Pest Megyi Hírlap, 1970. december (14. évfolyam, 281-305. szám)

1970-12-30 / 304. szám

1970. DECEMBER 30., SZERDA "‘‘^/CtrSap 3 Mi lappang mögötte? Nem homályos ügy ; Sajátságos megfogalmazá­sú, sokoldalú tájékozatlansá­got eláruló levelet hozott a posta a szerkesztőségbe. A levél írója, Balogh László üllői lakos, hét, külön hely­rajzi számon bejegyzett tel­ket sorol fel, amelyekkel kap­csolatban azt szeretné meg­tudni: hogyan került a föld­terület jelenlegi birtokosának tulajdonába — és megkérdezi, mit tegyenek ők, hogy ez a föld ismét az ő személyi tu­lajdonukba kerülhessen. Hoz­záfűzi a levélíró, hogy ez „súlyos közügy, és nem valami épületes valamiség lappang mögötte”, végül arra kéri a szerkesztőséget, hogy igen ala­pos nyomozást végezzen az ügyben. Mindenek előtt megkeres­tem a különös panasz íróját. Elbeszélése az esetet fedő homályt nem tette áttet- szőbbé — ellenkezőleg. Any- nyit tudhattam meg belőle, hogy a szóban forgó terület több ezer négyszögölnyi, a fő közlekedési út mentén fek­szik, ugyancsak a Vörös Had­sereg útján, mint Baloghék háza, csak a község külső területén, s hogy a föld Ba­logh László két éve elhunyt, tsz-tag apósáé volt. Apósa halála után Baloghné és an­nak testvére, Győri Jolán az apa telkét örökölték. Hogy lehet, hogy a közösen örökölt, ötezer négyszögöles telek mégsem az övék, hogyan, juthatott hozzá más? — körülbelül ez a Balogh-há- zaspár problémájának lé­nyege. Miután a helyzet az elbe­szélés által sem vált világo­sabbá, a nyilvánvalóan nem mai indítású panasz (az após két éve halt meg!) hivatalos papírjait kértem. Az újságíró hozzászokott, hogy többnyire panaszos ügyekben többnyire olyan­kor keresik fel, amikor már folyamatban van valamiféle hivatalos ügyintézés, de an­nak lassú üteme, vagy sérel­mes volta miatt kér segítsé­get valaki a sajtótól. Arra már volt jó néhány példa, hogy kétkilónyi aktával fölszerelve állított be egy-egy panaszos a szerkesztőségbe, de hogy egyetlenegy iratot se tudjon felmutatni a tanácskérő, alig­ha. Ezekután megnéztem a szép tábla földet a Vörös Hadsereg út 184—186—188—190—194. és 196. szám alatt, — de ettől sem kerültem közelebb a pa­nasz lényegéhez. Az ügyben való — ha nem is nyomozást — utánjárást viszont fontosnak ítéltem — részben az eddig tapasztaltak miatt, részben a panaszlevél­ben felmerülő homályos fel- tételezések tisztázása céljá­ból — részben pedig az eset valóban közérdekű vonatko­zásai okából. Elképzelhető ugyanis, hogy vannak mások is, akik Ba- loghékhoz hasonló helyzet­ben, hasonló problémákban nem ismerik ki magukat, — s nem egészséges, ha ilyen­kor „nem valami epiueles vaiamiségeket” tételez fel a tájékozatlan ember. A Pest megyei Földhivatal- ban mindenekelőtt az derült ki, hogy Balogh Lászlóék fel- tételezései korántsem abból erednek, hogy sejtelmük sincs jogaikról és az ügyinté­zésről, hiszen a panaszuk meg­járta már a Monori Járási Földhivatalt, annak határoza­tát sérelmesnek vélve, Ba­logh László levelet írt az MSZMP Központi Bizottsága Irodájának, ahonnét a panaszt kivizsgálás céljából átküldték a Pest megyei Földhivatal­nak 1969. május 19-én. Május 28-án a helyszínen is kint járt a megyei földhivatali főelőadó, aki a panaszost jogi helyzeté­ről felvilágosította, s ezt, és az ügyre vonatkozó megállapí­tásait jegyzőkönyvben rög­zítette, aláíratva azt Ba­logh Lászlóval is. A Pest megyei Földhivatal­tól nyert információ alapján a következőképpen áll Balogh Lászlóék ügye. Balbghné apja, Győri Mi­hály 1960-ban belépett az ül­lői Kossuth Tsz-be, s mint tsz- tagnak kötelessége volt a kö­zösbe bevinni a két lányának tulajdonát képező, de saját holtig tartó haszonélvezeti jo­gával megterhelt 5000 négy­szögöles földet (hiszen nem csak a tulajdonát képező, ha­nem a haszonélvezetével ter­helt földet is bevinni köteles a tsz-be belépő tag). Győri Mi­hály 1968. február 5-én bekö­vetkezett halálakor az elhunyt haszonélvezeti joga megszűnt ugyan, de a föld tulajdonjoga ezáltal nem éledt föl. Balogh­né Győri Erzsébet apja halála után kérte, hogy mentesítsék földjét a tsz általi megváltás alól, s adják azt ki neki — sa­ját használatára. Erre azonban a fennálló jogszabályok értel­mében nincs lehetőség. A tsz- be bevitt föld, a dolog termé­szeténél fogva, a tsz-közösség osztatlan közös tulajdonának részévé válik, ez pedig azt je­lenti, hogy a közös földterület minden négyzetcentijének va­lamennyi tsz-tag a tulajdono­sa, bár az évi földjáradékot mindegyikük a bevitt földterületnek arányában kapja. A bevitt föld megszűnik létezni mint önálló, körülhatárolható föld­darab — éppen ez a tsz-tulaj- donközösség lényege. Ebből következik, hogy azt a földda­rabot, amelyet valaki bevitt a tsz-be, nem igényelheti visz- sza. Azaz az 1967. évi IV. tör­vény 6. paragrafusa kimondja, hogy a mentesíthető terület maximálisan egy katasztrális hold (1600 négyszögöl), de csak belterület vagy zártkert ese­tében. Hogy mikor mit nyilvánít kül- vagy belterületté a helyi tanács, nem szabhatja meg a földhivatal. Ha tehát a helyi tanács parcellázni akar, meg­teheti ezt oly módon is, hogy kisajátítási eljárást indít a tsz erre alkalmas földterülete el­len, a tsz-nek pedig kisajátítá­si kártalanítási összeget fizet. Ezáltal annak fejlesztési alap­ja növekszik, emellett esetleg felesleges vagy nélkülözhető, megműveletlen földje csökken. Esetenként a helyi tanács ál­lami tartaléktelek cseréje for­májában is kártalaníthatja a tsz-t, ha ez a megoldás mind­két fél számára célszerű. Pl. ha a tsz-nek lakóház építésére alkalmas területe szabadítható fel ily módon a tanács számá­ra, illetőleg parcellázás céljá­ra. Ez a gyakorlat mostanában mind sűrűbben — és nemcsak jogszerűen, hanem rendkívül ésszerűen is — előfordul. Ezért helyes tisztán látni a lebonyo­lítását és célját. Vagyis: visszatérve Balogh Lászlóék feltételezésére, amely szerint „valami nagy valami­ség” rejlik a feleség elhunyt apja által a tsz-be bevitt föld­terület tulajdonjogát illetően — a kép tiszta. Aligha hiheti valaki, hogy ötezer négyszög­ölnyi tsz-területet visszakap­hat. Baloghék 1055 négyszög- öles telken épült családi ház­ban élnek, erre vonatkozólag az Üllői Községi Tanácson, a Pest megyei Földhivatalnál fel­világosították, hogy lévén bel­terület, nem érinti a földjogi törvény. Azaz természetesen megtarthatják, és akár még két házhelyet alakíthatnak ki be­lőle. Ha a tsz-tag halálát (illetve a haszonélvezeti jogával immár nem terhelt ingatlan átadását) követő három hónapon belül a föld eredeti jogszerű tulajdo­nosa, Balogh Lászlóné belép a tsz-be, továbbra is kapja a földjáradékot. De ha ez nem történt meg, a földterületet a tsz megváltja. A földjáradék mértékét a tsz közgyűlése ha­tározza meg megszabott kere­tek között: a föld aranykoro­naértéke alapján, aranykoro­nánként 5—10 kg búza árát fi­zeti érte évenként egy összeg­ben. Bizonyos mértékig meg­szabott a föld megváltási ára is: szántó esetében a föld aranykoronaértékének 80-szo- rosát, értékesebb föld (szőlő, erdő, gyümölcsös) esetében az aranykoronaértéknek 400-szo- rosát is fizetheti a tsz. Az összeget esetenként határozza meg a járási földhivatal, amelynek határozata ellen lehet felleb­bezni is, de bírói úton is kere­set nyújtható be — az összeg tekintetében. A megváltási összeget a tsz — anyagi hely­zetétől függően — ötévi rész­letben fizetheti. Az 1967. évi IV. törvény szerint ha pl. idős tsz-tag ajánlja fel földjét vé­telre a tsz-nek, a megváltási ár ez esetben kétszerese is le­het a külső eladónak felajánl­ható megváltási árnak. Pereli Gabriella Rogor — féláron Felére csökkentette a Ro­gor nevű növényvédőszer árát az az együttműködés, amelyet a peremartoni Ipari Robbanó­anyaggyár kötött az olasz Montecatini céggel. A meg­egyezés szerint a gyümölcs- és zöldségkártevőket pusztító nö­vényvédőszer hatóanyagát az olasz cég szállítja, és ebből Peremartonban állítják elő a kész szert. A hazai feldolgo­zással és csomagolással oly mértékben sikerült csökken­teni a költségeket, hogy a kész, előre csomagolt import­áruhoz viszonyítva az együtt­működéssel készült rovarölő anyagot féláron adhatják a hazai piacon. — A Pest megyei telkek száma az új parcellázások következtében a IV. ötéves terv időszakában csaknem megkétszereződik, kereken 46 ezer lesz. Kongresszusi útmutatás Halíani, érteni, tenni L ogikus sorrend: hallani a feladatokról, megérteni azokat, majd cselekedni. A logikus sorrend, elméleti modellként, tökéletes. Ha az agitációnak, a felvilágosító munkának csupán elméleti modellként működő szerepe lenne, aligha akadhatna hiba. Az elméleti modell, s a gya­korlati megvalósítás között sokszor van különbség még gépek, berendezések esetében is, hát hogyne lenne az agitá- ciónál, amely nem tervezhető, szerkeszthető meg úgy, mint a géprajz. Erről a különbség­ről esett szó a Pest megyei Ál­lami Építőipari Vállalat kom­munistáinak egyik tanácskozá­sán, egészen pontosan arról, hogy maga a közlés — az in­formáció átadása — nem azo­nos a megértetéssel, elfogadta­tással, még kevésbé lehet azo­nos a cselekvésre való felso- rakozással. Példákat mondtak. Az építő­iparral szembeni, gyorsan nö­vekvő követelmények — sűrűn irreális követelmények! — ne­héz helyzetet teremtenék. Akadnak, akik hajlamosak a pánikra, a kapkodásra, s ilyen esetekben aligha elég, ha a felvilágosító munka a nyugal­mat hangsúlyozza, s nem ter­jed ki arra: miként hozható létre követelmények és telje­sítmények között az egyen­súly. Továbbá: nem ritka eset, hogy a gazdasági-műszaiki irá­nyító apparátus tagjai csupán az agitáció egyik részét tekin­tik fontosnak — amikor a dol­gozókat valamire serkenteni kell —, de berzenkednek, ha a másik rész is érvényesül, azaz az emberek „visszaszólnak”, elmondják, mi az, ami gond, akadály. H iba lenne napjainkban az agitációt, a felvilágosító munkát úgy felfogni, mint felfogtuk másfél, két év­tizede. Útnak indulnak a nép­Emlékezés Kuruc Bélára (Halálának ötödik évfordulóján) Öt eve távozott el közülünk Kuruc Béla, a megyei pártbizottság titkára. Negyvenkilenc éves volt mindössze; ko­rai halála mélységes űrt hagyott maga után mindazok körében, akik ismerték. Ritka egyéniség volt: sziklaszilárd, következetes marxista, rendíthetetlenül elvhű; mélyen érző, csupa szív, halk szavú. Derűs, bizakodó a legnehezebb helyzetekben is. Kommunista ember volt, a szó legigazabb értelmében. 1916. július 8-án született Budapes­ten, sokgyermekes munkáscsaládban. Iskolái elvégzése után kifutóként, majd segédmunkásként dolgozott. Huszonegy éves korában kapcsolódott be a mun­kásmozgalomba. A Szociáldemokrata Párt VII. kerületi ifi-csoportjában te­vékenykedett, részt vett a kommunista befolyás alatt álló bőrösszakszervezet minden jelentősebb akciójában. Ott ta­láljuk őt a Tompa utcai nyilasgyűlés szétverésénél, a gödi összejöveteleken. Részt vett a Vörös Segély munkájá­ban, röpcédulák terjesztésében, az ille­gális Kommunisták Magyarországi Pártja által szervezett antifasiszta de­monstrációkban. Munkaszolgálatosként irányítója lett az alakulatánál működő kommunista szervezkedésnek. Többször letartóztatták. Megismerte a horthysta rendőrség brutalitását, majd 1944-ben fegyverrel a kézben harcolt a fasizmus ellen a Jugoszláv Népfelsza­badító Hadsereg soraiban. A felszabadulást követően különböző fontos beosztásokban tevékenykedett. A Pest megyei Pártbizottság appará­tusába első ízben 1948 júliusában ke­rült: káderügyekkel, emberek sorsával foglalkozott nagy-nagy felelősséggel. 1949 végén az első ötéves terv nagy létesítménye, a Csepel Autógyár Párt- bizottsága titkárává választották, majd pártiskola elvégzése után a pártköz­pont instruktoraként dolgozott, 1953- ig. Két év minisztériumi munka után, 1955 júniusában került vissza — im­már végleg — megyénkbe: ismét a Cse­pel Autógyár Pártbizottságának titkára lett. Súlyos gondokkal küszködött ak­kor a gyár. Kuruc Béla szervezőkész­sége, a kommunistákhoz és pártonkí- ' vüliekhez, munkásokhoz és műszakiak­hoz való különösen jó kapcsolata je­lentős tényezője lett annak, hogy a ko­rábban rossz légkör a gyárban felenge­dett, s a termelés számottevően fellen­dült. Az ellenforradalom előtti hetekben- napokban Kuruc elvtárs az egyetlen helyes útra, a következetes elvi politi­kára ösztönözte a tanácsért, útmutatá­sért hozzá forduló elvtársakat. Október 23-a után a gyárban maradt; megszer­vezte a fegyveres őrséget, s ameddig csak lehetett, védték a gyárat. Harmin- cadikán, az ellenforradalom nyílt ter­rorjának kibontakozása után vissza­vonulásra kényszerültek a kommunis­ták. November 7-én ismét a szigethalmi gyár pártirodájában találjuk. A hatal­mat még az ellenforradalmi munkás- tanács gyakorolta, őhozzá azonban nem merészeltek nyúlni. Nagy tekintélye a dolgozók előtt, az őt körülvevő köz- megbecsülés, szeretet, mintegy védő­pajzsot alkotott körülötte. Az ellenfor­radalmárok, fogcsikorgatva bár, de kénytelenek voltak tudomásul venni jelenlétét, pártszervező tevékenységét. A pártiroda képezte ezekben a hetek­ben azt a fix pontot, ahová a tudatos ellenforradalmárok és megtévesztett dolgozók gyűrűjében élő kommunisták napról napra betértek, erőt gyűjteni, bátorítást, útmutatást kapni munká­jukhoz. S a párt sorai napról napra nőttek; december közepén már 120 tag­ja volt a pártszervezetnek. Kuruc elv­társ harcos kiállása, s a gyár becsüle­tes dolgozóihoz való jó kapcsolata kö­vetkeztében az ellenforradalmi mun­kástanácsnak minden igyekezete elle­nére sem sikerült a pártszervezetet a gyárból eltávolítania. Kuruc Béla szilárd elvhűséggel, ma­gas szakképzettségével, kiváló politikai­taktikai érzékével megbirkózott mind­azzal a sokrétű, bonyolult feladattal, amely akkor a kommunisták előtt ál­lott: harcolni és győzni a még vezető beosztásokban levő ellenforradalmá­rokkal szemben; végtelen türelemmel felvilágosítani a megtévesztett dolgozó­kat, s ugyanakkor elvi alapon küzdeni az egyes kommunistáknál fellelhető forrófej űség, „balos” szemlélet ellen. 1957-ben a politikai-gazdasági vi­szonyok a gyárban is konszolidálódtak. A Kuruc elvtárs irányította jó politikai munka megteremtette a feltételeit an­nak, hogy a párt ismét új feladattal bízza meg őt. Nehéz, bonyolult munkaterületre, a gödöllői járás pártvezetésére kapott megbízatást. Bármennyire is szívéhez nőtt a gyár, s fájt megválnia tőle, ma­gától értetődő volt számára, hogy ott dolgozik, ahová a párt küldi. 1957 no­vemberében választották meg a Gödöl­lői Járási Pártbizottság titkárává. Igen rövid idő alatt a járásban is megszerették, s kommunisták és pár- tonkívüliek elismert vezetőként tisztel­ték. Gazdag élettapasztalatát különösen jól hasznosította a mezőgazdaság szo­cialista átszervezésének idején. Éleslá­tásával hamar felismerte, miként lehet a válaszút előtt álló, önmagukkal ví­vódó parasztemberekhez közelkerülni és segíteni őket abban, hogy a szocia­lista útra szavazzanak. Türelmes, meg­győző szavai, rendíthetetlen hite a ter­melőszövetkezeti parasztság szebb és jobb életkörülményeinek kialakításá­ban megérlelte gyümölcsét. A járás me­zőgazdasága az ő irányításával vált szo­cialistává. Az akkor szövetkezetbe lé­pett valkói, zsámboki, vácszentlászlói parasztemberek nagy része ma már nyugdíjas; Kuruc Bélára azonban még mindig szeretettel emlékeznek. Mert amit akkor „jósolt”, alig egy évtizeden belül megvalósult. 1963 szeptemberében ismét új fel­adatot kapott Kuruc elvtárs: a Pest megyei Pártbizottság titkárává válasz­tották. Volt munkatársai, elvtársai, a gödöllőiek, csakúgy, mint korábban az autógyáriak, sajnáltak megválni tőle, de büszkék is voltak rá. Megyei dolgo­zószobájában is sűrűn felkeresték elv­társi tanácsért, vagy éppen csak baráti beszélgetésre. Megyei titkári tevékenységét törte ketté — rövid két év után — immár örökre a halál. Súlyos betégen is, szin­te az utolsó leheletéig dolgozott. 1965 november végén még részt vett a me­gyei pártbizottság ülésén; december 30-án legyűrte őt a gyilkos kór. Azt szoktuk mondani: nincs pótolha­tatlan ember, s ez így igaz. Mégis: mindazok számára, akik Kuruc Bélát, mint elvtársat, vezetőt, munkatársat, barátot, családtagot közelebbről ismer­ték, szavakba nem foglalható fájdalmat, pótolhatatlan veszteséget okozott halá­la. Koltai Sándorné nevelők, elmondják, amit rá­juk bíztak, s aztán majd csak lesz valahogy. A párt X. kong­resszusa nyomatékosan hang­súlyozta azt a minőségi kü­lönbséget, ami a társadalom korábbi és mai állapota kö­zött fellelhető, s amit jól bi­zonyít a vezetéssel, általában az irányítással szembeni meg­növekedett igény. Az emberek nemcsak tudni akarnak a dol­gokról — bár természetesen elsősorban erre tartanak igényt, azaz a nyílt, őszinte tá­jékoztatásra —, hanem arról is hallani akarnak, hogy mit miért szükséges tenni, minek mi a magyarázata, szerepe, je­lentősége. Ezt az igényt — im­már hosszú esztendők óta — országos értelemben egyre jobban kielégíti a párt- és kormány vezetés. (Elég itt utal­ni arra, hogy jóval bevezeté­se előtt nyilvánosságra került a Központi Bizottság és a kor­mány együttes ülésének hatá­rozata a lakbérrendezésről, a lakásépítés és -elosztás fej­lesztéséről, a kellő indoklással együtt, vagy magának a párt- kongresszusnak a legszélesebb nyilvánosság előtt való lefo­lyására.) Ami azonban igaz országos érvénnyel, sajnos, ma még nem igaz helyi viszo­nyok között. A tájékoztatás, az agitáció legsebezhetőbb pontja a helyi kérdések feldolgozása. Jogos észrevétel az, ami sok gyárban, vállalatnál elhang­zik: többet tudnak a nemzeti jövedelem működéséről, az or­szág külkereskedelmi tevé­kenységéről, mint arról, hogy miért hagynak fel hagyomá­nyos termékük gyártásával, miért kell ismét mértéktelenül túlóráztatni, s így tovább. Már­pedig hiába hall valaki az or­szágos feladatokról, ha nem tudja, helyben mi következik azokból, ha a cselekvésben csupán mechanikus szerepet juttatnak neki, „csinálja, amit mondanak” alapon. J ó érzékkel tapintottak rá a Pest megyei Építőipa­ri Vállalat kommunistái az agitáció lényegére, amikor szoros szálakkal kapcsolták össze a három fokozatot, a közlést, a megértést — amiben az eszmecserének, azaz a két­oldalú közlésnek van döntő szerepe —, majd ezek össze­geződését a cselekvésben. A X. kongresszus társadalmi méretekben fogalmazta meg az aktivitás növekedésének döntő szerepét, s e növekedés feltételeit, a demokratizmus erősítésétől a felvilágosító munka tökéletesítéséig. A kongresszusi útmutatás jó iránytűként jelzi, hol, miben keressék helyben a haladás lehetőségeit elsősorban a kom­munisták, de természetesen nemcsak ők, hanem a tömeg­szervezetekben tevékenykedő pártonkívüliek is. Nem sza­bad ezt a véletlenre bízni, rá­hagyatkozni arra, hogy a párt­oktatás keretében úgyis sor kerül a kongresszus anyagá­nak feldolgozására. Az üzemi, vállalati pártbizottságok, csúcsvezetőségek, de pártalap- szervezetek dolga is, hogy kö­rültekintő alapossággal mérle­geljék: meddig terjed agitá- ciós munkájuk hatósugara, hol reked meg csupán a közlésnél — vagy még azt sem éri el! —, miért és hogyan dugulnak el azok a csatornák, amelye­ken az emberek véleménye áramlana vissza, azaz mi áll a hatékonyabb cselekvés útjá­ban. Ehhez arra van szükség, hogy az agitációt, a propagan­damunkát kiszabadítsák a „re­szortfeladat” képtelen béklyó­jából, fölismerjék annak sok­rétű, tehát minden „reszortra” kiterjedő természetét. A szocializmus építésének folytatása magasabb szinten, ez a jelszóvá vált kongresszusi útmutatás elsősorban a tudat magasabb szintjét követeli meg feltételként. A tudatét, amelynek alakítása: a legfon­tosabb politikai feladat, még­pedig nem reszortfokon ... M. O.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents