Pest Megyi Hírlap, 1970. december (14. évfolyam, 281-305. szám)

1970-12-16 / 294. szám

6 1970. DECEMBER 16., SZERDA MADARAK A napokban nagy létszámú és értékes madár szállítmány érkezett a budapesti Állatkert címére. Indiában honos sánta rigók, daya-l rigók, nap-mada­rak, aranyhomlokú levélma­darak, parii majna-seregélyek mellett ausztráliai rozella, dél-amerikai kéthorrtlokú amazon-papagályők és égővö­rös tollruhájú kardinális pin­tyek is érkeztek a küldemény­nyel. Az újonnan jött mada­rak jó része már most meg­tekinthető a madárházban, míg a többieket csak a két hétig tartó karantén-időszak letelte után láthatják az ér­deklődők. Csúcsforgalom májusban, augusztusban Ki hol köt házasságot? Meglepődik az anyakönyvvezető Esküvő. Jókedvű násznép, boldog mosolyú menyasszony, elégedett vőlegény. Vőfély, hosszú szalaggal a gomblyuká­ban. Uszályos, csipkés meny­asszonyi ruha, vagy, éppen hó­fehér mini-kosztüm. Virág­gal, színes szalaggal felcico- mázott kocsisor, vagy diszkré­ten elhelyezett virágkoszorú a modern autókon. Nászinduló a házasságkötő teremben, piros Lécerdő Száz- és ezerszám sorakoznak: lécerdö fogadja a belépőt. A Mo- nori Kefegyár egyik üzemében gyártják a mérnökök, technikusok, számmal dolgozó emberek ügyes kézi számoló készülékét, a logarlécet. Megszületéséhez százféle művelet szükséges. Foto: Urbán Azonnali belépéssel FEL VESZÜNK villanyszerelő, ács, asztalos, könnyűgépkezelő, vasbetonszerelő, kőműves, tetőfedő, bádogos, vízvezeték- és fűtésszerelő, festő, lakatos, diszműbádogos, parkettás szak-, betanított és segédmunkásokat (16 ével betöltött fiúkat is), rakodókat, Panther autódaru-kezelőt, dózervezetőt (D-159-B), gépkocsiszerelőt, építőgép-szerelőt, gépkocsi- és dömpervezetőket, raktári segédmunkásokat, éjjeliőröket, takarítónőket és minden szakmába nyugdíjas szakmunkásokat. Jelentkezni lehet a Prosperitás Ktsz Munkaügyi osztályán, Budapest IX., Viola u. 45. sz. alatt futószőnyeg az ünneplők lába alatt. Öröm, vígság á családban ... S minden esküvőn az? Néz­zünk be egy kicsit a kulisz- szák mögé! A Ceglédi Városi Tanács anyakönyvi hivatalának „nagykönyvét” lapozgatjuk. Nevek, dátumok. Nem sokat mondanak az idegennek, de annál többet az anyakönywe- zetőnek. — Nem hagyomány már, hogy „szüret után lesz az es­küvő ...” A mai fiatalok a há­zasságkötést is a praktikusság jegyében bonyolítják le. Amikor éppen szabadságon vannak, vagy be­fejezték az iskolát. Azért vannak hónapok, amikor ná­lunk is csúcsforgalom van. Májusban, augusztusban. Úgy látszik, a fiatalok szeretik a tavaszt, a nyarat. Ebben az évben ötven fia­talkorú mondott egymásnak igent. Természetesen gyám- hatósági engedéllyel. Volt egy 15 éves mennyasszony-jelöl­tünk is, aiki babát várt. A gyámhatóság csak 16 éven fe­lülieknek engedélyezi a házas­ságot, így a 15 éves kislány pártában maradt. A legidő­sebb menyasszony egy 76 éves néni volt, akinek vidékről jött vőlegénye a nyolcadik ikszet taposta. Nem ritka a késői házasság. Persze, itt már az egymásrautaltság, a gyámolí- tás, az egyedülléttől való féle­lem dominál. — Nem mindenki szereti a látványos esküvőt. Sokan még az anyakönywezető ünnepi beszédét sem kérik. Ezek ál­talában olyan időpontokat je­lölnek meg, amikor még „mindenki dolgozik”. A titok persze nem sokáig titok... A legtöbb ilyen kérést az elvált felektől kapjuk. És ilyen sű­rűn adódik. Nem ritka a két­szer, háromszor házasodó, sőt — egyszer — egy hatodik há­zasságát kötő középkorú vőle­gényt adtunk össze, oldalán fiatal leányzóval. — Az érdekességek közé tartozik egy vidékről jött ifjú pár. Minden előzetes bejelen­tés nélkül érkeztek: uszályos menyasszonyi ruhában a le­ány, csokornyaklkendőben a vőlegény — jöttek házasságot kötni. Persze, várniuk kellett, míg a kötelező adminisztrá­lást elvégeztük. De ők és a ve­lük érkezett sokadalom türel­mesen várakozott. Két ilyen esküvő volt. Ügy látszik, el akarták kerülni a „falu szá­ját”. Az ilyen eseteknek az ellenkezője is megtörtént már — amikor az utolsó pillanat­ban visszament a parti. — Huszonöt olyan házasság- kötésről tudunk, amelyet — annak ellenére, hogy mind­ketten ceglédi lakosok — vi­déken, más városokban kötöt­tek. A titok nyitja itt Is a „titok”, de ennek el­lenkezője is akad. Vannak,-mp!i6*rir H • As Országos Mezőgazdasági és Élelmiszeripari Kiállításon létesített tejüzem épülete eladó. Az épület külmérete: 24x14x3,75 méter. Falazata: acélszerkezetbe épített, alumínium- keménypoliuretánhabból készült szendvicspanel. Nemcsak tejüzemi épületnek, hanem pl. üzletház, raktár, üzem stb. céljára is alkalmas. Az ár, az eladási feltételek, valamint a le- és felszerelés: megegyezés szerint. Felvilágosítással szolgál az ÉLGÍP KÖZPONTI RENDELÉSVÁLLALÁSI OSZTÁLYA Budapest X., Mázsa tér 5-6. Telefon: 349-148. akik a fővárosi központi há­zasságkötő termet választják, szépen díszített terme miatt, hogy az esemény felejthetet­len emlék maradjon. Azért — ha a legfrissebb bejegyzéseket olvassuk — a hagyomány ápolását csak megtaláljuk. December 24-én 10 fiatal pár áll majd az anyakönyvvezető elé. (Csat—) Telelő borsó Az országban már csak a Tenkes-hegy lábánál vetnek: a tavaszi zöldborsó magja hull a téli barázdákba, ez a kényes növény csupán itt — hazánk legdélibb, legmelegebb vidé­kén — képes áttelelni. Ez a természeti adottság egyedülál­ló termelési előnyhöz juttatja a vidék gazdáit és gazdasága­it. Az országban itt érik meg legkorábban a „primőrök ki­rálynője”: már április végén vagy május elején piacra ke­rül a tenkesi zöldborsó. A Tenkes vidékén ezekben a napokban, hetekben több mint félezer holdon vetnek és a te­rületről 600—700 ezer kilo­gramm vasszal. primőr várható ta­Gardák a „kütban” A Balatonon ilyenkor, ami­kor a víz hőmérséklete 5—6 fokra csökken, a garda nagy rajokba verődve vonul telelő­be. A halászok ezer méter hosszú hálóik segítségével a tihanyi „kút” környékén gyak­ran bekerítik a vonuló rajokat. A hidegebb időjárás csaknem mindennap fokozza a zsák­mányt. Az utóbbi napokban I több alkalommal száz mázsá­nál is több gardát szállítottak a partra a halászok. Egyszerű történet A z első napon megmondták: ebben a gyárban két dolgot tehetsz. Vagy szót fogadsz, vagy felmész Tere be elvtárshoz, a munkaügyi főosztály­ra, s kikéred a barna fedelű könyvecskédet. Nézték, milyen hatással van rám. Jópofák. Belép egy pali a tervezési osztályra, s ez a fo­gadj isten. Azt sem tudja, hová vezet a fo­lyosó, melyik lesz a rajztáblája, merre van a félreeső, a büfében milyen kávét főznek, s máris tiszta előtte a jövő: vagy hallgatsz, vagy mész a pokolba. Heten vagy nyolcán lehettek körülöttem, nem számoltam, csupa idegen vo­nás, ismeretlen hangsúly, egy nő volt, a többi férfi. Jó kis bemutatkozás. A nevem tudták, a főnök bekonféráit. Heccnek szánták, talán a hírem miatt? Nem, ezt látnám az arcukon. A hírem. A főnök megmondta a szemembe: a kollégái tudják, hogy maga menő. Zokszó nélkül tudomásul vették a fizetését, ami több, mint bármelyiküké. Ne avatkozzon a gyári dolgokba. Tervezzen. Ezért hívtuk. Sztárgá­zsiért. Nyilván nyoma téknak szánta. Gúnynak? Tüske volt benne, hogy neki, mint tervezési osztályvezetőnek, kevesebb a pénze az enyém­nél? Istenkém. Az élet csupa igazságtalan­ság. S ha ez az igazságtalanság pusztán a tel­jesítményekből táplálkozik, akkor kinek fáj­hat? A társadalomnak nem, az biztos. Tőlem soha nem a munkások sajnálták a találmányi díjakat, hanem azok, akik egy szerszámrajzot sem tudtak tisztességesen elkészíteni. Ezek itt, a tervezési osztályon, nem látszottak ilyen­nek. Nagyjából velem egyidősek. Negyven kö­rüliek. Miért fogadnak így? Torkig vannak, s kibuggyan belőlük a keserűség? Leültem, ci­git kotortam elő, körbekínáltam. leültek ők is, s akkor azt mondtam: ezek szerint ti szófo- gadóak vagytok. Nevettek. Ráéreztem, ebben a pillanatban elfogadtak. Egyikük, aki a ma­guk választotta, elismerte vezérnek látszott, bevitt a másik két tervezőbe, majd a rajzoló­nők termébe. Kézfogások, semmi több. „Na­gyon örülök.” „Én is.” Minek örülne ilyenkor az ember? Semminek. Szokás. Hülyeség. Visszamentünk, megmutatták az íróasztalt, a rajztáblát, s ami igazán jólesett: az íróasz­tal üveglapja alatt, vékony kartonra felkasí­rozva, a legutóbbi nemzetközi vásáron nagy­díjat kapott gépem fényképe. Szerettem ezt a gépet. Nemcsak azért, mert két szabadalmat is kaptam rá, hanem, mert tényleg tudott va­lamit. Három nap alatt hét ország vette meg a licencét, mert, persze, hiába futkostam az atyaistenhez is, inkább ezt adták el, minthogy a gépet gyártsák. Könnyebb így. Egyszerűbb. Az országnak jóval kevesebb a pénze? Kinek fáj? Nekem! Belevigyorogtak a képembe. Ma­gának? Hiszen... no, mennyit is keresett ezen a gépen? Legszívesebben... hagyjuk, hogy mit tettem volna a legszívesebben. Ezek tartják magukat ilyen meg amolyan fontos embereknek! Akik csak bukszákat látnak, ta­karékkönyveket, s mert azt hiszik, ők így él­nek, hát mindenki így él. Akkor kaptam ép­pen innét az ajánlatot. Nem jönnék át? Ki­emelt, személyi fizetés, önálló tervezői mun­kakör. Azokkal torkig voltam. Rosszabb nem lehet. Jöttem. S erre: vagy szót fogadsz, vagy mész Terebe elvtárshoz ... Szegény Terebe elvtárs. Rendes fickónak látszott, csak éppen nem munkaügyi főgórénak. Jó lett volna mű­helyfőnöknek, ilyesminek, de ott... I ? Mély meggyőződéssel hajtogatott olyan közhelyeket, hogy recsegni kezdett a szék alattam. „Mi az alkotásnak tág teret nyitunk, elvtársam, de nem szeretjük az extra... az extravaganciát...” No, csak kimondta. Mit érthet alatta? Nem akartam megkérdezni. Rögtön így mutatkoz­zam be? A fenébe is. Elég bajom volt az élet­ben. Szeretnék végre nyugodtan dolgozni. Ha hagynak. Az első hónapban nem volt semmi különös. Ismerkedtem. Lejártam a kísérleti üzembe, megnéztem, mire van lehetőségük, mire nin­csen. Jó társaságot találtam, fiatal, belevaló főnök, titkolódzás nélkül beszélt az emberei­ről, ott előttük, kire mennyire számíthat, s miben. Bemutatott egy srácot, az ország leg­jobb gyalusaként. Azt hittem, tréfa. Kiderült, nem. Megnyerte az országos versenyt, idő előtt kapta meg a szakmunkás bizonyítványt, szerepelt a tévében is. Ott nem láttam, de klassz kölyöknek néz ki. Lehet vagy huszonöt éves. Ez a melós típus ver belém lelket, ami­kor a sok kolléga irigykedését, piti klikkezé- sét, marakodását látom. Voltam a technoló­gián, a műszakfejlesztésen, szóval végigjártam azokat a helyeket, ahol majd valami dolgom tehet. Letelt a hónap, bementem a főnökhöz, hogy most már hoci, valami munkát. A tenye­rét mutogatta. Ő csak formailag a főnököm, helyet, munkafeltételeket ad, de melót... azt a főmérnök elvtárs. Végül is önálló tervező vagyok, náluk ilyen még nem volt, ugye, meg­értem ... Megértettem. Többet is, mint amit dadogott. Bementem a főmérnökhöz, ne is mondjam, négy nap múlva ért csak rá. Idő­milliomos, az biztos. Mert akinek nincs sem­mire ideje, az gyanús nekem. Az valójában nem csinál semmit, csak fontoskodik. Úgy tett, mint akit soha nem látott. Vagy ötször beszélt velem, amikor hívtak át. Mindegy, Magában vigyorog az ember. Van egy gomba­fajta. Ügy hívják, óriás pöfeteg. No. előfordul­hat, hogy nemcsak gombában van ilyen ... Munkát nem adott. Erről konzultálni kell. Ne­tán értekezletet összehívni.' Ezt már én mondtam. Megsértődött. Mindig beiratkozom. Nem vagyok teljesen komplett. Nem tudom a szám tartani. De hát mindig azzal biztatnak, az emberek mondják meg a véleményüket... persze, más dolog erre biztatni, s más dolog állni érte a kamatfizetést... Ami a lényeg: mivel a főmérnöknél jártam után két héttel sem történt semmi, fogtam magam, s felmentem a pártbizottságra. Hirte­len ötlet volt. Kipakoltam, a titkár csóválta a fejét, szentségeit. „Ami ebben a gyárban megy, az már...” — ezt hajtogatta. Hát ő nem ebben a gyárban van? Miért hagyja? A szentségeléstől még soha semmi nem válto­zott meg. Szerencsére csak gondoltam, nem mondtam meg. Hat hét alatt úgyis elég rossz pontot összeszedtem. A főmérnöknél. A mű­szakfejlesztésnél, ahol bátor voltam közölni, hogy amire „nagyszabású felmérést” “ téfvez- ‘ nek — a góré szavai voltak ezek —, az bagót sem ér, mert három éve, de lehet, hogy négy is, egy lengyel vállalat régen megoldotta, „Van nemzetközi munkamegosztás is, nem” — ezt kérdeztem, tréfának szántam, a góré sze­mélyes sértésnek vette. Hogy’ mer valaki oko­sabb lenni nála? Amikor ő olyan nagyon fon­tos ember! Egy értekezlet sem lehet meg nél­küle ... Szóval, voltam a pártbizottságon, re­ménykedtem, hogy a szentségelés mégiscsak szül nekem valami munkát, mert már kezd­tem kínosan érezni magam, nem szeretem semmiért felvenni a pénzem, de hiába re­ménykedtem. Semmi nem történt. Azaz, any- nyi, hogy a műszaki könyvtár kiadott néhány, angol szabadalmi leírást, fordítanám le. Lefor­dítottam. Havi nyolcért, nem rossz, ugye? A srácok, a szobában, kedvesen figyelmeztettek, hogy „rossz a hírem”. A gyárban. Nem előt­tük. Ök csak a kalapjukat emelgetik. Higgyem el, semmi értelme. A pártbizottság titkára rosszban van a főmérnökkel, mert felfújt gu­mielefántnak tartja. Jó, ebben egyetértünk. Nem óriási pöfeteg, hanem gumielefánt. De hogyan lesz ettől még munkám? Megorrolt a műszakfejlesztési főnök is. „Kioktattam.” Jó, mi? Az ember mond valamit, jóindulatúan, hogy fölös melótól kíméljen meg másokat, s ez a köszönet érte. Mindegy? A fenét is, epe­rohamot kapok ilyenkor. De hát ez az üzem­orvosi rendelő hatásköre. Képletes eperoha­mokkal azonban ők sem foglalkoznak... A srácok, láttam, szurkolnak. Alapjaiban tisztes­ségesek, csak kényelmesek. Megvan a pénzük, viszonylag kényelmes helyük, hát akkor? Kaptak ajándékba egy messiást. Hátha meg­váltja őket. Szurkolnak neki. Páholyjegyet vet­tek ... A főmérnök, amikor több, mint két hónapja ott voltam, kiadatott egy munkát. Egyszerű célszerszám. Nyeltem egyet, megcsináltam. Ha nektek ez kell nyolcért, akkor legyen. Ami­kor a harmadik ilyen munkát küldette le, rá­tűztem egy cédulát, s visszavitettem a kézbe­sítővel. A cédulán az volt, hogy „Inkább Te­rebe elvtárs”. Nem értette meg. Pedig ez a gyárban szállóige. Letelefonált. „Velem nem szoktak cetliken levelezgetni.” Begörcsölt az epém. „Velem meg szórakozni nem.” Ebben maradtunk. Bejelentettem magam a vezérhez, nem fogadott. Külföldre utazik, felkészül az útra. A titkárnő legalábbis ezt mondta. Jó, így is jó. Reggel, másnap, felmentem Terebé- hez. Hápogott. Csak így? így. „Felmondás a dolgozó részéről.” De hát... Semmi baj, Te­rebe — mondtam —, maga kipipál egy főt a tervezői létszámból, havonta megtakarít a béralapból nyolcezret, én meg elmegyek a jel­mezkölcsönzőbe, s megkérdem, mi a módi ma­napság, mert úgy látszik, a messiásság nem megy ... Nem értette. Nem is mondtam neki tovább, pedig lett volna hozzá kedvem. Fog­tam a barna fedelű könyvet, s arra gondol­tam, mit szól az asszony, amikor hazaállítok, s azt mondom: ezektől is leléptem ... Mészáros Ottó

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents