Pest Megyi Hírlap, 1971. január (15. évfolyam, 1-26. szám)

1971-01-24 / 20. szám

1971. JANUAR 24., VASÁRNAP 9 CLIFF OWSLEY: Az első számozott ember vallomásai A dolog elkerül­hetetlen volt. Va­lakinek előbb vagy utóbb le kel­lett aratnia azt a babért, hogy ö az első ember, aki a nevét számjegyek­re cserélte fel. Mármint az első ember — kivéve a börtönök foglyait. Az én számom (il­letve immár a ne­vem) 420 03 2557. Az első számom, a 420 nem sokban különbözik egy három szótagú ke­resztnévtől, mint például Adalbert. A középső nevem, a 03, semmivel sem nehezebben kiejthető, mint bármely más két­tagú név, mond­juk a Jasper. És az utolsó, vagyis a vezetckszámom, a 2557, semmivel sem szokatlanabb, mint egy olyan vezetéknév, hogy V anlandingham. Amint azt el­mondtam a beik­tatási ünnepségen: „Megtiszteltetés­nek érzem, hogy én vagyok az első ember, aki beha­tol a számok biz­tonságának világ­űrébe”. Eleinte nem akartam megválni a nevemtől, noha az nem valami különleges, és sen­kinek sem drága, legfeljebb nekem. De én már meg­szoktam. Most vi­szont már min­denki úgy ismer, mint számot. Vo­nakodva, de mégis beleegyeztem a dologba, mert vá­rosom polgármes­tere meggyőzött, hogy úttörő le­szek, egy új kor­szak hírnöke, és bizonyos hírnévre is szert teszek. Körülbelül húsz szám közül, amely az életben vala­mit jelentett szá­momra, végül is úgy döntöttem, hogy a társada­lombiztosítási törzsszámom lesz a legjobb. Ez volt a leghosszabb. Egyébként is a Belföldi Jövede­lem Nyilvántartó már amúgyis ezen a számon szólított, ami kellemes, csa­ládias érzést éb­resztett bennem. Megvolt hát a nagy ünneplés. A polgármester, a többi helyi méltó­ság, valamint ba­rátaim együtt ün­nepeltek a Wa­shingtonból jött képviselővel. Ez utóbbi tartott be­szédet arról, hogy milyen gyakorla­tias és embersé­ges dolog lenne, ha mindenki szá­mot viselne név helyett. Ez elő­mozdíthatná a va­lódi demokráciát, és az egyenlősé­get, mondotta; így senkinek sem lenne különösen előkelő, avagy na­gyon is szánalmat hangzású neve. Majd hozzátette, hogy ez az elren­dezés a börtönök lakóinak közérze­tét is javítaná, mert nem éreznék úgy, hogy elkülö­nítenék őket az emberiség egészé­től. Ezután a be­széd után sokkal jobban éreztem magam. Mindenki gratu­lált nekem, ét 420-asnak szólí­tott, vagy Mr. 2557-nek, avagy egyszerűen „4"- nek (ez a bece- számom). Egy idő után mindez ter­mészetesen hang­zott. Jöttek az új­ságírók is a szo­kásos kérdéseik­kel. — Milyen gon­dolatokat szül az, hogy az ember immáron nem név, hanem szám? — kérdezte az egyik riporter. Hogy milyen gondolatot?! Mi­ért gondolkodnék én egyáltalában? Majd betáplálnak és a komputer gondolkodik he­lyettem. (Fordította: Zilahi Judit) ^ ZELK ZOLTÁN: Mese x \ Két ág közt, mintha tornyon, ^ áll a varjú a légben, 5 kővé dermed a szarvas, ^ agancsának szép rajzát ^ befutja a hó gőze: $ az ősz rozsdás vaspántját ^ letörte már a tél — 5 hát fölemeli botját ^ r \ bátyám, a zöld szakállú, $ ki itt él láthatatlan $ e törmelék vidéken, ^ melyet földúl és gyógyít 5 a négy évszak csatája, $ hogy csupa gyolcs és sebhely í milliárd éve már — 5 én zöld szakállú bátyám ^ fölemeli a botját, $ hogy maga köré intse $ a kőszarvast, a varjat, ^ hogy elvezesse őket $ a völgybe, hol az Innen S ! a Tulnannal határos, ; ahol soha se huny ki | a percek rőzselángja ! s e láng fehér füstcsikja, J nincs felhő más az égen. , 'SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSM | CSANÁDY JÁNOS: .. Üzenet \ \ > Motorzümmögés — távoli ! üzenet. Hullámokat ! rezget. A sűrű fény : pigmentszemcsékkel ; fedi arcomat. | Mint rég. [Újra felém : zúdul a messzeség. • A cséplés i riadója vagy ebéd — I szünetek békés \ méhzümmögése közelit \ szivemhez, — amely fekete barázdáival annyiszor meggyötört? Hát olyan távoli, az évek erdejében elvesző az ifjúság? Mert ő van itt — rokon zajaival. S az eltűnő idő. fsssssssssssssssssssssssssssssssssssssssm Olyasféle kapcsolat fejlődik ki így, mint hogyha az ember leporolja egy férfi kabátját: kicsit merész, kicsit naiv ma­gatartás. ( Szerettem volna megtudni, miért étkezik egyedül, miéri cipeli a táskát, mit csinál egész nap. önként nyújtót! felvilágosítást — Attól tartok — mondot­ta —, hogy megázik a holmim. Mindig magammal viszem eb­ben a táskában... hisz az embernek oly kevés kell, és a személyzet megbízhatatlan. — Milyen okos gondolat — helyeseltem. Aztán nekibáto­rodva feltettem a kérdést: — Miért fosztott meg bennünket attól az élvezettől... — Mindig egyedül étkeztem, hogy többet ehessek — mon- dá a Báró a szürkületet kém­lelve. — Gyomromnak bősé­ges táplálékra van szüksége. Dupla adagot rendelek és bé­kességben fogyasztom el. Ez valóban bárói nyilatkozat volt — És mit csinál egész nap? — Szobámban ülök és to­vábbi kalóriákat fogyasztok — válaszolta olyan hangon, amely végérvényesen lezárta a társalgást, és már-már érez­tette, hogy az esernyőt is meg­bánta. Mikor a penzió élé érkez­tünk, kevés híján nyílt lázadás tört ki. Felszaladtam a lépcsőn, és félútról, fennszóval megkö­szöntem a Bárónak lovagi szolgálatát — Szívesen! — felelte a Bá­ró mindenki által hallhatóan. Igazán kedves a Herr Ober- lehrertől, hog még aznap este virágot küldött nekem, a Frau Oberregierungsrat pedig el­kérte tőlem a bébisapka kö- tésmintámat Másnap a Báró elutazott (Fordította: Szöllősy Klára) fSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSJ szőnöm szépent” az eljövendő nemzedékek épülésére. r,K.Kor ueiep-tc a postás; úgy testen, mint egy nemet Katonatiszt. A postai hozta, leveleimet ouaüoota a tej- bedaraba, azután . az egynt pincerianyhoz fordult, és va­lamit súgott a fülébe. A pin- ceriany sietve távozott. Csakhamar bejött a penzió igazgatója, kezeben kis tálca. A tálcára képeslevelezőiapot helyeztek, s az igazgató alá­zatos főhajtással oaavítte a Báróhoz. A magam részéről, megval­lom, csalódtam, hogy a cere­móniát nem kísérte huszonöt ágyúlövés. Ebéd után feketekávét szol­gáltak fel. Megfigyeltem, hogy a Báró három kocka cukrot vett ki, kettőt a find- zsájába tett, a harmadikat pedig zsebkendője csücskébe kötötte. Mindig ő érkezett el­sőnek az ebédlőbe, és ő távo­zott utoljára; egy üres szék­be maga mellé kis fekete bőr­táskát helyezett. Délután, ahogy kinéztem az ablakon, láttam őt végig­menni az utcán. Idegesen járt, kezében a fekete bőrtáskát cipelte. Valahányszor egy lámpaoszlophoz ért, kicsit ösz- szerezzent, mintha attól tar­tana,. hogy az oszlop meg­üti, vagy talán a plebejus fertőzés félelme bántotta... Eltűnődtem: vajon hová megy, s miért cipeli a tás­kát? Sosem láttam sem a kaszinóban, sem a fürdőben. Árván bandukolt az utcán, lá­ba ide-oda csúszkált a szan­dálban. Azon kaptam magam, hogy sajnálom a Bárót. Aznap este néhányan együtt ültünk a nappaliban, és lel­kesen vitattuk az aznapi kú­rát. A Frau Oberregierungs­rat mellettem ült, kendőt kö­tött a legkisebbik lányának i kilenc közül, tudniillik az asszonyka abban a bizonyos rendkívül érdekes, áldott ál- v lapotban volt... „De bizo- ^ nyosan minden jól fog men- $ ni — nyugtatott meg a ^ Frau Obeiregierungsrat. — § Drága leányom bankárhoz ^ ment feleségül, ez volt a szíve ^ vágya”. Nyolcán, vagy tizen ül- ^ hettünk együtt; mi, férjes ^ asszonyok, férjünk alsóruhá- ^ zatáról és bogarairól val- § lőttünk egymásnak, a haja- § donok pedig a Lehetőleges ij Férjek felsőruházatáról és ^ vonzerejéről társalogtak. Egyszer csak nyílt az ajtó, ^ és belépett a Báró. Dermedt, síri csend. Lassan jött be, tétovázott, ^ kivett egy fogvájót a zongo- ^ rán levő tálból, és kiment. § Mikor az ajtó becsukódott | mögötte, diadaluj jongásban ^ törtünk ki. Amióta odajárt, ^ most történt meg először, ^ hogy a Báró belépett a szalon- ^ ba. Ki tudja, mit rejt a jö- & vő?! S s A napok hetekké álltak ősz- ^ sze. Még mindig ott voltunk, $ és még mindig állandóan fog- $ lalkoztatott a magános kis $ alak, akinek feje kókadozott § óriási szemüvegének súlya ^ alatt. Belépett fekete táská- ^ iával, visszavonult fekete tás • $ kájával — semmi több. § S Végül az igazgató közölte, i hogy a Báró másnap elutazik, Aznap este zuhogott az eső. í Lementem a postára, s ahogy ^ ott álltam a lépcsőn, ernyőt- $ lenül, tétovázva, mielőtt fejest^ ugróm a latyakos utcába, halk, ^ tétova hang szólalt meg jófor- ^ mán a könyököm alatt. § s Lenéztem. A Legelső Báró 5 volt, kezében az elmaradha- § tatlan fekete táska és egy $ esernyő. Felajánlotta, hogy $ osszam meg vele az ernyőt. $ Rendkívül bájosan válaszol- ^ tam, egy cseppet félénken, illő $ reverendával. Együtt baktat- $ tunk hazafelé sárban, latyak- § ban. S s Nomármost: van abban va-§ lami nagyon bizalmas, ha két- $ ten bújnak egy esernyő' alá. Sl — Ki ő? — kérdeztem. — És miért ül mindig egyedül, háttal nekünk. — Ah! — suttogta a Frau Oberregierungsrat. — Mert bá­ró. Diadalmasan és egy icipicit megvetően nézett rám, a te­kintete azt mondta: „Hogy­hogy nem láttad meg rajta el­ső pillantásra?” — Szegényke, hisz nem te­het róla — mondtam. — Ez a kis fogyatékosság nem foszt­hatja meg mindörökre a tár­j salgás örömeitől ; Ha a Frau Oberregie- ;rungsratnak nincs éppen villa I a kezében, azt hiszem, keresz­> tét vetett volna. K > — Maga ezt nem értheti ! meg. Ö a Legelső Bárók közül ! való — jelentette ki, szemlá- jtomást lemondott rólam, és a ! balján ülő Frau Doktorhoz : fordult: — Az omlettem üres... i tiszta üres ... — panaszolta. — ; Pedig ez már a harmadik, I amit megpróbálok! : A Legelső Bárót figyeltem, i Salátát evett; egy egész salá- ; falevelet a villájára szúrt, s ;úgy majszolta lassan, házinyúl ; módjára. Cingár emberke volt, fekete szakállú, gyér, fekete hajú, sárgabőrű; állandóan fe­kete szövetruhát, durva vá­szoninget viselt, lábán fekete szandált, s orrán a legnagyobb fekete keretes pápaszemet, amit valaha életemben láttam. A velem szemben ülő Herr Oberlehrer elnézően mosoly­gott reám: — Roppantul érdekes meg­figyelés lehet ez kegyednek, nagyságos asszonyom ..., mert ez, ugyebár, rendkívül előkelő penzió. A nyáron egy spanyol udvarhölgy kúrázott nálunk; májbajos volt. Sokat beszél­gettünk. Boldog és alázatos képet vágtam. — Önöknél Angliában, a „boarding-house”-aikban, per­sze nem találkozik az ember a felső tízezerrel, mint miriá- lunk, Németországban. — De még mennyire nem! — válaszoltam szórakozottan; figyelmemet még mindig a Báró kötötte le: olyan volt, minit egy kis sárga selyem- hernyó. — A Báró minden évben visszatér — folytatta a Herr Oberlehrer. — A idegeit ke­zelteti. Sohasem szólt senkihez egy árva szót sem ... legalább még eddig nem szólt — arcán mosoly suhant át. Lelki sze­meimmel szinte láttam vízióit — a nagy némaság fölemelő megtörését, a ködös jövendő­ben lejátszódó szemkápráztató udvariaskodást, egy újság nagylelkű felkínálását, a Ma­gasztosnak, s válaszul egy „kö­////////////////////////////////////////////, KATHERINE MANSFIELD: A BÁRÓ PARDI ANNA: Idő anyám arcán egyre több a ránc öcsém felnőtt megemberesedett apám meghalt fekete gyolcsba pólyálta őket egy születésnap míg varjak májusfája sötétlik a havon míg táncbakezd egy szemüveg hogy visszameneküljön a gyerekkori játékok közé s három dioptrián át leolvashassam a legkisebb virág nevét akiért meg kellett tanulnom az egész biológiát MICHAEL JOY: Árnyékban — Gyere ki, gyáva kutya!! — kiáltotta Frank. » Joseph lehajtotta a fejét, s> még jobban összehúzta ma-! gát. Reszketett, mint a kocso-j nya. Nem akart meghalni. ! — Na, mi az? — kimászol,^ vagy érted menjek? Noha rejtekhelye jó volt, $ Joseph mégis belenyugodott $ sorsába, felemelte kezét és! felállt. A nap sugarai meg- j csillantak a rászegezett két! revolveren. Minden pillanat-; ban várta, hogy Frank meg- $ húzza a ravaszt. $ V A rendőr megnézte a szé- $ narakás mellett heverő holt- ^ testet. A halott homlokán ke-$ rek lyuk tátongott. — Ez csak!; Frank Noris, a körözött bű-! nöző — mondta a rendőr Jo- $ sephnek. — Mint látom, ne- $ ki is volt fegyvere, s nagyon^ jó lövész volt. Hogy sikerült^ mégis megölnöd? — Amikor ott kint rájöttek, S hogy valaki fölfedezte őket $ — magyarázta Joseph Candy ^ —, az a másik bűnöző, Peter, ^ nagyon megijedt. Valószínű-^ leg attól tartott, hogy rend- őrök vették körül, eldobta re- S volverét és elszökött. Frank § fölvette a fegyvert a földről, § körülnézett, megállapította, ^ hogy nincs a közeliben sen- ^ ki. Én időközben az istállóba^ bújtam. Eszembe sem jutott, > hogy Peter már ott lehet. — Megtaláltuk az istállóié-^ geslegvégében, a szénában, él- $ ve. ^ — Frank Noris meg volt^ róla győződve, hogy a saját ^ árnyékuktól ijedtek meg —5 mondta tovább Joseph —, belépett az istállóba, hogy ^ megnyugtassa társát is, s visz- ^ szaadja neki a revolvert. ^ Mindkét fegyver a kezében ^ volt, amint velem szemben § állt. Én egy szénarakás mö- í gött, a sötétben voltam, fel- ^ emelt kezekkel. Az egyik re- ^ volvert felém dobta. Elkap- ^ tam, s lőttem. Szerencsére a ^ sötétben összetévesztett a tár- ^ sával. 5> A powdebb választot­ta, amely a kerteken át ve­zetett A nap kegyetlenül per­zselt — Furcsa — mondta sa­ját magának Joseph Candy :—, sehol egy teremtett lélek. Néhány éve nem volt már idehaza, az ország másik vé­geben dolgozott. Egyszercsak minden átmenet nélkül fel­mondott, és a honvágytól gyö­törve hazafelé indult. Most azonban megijesztette ez a váratlan csend. Máskor ebben az időben a mezők és a ker­tek tele voltak emberekkel, a földművesek a gyümölcsöt szedték a fákról, hogy más­napra piacra vigyék. — Mi történhetett? — kérdezte ma­gában. A közeli kisvárosban is üresek voltak a földek és a kertek. Csak néhány rend­őrrel találkozott. — Valami nagy baj lehet — mondta félhangosan. Egyre ijedtebben takintge- tett maga körül, s folytatta útját a kerteken áh Meglá­tott egy istállót zárt ajtóval és ablakokkal. Arra gondolt, hogy jó lenne bemenni és pi­henni egyet az árnyékban, de ebben a pillanatban egy re­kedt hang riasztotta meg. Üsztönösen elrejtőzött a nap­raforgók közé. S innen már meg is pillantotta a két fér­fit. Az árnyékban ültek. — Ostobaság volt, Peter — mérgelődött a kövérebb —, nem lett volna szabad meg­jelenned az emberek között. Rádismertek! Peter volt a fiatalabb, kar­csúbb. Előhúzta revolverét zsebéből, ón gúnyosan ráneve­tett társára. Joseph rejtekhelyéről fel­ismerte a testesebb férfit: Frank Noris, a körözött bű­nöző volt. Ebben a pillanat­ban a társára akart rátámad­ni, Peter azonban nevetve ügyesen félreugrott — Átkozott kutya! — kia­bálta Frank —, nekem drága a bőröm! Te vagy az oka, hogy a rendőrség üldöz ben- ( nünket. Mondtam, hogy lö- 5 völdözés nélkül támadjuk meg $ az autóbuszt. Miért ölted meg ;■ a sofőrt, amikor a pénz már ! a kezünkben volt? $ Frank hirtelen elhallgatott. ^ Ö is elővette revolverét, óva- íj tosan körülnézett, mint aki ^ veszélyt érez. Peter is elko- J: molyodott. — Valaki les bennünket — $ suttogta Frank. • ^ Amikor rádöbbent, hogy $ felfedezték, Joseph Candy ^ megdermedt a félelemtől. !j Négykézláb nagy óvatosan ^ kúszni kezdett a napraforgók ^ között, egy ajtóhoz ért, kinyi- § tóttá és beosont. A sötét he- $ lyiségben csak néhány nap- § sugár hatolt be, a fényes csík- ^ ban porszemek táncoltak. A ^ félelemtől reszketve egy szé- ^ narakás mögé bújt. Lassan, lassan megnyugodott. De tud- 5; ta, hogy az a kettő keresi. í Megölik, ez olyan biztos, hogy ^ altár mérget is vehetne rá. ^ Az ajtó kinyílt, Joseph meg- ^ rázkódott. Egy kicsit felemel- ij kedett, épp annyira, hogy S kitekinthessen a széna mö- !> gük Frank Norist pillantotta meg, kezében két revolverrel. ^ Azért jött, hogy megöljön!, — gondolta rémülten. Még ^ jobban összehúzta magát a ■ ' rejtekhelyen, s feszülten fi­gyelt. Hallotta, amint Frank megindult, a szalma susogott v a lába alatt. A csendben hír- $ télén gúnyos nevetés hallat- S szott. TÉLI PARK (Foto: Gábor)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents