Pest Megyi Hírlap, 1971. január (15. évfolyam, 1-26. szám)

1971-01-17 / 14. szám

tKsr UECYEI 1971. JANUAR 17., VASÁRNAP „A kockában elhatalmasodik a csengő..." Próféta és az E/4-es gyülekezet ® Filozofáló éjjeliőr ® Nolaja a Theatrumban Vakolatlan falú ház áll Szentendre egyik girbe-gurba utcácskájában. A meztelen téglák keretében széles ablak- szárny. Az üvegen át régimó­di szekrényre, szobrokra, tele­rajzolt lámpaemyőre szűrődik a fény. Az épület homlokfa­lán fura díszelem; sírkő. A háztulajdonos a zsidótemető­ből lopta, talicskázta el onnan egy éjszakán. Az utca másik oldalán, egy ablak mögül kíváncsi tekinte­tek kísérik a látogató útját. A vakolatlan falú ház régóta nem fogad vendégeket. A környéken azt suttogják: hippitanya volt. EDVINIZMUS - SZÉL NÉLKÜL A jelenleg lakatlan házban tartott házibulikról elterjedt hírek egybefonódtak egy má­sik történettel: a „hippibot­ránnyal”, amelynek helyszíne, még az elmúlt nyáron a szent­endrei Theatrum volt. Nem véletlenül: az említett házikó gazdája, Doór Ferenc 25 éves gépkocsivezető és néhány vendége szereplője volt azott rendezett happeningnek is. Kezdjük az ismerkedést szellemi vezérükkel. A Prófé­ta: Zámbó István, 20 éves. Gimnáziumba járt, de abba­hagyta, nyomdásznak tanult, majd kiutazott az NDK-ba dolgozni. Innen hamarosan hazatért és elhelyezkedett a papszigeti kempingbe — éjje­liőrnek. — Igyekeztem magam köré egy kis csoportot alakítani — mondta Zámbó, aki nem val­lotta magát hippinek, élénken tiltakozott az összehasonlítás ellen. Eredeti akart lenni, egyedülálló elméletet agyait ki: az „edvinizmust”. Hogy ez micsoda? A feltaláló tömör meghatározása szerint: „Zász­ló, mit olyan szél lobogtat, mely nem fúj”... Az edvi- nizmus állítólag fellelhető az élet minden területén, így a művészetben is. Semmi köze sincs a realitásokhoz, szívből jön, érzelmeken alapszik. Az edvinizmus lényegét — ha le­hetséges egyáltalán — meg­magyarázza egy példa. Ha va­laki nem tud hegedülni, még­is hegedül — tehát szívvel- lélekkel csinálja azt, amihez nem ért — edvinista zenét hoz létre. Magam ugyan nem len­nék a szomszédja egy ilyen hegedűsnek, Próféta szerint azonban a festészetben, szob­rászatban, költészetben is így lehet magasabb rendű művé­szetet elérni. A prófétai szavak értő fü­lekre találtak. Zámbó körül megalakult az edvinisták gyü­lekezete. Voltak közöttük szentendrei és budapesti fia­talok. A Próféta által — ő sem tudja, miért — E/4-nek nevezett csoport tagjai vitákat rendeztek az elméletről, a leg­újabb „művészetről” füzete­ket, könyveket írtak tele, ze­nében és irodalomban is „ku­tatták” az edvinizmus jelenlé­tét. Megtalálták-e vagy sem, nem tudni. Tény azonban, hogy az egzaltált agy szülemé­nye sok fiatal fantáziáját ra­gadta meg, az értelmetlen el­méletben sokan komolyan hit­tek. Kik? A foglalkozások sok­félék: segédmunkás és gim­náziumi tanuló, rádióműsze­rész és gépkocsivezető, gépla­katos és grafikus. A végzett­ségek sokfélék: van közöt­tük szakmával rendelkező és iskolából kimaradt „félértel­miségi’’. A munkahelyi jel­lemzések sokfélék: az egyik „megbízhatóan dolgozó szo­cialista brigádtag”, a másikat „hippi nézetei miatt meg­rótták”. A szülők foglalkozá­sa sokféle: segédmunkástól festőművészig. S több peda­gógus. Hol itt a közös pont? Csaknem mindannyian mű- vészkedtek. ki írt, ki festett, ki szobrászkodott. Néhány te­hetségesen, a nagy többség te­hetségtelenül. A többség ab­ban élte ki szenvedélyét — amihez nem értett. S ezen a ponton fejthetjük meg a Zámbó-féle elmélet népsze­rűségének okát. Az edviniz­mus elméleti alapot adott a dilettantizmusnak. — Amíg fiatalabb voltam — mondta egy társaságbeli fiú — Zámbó elmélete el­bűvölt, és elfogadtam anél­kül, hogy megértettem vol­na. Ma már azt hiszem, sa­ját magán kívül aligha van, aki megérti az edvinizmust... Ezután csak egy mondat Prófétától: — Még én sem értem egé­szen ... BIBLIA A JÉGZOKNIRÓL S most lapozzuk fel a kép­telen ötletek bibliáját, azt a könyvet, amelyet Zámbó la­kásán őrizgetett, s amely a hitoktató társaságának jó né­hány alkotását is tartalmazza. Az egyik oldal illuszt­rációja: felragasztott kenyér­héj. Aztán egy női haj- tincs, vonatjegyek társaságá­ban. Fotomontázs: bokszkesz­tyűben végződő női láb. Egy vers. Első két sora: „Zokog a bogarak trombitája — Emel­jetek fel magasabbra, hogy ne vacogjanak az éhes gogikóros alvajárók.” Az utolsó sorok: „A kockában elhatalmasodik a csengő — Kint a bárány, bent a farkas, bent a bárány, kint a farkas.” Szintén vers: „Be­falazták a szívemet a lelkek vasbetonlüktetésébe — Ezért a rum a kedvenc italom.” Fest­ményrészletek, kártyalapok, rajzolt homokóra. Fledwinista manifesztum: „1. Felejtsünk el mindent! 2. Hisz a múlt a jö­vő, és a jövő a múlt jelenje. 3. Aki nem hiszi, nézzen utá­na.” Az edvinisták találkozó­jának programja: „Az ébresz­tő jelszava: Kelj fel nap, ha­sadra s"t a sötét. Délután: el­mélkedés a lemenő napon, a felkelő holdon. Napnyugtáig gyökérgyűjtés, csendes, filozo­fikus kavicsdobálás, majd csipcsipcsókázás és bújjbújj- zöldágazás”. Előadások: „Mi­lyen jégerzoknit húzzunk a fe­jünkre kánikulában? Színek szerepe a sötétben. Előadás az antielőadásról. A toborzás cél­ja: bebizonyítani a bizonyítás bizonytalanságát. A huszadik század átmentése a következő századokra. Vagyis; vaktyúk is talál szemet.” SEZLONLÁBAK, ZÖLDSÉGÉRT Hogy kinek mi a hobbyja, végül is magánügy. Próféta és E/4-es gyülekezete azonban nyilvános szereplésre szánta el magát, s ebből már bűnügy lett. A szentendrei városi és járási ügyészség Zámbó István és még 9 fiatal ellen garázda­ság és más bűntettek miatt adott ki vádiratot. A szentendrei Theatrumban, vasárnapi „Nalaja-happening- re” szólt a sokszorosított meg­hívó. Az invitáló szöveg sze­rint e játékban dilettánsok, szobrászok, festők és járó­kelők is felléphetnek. Az E/4-esek a Zöldfa-étteremben találkoztak, ittak és egymást csepülve vitatkoztak az edvi- nizmusról. A vita hevében a 17 éves V. László vadászkést szegezett D0ór Ferenc nya­kához, ezután a társaságnak sürgőséli távoznia kellett in­nen. Közben a „gúnyos di­vatbemutatóra” készülve az egyik 16 éves kislány átöltö­zött, s rojtos, hátul kiszakadt nadrágjával rögtön a társa­ság legtoprongyosabb tagjá­vá lépett elő. A Theátrum színpadán, még a rendes elő­adás előtt, megkezdődött a happening. Zámbó hívei gyű­rűjében a színpadon elsza­valta Bentről kifelé című versét, amelyben többször szerepelt az „íme” szó, ez nem tetszett a többieknek, káromkodtak. Volt aki sza­valt, volt aki dobolt, Próféta furulyázott is. A nalaja já­ték a következőképpen zaj­lott. Zámbó értelmetlen mondatokat kiáltozott, amire hasonló értelmetlenséggel kel­lett válaszolni. „Ki mint veti ágyát, maga esik bele!” — harsogta Próféta. „Zöldség” adta meg valaki a frappáns feleletet, leolvasva egy üzlet feliratát. A helyesen válaszo­lók között egy bőröndből ju­talmakat osztottak ki. Rossz rádiócsövet, képkeretet, plíh- kanalat, sezlonlábat... A szentendrei főtéren idő­közben már vagy kétszáz kí­váncsi sereglett az edvinisták köré. Megjelentek a Theatrum rendezői is, felszólításukra azonban senki sem mozdult a színpadról. Hasonló ered­ménnyel járt egy rendőr is. Aztán több rendőr érkezett. Mint a vádirat említi, az ed­vinisták drasztikus, gúnyos kiáltásokkal fogadták őket, nem igazolták magukat, el­lenálltak. Végül mindenkit, aki részt vett a happeningben, előállítottak a kapitányság­ra... A hosszas vizsgálat le­zárult, s hogy a tíz vádlott közül ki miben találtatik bű­nösnek, most a Szentendrei Járásbíróságon dől el. Így végződött tehát a nalaja happening, s ezzel alighanem az edvinizmus, mint „eszme" is befejezte pályafutását. Ta­lán csak Zámbó büszkélkedik még megértésével. Van rá ideje. Egy intézetben, ahol orvosi megfigyelés alatt áll. Ami ugyanis híveinek nem tűnt fel, az orvosoknak igen. Próféta — nem beszámít­ható. Szitnyai Jenő CSAK TISZTA FORRÁSBÓL „Szép virágért jöttünk” — Fényes csillag vezetett, messzi földről jöttünk, kaphat­nánk-e szállást, kaphatnánk-e ételt? — Persze, persze, kerüljenek csak beljebb, pihenjenek le, s meséljék el közben, hogy mi járatban erre. — Megtudtuk, hogy ebben a házban kaphatunk virágot... — Semmi akadálya ennek — mondják a háziak, s gyor­san futnak egy szál virágért. — Nem ilyen virágra gon­doltunk, nekünk élő virág ké­ne. — Akad az is, várjanak csak — és a háziak behoznak egy disznót, amelynek nyaká­ba virágfüzért fontak. — Ez sem az, a mi virá­gunknak két lábon kell járnia. A háziak most egy tyúkot hoznak be, nyakában virág­gal. A vendégek rázzák fejü­ket. — Nem, nem ezért jöttünk, ezért kár lett volna ilyen ho®z- szú utat tennünk. — Értjük már a célzást! Tán lány kell maguknak?! — Ügy van, úgy van! — mondják lelkendezve a messzi földről jött vendégek. A há­ziak bevezetnek egy nyolc év körüli kislányt... — Nem ilyenre vágyunk, nagyobb kellene nála, s teste­sebb. Hoznak egy nagyobbacska lányt, de ez sem elég a vendé­geknek, ők még idősebbre vár­nak. Erre aztán testes öregasz- szonyt hoznak a vendéglátók. — Hát ez azért túlzás, a mi virágunk ennél fiatalabb, s szebb is ... Nem fogynak ki a háziak az ötletekből s tréfákból. Hoznak ők még ráncos öreg­asszonyt, áthívják a szomszéd lányát, míg végül, korgó gyom­ruk parancsára, elővezetik az igazit: az eladó lányt. Az pi­rul, ahogy ilyenkor az illendő­ség megkívánja, de látszik már, hogy vége a tréfának, asztalhoz ülnek, egymás mellé a kérő legény (mert ki más lehetett volna az egyik ven­dég) és a menyasszony. Aztán hozzálátnak az evéshez, ivás- hoz, s a kérők és eladók együtt mulatnak már reggelig. (Alföl­di leánykérés.) — Sunyó — Esti óvónők A Művelődésügyi Miniszté­rium intézkedése alapján a nagyarányú fővárosi óvónőhi­ány enyhítése érdekében — a Budapesti Tanítóképző Inté­zetben esti tagozat kezdi meg működését. Ebben az oktatási formában kizárólag olyan ké­pesítés nélküli óvónők vehet­nek részt, akik a főváros te­rületén működő tanácsi, üze­mi, vállalati óvodákban óvó­női munkakörben dolgoznak. A tanulmányok megkezdésé­nek előfeltétele a sikeres al­kalmassági vizsga. A hallga­tók tanulmányaikat a felsőok­tatási intézmények hallgatóira vonatkozó jogszabályok és a Budapesti Tanítóképző Intézet által meghatározott tanulmá­nyi rend Szerint végzik. SIOTUR Új balatoni idegenvezetők A Somogy megyei Tanács Idegenforgalmi Hivatala (SIOTUR) kéthónapos idegen- vezetői tanfolyamot indít Sió­fokon. A jelentkezések már lezárultak: 35 idegenvezető-je­lölt vesz részt a február else­jén induló tanfolyamon. Elő­adásokat hallgatnak többek között az idegenvezetés fel­adatairól, művészettörténeté­ről, a Balaton környékének műemlékeiről. A tanfolyam befejeztével elméleti, majd gyakorlati vizsgát tesznek. Azokat, akik sikeresen helyt­állnak, a nyári időszakban a SIOTUR alkalmazza. NAPLÓ KÉT POFON A két pofont Sólyom János kapta, az elsőt 13 éves korában, a másodikat 23 éves korában. Elmon­dom a pofonok történetét. Az elsőről nincs sok mondaniva­lóm. Ezt a pofont egyszerűen le is írhatnánk a számláról. Én adtam Jancsinak, és akkor én is, aki adtam, mindössze 13 éves voltam. Ö, koránt sem voltam hős, csupán bosszúálló, csakhogy szépítsem a dolgot valamelyest, nemes düh feszí­tette szümet. Nem régen tör­tént volt, hogy az alvégen jól megvertek engem a srácok. Arra tévedtem, egy lány után kószáltam, nem tartottam be az alvég játékszabályait, kö­szönés helyett fütyörésztem. Nem állhatták a fiúk ezt a pökhendiséget, egy pofon, egy lökés, egy rúgás... Adtam én is, de mi volt az? Ott volt az alvégiek között Sólyom Jancsi is, nem ütött, csak egy helyben ugrált és ordibált. — A fejét, hogy ne sántul- jon! Ahányszor kaptam, annyi­szor ugrott a magasba és any- nyiszor ordított. Nem tudom miért, de őrá haragudtam meg a legjobban, nem verekedő cimboráira. És Sólyom Jancsi minden reggel előttünk ment a gimnáziumba és délben vissza. Én a római katolikus fiúpolgá­riba jártam. Nagy rivalizálás folyt a két iskola között, a mi részünkről teljesen reményte­len versengés. Csak Mahala tanár úr hitt vakon a győzel­münkben, csak ő ordított a rajzórákon felfokozott önérzet­tel: „Ilyen tulipánokat itt ná­lunk nem festhetsz, édes fiam, ezzel eredj a gimnáziumba, a szomszédba ...” Engem min­dig megsimogatott, szép tuli­pánokat pingáltam, maradhat­tam a polgáriban. Sólyom Jancsi jött, meglá­tott és elrohant. Tíz méter után elfogtam, egymással szemben, lihegve álltunk, a fe­je elé emelte kopott bőrtáská­ját, élveztem a helyzetet, a győzelem mámorát. Hozzáértő, okos tudósok mondják, a macska azért zavargássza hosszú ideig az egeret, mert áldozata vérében a félelem cukrot termel — jobb ízű a falat. Félelmetes szöveget vág­hattam le és hosszút, a fiú re­megett. Már-már megsajnál­tam, megbocsátottam neki, csupán ijesztésképp emeltem fel a kezemet. Belémrúgott, térdem tájékán nyilait a fáj­dalom. Ekkor kapta meg a po­font. Utána egy szót sem szól­tunk, elballagtunk, kd-ki a maga útján. Az inasiskolában, már együtt jártunk, egymás mellett ültünk. Felmelegedtünk vala­micskét. Igazán akkor szeret­tük meg egymást, különösen én őt, amikor segéd urak let­tünk. Az első szabott sötét ru­hánkban leültünk a kávéház teraszára meginni egy pohár bort. János muzikális lélek volt, nagy szépen fütyült. Fö­löttébb nagy élvezettel ittam vele egy pohár bort. És szelle­mes volt. A pincér véletlenül a lábára lépett, annyit morgott: pardon... — Ö, semmiség. Sőt, kitün­tetés — válaszolta János, és amikor a pincér már örült, a fiú rezignáltan hozzátette még. — Kitüntetés, persze, ha a műhelyben a főnököm lép a lábamra. De nem itt maga ... Meghitt jóbarátság szövő­dött közöttünk, később elsza­kadtunk. 44-ben én katona lettem, ő munkaszolgálatos. 45 végén szinte egyszerre érkez­tünk haza N.-be. ö azonnal, én később léptem a pártba. 2'1 évesek voltunk, táncolni jár­tunk oda, ő a pártnapokon szavalt is, és egyszer Gábor Andor egy felvonó sósában ő alakította az SS-tisztet. Majd­nem kirúgták a pártból. Ak­koriban az útépítésnél szorgos­kodtam. Közben teljesen vá­ratlanul értelmiségi lettem, mert a forró szuroknak há­rom hétre hátat fordítva, el­végeztem a háromhetes párt­iskolát. Bevittek az apparátus­ba dolgozni, kerékpár, havi 240 forint, és igazi úr voltam. A kezem csuklóig örökké csu­pa tinta. Késő ősz volt már, a novem­ber elszégyellte magát, hogy el­eddig jó kedve volt, most hir- telc.. ajkára fagyott a mosoly, morózus ábrázattal tekintett ránk az ég. És bosszúból esett, szakadt a hideg eső. Sokáig tartotta magát a nap fent az égen, és most az ősz benyúj­totta a kontót a sok érdemte­lenül ránk pazarolt napfé­nyért, melegért. És mi fizet­tünk és védekeztünk. Raktuk a kályhát, a kandallóban ro­pogott a rőzseláng, parázs, pa­rázs ... Ez volt János kedvenc száma. Én már nem is emlék­szem pontosan, hogy aznap, akkor milyen munkán buzgól- kodtam, kopogtak az ajtón, Jancsi állt az asztalom előtt. Arca letört és szomorú. Ide­ges, görcsös mozdulatokkal a zsebébe nyúlt, és asztalomra tette piros párttagsági köny­vét. Meredten, ijedten néztem az arcát, a kis könyvecskét, aztán megint az arcát, és ő be­szélni kezdett. — .Ami itt történik, azt én nem tűröm. Nem adom a ne­vemet hozzá. Már megint a fasiszták érvényesülnek, és te is csak ülsz itt... De miért ülsz, minek ülsz, kinek ülsz? Én helyettetek is szégyellem magam. Mi állítólag a nép pártja vagyunk, mi — de nem ti. Én dolgozom ott, ahol a háború előtt is dolgoztam, te meg felkerültél ide az irodába, itt úrhatnámkodsz, intézkedsz, azt sem tudod, mit. Vedd tu­domásul, hogy én ebben a vá­rosban születtem, itt jártam iskolába, innét mentem mun­kaszolgálatosnak. Anyámat, apámat elpusztították ... Itt, ebben a városban voltam elő­ször szerelmes. Itt tartottam szépítő tükröt a lányok arca elé. És ha már túl szépnek hitték magukat, ha már öntel­tek és csalfák lettek, ezután a tükröt igaz, néha későn, elvettem arcuk elől, bár gyakran már ez nem segített. De hát ne tartsatok magatok elé ilyen tükröt, ti, akik itt dolgoztok. Nálatok sokkal be­csületesebb volt, mindenesetie őszintébb és egyszerűbb az a nő, a bicskás gyilkos felesége, aki olyan szépen tanított mind­annyiunkat a zsidó templom háta mögött a szerelemre. Tudod te jól, e városban születtünk, itt jártunk iskolá­ba, itt dolgoztunk, itt voltunk boldogok, innét cipeltek el bennünket, és ide tértünk vissza, mi itt lehetünk min­denek, és itt lehetünk semmik. Nem tűröm, hogy a várost tönkretegyük, nem tűröm, hogy a kommunistákat az em­berek leköpjék... — Állj meg, vándor! És légy saves, közöld velem, miről prédikálsz itt nekem! Kiket szidsz, és kit védesz? Az egészből semmit sem értek. Olyan színpadias vagy olyan ripacs — kérdeztem tőle nem kevésbé emelt hangon, mint amilyen hangon ő a monológ­ját elmondta. Nem tudtam visszahozni patetikus és egy­ben szomorú hangulatából, kérdésemet mintha nem is hal­lotta volna, csak folytatta a maga mondókáját. — A pártban dolgozó embe­rek kutya kötelessége, hogy is­merjék az embereket, hogy megismerjék az embereket. Szóval a lélektan. És ti min­den évben pótvizsgát tesztek az emberismeretből, minden évben megbuktok ebből a tárgyból. Igaz, autodidakták vagyunk, de az már luxus, hogy ilyen sokszor megbuk­junk. — öregem, isten bizony egy szavadat sem értem, még min­dig nem értem. Mi bajod van, őrült vagy? — Örült? — Én? Akkor ti mik vagytok? És nem értesz, valószínű, nem is akarsz érte­ni. De fütyülök rád, amit mon­dottam, megmondtam, itt a tagsági könyvem előtted, tö­röljetek a névsorból, én kilé­pek a pártból. — Miért? — mondd, miért? — Hagyd abba a farizeusko­dást — vágta a képembe most már teljesen eltorzult arccaL — Négy embert helyeztél el tegnap Jó állásba a zsírosbö- dön mellé. Mind a négy fasisz­ta, vagy az apja az, de leg­alábbis gazdagok, jobbolda­liak, fehérek... Felálltam, elgondolkodva hozzáléptem, eleddig egy perc­re sem ült le, hiába kínálgat- tam a székkel, most jól jött; hogy áll. Most meg sem ijesz­tette, mint régen, sőt, amikor a pofont lekentem, én ijedtem meg. Először attól, hogy nem látta-e valaki, aztán attól, hogy mi lesz, ha itt összeve­rekszünk a pártirodán, mi ba­rátok és kommunisták. — Jancsi rámnézett, és torzult arccal, meredt sze­mekkel csak annyit mondott: — Ezt értitek, ütni. Nem vé­letlenül kerültél te ide, öre­gem, ezt te már 13 éves korod­ban is, nagyszerűen csináltad. Nincsenek érveitek, lusta az agyatok, kő a szívetek, hát üt­tök. De miért nem . próbáltál meggyőzni engem, hogy nincs igazam? Neked ez volna a fog­lalkozásod, csak eszed a kom­munisták kenyerét?, szívod a testvéreid vérét? — nagyon kiborulhatott idegileg, mert egyszerre sírt és nevetett. Ka­ron fogtam, halkan bocsána­tot kértem, és amitől őszintén, tiszta szívből undorodtam ed­dig, a férfiak csókjától, most én csókoltam meg őt. Elvittem a nagy vállalathoz, azoknak 160 lovuk volt. Kellett oda egy — gépkocsi-előadó. János la­katos volt, éppen rokonszak­ma. A lovakon patkó van, s a kocsikon vasalás, miegymás, kilencszáz forintot kapott egy hónapra. Mennyi pénz is volt ez akkor egy 23 éves ember­nek? Egy egész napig fütyül­tünk örömünkben, és alig fo­gyott a pénzből. Béla bácsi, a lúdtalpas pincér megint János lábát szemelte ki, véletlenül arra lépett, és már ő mondta a szöveget. — Tudom, fiam, kitüntetés, ha a főnököd lép a tyúksze­medre. (s)

Next

/
Thumbnails
Contents