lajdonát. 1948-ban már napi egy autóbusz girdül ki a sze­relőcsarnokokból. 51-ben a genfi nemzetközi autóbusz- szalon kiállításán az első Ikarus 30-as típusú, ön­hordozó vázas autóbuszt küldték el a híres vetél­kedőre. Fejlesztési periódusok következtek, új és új típusok váltották egymást. 1954 a si­ker éve! Sőt, a feltűnő sikeré! Megszületett az Ikarus—55 farmotoros önhordozóvázas tí­pus. Párizs, Genf, a nemzetkö­zi autószalonok közönségének és szakembereinek teljes elis­merése! Dinamikus, áramvonalas formája, korszerű karosszériája, kiváló műszaki tulajdonságai forra­dalmi változást jelentettek a magyar autóbuszgyártás törté­netében. Az Ikarus élete tele van szép emlékekkel, jubileumi ál­lomásokkal, amelyekhez ne­héz küzdelmekkel, nemegy­szer kudarcokkal teli úton jutott a gyár. És természete- ser a gyártmányok és a gyár­tás állandó fejlesztésével. 1959-ben évenként több, mint 1000 buszt exportáltak és el­készült a gyár tízezredik au­tóbusza. Nem sokkal később létrejött az Ikarus 2-es számú gyártelepe és a hírnévvel együtt rohamosan nőtt a meg­rendelések száma. Az akkori feltételek mellett képtelenek kielégíteni ezt az igényt. 1964-ben hozzáfogtak a gyár­tás és a technológia rekonst­rukciójához. Az export tető­zött, a buszok 80 százaléka már külföldre gördül. Három év múlva hatalmas összeget fektetnek be, megszületik a legkorszerűbb technika és gyártástechnológia segítségé­vel a 200-as típuscsalád. A gyár az új típuscsalád életre- hívásával azt az elképzelését váltotta valóra, hogy egész gyártmánysorozatának vala­mennyi típusát ■ minél keve­sebb karosszéria-alkotóelem­ből lehessen elkészíteni. így a hosszmérettől függetlenül mind a tizenegy járműtípus felépítményei azonosak, kis részben csak közel azonos típuselemekből készülnek. Tehát: a típusváltozattól füg­getlenül azonossá és egyszerűvé válik a karbantartás és ja­vítás, egyszerűsödik az al­katrész-készletezés. Az Ikarus évek óta készít karosszériát külföldi alvázakra, vagy hasz­nál fel saját konstrukcióhoz importált motorokat. Többek között így került sor a Kö­zel-Kelet országaiban Ika- rus-autóbuszok szállítására SARER-motorokkal és így született meg a STEYR fenék­vázra épített Ikarus luxus fel­építmény, valamint a svéd VOLVO alvázas Ikarus autó­busz is. De maradjunk a 200-as tí­puscsaládnál, annál is inkább, mert ez a típuscsalád lesz hi­vatott arra, hogy átvegye nagynevű típuselődjeinek he­lyét, ebből fogják kielégíteni a bel- és külföldi piacigénye­ket egyaránt A 200-as típus­család 8,5 métertől 18 méterig, összesen U-féle autóbuszt fog­lal magában. Kényelem, biz­tonság, jó műszaki paraméte­rek. Ismét várható a siker! Mi­re 75 éves a gyár, kész lesz a hosszútávú járműprogram és annak továbbfejlesztése, ezen belül a középtávú negyedik öt­éves terv, amely szintén erre a programra épül. A gyárban mindenkit meghallgattak, min­denki eszét, ötletét bedolgoz­ták a tervbe. A magyar forra­dalmi munkás-paraszt kor­mány a „Közúti Járműgyártás Központi Fejlesztési Program­jának továbbfejlesztése tár­gyában” határozatot hozott a IV. ötéves terv időszakára és azt kiemelt központi fejleszté­si programmá nyilvánította. Az Ikarusban értettek a szó­ból, hogyne értettek volna. Hi­szen a programsúlypont az autóbuszgyártás továbbfejlesz­tése, amely nagyságrendjével a gerincét képezi a közúti jár­műfej lesztésnek. A feladat summázva: öt év alatt 41 ezer 800 darab autó­busz gyártása és természetesen eladása hazai és külföldi ve­vőiknek. Mi szükségeltetik eh­hez? Oh, persze sok minden. Mindenekelőtt pénz, átfogó koncepció, tudományos-techni­kai felkészültség, ész, szív, piac. A pénzt az illetékesek bizto­sítják. Az okos, átfogó koncep­ció, a gyár stratégiája és tak­tikája vaskos, 100 oldalas kö­tetbe foglalva kész, belesűrítve mindaz, amit ebben a témá­ban sűríteni lehetett. A gyár­tástechnológiában pionír kuta­tás. fejlesztés, haladó technika, tudomány, a műszaki szakem­berek és a szakmunkások biz­tosításának módja, offenzív piackutatás, minden. És ben-, ne a népgazdasági, vállalati és egyéni érdek. Amikor a séta 120. percében és az Ikarus 80. évében jár­tunk, jelenítették’ Antal János­nak, hogy jönnek a franciák, a nyugatnémetek másnapra várhatók, az osztrákok tegnap jártak itt és ... És holnapután Stockholmban Ikarus buszok­kal oldják meg a városi köz­lekedést. t Mellettünk a 200-as típus­család tagjai robognak, mint ahogy szerte a világon róják az országutakat, öregbítvén a magyar járműipar, az Ikarus- gyár jó hírnevét. S. A. vezérigazgató kezdett ideges lenni. Reggel nyolc órától, mióta leült Pável Szergejevics Akunovval tárgyalni, szüntelenül azon töprengett: vajon honnan is­meri, hol találkozott ezzel az emberrel? Tény, hogy nem mostanában, az elmúlt há­rom-négy évben történt ez a találkozás, a feltörekvő emlék­képek sokkal fiatalabbnak rögzítik a szovjet kereskedel­mi ember arcképét. Vagy tévedne? Ember és ember között néha igen nagy hasonlatosság van, de nem: a hangszíne, fejének formája, az arcvonások, az egész nagy hatalmas test va­lakire emlékezteti. De kire? Talán éppen a Szovjetunió­ban találkozott vele? Megtör­ténhet, hiszen négy évig ta­nult odakint és különben is annyi Akunovhoz hasonló em­ber van, ami a külsőt illeti. A Don vidékiek pedig sokan élnek szerteszéjjel, lehet hogy Moszkvában pillantotta meg valahol, valakinek a társasá­gában. Nem is csoda, ha nem tud visszaemlékezni pontosan, jó néhány éve fejezte be ta­nulmányait. — Azt hiszem, Pável Szer­gejevics, jót tenne egy kis fe­kete — fordult a vezérigazgató a katonásan ülő kereskedelmi szakember felé.- Nem bánom — felelte Akunov —, de őszintén szól­va szívesebben innák teát. Ha nem veszi tolakodásnak, inkább teát. — Szívesen, Pável Szerge­jevics. | Gyorsan csöngetett. Az azonnal belépő, kissé molett és mindig zord vagy inkább szomorú arcú titkárnő fejbólintással vette tudomásul az utasítást, s amilyen gyor­san jött, ugyanolyan gyorsan és nesztelenül tűnt el. — Remélem, egy negyedóra múlva bebizonyítja a titkár­nőnk, hogy milyen csodálatos teát tud főzni —< mondta a vezérigazgató. — Hiába — mosolyodott el Akunov —, én már csak meg­maradok őseim italánál, per­sze a jó tea készítése nem csu­pán á tea minőségétől függ. Az edény is számít, tudja, a sza­movár... Végre egy mosoly — gondol­ta magában a vezérigazgató, megkönnyebbülten. Lassan há­rom órája tárgyalnak, és ez a kemény koponyájú, őszülő ha­jú doni konok következetes­séggel kitart álláspontja, il­letve feltételei mellett. Csák szívja a cigarettáit és jottányit sem enged a határidőből, már­pedig ez így nem fog menni. Ha megszakadnak sem tudják vállalni a négy turbina leszál­A szamovár ítását november 15-re. Nem, rre képtelenek. A doni azon- lan nem tágít, hiába érvel a :apacitással, a különböző vál­óit és szerződésben rögzített ■kötelességeikkel, azzal, hogy •gyszerűen fizikai lehetetlen- ág november 15-re leszállí- ani a négy turbinát. Nem és lem enged. Néha már kezd ülenszenveSsé válni. Az ör- lögbe is, mennyivel jobban negértették egymást a régi izletkötővel. Pedig jól jönne zz a szerződés is, december l-tői lesz bőven szabad kapa­citás a rendelések 75 száza­lékát leadják. Ha belemenne a másfél hónappal későbbi ha­láridőbe, a december végébe, ikkor a nyereség is növeked- ie. — Ha akarja vezérigazgató elvtárs — gyújtott újabb ci­garettára. Akunov —, talán folytassuk, ahol abbahagytuk. — Természetesen, Pável Szergejevics. De ahogy mond­tam, képtelenek vagyunk no­vember 15-re elkészíteni és le­szállítani a turbinákat. Egy­szerűen lehetetlen. Két határ­idős megrendelésünk van, több mint hatmilliós értékben. Visszalépni nem tudunk és őszintén szólva, nem is aka­runk. Az üzlet, az üzlet. Ké­rem, nagyon kérem, Pável Szergejevics, legyen elnéző, ez a másfél hónap nem a világ, s ha így megegyezünk, rajtunk is segít. — Furcsa logika, vezérigaz­gató elvtárs. Az előbb ön azt mondta, és igen hangsúlyozot­tan: az üzlet,. az üzlet. Nos, én is, illetve mi is ezt tart­juk. Bármennyire fájlalom — éppen az önök gyáráról ka­pott jó referenciák alapján —, mégis más vállalathoz kell forduljak. Még két hasonló profilú gyárral tudok beszél­ni, ajánlom, jól gondolja meg, hiszen ön mondta: az üzlet, az üzlet. A vezérigazgató belemarkolt a fotel bőr borításául.. Ennyi konokságot — lázadozott ma- gábaú —, mégha valami kapi­talista lenne! A régi üzletlíőtő az más volt, de hát most ez a doni üldögél vele szemben. Ri­deg és könyörtelen, talán iga­za van, elvégre a határidő ná­luk is fontos dolog, vannak esetek, amikor nem másfél hó­nap hanem két nap is jelentős veszteséget okoz. De hát nem megy, meg kell értse, úgy látszik, lőttek az üzletnek. A titkárnő ismét belépett, nesztelenül. Egyszer csak ott párolgóit előttük a tea, régi tí­pusú, ezüstös, kicsi szamovár­ban. A vezérigazgató elisme­rően nézett titkárnőjére; igen, így kell, ez a stílusos. Külön­ben is szerette ezt a tárgyat, régen, hosszú évekkel ezelőtt kapta ajándékba. — Tessék, Pável Szergeje­vics, vagy megengedi, majd én. Ó, valami baja van? A vezérigazgató nyugtalanul nézett Akunov hirtelen élénk pirosra változó arcszínét. Meg azt a szinte földöntúli mosolyt, ami elárasztotta. — Honnan került magához ez a szamovár és mikor — kér­dezte Akunov, miközben jobb- ról-balról alaposan megnézte a szamovárt. Azután felemelte, az alját vizsgálgatta, majd elé­gedett fejbólinlással visszahe­lyezte az asztalra. — Régi dolog ez, Pável Szer­gejevics. Igen régen, 16—17 éves lehettem, amikor egy szovjet katonától kaptam. — No, no, mondja csak to­vább, vezérigazgató elvtárs ... — Mondom, a felszabadulás­kor kaptam egy szovjet kato­nától, vagyis őrmestertől. Nagy, hatalmas, derék ember volt. Szergejnek hívták. A mellet­tünk levő iskolában voltak el­szállásolva. — Tüzérek, nem? — De igen Pável Szergeje­vics. Honnan tudja? — Csak folytassa... . — Szóval, ez a Szergej igen komoly, ám jószívű őrmester volt. Emlékszem rá, nagyon jól... — Talán mégsem emlékszik annyira?! — Hát ami azt illeti, némi­leg elmosódottak az emlékeim, különösen az arcok., Szergej­nek. az őrmesternek is inkább az alakjára emlékszem, ne ha­FERENCZY HANNA: Húzás után Ma morcos kedvemben vagyok, a Nagykörúton ballagok, fütyül a szél. A földön gyorslista hever, egy dühös ember dobta el, nem nyert szegény. A szél rém mérgesen suhint zsebemben árva húsz forint szomorkodik. S, hogy így van erre több az ok verset kiadni nem tudok ki tudja mért. Mert bár a Múzsa rámtaláit de versem egyse absztrahált csak csupa rim... Bár nyertem volna tízezret, vagy húszezret, vagy százezret az lenne jó! Vennék kabátot, kalapot 's ezt az egész kirakatot — az lenne szép! Elmúlna mi nden vész, hiba Ibusszal mennék Szocsiba trala-lala... De a sors mindig csak fukar s mint minden szerkesztő: cudar, üsse a kő! Hát .igy akarja Fortuna, hogy nyelné el a vén Duna a csalfa lényt! S így morcos kedvemben vagyok , a Nagykörúton ballagok, fütyül a szél... Ferenczy Hanna ragudjon, Pável Szergejevics, éppoly hatalmas, nagy szál em­ber volt, mint ön. — Doni, nem? — Igen. — Aztán mondja csak, ve­zérigazgató elvtárs, az a maga Szergeje nem sebesült meg? — Már hogyne sebesült vol­na. De hát nem értem, miért kérdezi? ... — Szóval megsebesült? — Igen. Ahogy továbbhúzó­dott a front, ők is elmentek a községből. Az iskolát rögtön kórházzá alakították át. Más­nap Szergejt viszontláttam a kórházban. — A lábán sebesült meg? Vagy a karján? — ördöge van, Pável Szer­gejevics. A lábán és a karján. is. Aknaszilánkot kapott. Rossz bőrben volt, nagy vérvesztesé­gei lehettek. — Na, és a szamovár? Akunov imét felemelte, bó­lintott és gyöngéden visszahe­lyezte az asztalra. — Ja, igen. Tehát Szergej őrmester a kórházzá átalakí­tott iskolában feküdt. Édes­anyám odajárt dolgozni a kór­ház konyhájára, sokszor én is ott ténferagtem. Szergej már lábadozott, de — kóstolja meg a teát Pável Szergejevics. Íz­lik? — Kitűnő! i — Szóval, Szergejjel akkor barátkoztunk össze. Sokszor vittem neki tejet. Tudja, volt tehenünk és ő nagyon szerette a tejet. A többi sebesült in­kább a bor után vágyott, de Szergej... — Barátságtalan fickó lehe­tett! — Nem! Csak komoly. Sok­szor megsimogatta a .fejem, ak­kora keze volt, mint önnek, Pável Szergejevics, már meg­bocsásson. 1 — Nincs mit, csak folytassa. Érdekel a szamovár sorsa. — Nos, amikor Szergej meg­gyógyult és elbocsátották a kórházból, nos, akkor ajándé­kozta nekem ezt' a SZáMgÍ>á‘rt. En pedig mégőriztem. Magam­mal vittem, a kollégiumba,- a pesti szállásomra, amikor egyetemre jártam. Sőt, Moszk­vába is. Olyan tabuféle lett, most pedig, éppen négy éve, hogy bekerült a vezérigazgatói szobába. — Szép történet — mondta Akunov. Felállt, néhány lé­pést tett a hatalmas fogadó­szobában, majd merően a ve­zérigazgatóra nézve elmoso­lyodott: — Szóval, hogy is állunk az­zal a határidővel, vezérigaz­gató elvtárs? — Sajnos, csak azt tudom mondani, amit eddig. Pedig őszintén szólva, decemberre nagyon jól jött volna ez a megrendelés. — Gondolkozzon^ kérem, azaz várjon, most jut eszembe; va­lamit tudok engedni én is, mondjuk, egy jó hónapot. Ha december 20-ra le tudják gyár­tani és 25-re leszállítani, ak­kor ... — Ez komoly, Pável Szerge­jevics? — En mindig komolyan szoktam viselkedni és beszél­ni. Különben önnek ezt tud­nia kell... — Hogyne, hogyne, Pável Szergejevics. Négy óra alatt kétszer mosolyodéit el, szóval, bocsánat, csupán egy telefont, azonnal jövök ... Néhány perc múlva, amikor a vezérigazgató visszajött, Akunovot már ismét az asz­tal mellett találta, kezében a szamovárral. — Rendben van a határ­idő? — Igen, Pável Szergejevics. Es hadd mondjam meg; őszin­tén örülök és köszönöm az új határidőt. Végeredményben önnek köszönhetjük, nem? — A, dehogy. Annak, hogy eszembe jutott: most én en­gedtem, legközelebb önök se­gítenek nekünk, ha sürgős szükségünk lesz más gyárt­mányokra. Ezt mondta Akunov, de mást gondolt, csak hidd, régi bará- tocskám, amit mondok, az igazság azonban más: a sza­mováromnak köszönhetitek. Holdi János ötvenöt percenként gördül ki egy kész busz. KS-foto

Next

/
Thumbnails
Contents