Pest Megyi Hírlap, 1970. december (14. évfolyam, 281-305. szám)

1970-12-13 / 292. szám

MST Jf Ifi Vf I K-MMap 1970. DECEMBER 13., VASARNAP Vasarnap már virradatkor megérezni, hogy a falu előző este kilépett a hámból. A nap jön fölfelé, árnyékot vetnek a fák, a kazlak és az ólak, de még mindig csendesség van. Sehol se zördül szekér az ud­varon, nem rengeti meg a há­zakat a vontató pufogása és a szövetkezeti iroda előtt sem gyülekeznek szálanként az em­berek, hogy aztán csoportok­ban vonuljanak a tavaszi me­zőre. Ezen a vasárnap reggelen semmi más nem hallatszott, csak komótos, ütemes csatto­gás. Tisztán repültek bele a csendbe a fejszekoppanások. Visszaverődtek^ a pajtákról, a kerítésekről, élésen cikáztak a. falu felett, aztán elpattantak meghalni, mint a szikrák. Senki se figyelt a koppaná- sokra, hiszen olyan közönséges dolog, ha fát vágnak valahol. De Szitás Béla, ez a karika­lábú, kajlakalapú parasztem­ber zaklatottan csavargóit a faluban. Sietve rakta egymás elé nagy, vastagszárú csizmá­it, kezét a bekecse zsebében tartotta, mintha hideg volna. Szembetalálkozott a nyalka Bíró Ferenccel, ezzel a hosszú- derekú fiatalemberrel, aki a szövetkezetben a brigádvezető­je volt. A brigadéros ünneplő­ben feszitett, mint aki lakoda­lomba készül. Messziről rákö­szönt az öregre: — Szép jó reggelt, Béla bá­tyám! Hát maga hová siet? — A menyemhez, reggelizni — hazudta az öreg, pedig a reggelit rég elköltötte. Sietett GERENCSÉR MIKLÓS: Testvérek volna tovább, de meg kellett állnia, mert a fiatalember a kezét nyújtotta. — Na hát, az a tegnapi lan­gyos eső sokat ért, ugye? — kérdezte a brigádvezető a gaz­da örömével. — Mit- gondol, Béla bácsi, könnyít valamit a fagykáron? Szitás szomorúan nézelődött kajla kalapja alól. Még mindig hallotta a koppanásokat. A brigádvezetőnek is feltűnt az egyhangú, szakadatlan fej­szecsattogás. Megkérdezte: — Már egy órája hallom ezt a kopácsolást. Nem tudja, hol döntenek fát? Az öreg Szitás felemelte a fejét, s szinte félvállról mond­ta: — Nálam, fiam, nálam ... De tovább nem tudott be­szélni. Gyorsan elbúcsúzott. Céltalanul sietett a falu széle felé. Már a végén járt, a Ka­nász kaptatónál. Itt megállt, csitította magát, hogy nincs olyan nagy dologról szó. Hi­szen mindén fának az a sorsa, bogy egyszer kivágják. Az a hatalmas nyárfa, amelynek sorsa ezen a reggelen teljesült be, még mindig fennségesen terítette szét kisebb rokonai Bizonyám „Anyám, védj meg!” Egysze­rű, kétségbeesett felkiáltás. „Anyám, segíts. Szomorú va­gyok. Anyáim adj pénzt! Anyám, bántanak. Anyám, be­teg vagyok. Anyám, félek, rossz ember a fiad.” Monda­tok. Mélyen, a vastag kopo­nyacsontok mögött döcögve, bukdácsolva egymást lökdö- sik. Hangosan egy szót sem szólt. Merev, egyenes testtel, szinte élettelenül állt a nyitott sír mellett, és iszonyatos erő­feszítéssel igyekezett felfogni, mégérteni, hogy ezeket az egy­szerű mondatokat, amelyek agyában, mint nagy útkeresz­teződésben, őrült közlekedési lámpák között, összeütköztek, már soha többé nem mondhat­ja senkinek. A temetőben összevesztek a fények a sírkövek aranybetűi­vel. Felszikráztak, és egyesült erővel törtek a magasba. A tömeg körülállta a sírt. Vala­ki hivatalból megrágott, meg­emésztett és felbüfögött sza­vakkal kántálta a búcsúztató beszédet. Mondta jó elvtárs­nak, hű harcosnak, kiváló szakszervezeti bizalminak. Említette példás munkaszere­tetét. A fiú csak állt a sír mel­lett, mint a fatörzs, melyből észrevétlenül bivalyszivattyúk kivonták az életnedveket. Szá­raz szemekkel, üres tekintettel. Nem nézett senkire. Talán megingott, ö maga észre se vette. Valaki belekarolt. Ide­ges, feszültséggel teli mozdu­lattal kihúzta karját. — Bocsánat, tudok állni egyedül... Az arcok csupaszéin tévéké­szülékké alakultak. Szemér­metlenül őt, az egyetlen hozzá­tartozót, a halott fiát bámul­ták. A tekintetekben durva, tolakodó kíváncsiság ült. Hogy viseli a tragédiát? Szinte les­ték, hogy feltör-e belőle a zo­kogás. Innen-onnan eljutott a tudatának külső határáig egy- egy mondatfoszlány is: „Még a szeme sem könnyes... Je­ges szívű ... Nem tudnák ezek még sajnálni sem ...” Ez a lány olyan lány, mint amilyen valahány, mint az őszi avaron lombot keltő fuvalam, mintha lágy ködök között erőszakos szélroham nyomán valami futam azért mégis átszökött, mint a tálban ritka manna, rossz levesben majoránna, akár arcomon eső, múló ráncot kereső, akár én, akár te, nincs is olyan senkise! WOJCIECH ZUKROWSKI: s,ss//ssss/ssssss/sssss/sssssssyssy7ssssssssss//sysyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyy^ § $ TAMÁS- MENYHÉRT: | ^ . 1 Maradt a szó 1 Virág az asztalion Valahol elvesztek álmaink, talán a beteljesületlen évszakok mélyében, a tágranyílt nappalok, a be nem csukódó éjszakák várakozásában Hollétük jeltelen, örökségül nem hagytak semmit. Csupán hiányodat teszi naponta mellém a virradat. Hiányodat: a kérlelhetetlen reményt. Hiányodat, végérvényes üzenetével: mondj le a visszavágyásról. lm, lemondtam. Maradt a szó, az emlék — tehetetlenül. S a szégyen; büntetés, amiért kiléptünk önmagunkból. J; Neman ültünk körben a le- 5 szálló alkonyaiban. A tányér- {kákra odatapadtak a kanalak $ a maradék befőttel, s még il* $ latozott a meg nem ivott fa- 5 nyár tea és omlós tészta. ; Az asszonynak dús, barna ! haja volt, két hullámban om- 5 lőtt hátra, s tarkóján laza $ kontyba volt csavarva. Magas- 5 ra vonta vastag szemöldökét, 5 mintha még njost is csodál­kozna azon az eseten, amely- 5 ről beszélni kezdett. Széles, barátságos szája tanácstalanul megnyílt. — Csak azt kérem, ne mo­solyogjanak rajtam, mert .már most érzem, hogy nem tudom elmondani önöknek úgy, ahogy történt. Amikor ama napokra gondolok, azt a pillanatot ke­resem, amelynél az ügy kez­dődött, s látom, hogy csak egy marék morzsa maradt meg és valamilyen nehéz, meghatá­rozhatatlan hangulat, legye­nek hát elnézőek. Erősen szorongatta tenyerét. Az ősi gyűrű gyémántjai meg­csillantak, amikor ujját a nap­nyugta sárgás fényébe dobta. Körmein rózsállott a maradék lakkfesték. — Az idő akkor kellemes volt; ne haragudjanak, hogy ilyen részleteket említek, de az a nap, az az időszak, még a levegő íze is, úgy érzem, szo­rosan összefügg az esettel, amelyet átéltem. A levegő üde, hűvös volt. Az éjszaka meg- nedvesedett járdák csak dél­tájban száradtak fel. Elmúltak már az első heves záporok, amelyek a nyár határát jelen­tik, lassan közeledtünk a ne­gyedik háborús tél felé. Varsóban laktunk, a Krucza utcában, egy ódon bérház alagsorában. Férjem dolgozott, lányom illegális iskolában ta­nult. Egész délelőtt egyedül voltaim otthon. Csak néha ko­pogtatott be a szomszédasz- szony, és jószándékúan közöl­te, hogy mit adnak jegyre az üzletben. Nem sok munkám volt. Ismerik a megszállás alatti ebédecskéket, amolyan összecsapott ételek voltak csak. Nem sok fáradságba ke­rült, csak leleményesnek kel­lett lenni, kiváltképp nekem, mert az én gyámoltalanomnak — gyengéden nézett a kanapé szögletében ülő férjére — egy krajcárt érő kereskedői tehet­sége sem volt. Nem vetem a szemedre, csak hát magad tudod a legjobban, hogy az egész ház az én vál- lamra szakadt, nem volt időm az előérzetemmel és a hangu­latommal foglalkozni. Szor­galmasan csináltam „hozott anyagból” a pulóvereket, és valahogy megpróbáltuk tarta­ni, legalábbis látszólag, a régi életet. A konyhában ültem, kötőtű­vel számoltam a szemeket.. Hirtelen egy tolakodó gondo­lat jutott eszembe: megfeled­keztem egy végtelenül fontos valamiről, valamiről, ami eb­ben a pillanatban a legfonto­sabb. ölembe ejtettem a mun­kámat, s azon töprengtem, mit terveztem erre a napra, egy pillanat múlva mégis úgy dön­töttem, hogy semmit, egyálta­lán semmit. Megint hozzákezdtem a be- szegéshez. Ide-oda forgattam a pulóver elejét, próbálgattam, de a munka már nem ment, folyton tévedtem, sőt, néhány sort ki kellett bontanom ... Nyutalanság gyötört, valami akadályozott, űzött, végre tü­relmetlenül felálltam. Ügy rémlett, hogy valaki, mint egy kis gyermeknek, megpróbálja lassan, érthetően szótagolni azt az egyszerű parancsot, és már haragudni kezd figyel­metlenségem és hiányos felfo­góképességem láttán. Jártam-keltem a konyhában. Tányérokat vettem a kezem­be, a borsos zacskóért nyúl­tam, de éreztem, hogy bár jó úton vagyak, ez mégsem az, amit tőlem várnáin Bizalma­san rábíztam magamat a tu­datalatti parancsra, sőt, ez már kezdett kissé szórakoztat­ni. ' Csak amikor észrevettem, hogy kezemben tartom a por­törlőrongyot, a seprűt és a szemeteslapátot, jutott eszem­be, mint káprázatos bizonyos­ság, hogy az előszobába kell mennem, és a szekrényben ta­karítani, rendet csinálni. Régen tervezgettem már, de halogattam a munkát, hisz nem volt sürgős ... Elégedet­ten mentem, hogy végre meg­fejtettem, és így gyorsan meg­szabadultam a tolakodó gon­dolatoktól. Kinyitottam a nyi­korgó ajtót. A szekrény mé­lyén emelkedtek a régi dobo­zok, tele gondosan összerakott, becsomagolt, spárgával átkö­tött fonalgombolyagokkal. — Emlékszel — fordult ta­nút keresve férjéhez — a nagynéni azon az őszön csoma­gokat küldött nekünk almá­val ... A polcon fogó nélküli bőrönd állt, poros üvegek, rossz vasaló, egy ruha lógott a fogason, de olyan foltos volt, hogy tejre is restelltem elcse­rélni. Biztosan nyúltam le ennék a lomtárnak a fenekére, és ki­halásztam az évek óta nem használt magas, kör alakú ka­lapdobozt. Kioldottam a recse­gő szíjakat, felemeltem a fe­A koppanások ritkulták, de $ súlyosabbakká váltak. Szitás | mozdulatlanul nézte a fa koro- $ náját, amely ugyancsak moz- ^ dulatían volt. Langyos szél ^ fújdogált, ó meg levetette a ^ kalapját, hadd frissítse a le- ^ vegő horpadt halántékát. Tét- ^ te volna vissza a helyére a ^ kalapot, de félúton megállt a ^ keze. Ügy látta, hogy a nyár- ^ fa , alsó ágai közelednek a ^ szomszédos diófa felé. Az- ^ tán lassan megindult az egész ^ roppant korona. Csendesen, ^ mintha vízbe dőlt volna. Az ^ ágak egyre gyorsabban söpör- ^ téü végig az eget, suhogó hang ^ vegyült a szélbe, majd a recse- ^ gés robaja futotta be a falu ^ utcáit. Megint csend lett. És ^ világosabb. A hatalmas tava- szi ég nagyobbra nőtt egy da- S rabbal. Szitás Béla vissza- J tette a fejére a kalapját. Másnapra is derült maradt ^ az idő. Az öreg Szitás egész ^ nap fát ültetett. A kanális és ^ a nagylegelő között, azon a ^ nyílegyenes dűlőúton nyolc- ^ van nyárfasuhángot állított ^ gödörbe harmadmagával. Alig ^ szólt valamit napközben. Dél- ^ után jött a hosszú derekú bri- ^ gádvezető, nézegette a kölyök- ^ fák katonás sorát. & ■— Húsz év múlva olyan gyö- ny örű lesz, hogy az Isten is | ehhez fog igazodni! — leiken- S dezett. • • ^ Szitás Béla csendesen mel- ^ léje állt, egy izmos suhángot ^ szorongatott. Mogorván kér- ^ dezte: ^ — Ezt haza. vihetem? Ott-| hon is kell a fa... ^ — Persze, hiszen tegnap ki- ^ vágtak egyet — emlékezett a ^ fiatalember. Gondtalanul egye- ^ zett bele az öreg kívánságába: ^ —_ Hát hogyne. Vigye csak, ^ Béla bácsi. § § Mivel Szitás még nem ebé-1 delt — valahogy nem volt | étvágya —, uzsonnaidőben fo- ^ gott a falatozáshoz. Egy tava- ^ lyi szárkupacon ült, az árok- | parton. Tarisznyáját az ölében ^ bontogatta ki, s amíg vastag ^ karikát szelt a fokhagymás ^ kolbászból, minduntalan az ^ újonnan ültetett nyárfasor- ^ ,ra sandított. Evés után komó- ^ tosan elballagott a kanálishoz, ^ a fasor végébe. Gödröt ásott ^ a bakháton. Ez volt a legma- ^ gasabb hely a környéken. A ^ gödör fenekére fészket szórt ^ avarból, erre állította a su- ^ hángot, melyet már neki aján- ^ dékoztak. Vakondtúrások fe- ^ ketéllettek körülötte. Lapátjá- ^ val gondosan összeszedte a ^ porhanyós humuszt, ezt szór- ^ ta a fa gyökeréhez. A többi ^ földet vigyázva rakosgatta ^ vissza a gödörbe, mintha lé- ^ legző élet maradt volna a han- tok alatt. ^ — Ez nő a legnagyobbra — ^ morogta elégedetten, amikor ^ végzett. > PÉTER IVAN: fölé rengeteg koronáját. A fák meg szoktak borzongani, ha a törzsüket a fejsze bántja — de ez keményen tűrte az ütése­ket, mintha még mindig nem vette volna észre a lábánál igyekvő ember szándékát. Szitás Béla állt a Kanász- kaptatón, szíve telte volt szo­rongással, s címig nézte az óriási nyárfát,, a kezét se mer­te mozdítani a zsebében. Az az önámító hiedelme támadt, hogy a fa ki sem fog dőlni. Mert noha a fia már egy órá­nál is több ideje, hogy a tör­zset egyre vékonyabbra farag­ta, a gyökerek tövénél, Szitás még a helyén látta a milliónyi ág bozontos rajzát, amelyhez annyi éven át igazodott, amely mindig megmondta neki, hol a hajléka, amikor kint a határ­ban dolgozott. De azért valami mégis elárulta, hogy hamaro­san meginog az óriás: már nem szálltak rá a njadarak, csak kóvályogtak körülötte, aztán a szomszédos, kisebb fákra telepedték. Soha nem Volt babonás ember Szitás Béla, de most nein tudott védekezni a féle­lem ellen. Egy kicsit a maga életétől is búcsúzott. A nem szűnő fejszecsattogások szilán­kok módjára egytől egyig be­letaláltak s szinte várta, mi­kor döntik le a hdngok a lá­báról. Az az óriás nyárfa a tulajdon testvére volt. Apja Hitette hatvanhárom évvel ez­előtt az ő születése emlékére. Azt mondta, éljen olyan so­káig, mint az a fa. Nem kívánt mértéktelenséget, mert min­den valamire való földműves tudja, hogy a nyárfák élete nagyjából azonos az emberé­vel. Szitás Bélának több test­vére nem született. így hát lassacskán a nyárfa lett a leg­közelebbi hozzátartozója, gaz­dája úgy tekintett rá, mint édes testvérére. Igazán jó: testvérek maradtak mindvé­gig. Szép csendben megöre­gedtek anélkül, hogy valaha is ártottak volna egymásnak. Szitás Béla nagy nyárfája volt az első, amelyik ősszel el- hullajtotta a lombját. Gazdá­ja tudta, hogy soha többé nem fog új lombot hajtani. Már a télen ki kellett volna vágni, de Szitás húzta-halasztotta az időt, egyszer már meg is fogta a baltát, de aztán a sutba ha­jította. Tovább mégsem vár­hatott, megkérte hát a fiát, döntse ki helyette. „Anyám ... Anyám. Mit esi- 5 náíjak itt egyedül? Mit követ- $ tem el ellened? Itthagytál. Pa- $ naszoltad, hogy csak akkor $ hívlak, ha szükségem van rád. $ Igazad volt. De sokszor keres- $ telek, ugye? Sokszor volt rád 5 szükségem. De már elmúltam ^ harmincéves, és már annyi- $ szór volt szükségem rád... És $ úgy félek, hogy holnap is $ szükségem lesz rád. Anyám, $ mit csináljak?” ^ És beszéltek. A barátok, a ^ munkatársak, mind-mind $ mondtak valamit. A fiú 'ott 4 állt, száraz szemmel, félémé*! $ fejjel, előre nézett. Messzire. ^ Egy légy körülötte zümmögött, $ rászállt zakója hajtókájára, és ^ megpihent. „Anyám, a tanácsaidat is el- ^ vitted. A fájdalmak megkét - szereződtek. Sokszor mondtad: ^ Javítsd meg a társadalmat! $ Mosolyogva hozzátetted, mind- ^ annyiszor: Ha a társadalom- ^ mai. nem bírsz, változtass ön- ^ magadon! Anyám, ha király- ^ ság lenne, csak te lehetnél a 1 királynő!” | — Köszönöm ... Köszö- ^ nőm ... De inkább ... Én gya- $ log.*. N Elindult. A# első kocsmában dupla konyakot ivott. Aztán Sj mindegyikben egyet. "Sok kocs- $ ma van Budapesten. Alig érez- $ te a szeszt. Késő este érkezett $ a Váci útra. Ismeretlen társa- $ ság asztalához ült. Senkivel S sem akart beszélgetni. Sokat í ittak. Éjfélkor valaki részeg $ kántálással siránkozni kéz- $ dett: $ — Nem lehet .kibírni azzal a í szörnyű mutterraí, Agyongyöt- ? ri a fejem. Belepofázik az éle- $ tembe. Ne igyák, így. Ne lum- $ poljak úgy! Ne, ne, ne! Hé, te $ bárgyú, mit bámulsz a po- $ fámba? — bökött a fiú felé. ^ — Mondd, te szerencsétlen, ér- 5 ted te egyáltalán, hogy miről 5 nyomom a sódert? Laktál te ^ már együtt egy ilyen boszor- ^ kánnyal? Van neked egyálta- § Ián anyád? Regős István ^ Sok kocsma van...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents