Pest Megyi Hírlap, 1971. január (15. évfolyam, 1-26. szám)
1971-01-22 / 18. szám
6 1971. JANUÁR 22., PÉNTEK Ebben a munkában nem lehet elfáradni... A. Ki kicsodában a köyefcke- ző adatokkal szerepelhetne: Született 1924-ben. 1948-ban a Budapesti Műszaki Egyetemen szerzett vegyészmérnöki oklevelet. Dr. Zemplén Géza és dr. Bognár Rezső professzorok irányítása mellett az egyetem szerves kémiai intézetében dolgozott. 1956-ban került a Kőbányai Gyógyszeráru- gyár szintetikus kutatólaboratóriumába, ahol vezetésével kezdték meg a peptidkémiai kísérleteket. Irányításával több jelentős eljárást dolgoztak ki, melyeknek eredménye nagyhatású gyógyszerek: Oxytocin, Liothyronin, Rigedal, Hexeti- din, Suprastin, Eunoktin, Seduxen, ACTH—28-as, ACTH— 39-es. Tudományos eredményeiről csaknem 40 közleményben számolt be és 15 külföldi előadást tartott. Húsznál több elfogadott szabadalom szerzője, illetve társszerzője. 1958: miniszteri dicséret, 1959: kiváló dolgozó, kiváló feltaláló arany fokozat. 1962: Magyar Tudományos Akadémia évi jutalom II. fokozat. 1963: a kémiai tudományok kandidátusa. '1970: Állami díj I. fokozat A fehér por Az Állami díj I. fokozatával vailó kitüntetés tömör volt: „A mellékvesék működését serkentő emberi hormon (ACTH) első szintézisének megvalósításáért”. Szűkszavú az anyag kémiai jellemzése is: „A 39 tagból álló szintetikus humán ACTH fehér színű por, amely fiziológiás konyhasóoldatban könnyen és maradéktalanul oldódik”. Annál testesebb a laboratóriumi előirat: négyszáz oldal. Dr. Kisfaludy Lajosnak — mert róla van szó —, tízévi munkája testesül meg benne. Pontosabban: a fehér színű porban, melynek egy grammjával ezer ember kezelhető, s amelyet, dr. Bajusz Sándorral, a kémiai tudományok kandidátusával, a Gyógyszerkutató Intézet tudományos főmunkatársával és dr. Medzihradszky Kálmánnal, a kémiai tudományok doktorával, az Eötvös Loránd Tudományegyetem egyetemi tanárával együtt kísérletezett ki, s társak az Állami díjban is. Vallomás a munkáról I. „Amikor a Parlamentben a kitüntetés átadásakor Iliku Pál beszélt, számba vettem életemet. Eszembe jutott versfaragó nagyapám. A latin közmondást így magyarította: „Bármit tész, okosan tedd, s szemmel tartsad a végcélt”. És fel- idéződtek bennem nagy tanító- mesterem, néhai Zemplén professzor útmutatásai. Az anyag és a munka maximális szeretettre nevelt, s arra, hogy állandóan kutassuk az újait. Jól éreztem magam az egyetemi intézetben is, de a végcél igazán csak a Kőbányai Gyógyszerárugyárban bontakozott ki bennem. A beteg, elesett emberek segítése. Ezért, hogy a gyógyszeripart, a gyógyszerkutatást tartom az életben a legszebbnek, s ezért, hogy ebben a munkában nem lehet elfáradni. Még akkor sem, ha buktatók vannak. Volt elég. De hát a kutató pályája sosincs rögök nélkül. Ám az öröm mindig több. Az emberben csak ez marad meg. És a társak, a barátok, akik mindig segítenek. Jó ebben a gyárban dolgozni. Továbbmegyek: jó .gyári kutatólaboratóriumban dolgozni. Közelebb van az élethez. Sokat lehet tanulni a mindennapok nemegyszer mechanikusnak tűnő munkájában és munkájából is. Az alapkutatásoknál is gyakran lehet — elengedhetetlenül kell! — modellanyagért az iparhoz fordulni. Mi, iparban dolgozó kutatók, nagy impulzust kaptunk további munkánkhoz: a párt tudománypolitikai irányelveit. Frázisként tűnhet, de így igaz: erőt ad. Mint ahogy erőt ad a kollektíva is. Mert ma már nem lehet egyedül kutatni, társak, az egyes területek specialistái nélkül a természettudományokban.” Naptár a falon Irodájába lépve, megakad a szemem a falon. Naptár, a Manchester United labdarúgóinak képeivel. Tudom, tudják róla, hogy valaha aktiv futballista volt, néhány éve még a gyárban is beszállt egy- egy sörmeccsre. De hát éppen a Manchester United? — Története van. Olaszországban, Abanóban részt vettem a X. európai peptidszim- póziumon. A záró bankett után búsulva találtam az egyik asztalnál régi barátomat, Mr. Morley-t, az ICI tekintélyes kutatóját. Tréfásan hozzáfordulok: „Csak nem azért szomorú, mert rosszul áll a bajnokságban a Manchester United?” Angolomnak felvillan a szeme: „önt is érdekli a labdarúgás, a Manchester United? Wonderfull, pompás”. Szorongatja a kezemet, leültet, hívja a pincért, igyunk valamit. Mondanom sem kell, a szim- pozionról nem sok szót váltottunk. Aztán egy napon csöngetett a lakásomon a postás. Mr. Morley küldte ezt a naptárt. — És miért éppen a Manchester United a kedvence? — Tisztelem és becsülöm a csapatot, hogy a szörnyű légikatasztrófa után újra talpra tudott állni. Azóta is élénk érdeklődéssel figyelem eredményeit. De nem a kedvencem. A kedvencem a Fradi. Már negyven éve. Vallomás a munkáról II. „A közhit szerint a kutatónak, a szellemi dolgozónak se éjjele, se nappala, mindene a munka. Magam is gyakran, egy-egy izgalmas, idegölő kísérletsorozatnál alig várom a reggelt, hogy bejöjjek, rohanjak a laborba, mi lett az anyaggal. De, hogy éjjel-nappal, mindig és állandóan a munka, az túlzás. Nagy élvezettel nézem a tévét, hallgatom a rádió tudósportréit, ám mindig van ezekkel kapcsolatban hiányérzetem. Csak az alkotó portréját rajzolják, az embert nem lehet megismerni. Márpedig, aki intenzíven dolgozik, annak kikapcsolódásra szüksége van. Valaha teniszeztem is, ma már csak úszásra jut idő. Szellemi felüdülés a bridzs. És a jó zene. A hangsúly a jón van. Lehet Bach, Beethoven, Beatles. Hazabeszélek: elragadónak találom a Kex-együttes megzenésített József Attila verseit. Miért beszélek haza? Ott játszik a fiam. Szépirodalomból nagy a restanciám. Most Passuthot olvasok, este, lefekvés után. Szeretem a társaságot, akik ismernek, tudják, hogy egy szellemes viccért, egy ízes történetért „fizetni” is hajlandó vagyok. A munka mindenek felett. De nemcsak a munka. Az emberi kiteljesülés, önmagunk megvalósítása”. Epilógus Dr. Kisfaludy Lajos az ACTH-ért Állami díjat kapott. Az ember azt hihetne, lefutott ügy, nem érdekli már. „Az ACTH-sztori részemre még nem ért véget. Majd csak akkor, ha az ACTH-ból nagy mennyiség szolgálja a betegek gyógyulását. Itthon és külföldön is.” E vallomáshoz nem lehet és Aem is kell semmit hozzátenni. A portré így teljes. Bruckner József ÁFOR BENZIN-OLAJ OLAJRÁLYH A-TULAJDONOSOK! A mór működő töltőállomásainkon kívül, ÚJABB ÓNÁLLÓ HÁZTARTÁSI TÜZELŐOLAJ- ÁRUSÍTÓHELYEKET NYITOTTUNK PEST MEGYÉBEN oz alábbi helyeken. m Nyitvatartási idő: Albertirso, Bocskai út 7-től 17 óráig Aszód, Falujárók útja 7-től 17 óráig Abony, Beloiannisz u. 7-től 11 óráig és 13-tól 17 óráig Érd-Ófalu, Hősök tere Érd-Parkváros, 7-től 17 óráig Bajcsy-Zsilinszky út 7-től 17 óráig Dunakeszi, 7-től 11 óráig és Tanácsköztársaság út 13-tól 17 óráig Cegléd, Oroszlán út 7-től 17 óráig Gödöllő, Dregonya u. 7-től 17 óráig Gödöllő, Honvéd u. 7-től 17 óráig Monor, Mátyás király út 7-től 17 óráig Főt, Lenin út 7-től 17 óráig Piliscsaba, Lenin út 7-től 17 óráig Szob, Sport u. 7-től 17 óráig Vác, Ernst Thälmann u. 7-től 17 óráig Nagykovácsi 7-től 11 óráig és Í3-tól 17 óráig GONDOSKODJÉK OTTHONÁNAK MELEGÉRŐL - SZEREZZEN BE TARTALÉKOT! ____tal. Va dász boroskészlet KéLszázötvenedik termékével, vadász boroskészlettel jelentkezett a piacon a Magyar - szombatfai Kerámiagyár. A népi fazekasművészetéről régóta ismert kis őrségi falu gyárában készülő háztartási díszművek sajátos színfoltjai a hazai kerámiaiparnak. A hajdani habán fazekasság hagyományait fejlesztik tovább, és az ősi őrségi népi szín- és formavilág motívumaival díszítik a modem lakás szépítő- és használati tárgyait. Évente 12 millió forint értékű kerámia készül a jó minőségű tűzálló őrségi agyagból és közép-dunántúli kaolinból. A környező európai országokban is keresett az őrségi kerámia. Csehszlovákia, Lengyelország, Jugoszlávia és Románia állandó vevők. ZAJLIK A TISZA Erősen zajlik a Tisza magyarországi déli szakasza. Hatalmas havas jégtáblákat visz a folyó. egálltak a fánál, onnét nézték a házat. A fa magányos volt, akárcsak a ház, Mező, mező, ameddig a szem ellát. A mező síkjából csak a hatalmas, öreg diófa emelkedett ki, s távolabb tőle, harminc, negyven méterre, a ház. Neki támaszkodtak a fatörzsnek, úgy, ahogy a gyerek kapaszkodik a felnőtt kezébe, amikor fél. Nézték a házat. Nádtetején hatalmas, zöld foltokban terpeszkedett a moha. A kémény szegély téglái meglazultak, immár védtelenül várták a szél söprő sodrát. A kopott, barnára festett ajtó törött üvegszemeivel úgy nézett a semmibe, mint hajszolt állat az utolsó, páráját is elvivő szusszanás előtt. A sárból vert fal tövében tenyérnyi darabokban hevert a lehullott tapasztás. — Régen j^-hatott itt ember. A vékonyabb mondta. Nyelt, ádámcsutkája nagyokat ugrott. Bámulta az eget, s a másikra nem nézve mondta tovább: — Még madár sincsen. Ez a rohadt háború még a madarakat is megöli. Mindent elemészt! A testesebb nem felelt. A zsebeit tapogatta, a bennük lapuló tojásgránátokat. Ha bármi mozdul, odavágja — ezt hajtogatta magában. A kimerültségtől vérbe borult szemével a mezőt nézte. Ha bárki jön, messziről látni, de ha futni kell, nincs hová. Ötödik napja jöttek. Erdők, árkok, kukoricatáblák. Távol, csak minél távolabb az utaktól. Az út maga a halál. Tábori csendőrök, mindent letaposó tankok, mélyrepülésben géppuskázó Ráták, ötödik napja jöttek. A gúnyán látszott, nem az övék. Két napja szerezték. Az öreg paraszt arca olyan ‘volt, mint a frissen meszelt fal. Nézte a mellének tartott karabélyt. Mukkanni sem mert, reszkető kézzel nyújtotta át a sublótból kivett posztóruhát. A testesebb bújt bele, addig a vékonyabb tartotta szemmel az öreget. — Tovább! — mondták neki Nem mozdult. A vékonyabba hasába nyomta a karabély csövét: — Gyerünk, mert itt lesz véged...! Az öreg előadta a fia ruháját, motyogott, „katona, mint maguk”. Katona? Ki katona már itt? Csak martalócok vannak, háborodottak, minden mozdulatra fegyvert emelők. A szél zörgésére is összerezzenők, s szemhunyás nélkül gyilkolok. Egy parancs van: megmaradni! Egy szándék: megúszni. Bármi áron. Csak most, sokára szólalt meg a testesebb: — A ruhát én szereztem, most te mész. A vékonyabb még mindig kapaszkodott a fatörzsbe. Menni. Évek óta ezt hallja. Menni. Menet. Riadó. Roham. Lépés, futólépés. Szökellj, hasra, föl, előre, kúszás... Az eget bámulta. Még madár sincsen. Már semmi nincsen. Csak ők ketten. Es a ház. Üres? Üres. Üres? — Nem hallod?! Eredj! Megindult, mint az alvajáró. Egy, kettő..; tizenhárom... A hátán érezte a másik tekintetét. Mögötte a másik, előtte a ház. Lépni kellene, mert soha nem jut el a házig. És ha eljut? Meddig maradhatnak? Élelmük nincsen. Víz? Hol a kút? Ház nem lehet meg kút nélkül! Hol a kút? Lépett. Hallotta, ahogy a félig száradt fűcsomó szétmállik a talpa alatt. Őt lépés az ajtó. Hat. Mintha a ház hátrább húzódna előle ... Három. Nincs kilincs az ajtón, kivették, kiszakították. A meghasadt fa szürkésre piszkolódott. Régen nincs már kilincs. Minek is? A kilincs az ember kezének szerszáma. Ha ember nincsen, kilincs sem kell. Beiökte az ajtót a karabély csövével, s ösztönösen, anélkül, hogy gondolt volna rá, visszaugrott, a fal takarásába. Csönd. Kaik nyikorgással az ajtó megindul visszafelé, a sarokpánt húzásának engedelmeskedve. Meglöki újból, s most belép. Finom por az agyagpadlón. Rongycsomó. Törött lécdarab. Semmi más. A kéménylyuk szalmával betömve. Mióta áll Itt? Másodpercek vagy órák óta? Átment a másik helyiségbe. Fölborult, törött lábú szék. Egy lavór karimája, alja nélkül. Feszület a falon. Ittfelejtették? Vagy már istenben is csalatkozva hagyták itt? A padlásfeljárót elbonthatták, csak a négyzet alakú, sötét lyuk látszott, út nem vitt hozzá. Köpött, belerúgott a levert zománcú lavorkarimába. Visszament az első helyiségbe, a helyére hajlott ajtót kinyitva intett a másiknak. Senki. Jöhet. Figyelte, ahogy a ház felé közeledik. Milyen könnyen ráfogta a fegyvert az öreg parasztra! Igaz, amikor neki kellett a ruha. ő is ezt tette, miért lenne hát különb? Ki különb itt a másiknál? Hisz’ azt sem tudják, ki az a másik! A testesebb tíz lépésnyire volt. Mi lenne, ha most fölemelné a fegyvert, s rákiáltana, tapodtat se’! Megállna. Biztos, hogy megállna. Itt már nincs tréfa. A szó az, Miért félünk az elhagyatott házban? ami. A feküdj feküdj, a kuss kuss, a megöllek megöllek. Ezért fogynak el a szavak. Hétről hétre keresebb lesz belőlük. Fekszik az ember a lövészárokban, hallja a másik lélegzését, de nem beszélnek. És nem beszélnek már evéskor, a kutak vizéért tülekedve, a koszos gatyákat, szakadt kapcákat mosva. Igen, nem, igenis, alázatosan jelentem. Néhány tucat szó elég. öt napja jönnek együtt Beszéltek egyáltalán? A másik odaért. — Senki? — kérdezte suttogva, mint aki fél, meghallhatják. Rázta a fejét, senki. Bementek. A testesebb átment a másik helyiségbe, s ahogy az előbb 5, belerúgott a lavórba. Visszajött. — A padlás? Mit akar a padlással? Nincs grádics, nincs létra. Es ha van, csak fölhúzta valaki? Ha már első lépésüktől kezdve figyeli őket egy szempár?! Vagy több is! Ha a sötét árnyékolta négyzet pereméről most is látják minden mozdulatukat? A závár csattanását hallotta, mintha nem is az ő keze húzná... Lőtt, de odafönt nem mozdult semmi, a golyó szisz- szenő puffanását lehetett csak hallani, ahogy szétfröccsenti maga előtt a nádat. — Marha! — mondta a másik. Miért lőtt? Hát minden dolgáról számadást tud adni az ember? Lőtt, mert a váratlan eseménytől ösztönösen megretten az, aki odafönt búvik. Mozdul, ugrik; zajt ad, elárulja magát. És ha visszalő? Ilyen közelről, ilyen helyzetből még egy vak is eltalálná az embert! Az odafent a sötétben, ők ide- lent, ablakok, ajtók fényétől megvilágítva... — Gyere már, az isten ... — Mi? A testesebb kirakta zsebéből a tojásgránátokat, óvatosan az ablakdeszkára helyezte azokat. Három zöldessárga fémtojás. Mutatta, álljon a padlásnyílás alá. Mit akar? Odaáll t. — A tenyered! összekulcsolta a két tenyerét, a másik belelépett, fél lábával csak, de így is azt hitte, kiszakad a válla. Nyögött. A testesebb végre jól megfogta a peremet, s fölhúzta magát. Eltűnt a nyílásban, majd hallotta, gyufa ser- cen, sárgás fény imbolyog a sötét négyszögben. Lépéseket hallott a padlásdeszkákon, s megjelent a másik feje: — Na, tartsd a vállad ... Leültek, hátukat a falnak vetették. Csak most kérdezte meg: — Semmi nincsen? A testesebb nem felelt. Minek kérdezgetni ezt? Van szeme. Otthagyja, ha bármi használhatót talál? Hát még ha élelmet!? A vékonyabb nézte, csak akkor kapta el a tekintetét róla, amikor a másik feléje fordult. Tényleg nincs semmi odafönt? S ha van?! Csak nem szól róla. Odarejtették az élelmet a háziak? Hús, szalonna... A másik magának akarja, s azért nem szól róla?! Egy óvatlan pillanatban beléereszt egyet, s akkor egymagának marad minden? Ő miért ne tehetné meg ugyanezt? Neki is itt a karabély! Minden katonaholmit elhagytak, csak a bakancsot, meg a fegyvert nem. A sarokba támasztva, ott állnak egymás mellett. Fölállt, hogy elvegye a magáét. A testesebb félreértette: — Hová mégy? Megtorpant. Megzavarodott. Miért gondolta az előbb azokat? Hiszen ez a másik is ugyanolyan szerencsétlen, mint ő. Amikor, öt napja, hajnalkor összetalálkoztak, a rémülettől elfúló hargon suttogott, „testvér, arra ne, németek vannak”. Hiszen miért nem hagyta, hogy a németek keze közé fusson, ha most terhére lenne? Vagy öt nap megváltoztat mindent? Egy darab kenyér elég, s a másik torkának esnek érte? Nézte a másik, porral lepett arcát. Az övé is ilyen lehet. Mikor nézett utoljára tükörbe? — Hallod, hová indultál? Nem felelt. Visszaült oda, ahonnét felkelt, a feneke nyomát látta a padlót belepett porban. Aludni kellene. Legalább ezt. De nem lehet. Nem, mert a másik... de hiszen aludtak, őrködtek már fölváltva, most miért ne lehetne? A ház, a padlás miatt? Mi miatt? Mi az, amit letép magáról az ember, de újra rácsimpaszkodik, mint falra a folyondár? — Még madarak sincsenek. A másik, mint mindig, most sem felelt. Mészáros Ottó
