Pest Megyi Hírlap, 1970. december (14. évfolyam, 281-305. szám)

1970-12-12 / 291. szám

1970. DECEMBER 12.. SZOMBAT ««» MEcrei ^örtap Üres a ház? Hiába a rossz idő, hiába jött a hideg, ezeket a házakat mégis felkeresik. S hozzá meglehetősen sokan. De hát nem is egy-két ember kedvéért, hanem sok látogató csalogatójának állították fel Szentendrén az ÉRDÉRT faházait. Hazai típusokat éppúgy látni, mint kül­földi építményeket. Az előtérben például a legnagyobb szovjet gyártmányú ház, amelyben akár télen-nyáron ellakhat egy nagy család is. Foto: Urbán GYÁREGYSÉG ÉS ÖNÁLLÓSÁG Az ostromlott vár A Kavicsbánya Vállalat ve­zetői így nevezik cégüket: „az ostromlott vár”. Követelik tő­lük az építőanyagot, ők meg — legjobb esetben — tűzoltómun­kát végeznek. A délegyházi üzem — előző riportunk színhelye — tehát egy ostromlott vár egyik bás­tyája, gondjaik országos prob­lémák tünetei, kéréseik hason­lóak az országos igényekhez, a megoldás... Nos, nézzük, mit tudtunk meg a Kavicsbánya Vállalat központjában. A vállalat A Kavicsbánya Vállalat az ÉVM bázisvállalata, a kiter­melt építőanyag nagy részét ÉVM-építőcégek kapják, az ország egész területére szállí­tanak bányáikból. Idén 8 mil­lió köbméter kavicsot adtak az építőiparnak, a IV. ötéves terv végére ezt a mennyiséget 14 millióra emelik. Városnyi falu, központ nélkül • • Üdülőpark és három centrum Érd nagyközség, ma város- nyi falu, lakosainak száma több mint 30 ezer. Veszprém­nek ugyanennyi van. Csak­hogy az egyik falu, a másik város. Megyeszékhely. Érd a fővárossal határos, Veszp­rém 90 kilométerre esik Bu­dapesttől. Érd olyan városnyi falu, amelynek nincs központja, de bölcsődéje sincs, csak 1500 bölcsődés korú gyermeke, aki­ket szülei minden reggel magukkal cipelnek a munka­hely bölcsődéjébe. Érden munkaalkalom, gya­korlatilag nincs, aki ide ér­kezik, aki itt próbál letele­pedni, az Pesten keres és ta­lál megélhetést: Érdre csak lakni járnak az emberek. Azért csak lakni, mert anyagi lehetőségük, és az egyéb kor­látozó intézkedések kitiltják őket a fővárosból. Terhes örökség Érd jelenét múltja már meghatározta. Település- fejlesztési szempontból, ami jó — olyan nincs; ami viszont rossz — olyan sok van; a múlt öröksége! Ez a nem kívánt örökség pedig ma is gazdagít­ja a község vezetőinek gond- ját-baját. Érd mai helyzete előtörténe­te miatt súlyos problémahal­maz. A mai településből először a Duna mellett, a természetes vízi útra támaszkodva, az 1860-as évek előtt Ófalu ala­kult ki, majd 1848-ban az ak­kori község területét, valamint határát egy katasztrális hold nagyságú parcellákra osztot­ták. Az új jövevények ebből vásároltak, és ezen a terüle­ten kezdték el építkezni: ki­alakult Üjfalu. Itt kell meg­említenem, hogy a jellegzetes települési forma miatt, bár­milyen furcsán is hangzik, de Érd községnek nincs őslakos­sága. Itt majdnem mindenki jövevény, és ezért a falunak összetartó hagyománya sincs. De vizsgáljuk csak tovább a múlt századot. A vasútépítési programban az 1860-as évek vége felé Érd átmenő vasútvonalat és állo­mást kapott, s ez vonzása mi­att egy újabb települési lehe­tőséget teremtett. A vasút, il­letőleg az állomás mentén fel­épített házakból kialakult a harmadik lakóbázis: az új te­lep. A három településrész kö­zötti területet pedig 1926 és 1938 között felaprózták 22 ezer újabb, de csak házhelynyi parcellára, amelyeket termé­szetesen mind áruba bocsátot­tak, úgy, hogy az akkori ve­zetőség semennyi területet sem tartott vissza az esetleg meg­építendő központi épületek, intézmények részére. Tény, hogy az elavult telkek viszonylag olcsók voltak, de az olcsó ár azonnal mozgásba hozta a spekulációt is. Sokan vettek abban az időben 15—20 telket is, s később, az árak emelkedése után, egyenként kezdték azt ismét árusítani (zárójelben megjegyzem: ma is több mint 3000 olyan telek- tulajdonos van Érden, akinek egynél több telke van). Tehát a múlt helytelen köz­ségpolitikai gyakorlata miatt mára kialakult egy olyan te­lepülés, amelynek nincs köz­pontja, noha maga a község, a dél-dunántúli utak csomó­pontjában fekszik, azonkívül Budapest „elővárosa” is. Ne­héz helyzet ez, súlyos gondok forrása, s mindezt tovább szaporította az újonnan meg­ff ßß g ARENGEDMENYES HUTOGEPVASAR a Pest megyei Iparcikk Kiskereskedelmi Vállalat összes szaküzletében és vegyesiparcikk-boltjában 1970. DECEMBER 19-IG. Vevőink a hűtőgép megvételekor 300 Ft értékben tetszés szerinti árucikkeket vásárolhatnak. A MEGYÉBEN CSAK NÁLUNK! Pest megyei Iparcikk Kiskereskedelmi Vállalat épült M7-es oszágos fő köz­lekedési útvonal, amely termé­szetes vonzásával újabb tele­pülésrész kifejlődésének lett okozója. Mai gondok Tehát vegyük csak sorra mégegyszer: Bölcsőde nincs, de másfél ezer bölcsődéskorú gyermeket tartanak nyilván. A nagyközség heti 10 má­zsa húst kap a bolthálózat elégtelensége miatt, ezért a to­vábbi szükségletet Pestről hordják haza az érdiek. Egy ásóért például, vagy más ker­ti szerszámért Budapestre kell utazni. Érd ma csak lakóhely, lakói ingázó életmódot folytatnak, amely 30—40 évig nem fog megváltozni. Érdnek nagy a vonzáskörze­te: a belső körhöz tartoznak Tárnok, Diósd, Sóskút, Puszta- zámor települések; a külső körhöz pedig Biatorbágy, Tö­rökbálint, Martanvásár, Ercsi, Etyek, Gyúró és Ráckeresztúr. A jövő képe A mad Érd az egykori lelki- ismeretlen parcellázásból ke­letkezett a 30-as években, mi­nimális közművesítés és út­építés nélkül. A Pest megyei Tervező Vál­lalat egyik munkacsoportja most dolgozik Érdnek az 1960- ban elkészített, de ma már bi­zonyos korrekciókra szoruló távlati fejlesztési tervén. A Hazafias Népfront rende­zésében, a tervezők megbízá­sából Kaszta Dénes és Ke­mény Bertalan, a Pest megyei Tervező Vállalat mérnökei Ér­den találkoztak a lakossággal, és ismertették a terveket Ezek szerint a legfontosabb feladat: a községközpont és az alköz­pontok kialakítása. Ez, az egye­lőre centrum nélküli alaktalan településnek magot ad majd, kulturális és egészségügyi in­tézményeket, üzletházakat, va­lamint bolthálózatot. A kiala­kítandó központok a vasútál­lomás környékén, Ófalu, és az M7-es út környékén lennének, valamint Háros-szigettói Érdig üdülőpark kialakítását is ter­vezik. Mindehhez természetesen te­rület kell, ezért célszerű vol­na, ha az érdi tanács megfe­lelő telektartalékkal rendel­kezne, egyrészt az egyes ma­gánkézben levő telkek szaná­lásának megkönnyítése miatt, másrészt a felépítendő köz­ponti épületek számára a helybiztosítás végett. A tervezők megmagyarázták a lakosságnak, hogy ma már nemcsak a jelennek, hanem inkább a jövőnek kell tervez­ni, éppen ezért sok minden most, más a jövőben fog meg­valósulni. A legfontosabb: nem zátony, hanem rév lesz Érd. Az egész vállalatra jel­lemző a munkaerőhiány, nagy az üzemek környékének el­szívó hatása. E jelenség oka maga a munkahely: a bányák teteje az égbolt, szél, sár, hi­deg kínozza a dolgozókat — e tény magyarázza azt is, hogy nem a legkiválóbb munkások tolonganak a bányák kamui­nál. A kavics olcsó ára miatt készletre nem termelnek, ki­zárólag az osztályozott anya­got tárolják. Épp ezért a hét üzemből négyet vasúti szállí­tásra alapoznak, a vállalat a vasút harmadik vagy negye­dik legnagyobb megrendelője. A szállítási gondokat most egyetlen adattal szemléltetjük: ez év első tíz hónapjában a vállalat 264 282 vagont kért, és csak 174 211-et (!) kapott — ez hatalmas termeléskiesést okoz. Az erőlködés A vállalat vezetői próbálnak tenni, erőlködnek. Szálkái Sán­dor főmérnök összegezi csele­kedeteiket: „emeljük a bére­ket. Tavalyi bérfejlesztésünk 2,2 százalékos volt, az idei 3 százalékos. Ez dolgozóinknál 10—30 filléres, egyforintos óra­béremelést eredményezett. (Délegyházán a dolgozók átlag 20 fillérrel kapnak óránként többet, ez nem sok, de a lehe­tőségek adottak!) Igyekszünk a szakmunkások számát emelni, tavaly még csak a dolgozók 24.7 százaiéira volt képzett, idén már 58 százaléka. A kva­lifikáltság miatt is többet fi­zethetünk.” Üj bekezdésben foglaljuk össze a vállalat és a MÁV ví­vódását. Tehát a termelt anyag 75 százaléka vasúton utazik. Először a vállalat szállítási osz­tálya és a MÁV között előzetes tárgyalások folynak, aztán az osztály a KPM illetékeseivel is tanácskozik. A gyakorlatban az üzemek igénylik a vagonokat, s a vasút vagy kiállítja azokat, vagy nem. Ha baj van, a vál­lalat a minisztérium szállítási apparátusának jelent, idén közvetlenül Rödönyi elvtárs­nak, a MÁV akkori vezérigaz­gatójának is írtak panaszosle­velet. Aztán összehívják a MÁV igazgatóságok funkcio­náriusait, személyesen velük is tárgyainak. Két miniszter- helyettes biztosította a vállalat szállítási kapacitását — de több vagon nem lett! Pedig a vállalat még kedveskedik is a vasútnak: gyorsabb kocsifor­dulókat biztosítanak, nagy tel­jesítményű rakodógépeket ál­lítottak munkába, a MÁV ké­résére vasárnapi műszakot szerveztek, irány vonatok in­dítását tették lehetővé. És a konklúzió? — Többet is tudnánk ter­melni, ha jobb lenne a vasúti szállítás. Nincs sem vállalati, sem gyáregységi lehetőség a szállítási gondokon segíteni! A bányák — Helyes-e a vállalati szer­vezés, létezik-e gyáregységi önállóság? — Érezzük, hogy nincs min­den rendjén — mondja a fő­mérnök. — Az Építésgazdasági és Szervezési Intézet szakem­bereinek megbízást adtunk, hogy a jelenlegi helyzet és a jövő feladatai szempontjából vizsgálja felül a vállalati szer­vezetet, s adjanak javaslatot a munkaerő átcsoportosítására. A terv 1971 májusára készül el. — Mit várnak ettől a terv­től? — Egyrészt a vállalati köz­pont kialakítására programot ad, másrészt tisztázódnak a gyáregységi hatáskörök. A bá­nyák a vállalati döntéseket nem befolyásoló hatásköröket kaphatják meg. És itt mind­járt választ is tudnék adni a délegyházi kérdésekre: a bér- gazdálkodást nem lehet sza­baddá tenni, minden üzemnek van saját készlete, amelyből a helyi igényeket kielégítheti, az anyagbeszerzést sem sza­bad kiadni a hatáskörünkből... — A vállalat nagy gond­jainak megoldásához milyen szintű intézkedés szükséges? — A vállalat önálló, min­dani, ez helyettünk senki sem végzi el! A ráckevei pártértekezlet beszámolójában úgy fogal­maztak, hogy a délegyházi üzem gondjainak megoldásá­hoz minisztériumi szintű in­tézkedés szükséges. Sinte An­tal, a Kavicsbánya Vállalat délegyházi üzemének igazga­tója már így nyilatkozott: ele­gendő a vállalat segítsége. De ki támogassa á vállalatot, amely országos gyűjtője a sok bánya problémáinak? Az új­ságíró leírja: miniszteri s tár­caközi szintű intézkedés szük­séges ... hogy az „ostromlott vár” ne legyen homokvár! Fóti Péter A szovjet nagykövetség munkatársai a KGM új székhazában A Kohó- és Gépipari Mi­nisztérium új székházában a minisztérium vezetői fogadták D. J. Levcsenkót, a Szovjet­unió budapesti kereskedelmi képviselőjét, és több más ve­zető munkatársát, gazdasági szakértőit. A vendégeket dr. Horgos Gyula miniszter kö­szöntötte, majd dr. Kovács István, a miniszter élső he­lyettese és Littvay István, a távlati fejlesztési főosztály ve­zetője ismertette a kohó- és gépipar negyedik ötéves ter­vét, s eszmecserét folytattak a magyar—szovjet gazdasági, műszaki és . tudományos együttműködés és kooperáció bővítésének lehetőségeiről. LENIN ÍS AZ ÓRA „Voltam az idén a VIII. kerületben látogatóban. A pártbizottság üléstermében, ahol beszélgettünk, volt a faion egy Lenin-portré. Az idő telt-múlt, és én utána mondtam az elvtársaknak: még valami kell arra a fal­ra: egy óra.” Kádár János mondta el ezt a kis történetet kong­resszusi zárszavában. Teljesebbé tette vele a falra nem függeszthető, csak bennünk élő Lenin-képet, mert az a „Szokratész-koponyájú és mindent látó szemű, tömzsi, izmos Lenin” talán egyetlen személyes tulajdonával sem bánt oly szűkmarkúan, mint az idejével. Gorkij­nak semmi esetre sem lehetett igaza abban, hogy haj­lam lett volna benne az aszkézisre, Krupszkaja egyik visszaemlékezésében így ír: „Anyámmal együtt egy vámőrnél kibéreltünk két kis szobát. Hamarosan Iljics is megérkezett. Sokat fürdött a tengerben, rengeteget kerékpározott — nagyon szerette a tengert és a tengeri szelet —, Kosztyicinékkal vidáman csevegett minden­féle semmiségről, élvezettel ette a rákokat, amiket a házigazda fogott nekünk.” Ez azonban nem jelentette azt. hogy a legkisebb elnézést is tanúsította volna ön­magával szemben, ha úgy érezte, valami zavarja a munkájában. N. A. Alekszejev jegyezte fel a Londonba érkező Le­ninről, hogy nem akart a többi iszkrás között a kom­munában élni, mert „tudta, hogy az Oroszországból és külföldről érkező elvtársak, jó orosz szokás szerint, örökké rajta csüngenének, mit sem törődve az idejé­vel, ezért arra kért, hogy lehetőleg kíméljük meg a túlságosan gyakori látogatásoktól.” A munka az más volt. A munka nem üres fecsegés. A munkára Lenin semmi időt nem sajnált. „Hetekig vesződtem azzal, hogy valósággal „kivallattam” egy hozzám ellátogató munkást arról az óriási gyárról — írja —, amelyben dolgozott. Igaz, a leírással (egyetlen gyár leírásával!), ha igen nehezen is, úgyahogy mégiscsak elkészültein, de megtörtént, hogy a munkás a megbeszélések után homlokát törülgetve, mosolyogva mondta: „Könnyebb túlórában dolgozni, mint megfelelni a maga kérdései­re !” Nem sajnálta Lenin az időt arra, hogy Diderot és d’Alambert dialógusát a materializmus természetéről személyesen lefordítsa; jutott arra is energiája, hogy a francia mellett megtanuljon németül, angolul, ola­szul: egyszer egészen váratlanul derült ki róla, hogy tud csehül és egyebek között felkeltette érdeklődését valami a bolgár nyelv iránt is, mert nagyon sürgetett egy szótárt, amihez valamilyen oknál fogva, úgy lát­szik, csak nehezen juthatott hozzá. S ha már a szó­tárnál tartunk! Szovjet-Oroszország egyik legnehezebb periódusában. 1921-ben írta a következőket: „Litkensz elvtárs! Találkozásunkkor elfelejtettem megkérni arra, hogy ellenőrizze, hogy áll a mai orosz nyelv (Puskintól Gorkijig) (rövid) szótárának összeállításával foglalkozó tudósbizottság ügye.” Ismeretes Leninről, hogy egy ízben kifejezetten azért utazott Genfből Londonba, hogy beülhessen kedvenc könyvtárába, a British Múzeumba. Rendkívül fontos­nak tartotta, hogy szavait lehetőleg senki se értse félre. A Komintern III. kongresszusának egyik bizottságához írta: „Közölték velem, hogy a bizottságban a magyar — helyesebben, egyes magyar — kommunisták ellen irányuló szavaim elégedetlenséget keltettek. Ezért sie­tek írásban közölni önökkel: amikor emigráns voltam (több mint 15 éven át), jómagam is többször „túlságo­san baloldali” álláspontot foglaltam el (mint most lá­tom). 1917 augusztusában szintén emigráns voltam, és pártunk Központi Bizottságához túlságosan „baloldali” javaslatot nyújtottam be, amelyet szerencsére teljes egészében elutasítottak. Természetes, hogy az emigrán­sok gyakran „túlságosan baloldali” álláspontra helyez­kednek.” Csak most, ennek a nagy, Lenin-kereső, centenáriu­mi évnek az idején tárulkozik fel legapróbb részletei­ben is, hogy mi mindenre is jutott az idejéből annak, akinek a portréja mellől Kádár János most hiányolta az órát a VHI. kerületi Pártbizottságon. Lenin nem azért tudott szűkmarkúan bánni az idejével, mert min­dent a forradalomnak rendelt alá. Vontosabban: ami­kor a forradalomról volt szó, akkor őróla magáról is szó volt. Azt hiszem, Lenin nem tartozott a lemondok típusához, azokhoz, akik áldozatot hoznak. Forradalom és tengeri fürdőzés; figyelmeztetés né­hány magyar elvtárshoz, és egy hatalmas ország szo­cialista építőmunkájának irányítása; törődés az Iszkra gondjaival, s nem törődés azzal, mit szólnak majd a londoni iszkrások, hogy nem akar velük lakni; utazás a tengerért és utazás a könyvekért. Ez így, mind együtt nagyon elhihetően, egyedül elhihetően hangzik Lenin­ről. Azt azonban már senki sem hinné el róla, hogy akár csak egyetlen elvesztegetett percet is megbocsá­tott volna, amit feleslegesen akartak rákényszeríteni értekezlet ürügyén. Nemcsak azért, mert racionális elme volt, hanem mert szerette, amit csinált. f. a. Karácsonyi István dent magunknak kell megöl-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents