Pest Megyi Hírlap, 1971. február (15. évfolyam, 27-50. szám)

1971-02-10 / 34. szám

6 :X^i*lüP 1971. FEBRUAR 10., SZERDA Abonyi gyűrűgyártók Törzsgá rda tagok lehetnek Nem élizereket, kezek dí­szét készítik az abonyi gyűrű- gyártók: ezek a gyűrűk a be­törtes, konzerves üvegeken „ékeskednek” — helyesebben azoknak a légmentes elzárását biztosítják. Hihetetlenül sokra van szükség ebből a fémko­rongból és karikából, egy-egy szezonban. Az abonyi gyűrű­gyártók, akik a Nagykőrösi Konzervgyár előkészítő tele­pén serénykednek, tavaly 45 millió zárógyűrűt készítettek. Az előrejelzések szerint a kon­zervipar ebben az évben még többet igényel ebből a nélkü­lözhetetlen üvegzárból. Abony- ban erre a munkára szívesen alkalmaznak még lányokat, asszohyokat. A gyűrűgyártók alapórabére 6 forint 50 fil­lér — de az ott dolgozók mondták, ezen felül is vannak kategóriák. Kinek-kinek ügyességétől függ a keresete. Az előkészítő telepen az új munkások jelentkezésével a törzsgárdát akarják gyarapíta­ni. * Úszó kavicsbánya ötven folyami kavicsuszály készül a Magyar Hajó és Da­rugyárban. A speciális rendel­tetésű vízijárművek sorozat- gyártása szerves részét alkot­ja anniaik a lakásépítő prog­ramnak, amely, házgyári ter­mékekre alapoz. A házgyárak egyik nélkülözhetetlen alap­anyagát, a folyami kavicsot ezekkel a jól felszerelt uszá­lyokkal hozzák felszínre és juttatják rendeltetési helyére. A 300 tonnás kavicsuszályokr ból a Folyamszabályozó és Kavicskotró Vállalat megren­delésére eddig már 40-et ké­szítettek eL Titkok és miértek nyomában Kérdőjelek a monori járás kulturális életében Szinte naponta adunk hírt monori oldalunkon a gyömrői művelődési ház eseményeiről: ifjúsági klub, társadalmi mun­ka, fotoséta, amatőr filmklub, Mensáros-est, Ómega-hang­verseny, ötórai tea, irodalmi színpad, zeneoktatás, ismeret- terjesztő előadások és még hosszan sorolhatnám tovább... A közelmúltban egy újság­cikkben tápiószecsői fiatalok véleményét olvastam: az az igazi, ha a gyömrői Kamarás­együttes játszik... Néhány éve Nagykátán egy könnyűzenei vetélkedőn vettem részt. Az első díjat egy gyömrői zenekar hozta el... A televízióban gyömrői kislány énekel... Le­gyen bármilyen megyei vagy járási bemutató, a gyömrői né­pi táncegyüttes a legjobbak között... hamarosan újjáéled egy felnőtt színjátszó csoport... öregek, fiatalok, munkások, parasztok, értelmiségeiek meg­találják — ha akarják — Gyomrán az érdeklődésüknek megfelelő szórakozási, művelődési lehe­tőséget. Mi ennek a titka? Az elmúlt hetekben többször is meglátogattam a művelődé­si házat. A délutánok estébe nyúltak. Mit láttam? Mindenekelőtt az' elsőt és legfontosabbat: helyiségeket. Nyilvánvalónak tűnik, hát per­sze, hogy helyiségeket! Holott ez egyáltalán nem természetes. Azokban a községekben, ahol csak egy nagy terem van, ott aligha lehet a mai igényeknek megfelelő kulturális életet te­remteni. Gyömrőn van egy nagy terem, egy kis terem, egy kis teremnek is megfelelő presszórész, két helyiségből ál­ló ifjúsági klub, hely a zene­oktatásnak ... Lehetne több is, de ekkora helyen lehet már mit tenni. Sürgős belépésre keresünk: villanyszerelőket szerszámkészítőket szerkezeti és géplakatosokat műszerészeket forgácsoló és sajtoló gépmunkásokat női és férfi segédmunkásokat takarítónőket Fővárosi Gázfcésziiléfegyártó Vállalat Budapest XIII., Révész utca 27/31. A ZONNALI BELÉPÉSSEL FELVESZÜNK kőműves, ács, asztalos, könnyűgépkezelő, vasbetonszerelő, villanyszerelő, tetőfedő, bádogos, víz-fűtésszerelő, festő, lakatos, diszműbádogos, parkettás, szak-, betanított és segédmunkásokat (16. évet betöltött fiúkat is), rakodókat, Panther autódaru-kezelőt, dózer- (D-159-B) vezetőt, gépkocsiszerelőt, építőgép-szerelő, tehergépkocsi- és dömpervezetőket, raktári segédmunkásokat, éjjeliőröket, takarítónőket. jelentkezni lehet: Budapest IX., Viola utca 45. sz. alatt a „PROSPERITÁS" KTSZ munkaügyi osztályán. A nagy terem élet nélkül ba­rátságtalan, kopott, ugyan­olyan, mint amilyenek minde­nütt az ilyen nagy teamek. Már sokksl szebbnek láttam egy másik alkalommal. Pingpongasztalok álltak — három — keresztben, s jöttek szinte megállás nélkül a fiata­lok a meghirdetett asztalite­nisz-bajnokságra. Sokan jöt­tek. Mondjam azt, hogy hú­szán? Valamennyivel több vagy kevesebb? Csak az tudja igazán, hogy milyen nagy szám ez egy hétköznap este, aki ha­sonló célokért másutt tárado­zik. — Olyanokat is látok itt — mondta az igazgató —, akiket azelőtt még sohasem láttam a művelődési házban (!). A zeneteremben folyt a ze­neoktatás. Okos szemű kislány hajolt a zongora billentyűi fö­lé. Aztán gyülekeztek a népi táncosok. — Naptárt lehetne hozzájuk igazítani, olyan pontosan jön­nek a szokásos napokon. Persze, ehhez kell egy értő, lelkes, tehetséges oktató. Gyömrőn van, Fehér József. Másutt nincs? Tíz, tizenöt év- vel ezelőtt annyian voltak! Hova lettek? Élnek, csak meg kellene őket keresni. A kultúrházi presszókkal sok baj van. Kocsmák, mond­ják sokan. Én Gyömrőn nem ezt tapasztaltam. A presszót presszónak láttam Gyömrőn, ahová le lehet ülni, ahol is­merősökkel lehet találkozni, meg lehet beszélni dolgokat, egy kávé, egy üveg sör, há­rom cent konyak mellett. Presszók a művelődési házak­ban szinte mindenütt vannak, a fővárosban is, s a legtöbb helyen nem kocsmák. Minden a presszó vezetőjén, a művelő­dési ház igazgatóján, a kiala­kult, kialakított szokásokon múlik. A légkörön. Ezt kell megcsinálni. Hogy hogyan? Azt nem tudom. Meg kell kér­dezni például a gyömrőiektől. Az irodában az amatőr film­klub tanácskozott. Az ifjúsági klubban gyülekeztek a fiata­lok. A pingpongozok meccs­szünetekben beültek diskuráí- ni a klubba, a klubosok — akinek kedve szottyant — megnézték a pingpongozókat; akit a táncpróba érdekelt, oda ment, nem zártkörű a filmklub sem. aztán a szom­szédban, az épületben ott van a könyvtár... Az egész műve­lődési ház a rendelkezésükre állt azoknak, akik oda betér­tek, és ez a lényeg. Mi tehát a titka a gazdag gyömrői kulturális életnek? Nincs egy titok. Titkok .van­nak. S azok sem titkok. » A fentieken túl ilyen „tit­kok” például: a nagyközségi tanács mindenben támogatja az intézményt. Pénzzel is, a le­hetőségeken belül maximáli­san. De! — s ezt nem árt min­den községben meghallgatni — az egyik estén a tanácstit­kárt is ott láttam a művelő­dési házban! S ez, hogy egy- égy vezető ellátogat a rendez­vényekre — mint mondják — nem is ritkaság. Gyömrőn. És másutt? További „titkok”: egy benn­szülött, szakértelemmel és hi­vatásból dolgozó igazgató. Az a tény, hogy a községben úgy­szólván mindenkit ismer. Te­kintélye van, bizalommal van­nak hozzá. Aztán: a művelő­dési házat, ha kell, léccel, üveggel, szakemberrel, asztal­lal, szervezéssel s még pénzzel is támogató termelőszövetkezetek, vállala­tok, üzemek. S a „titokból” bi­zonyára még sok kimaradt. Nem értem, hogy miért nem lehet hasonlókat s mindezt el­mondani minden községről!? Mert, hogy a monori járás sok községében más a helyzet, az biztos. Soroljam a községeket? Deregán‘Gábor Tápkísérleti baromfitelep A Fejér megyei Gabon.afel- vásárló és Feldolgozó Vállalat több éve foglalkozik különféle állattápok előállításával. Nagy jelentőségű munkájukat már eddig is több, jól bevált tápfé­leség dicséri, melyet az ország mezőgazdasági nagyüzemei eredménnyel alkalmaznak, A további fejlesztést kívánja se­gíteni az a nemrég létreho­zott kísérleti biológiai telep, ahol kockázatmentesen tudnak a kutatók meggyőződni egy- egy új készítmény hatékonysá­gáról. „Mini baromfitelepü­kön” jelenleg ezer darab szár­nyas nevelkedik különféle tá­pokon. A TATABÁNYAI SZÉNBÁNYÁK FEL VESSZ 14—17 éves, az általános iskola 8. osztályát végzett fiúkat vájár szakmunkástanulónak. A képzési idő: 3 év. A tanulók kollégiumi elhelyezést, teljes ellátást és a tanulmányi eredménytől függően ösztöndíjat kapnak. A harmadik évben már a teljesítménybérezés is lehetséges. A tanulmány! ösztöndíjon és a teljesítménybéren felül a vállalat havi 250 rt társadalmi ösztöndíjat fizet. A fenti feltételekkel építőipari tanulókat is felveszünk. Jelentkezni lehet a Tatabányai Szénbányák Személyzeti és Oktatási Osztályán, Tatabánya I., Vértanúk tere 1. M ár vagy huszadszor ismételte. „Érti, Létra, amit mondtam? Egy métert se fölöslegesen. Körülnéz, s jön vissza. Értve?” Az egyetlen ember, aki az idegeimre tud menni. Rendes, az isten is munkavezetőnek teremtette, de ilyenkor, le­merülés előtt olyan ideges, mintha az ötta- lálatos lottószelvényét éppen most vesztette volna el. Már a sisakot emelték, hogy össze­csavarozzák a ruhával, de Tatus — mert közöttünk mindenkit csak ,a becenevén hív­nak —, újból ra akarta kezdeni. „Létra ...” Nem állhattam már, rászóltam: — Tatus, hagyjon már, a mindenségit neki, megbolon- dítja az embert! Még csak ez kellett. Az öreg rögtön nekem esett: — Ideges vagy? Ne menj le, szó sem lehet róla, hogy lemenj, ha ideges vagy! Elnevettem magam. Hát mi mást te­hetnék? Hónapok, évek óta mindig ez a cir­kusz. Persze, csak merüléskor, dehát van, hogy napjában hatszor, hétszer is eltűnik a vízben az ember. Dagadt, Tojás, Manó és én, a négy búvár, a hajón a kiszolgálók, s mindenki fö­lött Tatus. Nem rossz kompánia, ha itt. kel­lene hagyni, inkább nem jönne föl a víz alólM az ember, azt becs'szófa rriondom, de ilyen­kor mindenki a terhére van. Tatus a kibír­hatatlan aggodalmával. Dagadt, aki a hasát sütteti a nappal, elterülve a fedélzeten, s köz­ben rajtam, meg Tatuson röhög. Igaz, amikor vele csinálja a cirkuszt az öreg, akkor meg én asszisztálok vigyorogva. A kiszolgálók, akik a ruhát adják föl, a sisakot csavarozzák, a vezetékeket igazgatják. Esetlen ebben a dög ruhában az ember, az ólomtalpú csizma na­gyokat csattan a' fedélzet padlóján, s csak akkor jó, amikor a víz elfed mindent. Lent más. A magam ura vagyok. Nincs Tatus, nincs megismételt próba a légvezetékkel, nincs ká­romkodás. Csönd van. Teljes csönd. Csak a kieregetett levegő gurgulázik fölfelé, de an­nak hangját sem hallom. Látom csak az apró, fénylő gömböket Amikor a kotrók kanalából kikerült a rozs­dától kivirágzott gránát — repeszgránát volt, a németek használtak ilyet fogatait lövegekhez — az előírás szerint azonnal leálltak. Kibó- lyázták a helyet, s sürgősen elúszkáltak on­nan. Legalább egy éve nem volt már ilyen munkánk, s amikor kijöttünk, Tojás szó nél­kül készülni kezdett. Nincs erre előírás, de magunk között — sajátos törvényeket alkot­tunk magunknak — a szemét munkát min­dig a vakvéletlenre bíztuk. Tojást tehát lein­tettük. Igaz, ő lenne a soros a merülésben, dehát ez más. Senki nem tudja, mi van oda­lent. Lehet, hogy nulla, a kotró egy, véletlen odapottyant morgót hozott fel — mert ezeket a robbanó dögöket magunk között ilyen ked­ves névre kereszteltük —, de az is lehet, hogy borítva a mederalj velük. Tatus ismeri a magunk törvényeit, már nyújtotta is a négy gyufaszálat, közte az egyetlen rövidet. Én húz­tam, én magyek. A többieknek persze ilyen­kor talán még rosszabb. Egyedül Dagadt a kivétel. Hányja le magáról a ruhát, s megy a napra. Nem komplett, más már szénné égett volna a helyében, ö meg hever a napon, s még veríték se üt ki rajta. Manó a tarta­lékom, Tojás meg biztos olvas, azzal etet bennünket, hogy megírja a búvárkodás törté­netét.. Valamit csinál, mert tényleg ilyen könyvekkel van mindig tele, s firkál is, jegy­zetel, ahogy ő mondja. Még az sem veszi ked­vét, hogy azzal húzzuk: sok könyvből akar csinálni egyet. Ügy tesznek, mintha nem is törődnének az emberrel, de tudom, mert ma­gam is mindig így érzem, hogy ilyenkor ide­gesebbek, mint az, aki odalent van. Szinte együtt léptek vele, együtt emelem a vezeté­ket, nehogy beleakadjon valamibe, együtt bá­mulok a sisak arcrészén át, s együtt nézem, ahogy fölszálláskor a sötéten piszkos víz vi­lágosodni kezd, először szürkés-sárga, majd fénylő zöld lesz, ahogy közelebb jut a fel­színhez az ember. Ez a zöld semmi máshoz n?m hasonlítható Ilyen zöld nincsen a fákon, nem ilyen zöld a gyep; semminek nem sike­rül leutánoznia ezt a zöldet. Ez a zöld ég, a víz zöldje. A mienk. Végre, eresztenek. Tatus »— soha nem hagy­ja ki — rákoppint a sisak tetejére. Mit jelent? ZÖLD EG Amit hozzágondolok. Drukkol értem, jó utat, vigyázz szaki odalent... Manó a sisak nélküli teljes öltözetben ül a fedélzeten, ahogy a tar­taléknak kell. Bármi történik, utánam jöhes­sen. Szerencsére, már évek óta nem volt szük­ség a tartalékra. Manó most mosolyog. Ren­des tag, két kislánya, van, a fényképüket még merüléskor is viszi magával. A felesége diszk­réten lelépett egy turista úton, negyedik éve Manó mamája gondozza a két gyereket, de Manó nem nősült meg. „Nem lesz mostohá­juk” — ezt mondta egyszer, s tartja a szavát. Igaz, közöttünk nincsenek linkek. Valahogy kimondatlan törvény nálunk, hogy minden szó az, amit jelent. Persze, amikor komolyról be­szélünk. Munkáról. Mert a cukkolás az más. Ott mindent lehet.. Valahol legalább kiadjuk magunkból a megszokhatatlan idegfeszültsé­get. A fedélzetiek engedik a köteleket, a lég­vezetéket. A fejem még kint. Látom, vagy haVhétszáz méternyire a kikötött kotró vastornyát. Melegük lehetett egy pillanatra, amikor a morgót meglát­ták. El is hiszem. Nem kellemes a tudat, hogy a következő másodpercben már a levegőben lehetnek. Mert ki tudja, mit hoz fölfelé a másik kanál, s az utána levő? Néhányan sze­rettek volna följönni a hajóra, de Tatus le­parancsolta őket. „Itt csak a szabályzatban előírt szeinélyzet lehet.” Tatus kívülről fújja az összes szabályokat, amik csak vízen, víz alatt érvényesek. Mondják, volt, amikor feje­seket is lezavart a fedélzetről. „Nem mutat­vány ez, kérem.” Ezt mondta volna. Jól van, csönd van. Víz, csak víz, semmi más. A merülés lassú — ahogy a fölszállás is —, szakaszos, ráér gondolkozni az ember. Mire gondol ilyenkor — ezt kérdezgette az a riporter, aki múltkor eljött hozzánk. Mire? Megmondom, zavarba hozott a kérdéssel. Tényleg, mire szoktam gondolni ilyenkor? Föl­szálláskor semmi másra, csak arra, hogy oda­ránt legyek. Vegyék le a sisakot, a ruhát, s közvetlenül szívhassam be a levegőt. De ilyenkor? Arra, hogy mi vár odalent, mit hogyan csináljak, mire vigyázzak. Persze, nemcsak ilyesmikre. Múltkor például — min­den ok nélkül — apám jutott az eszembe, az öregem, aki nagy pecás volt, de soha nem látott annyi halat, mint sokszor én, azzal a különbséggel, hogy ő égy gilisztával csalogat­ta őket, én meg közéjük megyek. Nevetséges, amikor a hal rám bámul a kiguvadt szemé­vel, én meg vissza rá. Mit tarthat rólam? Valami francos nagy halnak néz? Jó, tudom, hogy nem képesek gondolkozni, dehát azért valamit csak vélnek a körülöttük levő dol­gokról ... ? A csizmám talpa megáll. A vastag ólmon át is érezni, milyen fura, foszlóan semmi a meder. Fölnézek, csak szürkés derengés lát­szik, piszkos a víz, a fene enné meg, egyre piszkosabb. A szemem lassan megszokja a homályt; s ahogy magamban mondogatni szoktam, újrá látni kezd. Ez megint különös dolog. Merüléskor úgy hiszi az ember, hogy belesuhan a vaksötétbe, ahol csak tapogatni lehet, s lám, néhány pillanat elég, már lát a szemével. Mit? Először a szokott dolgokat veszi észre. Az iszap ráncait, amint a viz gyűri, formálja, elsimítja, s újra föltornyoz­za. Harcsa vág el a lábam mellett, iszaphalak után kutat. Kagylók, inkább csak sejteni le­het, mint látjii, úgy összeolvadnak a meder­rel. No, végre. Látom a kotró kanalainak mély marásait. Jókorát harap, ezen még most is csodálkozom mindig. Megrántom a kötelet, hogy a kibólyázott helynél vagyok-é? Jön fentről a válasz, igeii. Akkor nem árt lépés előtt körülnézni, igaz Tatus? Rossz hecc len­ne rá talpa) ni egy morgóra, mi, Tatus? Vizs­gálat, rendőrség, jegyzők íny vek, merülési ti­lalom s így tovább. No, meg egy halott, akit még eltemetni sem tudnátok, hiszen néhány kábelvég, kötéldarab, ruhafoszlány célozná csak meg a zöld eget. Mondanátok: szegény Létra, jó srác volt, kár érte? Mészáros Ottó

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents