Pest Megyi Hírlap, 1971. január (15. évfolyam, 1-26. szám)
1971-01-29 / 24. szám
«ST lltcvi» 19*1. JANUÄR 29., PÉNTEK Tél a Mátrában A dermec^ző bükkok csupasz ágai remegve hajlonga- nak a metsző szélben. A karcsú zöld fenyőket óriás hósubák takarják el, csak néhol villan elő üde friss színük és barna tobozuk, amelyből éhes madárkák csipkednek sovány eleséget. Mindenütt hót mindenütt fenséges csend. Messzire hallatszik a legkisebb zaj, és oly kellemesnek tűnik, mintha csilingelő szánkó száguldaná a hegyeket, völgyeket. Ismerős a tejszínű táj, amely fent a horizonton találkozik az éggel s szinte egybeolvad. Látásom elvész a mesz- szeségben és gondolataim meg- rávednek. Emlékek gyülekezÜRH-VAL ESTI KÖDBEN Merre van Monori-erdő — Lányok az éjszakában Hová lelt a pénz? Szombat este 7 óra van. Már ereszkedik a. köd, nehéz a gépkocsit, a járművet vezetni. Kék-fehér URH-s Volgánk körútra indul. Utunk első állomása az üllői cukrászda. A zene úgy szól, mintha lakodalom volna. A vendégsereg vegyes, fiatalok, idősek. .A vezetőnő és a felszolgálók gyorsan dolgoznak. Eddig nem volt semmi rend. bontás — mondják —, aki nem viselkedik rendesen, azt kitesszük. Vecsésre igyekszünk. Sűrű a köd, 5—10 méternél tovább nem lehet ellátni, mégis néhány autó 80—90 kilométeres sebességgel suhan szembe ye- lünk. * Vecsés, Magdi presszó. A nagyterem zsúfoltságig telt, a zenekar egy angol számot játszik. Jó a hangulat, rendes a társaság. A vezető, Frühwirt László volt labdarúgó, ért a vendégek nyelvén. Nemrég nyílt a Kulacs bisztró. Viszonylag. kevesen vannak. Suha Gyula a dobon, fia zongorán játszik. Most nem táncol senki. Egy ittas férfi közeledik fa pulthoz, de szomjasan távozik. Sarokház, Halásztanya — Vecsésen ezen az estén mindenütt csend van. Gépkocsinkkal a 4-esen Pilis irányába hajtunk. Már elhagyjuk Monort, amikor egy férfi tántorogva, tétova léptekkel közeledik az út közepén. Fékezünk. — Hová, hová? — Monori-erdőre. — De hiszen az a másik irányban van ... — Én azt hittem, jófelé megyek. Itt voltam a Rétesben — mondja dadogva. Kiskabát van rajta, didereg. Kérjük a személyi igazolványát, nincs. Beültetjük, majd Monoron. meglátjuk, ki ez az ember... Pilis, vasúti váróterem. Telt ház. A sarokban, a kályha mellett egy .öregasszony sír. Azt mondják, nincs senkije, lakása sincs, itt alszik mindennap. Ahogy közelebb Jepünk, látjuk, arca, keze, ruhája csupa korom. Hangosan felsír. — Bekentek, ezek a nagy- hajúak — kiabálja. Igazoltatás. A fiatalok zöme még nincs 16 éves. Két lány van a társaságban, az egyik albertirsaí, ő 16, a másik pilisi, ő 15 éves. A fiatalembert mély álmából zavarjuk fel. — Mit akarnak! — A személyi igazolványt. Megnézzük, Gombán lakik, alig néhány hónapja szabadult, verekedésért ült 20 hónapot. • A többiek csendben vannak. Legtöbbjük monori. A legjobb esetben is hajnali 4 óra lesz, mire hazaérnek. Vajon nyugodt a szülők álma? Nem érdekli őket, hogy gyerekük merre jár, és esetleg mit csinál? A fiatalkorúak neve bekerül a noteszba. Megyünk tovább, irány Monor. A Vigadó záróra előtt. Bizony, sok az illuminált vendég a söntésben. A járási rendőrkapitányságon az ügyeletes főtörzsőrmesternek átadjuk az útközben felvett alkalmi utast. Kiderül róla, hogy Cs. K-nak hívják, többszörösen bűnt teft előéletű, ideiglenes lakása Monori-er- dőn van. Személyi igazolványát saját bevallása szerint már hónapokkal előbb elvesztette. Ezt elfelejtette jelenteni a rendőrségen ... Dolgozni, úgy tűnik — nem szeret, tavaly volt utoljára munkahelye. Nem tudni, hol járt ezen az estén. Majd reggel, ha kijózanodik ... Telefon berreg. A munkásőrség ügyeletese jelentkezik, egy férfi szaladt hozzájuk a Vigadóból. Azt mondja, eljoo- tak tőle 7500 forintot. Az állomás ' felé igyekezett — mondták a telefonba. Irány ittána. Elérjük. Gér József Ingyenes művezetői tanfolyamét tartunk ÉPÍTŐIPAR! SZAKMUNKÁSOK RÉSZÉRE (kőműves, ács, állványozó, épületasztalos, hő- és hangszigetelő) jelentkezés: Budapest XI., Dombóvári út 19. 43. sz. ÁÉV Szakoktatási Csoport A tanfolyam 1971. február 15-én indul. Jelentkezhetnek az általános iskola 8. osztályát elvégzett és 5 éves szakmunkásbizonyitvánnyal rendelkezők, 45 éves korig. nek, régi ismerősként- sorakoznak elém. Mert nekem itt minden ismerős. Ismerős a csend, a jókedvűen csilingelő hangok, az utak, a fák, a hóf.dte hzgyek, a lábam alatt nyikorgó hófor- gácsck mind, mind idézői emlékeimnek. Olyan ez a vidék, mint egy tartalmas regény, amit ha negyedszer olvasunk, akkor is mindig újat fedezünk fel benne; szórakoztat, gyönyörködtet. Nehéz lenne az egész Mátrát bebarangolni, ezért maradjunk a hegység szívében, Mátraházán, ahol megfigyelhetjük az egész vidék vérkeringését, lüktetését. Itt van az autóbuszjáratok gócpontja. Amíg az Ikarusok felkúsznak a havas szerpentineken, a benne ülők tágranyílt szemekkel fürkészik a táj szépségeit. Azután a végállomásnál elkezdődik a pakolás.. Ródlik zörögnek, sí écek czattognak. Az élmá*iy izgalmától hevített csevegés jelzi, hogy megérkezett a pesti járat. No, de kik szállnak ki az autóbuszból? Nemcsak sportolók, hanem az ország minden tájáról jövő, üdülésre vágyó emberek. Közöttük feltűnően sok a parasztember. Ilyenkor télen ők is jobban tudnak időt szakítani, hogy felfrissüljenek. De jönnek munkások, tisztviselők, mérnökök, postások, vasutasok is sokan. Az egyik bácsikát alaposabban megfigyeltem.* Baranyából jött, fekete, kemény szárú csizmában, pödrött bajusszal. Amikor kilépett az autóbuszból, körüljáratta szemét, ameddig csak el lehet látni, aztán félhangosan megjegyezte önmagának: na, jól van! Olyan volt ez a jelenet, mint amikor a .gazdaember végignéz portáján és mindent rendben talál. Aztán a bácsíka megfogta bőröndjét és elindult a Béke üdülő felé. Egészen addig kísértem szememmel, amíg el nem takarta előlem egy havas, bozontos fenyő. A Napsugár üdülő előtt vidám hócsatának'lehetünk részvevői. Két idősebb ember kezdte. Orvul megdobálták a lányokat, de azok sem voltak restek viszonozni, aztán lassan az egész üdülő bekapcsolódott ebbe a vidám küzdelembe. Pár perc alatt kipirultak az arcok a csfípős hidegtől. Tovább indulunk. Hazánk „teteje”,' Kékes felé. Vigyázni kell a déli sípályán, mert egy- re-másra bukkannak elő, és a szél sebességével surrannak el mellettünk a sízők. Ez az ő téli birodalmuk. Bár a versenyzők inkább az északi pályát választják, ami Párád felé vezet. Az meredekebb, veszélyesebb, s akik jól tudják kezelni a síléceket, azok inkább ott siklatnak le. Amíg felér az ember gyalogosan erre a 1014 méteres csúcsra, bizony alaposan megizzad. Itt fent jólesik egy pohár forralt bor. Jellegzetes látvány mindenütt: fiuk és lányok kenik, dörzsölik, vaxolják a sí- léceket. — Nagyszerű síidő van! — mondogatják egymásnak a fiatalok. Érdemes figyel ni őket. Felcsatolják a léceket és egymást biztogatják 3.Z indulásra. Azonnal észrevesszük, hogy ők még kezdőit. Próbálgatják a mozdulatokat, mint tánciskolában az első lépéseket. Aztán ki-lti biztosan, vagy bizonytalanul nekimerészkedik a lejtőnek. Jókat mulatnak azon, hogy a cimbora nagyokat esik, s úgy tápász- kodik fel, akár egy mozgó hóember. Az ilyen látványosságoknak mindig altadnak nézői. Ezek közül szeretném bemutatni az úgynevezett „álaJpinistákat”. Hogy kik ezek? Vidám emberek, csak feltűnően turistának öltöznek. Nagy, mhéz szög is bakancsokban, hátukon hátizsákkal közlekednek? Autóbuszon! Mátraházán felülnek a kékesi buszra, aztán Kékesen az Utasellátóban egy pár virsli után megisznak két-három nagyfröccsöt és a következő járattal visszamennek Mátraházára. Persze, belelépkednek térdig a hóba, hogy igazi turista kinézetük legyen. Aztán szép, tréfás történetekben mesélik el élményeiket arról, milyen nehé,z volt megmászni a 900 méteres Saskőt és milyen nehéz volt a menekülés az elől a hatalmas vadkan elől, amelyik az erdő rengetegében üldözőbe /"vette őket. Ezekbe az elbeszélésekbe a hallgatók bele-beletüsszente- nek, akárcsak Háry diákja.) De azért szórakozásnak kitűnő, amikor hamuszürkévé változik a világosság és lassan, észrevétlenül sötét terítő hajlik a Mátrára. Mert este elcsendesül a havas tájon messzire hallatszó, csilingelő nevetés. De a sötétség nem rekeszti el az életet. Az üdülőkben viharos kártya- és sakkcsatákban folytatódik a nappali vidámság. A Sport bárjában megszólal a tánczene. Nincsenek olyan fáradt lábak, amelyek ennek ellenállnának. S mire eljár az idő, kd'emes fáradtsággal térnek nyugovóra mindany- nyian: a csizmás baranyai parasztbácsi, aki talán életében először jár ilyen helyen, a szegedi fonólányok, akik piros arccal hógolyóztak és a többiek. Kialszanak a villanyok. A fák elsusogják a hegy ősi dalát, s ezzel ringatják álomba a szendergőket. Aztán magára marad a természet. Friss hóban fürdik meg a táj. A fenyőfák is kifoltozzák szakadt fehér ruhájukat, hogy holnap még nagyobb örömmel költözhessen közébük az élet. Vincze György Órák A MOM dunaújvárosi gyárában a tervek szerint az idén az 1970-es évhez viszonyítva mintegy tíz százalékkal fokozzák a termelést. összesen háromnegyed millió ébresztőórát gyártanak, s többségét exportálják. Képünkön: Negyvenféle ébresztőóra a vitrinben. * Rügymetszéssel, haj tatással ellenőrzik a Duna—Tisza közi szőlők állapotát. A Szőlészeti és Borászati Kutató Intézet alföldi telepein — a mathiászi, a lakiteleki, és a miklóstelepi intézetekben — megkezdték a vesszők gyűjtését. Fajtánként 100—200 rügyet tanulmányoznak a kutatók. Az eddigi tapasztalatok szerint sok az életképtelen rügy. s nagy gondot kell fordítani a tavaszi termőremetszés- re. Az ültetvények az elmúlt év kedvezőtlen időjárását síny- lik. A peronószpóra fertőzés érezteti hatását, ezenkívül a kora őszi fagyok miatt nem ért be a szőlő vessző. A kutatóintézetekben faj iánként megállapítják majd a várható rügykárt, ezt megelőzően azonban a nagygazdaságokban már az előmetszésnél — amit több helyen megkezdték — úgy kell irányítani az ollót, hogy lehetőleg az egészséges rügyek maradjanak meg a tavaszi termőhajtások válogatásához. A kutatók a szőlőtermelő gazdaságoknak is javasolják a metszés előtti rügyellenőrzéseket. A most lemetszett vesszők vízberakva, meleg helyen gyorsan kipattannak, s ebből következtetni lehet a rügy élet- képességére. A kutató intézetekben hajtással a várható fürtképződést is megállapítják majd. Az idei szőlőtermésre veszélyt jelenthet a mostani enyhe Idő is. A hótakaró nélkül maradt vesszők még el- fagvhatnak, s a bucka alatt telelő rügyek p~dig a korai melegtől befülledhetnek. A gyári lakótelepen nem Is emlegették másként őket, csak így: a trió. Még az elmúlt nyáron kezdődött ez a nagy barátság — a vár melletti strandon ismerkedtek össze, Sanyi labdája Péter fejének repült — s tart a mai napig, a jelek szerint tartani is fog az idők végtelenjéig. Péter, a legnagyobb, a szakiparit végzett esztergályos, s á gépüzemben dolgozik. Jó fejnek tartják. Az öccse, Kálmán, a negyedik gimit taposta, lelkesen és hősiesen birkózik az egyenletekkel, kis szerencsével még koptathatja az egyetem padját is. A trió harmadik tagja Sanyi, harmadéves lakatos ipari tanuló. Hosszú és szeplős fiú, akkora fülekkel, hogy... De minek erről beszélni. Elég ha úgy szólítjuk: Füles. Éz a ragadvány még a suliban kapaszkodott rá, s úgy látszik nem is válik le róla, talán a felesége szintén így szólítja majd: Füleske. Persze, a két nagy fül vagy Péter és Kálmán tömzsisége, pisze orruk mit sem jelent a hű barátkozásban, mert a kamasz és kezdődő férfikorban menetelő fiúkat összekötötte az is, hogy a két testvérnek csu-« pán édesanyja, míg Sanyinak csupán édesapja volt. — Remek lány a mutter — mondták egyszer Péterek, mire Sanyi nagyot sóhajtva válaszolt. — Jó nektek, nekem csak a fater van! — Mi az, hogy „csak”? — tüzelt Kálmán. — Ahogy ismerjük, szintén jó fej. Bár nekünk lenne ilyen apánk. A mozi előtt ácsorogva beszélgettek, s bele- bele sziszegtek egy-egy feszesmellű kislány fülébe. Fél órájuk volt még az előadás kezdetéig, s miután Péter rendelkezett némi tőkével, javasolta: igyanak egy kávét. Talán ennek a kávénak köszönhető, hogy a presszó asztalánál Sanyiból egy isteni szikra pattant elő, ami először ugyan fantasztikus tervnek látszott, ám végül is megtelepedett és meleg otthonra lelt mindhármuk szívében. — Nem is lenne rossz, srácok — mondta Sanyi —, ha össze tudnánk boronálni a faterom, a ti édesanyátokkal. Korban is egymáshoz illenek: az öregem 46, a mutterótok pedig negyvenegy éves. Képzeljétek el, egy kégliben laknánk, sosem kellene széjjelválnunk, a faterom nem háklis, magának váló, szűkszavú. A mutternak nem kellene a gyárba járni... / — Az Öreglány nem hagyja ott a helyét — ingatta fejét Péter. — Húsz évet húzott le, ragaszkodik a helyéhez. — Hát akkor együtt járnának be a faterral, mi majd bedolgoznánk idehaza. Ügy porszívózunk már, mint egy hivatalsegéd, vagy takarítónő... Ettől a naptól kezdve mindig szóbakerült az ügy. A fiúk elnevezték „tervnek”, s ha történetesen Pétereknél jöttek össze, csak így' beszéltek róla. A három fiú azonban nemcsak tervezett, hanem a tett mezejére is lépett, s így történt meg, hogy a terv megszüHármas kívánság letését követő harmadik vasárnap Sanyi, apja ebédelt Péteréknél. Szép, kellemes ősz végi nap volt. A nagyszobában ferde csíkokban fénylett a napsugár, s a pompás raguleves után a fiúk jelentőségteljesen összenéztek: igen, az öreg fiür- nak úgy látszik nemcsak a leves, hanem a háziasszony is tetszik. — A levesben először megfőztem a tyúkot, aztán kivettem és megsütöttem. Nézzétek fiúk, milyen pompás pirosra sült. No, tessék... — fordult Péterek édesanyja Sándor apjához. — Tessék, vegyen, vágja fel. — Nem, isten őriz. Nem vállalkozom a felvágásra. Odahaza- is Sándoré ez a feladat. Már tízéves korában is jelentős tehetséget árult el a boncolás terén. — Akkor gyerünk Sanyika. No!... — Á, dehogy is Zsuzsa néni. Otthon, az más, de itt csak tessék nekilátni. Végre egyszer nekünk is asszony adja az ételt. A félre nem érthető célzás osztatlan lelkesedést váltott ki. Lábukkal az asztal alatt gratuláltak. Szóval, pezsgő, eleven vidámság áradt szét a szobában. Péterék édesanyja nem kérette magát. Kettévágta a sült tyúkot, s az ingerlő fehér melle- húsából jókora darabot tett Sanyi édesapjának a tányérjába. Azután pirosra sült krumplit, majd pároltkáposztát. Ezután Sanyi következett, a mellehús további része az ő tányérjába vándorolt. Amikor Zsuzsa néni a két combot kikanyarította s a két fiának odatette, egy pillanatra habozni kezdett, Sanyira nézett, de végül is igen határozottan ennyit mondott: — Remélem, jól osztottam ... Amikor délután, úgy fél négy felé Sanyi az édesapjával hazafelé bandukolt, már nem győzte cérnával. Megkérdezte: — Na, mit tetszik szólni Zsuzsi nénihez? Az apja ránézett, kicsit elmosolyodott. Fa- nyarkás, csendes kis mosoly volt, azután a szokott halk szavaival erényit mondott: — Derék asszonv, csinos is, jó is, nagyszerű anya, de a saját gyermekeit mindig jobban fogja szeretni, mint téged. És ezért nem szabad megszólni, sőt dicsérni kell. Nekem azonban, nos, én már túl fáradt vagyok, hogy elosszam a tyúkot. Lám, milyen kár, hogy csu. pán két combja volt a sült tyúknak. Nagy kár... — Ha összejönnének, vehetnénk két tyúkot ... — Ugyan, fiam, ez az elosztás már megtörtént.. Soha többé nem lehet visszacsinálni... Sanyi mélyet lélegzett — hogy milyen kicsinyesek a mai öregek — gondolta, de azért lépést tartott az apjával, aki mintha hajlót- tabban járna, mint idefelé jövet. Holdi János Nem ért be a szőlővessző Erdőmarketing Az Országos Erdészeti Egyesület Elnöksége legutóbbi ülésen javaslatot tett az egyesület keretében működő piac- kutatási szakosztály megalakítására. Az elmúlt két évtizedben ugyanis 340 000 hektárnyi új erdőt telepítettek az országban, és így az erdőgazdaságok jelentős élőfakészlettel rendelkeznek. Az állomány dintő többségét azonban a kevésbé értékes lombos fajok' teszik ki és ezek ipari hasznosítása eléggé von* , tatott. Az egyesület új szakosztálya felhasználási és értékesítési lehetőségeket javasol az üzemeiknek és intézkedési tervet dolgoz ki az erdészeti marketingmunka ki- szélesítésére.
