Pest Megyi Hírlap, 1971. január (15. évfolyam, 1-26. szám)

1971-01-03 / 2. szám

PEST HEGYEI ’^ffísiap 1971. JANUÁR 4., HÉTFŐ Fába faragott sorsok A kopjafát nem csinálják, hanem írják. írják már akkor, amikor földre döntik az egészséges tölgyfát, írják, amikor a rönk­ből kifűrészelik az oszlopot, ír­ják, amikor meggyalulják, ír­ják, amikor vésik a cifrázatot, és írják, amikor betűvágóval faragják rá a szöveget. A kopjafát nem csinálják, hanem írják. A Zempléni-hegység északi szögletében, arany gom bős Tel­kibánya temetőjének hóba süppedt csendjében állunk. Mellettünk hallgatnak és hide­get lehelnek a középkorban épített templom falai. Innen, a várdombról, messzire látunk. Alattunk a Csenkő-patak völ­gyében húzódik a falu. A hegy­ség vulkanikus kőzetei itt pu­hábbak, a denudáció — az eső­nek, a szélnek, a víznek és egyéb természeti erőknek földfelszínt alakító hatása — több kis medencét formált. Ilyen kismedencében van Tel­kibánya is, amely a középkor­ban arany- és ezüstbányáiról nevezetes bányaváros volt. Kö­rülöttünk emelkedik a falu koszorúja, a Cserhegy, Kerek­hegy, Kányahegy, Nagyhegy és Gyepühegy. Ezekről a hegyek­ről vándoroltak ide, a temető­be a tölgyfák, s mire ideértek, kopjafa lett belőlük. A falu­ban többen is értenek a fara­gáshoz, de legszebben Dienes Menyhért András tudja meg­írni a fát. A 67 esztendős ezermester az apjától örökölte tehetségét, tu­dását. Ha dolgozik, elfeledke­zik a világról, az egész ember a munkáé. A csontos fej irá­nyítja a húsos, izmos kezeket. Az első kopjafát vagy fél évszázaddal ezelőtt faragta. Nem emlékszik már, kinek a neve került rá. — Régen volt — mondja, és megigazítja a szemüvegét. — Elpergett közben az élet, las­san, mint a fűrészpor... András bácsi csak melléke­sen faragja a kopjafákat, és ma mór egyre kevesebbet. A termelőszövetkezetben dolgo­zik, erdőfelelős. — A kopjafaírás szomorú munka — mondja csendesen. — De meg kell csinálni. Ro­konságban ez kötelesség. faragtam a tölgyet, s mire a Kerekhegy mögé ballagott a nap, megírtam a kopjafát. Köz­ben végiggondoltam az életét. Visszafelé. A halál órájától születéséig. Munkába önti, fá­ba faragja ilyenkor az ember bánatát, szomorúságát. Egy egész sorsot... A vártemplom közelében kissé megdőlt, földbe süllyedt kopjafa előtt vesszük le a ka­lapot. Középen a fa már meg­hasadt, és hamuszürkére fes­tette az idő. A cifrázatokban zöld moha és fehér hó húzza meg magát. — Ezt is én írtam. Az első feleségemé. . Tizennyolc éves korában halt meg. Este volt, amikor örökre lehunyta a sze­mét, a napfénnyel szállt el az élete. Másnap, kora reggel már A kopjafák fába faragott sorsok. — Ha az ember megszüle­tett, élje le becsülettel az éle­tét — mondja András bácsi. — Ha így él, tisztességből és tisz­teletből faragjuk meg a kop­jafáját halálakor. A halál ke­gyetlen. Elvisz olyanokat is, akik alig éltek. Itt van ez a kisgyerek — simítja le a havat egy gömbben végződő kopjafá­ról —, négy évet sem élt. Én írtam meg a kopjafáját. Amott fekszik egy kislány — mutat egy négyágú koronában vég­ződő fejfára. Amaz ott — mu­tat a temető sarkába — katona barátomé. Ez a két fa pedig itt a szüléimé. Ezeket is én írtam. A kalapos, a hátrafelé csapott, az édesapámé. A kontyos, az előrecsapott, az édesanyámé. Az ő fej fájukat szeretetből fa­ragtam. Ahány sor cifrázát van rajtuk, annyi évtizedet éltek meg... Állunk a temetőben. Mellet­tünk hallgatnak és hideget le­helnek a középkorban épített templom falai, körülöttünk a kopjafák összecsapott bokával, magasra emelt fejjel állnak emléket gazdájuknak. Szemük — a két körbe zárt hatszirmú virág, mely véső nyomán nyí­lott ki valamikor — örökké njdtva van. Aki érti a kopjafá­kat, akár egyhelyrőMs megis­merheti a temetőt, megtudhat­ja ki mindenki alussza itt örök álmait.. A kopjafás temetőből úgy lehet olvasni, mint egy nyitott könyvből. A faragott fa alapja, formája, cifrázata az idegennek is elmondja, ki fek­szik alatta. András bácsi többet tud ró­luk. Ismerte őket. Tisztelte, szerette. Ez vezette kezében a fűrészt, a gyalut, a vésőt, a betűvágót, amikor a kopjafá­kat írta. Az öreg mester, annyi kop­jafa készítője nem gondol a halálra. Fiatalosan járja az er­dőt, teljes emberként dolgozik. A temetőből hazatérve, a konyhában pihenünk meg. So­káig hallgatunk. Körülöttünk minden a közeledő téli este jellegzetes hamuszürke színét veszi fel. Csak a tűzhely ha­mutartójában izzik vörösen két parázs, az élet két szeme. And­rás bácsi nagyot sóhajtva szó­lal meg: — Csudálatosabb dolgot nem tudok elképzelni az életről. Nézze csak ezt a négy kiscsir­két,— mutat a tűzhely alatti dobozba. — A fészer háta mö­gött költötte ki az anyjuk. Nem is tudtunk róla. Csipogva jöttek elő a hóban. Megvan­nak, élnek, vigyázni kell rá­juk. Vajon megmaradnak-e ebben a télben? ... Az öreg mester, anrjyi kop­jafa készítője nem gondol a halálra. Keményen dolgozik minden nap. Ha más munkája nincs, javítja, élezi szerszá­mait, s ha teheti, szaporítja is őket. Az öreg mester a holnapra gondol. Oravec János Állatóvoda az oroszlán barlangban Noha nem a megszokott he­lyén, hanem az időjárás vi­szontagságai ellen oltalmat adó oroszlánbarlangban, de a téli hónapok alatt is működik az állatkerti óvoda. Az óvodás­korú melegégövi állatok is aránylag tágas ketreceket kap­tak, míg az egészen zsenge ap­róságokat az ápolói szobákban nevelik. Az állatóvodában a szep­temberben, illetve októberben született hat kis oroszlánnal, s tej testvérükkel, a Bonzó ku­tyával naponta rendszeresen két alkalommal egy-egy órát foglalkoznak. Ilyenkor történik a mód­szeres nevelés, foglalkoztatás, kézhez szoktatás, s lehetőség nyílik tudományos megfigye­lésekre is. A foglalkozásokat végignézheti a látogatók egy kis csoportja is, akik beférnek a közönség részére biztosított helyre. A toronyszobában készül a villanyharangozó FÉLREVERÉS ÉS KISIIARANG — Jöjjön a toronyba — mondta pár nappal ezelőtt műszerész ismerősöm. — Jöj­jön velem, érdekes dolgot fog látni. Engedtem a felszólításnak, a százados, kopott fogazató ga- rádicson igyekeztünk fölfelé. A csapóajtó felnyitása után metsző, havas szél vágott ar­comba. Nem gondoltam, hogy a harangterem ilyen szellős. Dr. Kiss János tiszteletes is itt toporgott, arcán az izgalom pírja. A toronyszobában 4—5 szerelő. — Mi készül itt? — kérde­zem. A válasz rövid: most készül, most születik a villanyharan­gozó. Szerte az országban egy­re több toronyban gépesítették a harangozást. Az egyházi hi­vatal irodájából gombnyomás­ra indítják be a harangokat, ha kell, csak egyet, ha kell, valamennyit. A modulációs tábla különböző harangozási műveleteket tesz lehetővé. Ez­után Cegléden is így lesz. Az üveg nélküli, zsaiugáteres ablakon süvítve leng át a ha­vas szél.. Kesem gémberedik a ceruzán. Néhány adatot fel- jegyzek a tájékoztatóból. — A reformátusok régi ha­rangjait, a legöregebb kivételé­vel, 1916. augusztus 10-én le­szerelték, s a harangokból ágyúkat öntöttek. Később le­szedték a templom kupolájá­nak vörösréz borítását, és ki­szedték az orgona sípjait is. Az úgynevezett „öreg” harang sem olyan nagyon öreg, 1911-ben készült, de ebbe a harangba a legrégibb ceglédi harang ércét öntötték. Ez a régi-régi harang 1834-ben a nagy tűzvész alkalmával le­esett a toronyból, kicsorbult, de majdnem nyolcvan évig még használták, amikor is re­pedése kitágult s a hangját A jövő híradástechnikája 1968-ban együttműködési megállapodást kötött a Beloian­nisz Híradástechnikai Gyár a svéd LM Ericsson céggel. Világ­hírű licencük alapján gyártanak majd nálunk olyan telefon- központokat, amelyekre a jövő híradástechnikája épül. Jelenleg a svédektől vásárolt célgépek, vizsgálóberendezések és szerszá­mok próbája, azaz a kísérleti gyártás folyik. Az idén kezdődik a sorozatgyártás a magyar posta megrendelésére. A későbbiek­ben exportra is dolgoznak majd. K özreadok egy megfigyelést: nem az szá­mít, hogy mit mond az ember, hanem az, hogyan fejezi ki magát. Csecsemőkorom idején csupán annyit szól­tam, oá, oá, máris az egész család körülöttem serénykedett, az ajkamon csüggtek, pedig nem jelentettem ki semmi mgst, minthogy oá, oá. Bevallom, magam sem tudtam mit jelent. Anyukám és apukám bizonyára tudták, mert felkaptak, ringattak, tisztába tettek, csörgőt adtak a kezembe, vagy cuclit a számba, meg- I szoptattak, s közben ilyeneket mondtak: ó, én édes kincsem, aranyom, hát valami baj történt, hát már megint szólongatod aput, anyut, te kis aranybogár..., s még sok ehhez hasonlót duruzsoltak. Mindenki láthatja, hogy nagyon szerettek, mert amikor én oáztam, az arcom eltorzult, kezem ökölbe szorult, lábaim­mal rugkapáltam, egész testemmel rázkód­tam, egyszóval szívszakasztó látványt nyújtot­tam,'ezért aztán mindenki rám figyelt, velem foglalkozott, pedig csak két magánhangzót ismételgettem: oá, oá. Így fejeztem ki ma­gam. Óvodás időszakomban rátértem a kérdez- getésekre: miért vág olyan ostoba pofát az a bácsi? Miért járunk, miért nem gurulunk mi is, mint az autók? Miért nincs nekem is fe­leségem, mint az- apunak? Miért pisilnek a lányok másképp, mint én? Apu, anyu, óvó­néni, a különböző bácsik és nénik majdnem megszakadtak a röhögéstől, összecsapták a-ke­züket, mutogattak rám, hogy hát ez a gyerek miket tud kérdezni, megcirógatták az arcomat, azután olyanokat mondogattak, hogy addig ilyen édes ez a gyerek, amíg meg nem nő. Szóval, nagyon büszkék voltak rám, pedig csak egyetlen kérdőszót használtam: miért. Így fejeztem ki magam. Az iskolában, amikor kihívtak felelni, azon­nal belekezdtem a leckébe, és mondtam, mondtam, percnyi szünet nélkül, ami éppen eszembe jutott, alig vettem lélegzetet, ha új dolog éppen nem jutott eszembe, akkor elis­mételtem. amit már egyszer elmondtam, em­lékszem, hogy I. Istvánról így feleltem: Ist­ván olyan nagy király volt. hogy ő lett a ma­gyarok első királya, letelepítette népét, rá­szoktatta a földművelésre, leszoktatta a ka­landozásokról, leverte az ellenszegülő főura­kat, megtérítette a népet, olyan nagy király volt István, hogy meghonosította a keresz­ténységet, megmúveltette a földeket, a maradi főurakat eltörölte a föld színéről, a portyá­kat megszüntette, állandó hazát teremtett, mert nagyon nagy király volt I. István... és így tovább. Ho&zú, folyékony, összefüggő felelet lett belőle, s csak azért kaptam ötös alát, mert a tanárom a kelleténél jobban oda­figyelt és kijelentette, a szükségesnél több­Kifejezem magam szőr ismételtem ugyanazon szavakat, pedig rendkívül jó beszédkészségem és előadókész­ségem lévén, ez tőlem teljesen felesleges. Amikor gimnazista lettem, megfogadtam előbbi tanárom tanácsát, de rájöttem arra, hogy csak úgy tudom elkerülni a, szavak is­mételgetését, ha helyette a gondolataimat köz­löm. Bizony ez a folyékonyság rovására ment, töredezett, rosszul szerkesztett monda­tokban beszéltem. Hiába hasonlítottam például össze I. Istvánt Géza fejedelemmel, vagy a korabeli uralkodókkal, tanárom gyanakodva és rosszallóan közbeszólt, ne térjünk el a tárgy­tól és beszéljek világosabban, szemléleteseb­ben, folyamatosabban. Hiába értékeltem I. Istvánt több világnézeti szemlélet alapján, ta­nárom kurtán kijelentette, kettes, hozzá tet­te: szorgalmas vagyok, de szeretek elkalan­dozni, gondolataim ráadásul megalapozatla­nok, különben ő ilyeneket nem is mondott az órán. Én mondtam. Az egyetemen még rosszabbra fordult a hely­zetem: a vizsgáztatók előadásaiból, jegyzetei­ből csak az általam helyesnek tartott gondo­latokat ragadtam ki. Könyvtárakba jártam, el­olvastam mindent, így készültem a vizsgákra. Akkoriban már újra folyékonyan fejeztem ki magam. Amikor I. Istvánról kifejtettem, hogy... — tanulmányomat egyszer majd köz­löm, erre itt hely nincs — a vizsgáztató kö­zölte, hogy ilyen eretnek nézeteket még soha­sem hallott, fogalma sincs, hogy miről be­szélek, talán rögtön akadémikus akarok len­ni (?) és kihajított. Nem tehettem róla. Ki­fejeztem magam. Azóta is állandóan így járok az életben — nagy É-vel — és ismét gyerek szeretnék len­ni, hogy megértsenek és megsimogassanak, vagy legalább ötösöket kaphassak. Nemrégi­ben ismét elértem. Külföldre utaztam, törve beszéltem az idegen nyelvet, olyan hülyén mondhattam, hogy kérek egy pohár sört, sze­retnék egy mozijegyet a harmadik előadásra, ne haragudjon, amiért a lábára léptem, hány óra van, mikor indul a vonat .., hogy mo­solygós arcokat láttam magam körül, segítő­kész mozdulatokat, sőt megértettem egy ilyen mondatot is: mjlyen szimpatikus ez a férfi. Szegények nem tudták; hogy amikor ilyeneket mondok és így fejez ki magam — mert másra nem elég a szókincsem —, akkor nem vagyok Berkovits György EGY ELFELEJTETT MAGYAR HUMORISTA Emlékezés Aszlányi Károlyra A Rádió Dalszínháza karácsony és újév között egy hétig bemutatta Gyu­lai Gaál János Hét pofon című musicaljét. Aszlányi Károly Hét pofon című regényét Karinthy Ferenc alkalmazta rádióra, ver­seit Romhányi József ír­ta... Aszlányi Károly? A fia­talabb olvasónemzedék kérdően kutat emlékezeté­ben. Az idősebb generáció már neve hallatára mosoly­ra húzza a száját. 32 évvel ezelőtt, 1938. de­cemberében fának rohant Dorog előtt a harmincéves író kis fekete gépkocsija. Halálával egy sokat ígérő pálya tört derékba. Tizenkilenc éves volt, amikor első díjat nyert egy Nyugat-novellapályázaton. Huszonkét éves korában lett Budapesten újságíró s rövidesen a Nemzeti leg­fiatalabb szerzőjeként ün­nepelték. Hevesi Sándor igazgató meglátta benne a tehetséget s bemutatta Szélhámos kerestetik című komédiáját. Szilveszter címmel meg­írta első regényét, majd egymásután jelennek meg kötetei: Özöngáz, Brentford rendet csinál, Aludni is ti­los. Sok hűhó Emmyért. Három if júsági kötete az 1938-as könyvnap nagy si­kere. A Hét pofon című regény hőse a XX. század Ludas Matyija. Egy állástalan mérnök, aki világvárosi szenzáGít kavarva egy hé­ten át megpofozza a lon­doni acéltröszt mindenható urát, mert megalázta és kidobta őt. A könyv pony­varegényként indult útjára, később tekintélyes kötet lett belőle. Lefordították 10 nyelvre, filmre vitték, a Petőfi Színház játszotta 1962-be-. az első színpadi átdolgozásban. Külön öröm számomra, hogy a második kiadáshoz előszót írhat­tam. Aszlányi Dezsővel, a ma­tematikus tanárral és filo­zófussal — az író édesapjá­val — fia halála után is­merkedtem meg. Az ő ké­résére rendeztünk megemlé­kezést Aszlányi Károly sír­jánál, halálának ötödik évfordulóján. Pünkösti An­dor mondta a drámai han­gú emlékbeszédet. Nemsokára megjelent Kölosváry-Borcsáék hír­hedt indexe: Aszlányi va­lamennyi művét zúzdába szánták. Felszabadulás után talál­koztunk a könyvpiacon if­júsági regényeivel. Ismét megjelent a Hét pofon, a Sok hűhó Emmyért. A Filmmúzeum hetekig vetí­tette nagy sikerrel A hölgy kissé bogaras című filmjét. A Szépirodalmi Kiadó ter­vében szerepel a Brentford újabb kiadása. Mit mondanak a kortár­sak? Vető József (a Tükör fő­szerkesztője): Kifogyhatat­lan volt ötletekben. A Sporthírlapnál dolgoztunk együtt, három évig. Lelkes sportbarát volt, kitűnő sakkozó, remek kolléga. Tabi László, a Ludas Matyi főszerkesztője így emlékezik Aszlányira: Ked­ves barátom volt, akinek halála — nézetem szerint —, Iiarinthyn kívül, a ma­gyar humorírás legnagyobb vesztesége. Papp Rezső — Tovább szélesedik Deb­recenben a „Munkahelyek az óvodákért” mozgalom. Az ősszel indult akció eredmé­nye: eddig 454 óvodai hely létesítését vállalták az üze­mek, vállalatok saját erő­forrásokból. teljesen elvesztette. A harang súlya 11,58 mázsa. A haran­gok vasgerendákra vannak fel­függesztve. — Eddig hány ember kel­lett a harangozáshoz? — Legalább három, A nagy harang elindításához két em­ber kell. Ha lengésbe jön, és megkondul, utána egy ember is elbír vele, mert a harang- korona és az ügyes felfüg­gesztés, illetve súlypontáthe­lyezés nagyon megkönnyíti a harangozó dolgát. Kellő jár­tassággal egy ember egyszerre két harangot is tud mozgatni. Ehhez, persze sok gyakorlat kell, ha a harang egy oldalán kong, arra szokták mondani, hogy félre verik. — Mi az a hírharang? — Ez adja tudtára a lakos­ságnak, hogy valaki meghalt. Ilyenkor a nagy harang kez­di. Ha gyermek a halott egy­szer, ha nő kétszer, ha férfi háromszor tart rövid szünetet a harangozó. Utána együtt szól valamennyi harang. — Mindezt a gép Is meg­csinálhatja? — Minden bizonnyal. A be­programozást sikerült jól meg­oldani. A város lakói nem vet­ték észre karácsonykor sem, hogy a harangok kötelét nem a harangozó fogta. Az utolsó simításokat, javí­tásokat végzik a szerelők. A toronyból lefelé menet még azt is megtudom, hogy a templom most százéves. 1870 karácso­nyán vette használatba a gyü­lekezet. Ünnepélyes avatása 1871-ben, pünkösd ünnepén volt. A százéves évfordulóra a templom teljes renoválását, megújítását, külső falfelületé­nek javítását és festését sze­retnék befejezni. Sz. I.

Next

/
Thumbnails
Contents