Pest Megyi Hírlap, 1971. január (15. évfolyam, 1-26. szám)

1971-01-19 / 15. szám

6 «ST UECVEI 1971. JANUAR 19., KEDD Emberemlékezet óta... Emberemlékezet óta a leg­súlyosabb elemi csapásokat szenvedte a Körös völgy me­zőgazdasága' 1970-ben. Erről tanúskodik az Állami Biztosí­tó Békés megyei Igazgatóságán elkészült jég-, vihar- és bel­vízkármérleg. A természeti csapások több mint 240 ezer holdat érintettek. A termelő- szövetkezeteknek és az állami gazdaságoknak kártérítés cí­mén összesen 320 millió forin­tot fizettek ki. Néhány helyen alig sikerült valami termést betakarítani a jégverte, belvíz járta táblákról. Békés megyé­ben az elmúlt évben belvízká­rok miatt jelentős terület ma­radt vetetlen, ráadásul a lassú, költséges betakarítás, a mező- gazdasági termékek minőség- romlása újabb száz- és száz­millió forintos kárt akozott. Óbuda, Hulló vakolatú, tört kémé- nyű, alacsony házak, görbe ut­cák, a kövek közt kinő a fű. Az ablakban macska sütkére­zik. Amott meg kiírták: alma, körte és egy szekrény eladó. Fejkendős öregasszony siet át a túloldalra. A téli napsütés­ben botjára támaszkodó örég- ember járkál az udvaron. A birsalmaszagú ablak mögül zongora szól. Rózsaszín ruhás, szalagos kislány keresi a dal­lamot. — Tavaszra a mi utcánkat is lebontják — mondja az öregember, és a virágokra mu­tat. — Hogy viszem magam­mal az új házakba? A kislány felugrik a zongora mellől. Bekapcsolja a rádiót. Csomagol, és indul az iskolá­ba, a Zápor utcai hipermodern tanintézetbe. Ilyen most Óbuda. Újuló, épülő városnegyed. A város- rendezési tervben 6 ezer régi 25 MÁV kiváló dolgozó Négymillió-háromszázezer tonnával teljesítette túl a MÁV az 1970. évi 111,5 millió tonnás áruszállítási tervét. Ez annál is nagyobb eredmény­nek számít, mert az árvízzel járó különleges követelmé­nyek miatt szinte naponta meg kellett változtatni előre megszabott terveiket, át kel­lett csoportosítani erőiket. A pályamunkásokon kívül vas­utasok és adminisztratív dol­gozók százai vettek részt az árvíz által megrongált vona­lak helyreállításában, mások Csenger községben építették fel 105 árvízkárosult házát. Ezután az őszi csúcsforga­lom, s a vagonok gyors kira­kása. Az eddigieknél job­ban sikerült az év végi ünne­pek nagy személyforgalmának lebonyolítása is. A szállítási feladatok mellett javában folyt, s még határidő előtt befejeződött a Budapest—Zá­hony közötti vasútvonal vil­lamosítása. A sikeres munkához jelen­tősen hozzájárult, hogy a X. pártkongresszus tiszteletére meghirdetett munkaverseny­ben valamennyi vasutas részt vett, s hogy közülük 75 ez­ren szocialista brigádban dol­goztak. Szombaton az Északi Jár­műjavító „Törekvés” műve­lődési központjában a 25 leg-' kiemelkedőbb versenyered­ményt elért vasutasnak drí Mészáros Károly miniszter- helyettes, a MÁV vezérigazga­tója „kiváló dolgozó” kitün­tetést nyújtott át. Nyolcadik osztályos fiúk jelentkezhetnek SZAKMUNKÁSTANULÓNAK • villanyszerelő • központifűtés-szerelő • vízvezeték-szerelő • szobafestő-mázoló • műanyagburkoló • vasbetonkészitő épületlakatos gépszerelő épületburkoló ács-állványozó kőműves épületasztalos KORSZERŰ ÉPÍTŐIPARI SZAKMAKRA A szerelőipari szakmákban EMELTSZINTŰ KÉPZÉST kapnak a tanulók. A szakmunkásképzés helyei: KECSKEMÉT, CEGLÉD, NAGYKÖRÖS, KISKUNFÉLEGYHÁZA vagy BAJA. (A jelentkező lakóhelyétől és a választott szakmától függően) Indokolt esetben KOLLÉGIUMI ELHELYEZÉST (teljes ellátást) adunk. A helybeli és a Bejáró tanulók is kapnak ösztöndíjat, munkaruhát és ebédet. Szakmunkásvizsga után minden ifjú szakmunkás állandó jellegű munkát kap vállalatunk építkezésein, továbbá a létesülő házgyár zártüzem-jellegű munkáin. SZÜLŐK ÉS TANULÓK RÉSZÉRE vállalatunk központi irodájában mindennap ügyeletet tartunk 8-tól 16 óráig szombat és vasárnap 8-tól 12 óráig. Vidékiek levelezőlapon kérhetnek tájékoztatót Bács megyei Állami Építőipari Vállalat Kecskemét, Klapka utca 34. A vályogházat szanálnak, s he­lyükre 15 ezer lakást építenek — parkokkal, zöld utakkal, korszerű középületekkel. A kö­vetkező 15 évben 100 ezer la­kos számára biztosítanak itt kényelmes lakást. Nevében is őrzi ódonságát a főváros legrégibb települése, Óbuda. ' Története a római időig nyúlik vissza; Aquincum, a katonai és a pol­gári város, az amfiteátrum, a vízvezeték, a lakóházak és a vásárcsarnokok romjai beszé­des emlékei az időszámítás kö­rüli éveknek. A hagyományok szerint a római kori épülete­ket még a honfoglaló magya­rok is használták. Itt volt a fejedelmi törzs szálláshelye, a Nagyszombat utcai katonai amfiteátrum fölött állt Kur­szánnak, Árpád vezértársának a vára, s a krónikások azt ír­ják: Árpád holttestét is Óbu­dán temették el. A török idők Óbudát is el­pusztították, s csak a barokk korban népesedett be újra. A királyi adományként a 2i- chy-család birtokába jutott Óbudára ekkor telepítették be a németeket, svábokat. A 18. században az óbudai uradalom a királyi kamara tu­lajdona lett. A Mária Terézia és II. József nevéhez fűződő ipartelepítés idején Óbuda lett az állami selyemipar „kísérleti telepe”. 1873. január 1-én egyesült Pest, Buda és Óbuda. Budán és Pesten ezután teremtődött meg a főváros nagyipara, .ek­kor épültek középületei, bér­házai. De Óbduán- mit sem jelentett a fővárosiasodás. Ódon házak, alacsony ablakok, macskaköves, girbegörbe ut­cák. Maradt a kisvárosi élet. Most, többnyire fényesre glancolva, kifestve, városképi nevezetes­ségnek kikiáltva állnak ezek a házak. A háttérben mindig ott magaslanak az új lakótelepek. A sok emeletes toronyházak, a hosszú szalag-épületek. Üj hidak, 'utak, gyárak, új város­negyedek. Az elhagyott mel­lékutcácskákban is csak söté­tedéskor, késő ősszel érint meg Szindbád, vagy a Vörös posta­kocsi szelleme. Az istálló-le­gény és a szolgálólány szerel­me emlékére egy szív kivésve a fogadó kapuján, az álombéli hercegnők könnyű cipőcskéi felett a szoknyafodrok libegő­se, az arcfátyol mögé rejtett szépasszonyok remegő ajka, midőn elhaladnak a lámpaosz­lopok alatt, vagy pénztelen vándorlegények sompolygása a téli alkonyat ködében. A Kéhli-vendéglő falán em­léktábla idézi, a Korvin- Ottó téren szobra díszeleg, a Du­gonics Titusz téri házat is megjelölték — itt élt és halt meg a nagy álmodó, Krúdy Gyula. Regényéről kapta nevét a Fő tér hangulatos étterme — a Postakocsi, ahol rajzos ét­lapról válogatva ülhet a ven­dég a postakocsinak kiképzett bárpult elé. A kiskocsmák, a kockás asztalterítők, a sramli zene — még úgy, ahogy őrzik a századeleji Óbuda bá­ját, varázsát, hangulatát. A Kiscelli Múzeumban, az egykori trinitárius kolostor épületébe a Budapesti Törté­neti Múzeum Újkori Osztálya költözött. Budapest történetére vonatkozó gazdag anyaga Óbu­dáról is számos érdekességet közöl. Hajdani metszeteket, tervrajzokat, gyáralapitási ok­mányokat, a szabadságharc, a Tanácsköztársaság emlékeit. Az első óbudai munkásmeg­mozdulás, a Dohánygyári hat­hetes sztrájk történetét. Gelléri Andor Endre azt írja a két világháború közti Óbudáról: „A város legöre­gebb emeletes házai vannak itt: kopott arcukba sűrűn csil­lognak egymás mellett az üz­letek áruval és reklámárakkal teledobált kirakatai”. ..Házról házra öreg vasajtók mögötti vaksi pincékben folyik a mun­ka. Lankadatlan esztergák fo­rognak ..., a másik ház pincé­jében gömbölyű végű kala­páccsal, roggyant faprések kö­zött könyvkötők kalapálnak, ragasztanak. A szűk udvarok se üresek, itt medvebőrt po­rolnak kopogó mogyorópál­cáikkal a hosszúhajú szűcsle­gények ... a kapuk alja is megszállva, norinbergi árusok­kal, üzletelő boltosokkal; tü­kör, fésű, csat, cipőkrém... a következő kapuban zagyva könyv- és képantikvárium ...” Most az első hazai házgyár, harisnyagyár, bányászati Ku­tató Intézet, mezőgazdasági gépgyár, rádiótechnikai gyár, textilüzemek, tervező intéze­tek sorakoznak egymás mellé. De őrzik a hagyományokat is. A tervek szerint a Fő tér és a környéke gasztronómiai központtá válik: vendéglátó­üzemeket, éttermeket, borozó­kat telepítenek ide. Helyt kap­nak a kismesterségek műve­lői, a kihalófélben levő szak mák képviselői: a gyertyaön­tők, a fafaragók, rézművesek, mézeskalácsosok, gombkötők. — Hamarosan már csak vendégségbe jövünk erre mondja az öregember és be­csukja a nyikorgós, nehéz tölgyfakaput. Kádár Márta TÉLEN IS TISZA II. Téliesített körülmények között építik tovább Kiskörén a Tisza—II. vízlépcsőt. A 30 köbméíer/óra teljesítményű fél­automata betongyár a hideg időjárásra rendezkedett be, mele­gen tartja a vizet és az adalékanyagokat, és ugyancsak mele­gen viszik a helyszínre a szállítótartályokba töltött betont. Az éneklő betörő — Maga a Hajlagos? Maga az éneklő vagy maga a másik?! — Én vagyok az éneklő, tisztelettel. — Na halljuk, mondja el, hogy történt a dolog! * — Kérem szépen, az úgy történt... Tu­lajdonképpen már tegnap délután kezdődött az egész. Mint bizonyára tetszik tudni, haj­nalban érkeztem meg ide a meseautón. Azon­nal kihallgattak, én pedig őszintén bevallot­tam mindent. Nem is lett volna értelme a tagadásnak, sajnos megtalálták nálam á fényképezőgépeket, a zsebrádióból is kettői, meg az egyik táskámagnot. Szóval vallot­tam. Rehdben van, mondták, és lekísértek a szuterénba. Egy kétszemélyes albérletbe ke­rültem. Ahogy beléptem, megörültem, jól van, nem leszek egyedül, egy lakótárs már előttem beköltözött. Ott ült a prices szélén, a térdeire könyökölt és a két tenyerébe haj­totta a fejét. Bólintottam felé. Felnézett, ki­fejezéstelen tekintettel felmérte a helyzetet, aztán mintha mi sem történt volna, újra ma­gába szállt. Nacsak-nacsak, -mondtam ma­gamban, valami először megbotlott hófehér lélek? Ehhh, hülyeség, éz hófehér lélek? Én az első ránézésre megadnám neki a tíz évet! — Nem törődtem vele. El voltam foglalva a magam gondjaival. Nagyon el voltam kes- kenyedve. Egyrészt ugye azért, hogy lebuk­tam. Másrészt s főleg, mert tetszik tudni, ez már a negyedik... Eddig kaptam egy évet, másfél évet, két évet, de a negyedik után bi­zony hosszabb idő kinéz... Vakartam a fe­jem búbját erősen! Aztán valahogy... úgy elszállt a bánatom! Ilyen a természetem, nem tudok sokáig szomorkodni Azt szoktam ma­gamnak mondani: te Józsi, most mondd meg, mit esz a penész! A dolgok így is, úgy is mennek a maguk útján, ha szomorkodsz, ha nem. Hagyd a fenébe az egészet! Jókedv­re derültem. Oda-odanézegettem a lakótárs­ra, de az csak ült ott, mintha-szobrot játsza­na. „Hát neked meg mi a nagybajod egyko- mám! Hallod-e koma!” — szóltam hozzá. Mintha a falnak szóltam volna. Vállat von­tam, ha őneki így esik jól, hát hadd csinálja! Énekelni kezdtem. — Ez már kora délután volt. Én, tetszik tudni, szeretek énekelni. Gyermekkorom óta. Még beszélni sem tudtam, de már énekel­tem. Az nekem mindig olyan jólesik. Hát énekeltem. Egy kis idő után látom ám, hogy a lakótárs mozdul. Felemeli a fejét, felém fordítja, hosszan, mereven néz, sokáig néz, aztán lassan visszaroskad az előbbi helyzeté­be. Micsoda egy ember! Csak a bánat szét ne rágja! S énekeltem tovább. Egyre jobban be­lejöttem. Számíthattam volna rá: kopogott az őrmester. Beszólt az ablakon, azt mondja, tegyek hangfogót a számra. Miért, énekelni tán csak szabad! Na jó, jó. mondja, tegyem csak fel azt a hangfogót! Megértettem. Hal­kabban énekeltem, mondhatnám dúdoltam. Egyszer csak Bankó — ha jól tudom, ez a neve —„emeli a fejét. Rámnéz. a szájához te­szi az ujját, int, hogy legyek csak egy pil­lanatra csendben. Ahogy elhallgattam» azt mondja: az anyád erre-arra énekelsz te itt nekem egész nap. ha nem fogod be azt a cserfes szádat — no. nem így mondta, én nagyon kozmetikázva tolmácsolom a szavait —. szóval azt mondja, ha nem fogom be a számat, úgy kénen töröl hogy azt hiszem, a gyorsvonat ütött el. Vörös volt a képe. mint a sült ráké az éjjel-napoal közértben, az a bunkó orra meg remegett Á, legyintettem, ez nem normális, kényelmesebben elhelyez­kedtem a plüssfotelben és énekeltem tovább. — Meggyőződéssel állítom, ha énekel az ember, sokkal gyorsabban telik az idő. S az ember mégis csinál valamit. Nehogy azt tes­sék hinni, hogy mindenféle idétlen mai beat- dalt énekeltem. Azt is egyet-kettőt, a javából, de főleg operetteket. A Londonban hej, van számos utcát, az asszonykám, adj egy kis pi­henőt, meg a jaj cicát. Meg hogy mondd meg, hogy imádom a pesti nőket és az ott túl a rácsont.- De ezt valóban csak halkan. Mon­dom, még bosszantásnak tetszenek venni, s minek elrontani — ha nem muszáj — a jó viszonyt. Egyszer csak hallom: te ökör. S el­kezdi Bankó mondani az estvéli imát: ó, az a magasságos... S megint fenyegetőzött. Nem, hát ez az ember, ez dilis. Nem kell vele tö­rődni. — Sajnos ennek a szakmának megvan az a hátránya, hogy az ember mindenféle alak­kal összekerül. Nem választhatja meg a la­kószomszédját. Mint ezzel a nyamvadt kis ürgével is. Az ilyen nyoniorjampecekkel én sohasem haverkodtam. Ahogy megláttam, már akkor, az első percben ellenszenvesnek találtam. Valami nagy bulit követhetett el, mert nagyon ideges az ürge. Na de az az 5 ügye, az enyém pedig az, hogy énekelek. Én se szólok az ő dolgába, ő se szóljon az enyémbe. Ha nem tetszik» fel is út, le is út. Aztán pihenni tértünk. Ez volt tehát tegnap. — Ma reggel, amint felébredtem, ő már nyitott szemmel feküdt a zöldpaplanos ágyban. Észrevette, hogy pislantgatok, meg­szólalt, megkérdezte, hogy úgy napjában hánykor szoktam elkezdeni az éneklést. Mi­kor hogy, mondtam, de ha akarod, azonnal rákezdhetek. Akarja a nyű! Egészen barátsá­gos volt. Már szinte-szinte úgy látszott, hogy összemelegedünk, megkötjük a breszti békét, amikor engem kihallgatásra hoztak. A tegnapinál sokkal többet ma reggel sem tudtam mondani. Egy kissé meglepett ugyan, hogy elém rakták a svájci órákat és a töltő­tollakat, nem hittem volna, hogy megtalál­ják. Bevallottam őszintén a származásukat, mehettem vissza. Utánam ő jött. Nem mond­hatnám, hogy repdesett az örömtől. — Sokáig elvolt. Én unatkoztam, énekelni kezdtem. A friss, élettel teli délelőttök rám valahogy mindig kellemes hatással vannak. Kezdődik újra egy nap, mindenki siet, min­denki dolgozik... Énekeltem akkor is, ami­kor visszajött. Lógott az orra. Odahúzódott a tegnapi helyére, tenyerébe temette megint az arcát, gondolkodott, töprengett. Baj van? Nem válaszolt. Vállat vontam, s folytattam, ahol abbahagytam. Megvan az a jó tulajdon­ságom, hogy kifogyhatatlan vagyok a dalok­ból. Az operetteken kívül a könnyebb operá­kat is szeretem. Az ilyeneket, mint a fel tor­reádor, a kacagj Bajazzo, az asszony ingatag meg a többi. Csendesen énekeltem. — Hirtelen felállt. Állt, nézett rám, aztán járkálni kezdett fel és alá. Én meg csak mondtam: bűvös erő van e virágban! Te! — odaállt elém —, befogad-e azonnal azt a... Lassan a testtel, nyugtattam. Nem akarom részletezni azt a könnyed kis párbeszédet, a lényeg az, hogy nekem esett. Az öklével ütött, de én elhajoltam, utána rúgott. Fel­emeltem a cipőm talpát, azt találta el, ek­kor már láttam, ez teljesen megbolondult, először elugráltam előle, gondoltam, hátha észretér, de amikor megrúgta a sípcsonto­mat, itt van, tessék megnézni, tíz centin le­ment róla a plezur. akkor kiáltottam. Úgy választottak szét minket. Én felelősségem teljes tudatában vagyok, amit adtam neki, azt pusztán önvédelemből tettem, vérben fo­jrogtak a. szemei, s talán dühében még a hab is kijött a száján. — Tessék nekem elhinni, én már sok effé­le lakosztályt megjártam, de ilyen atrocitást még egy szobatársam sem kísérelt meg elle­nem. Legutóbb is. amikor a két évet töltöt­tem. a szomszédom azt mondta, tőle énekel­jek. dúdolgassak csak nyugodtan este, ő at­tól tud szunyáim. Otthon is akkor tudott a legédesebben aludni, ha másfél méterre tőle bömbölt a tévé... Deregán Gábor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents