Pest Megyei Hírlap, 1970. november (14. évfolyam, 257-280. szám)

1970-11-17 / 269. szám

nsr uecrr.i 1970. NOVEMBER 17., KEDD TRIKOPLÁN A Kenderfonó- és Szövőipa­ri Vállalatnál a hagyományos szövés helyett kötéssel, vagyis a csomómentes halászhálókat kötő gépeken állítják elő a ponyvaanyagot. Ezáltal a ter­melékenységet a jelenlegi tíz­szeresére növelik. A szinte­tikus szálakból kötött újfajta ponyva négyzetcentiméteren­ként 1000 milliméteres vízosz­lop nyomását viseli el, négy­szer annyit mint a szövet. A Trikoplánnak elnevezett anyag kiválóan alkalmas gépkocsi- takarónak, sátornak, mező- gazdasági termények védel­mére is. Balatonfüred ÚJ VASÚTÁLLOMÁS Űj, modern vasútállomás épül Balatonfüreden. Az új állomás építését meg­előzte a pályatér korszerűsíté­se és bővítése. A hétpáros új vágánytest már elkészült. Az új felvételi állomás a Balaton felöli oldalon épül. A mint­egy 35 millió forintos beruhá­zással 141 méter hosszú, mo­dem vonalú épületet emelnek, amelyben az utasforgalmi he­lyiségek, a jegypénztárak, az információs irodák és árusító helyiségek kapnak helyet. A felső szinten helyezik el a vá­rótermet és a 300 személyes éttermet. Az épületből 4 szin­tes irányító torony emelkedik ki. Az új állomás, amely a leg­szebb lesz a Balaton vidékén, a terv szerint 1972 első felé­ben készül el. Az anyag és a színek szerelmese — Nincs is mit megnézni. Majd két hét múlva, ha visz- szajövök Jaszinyáról és hozok egy bőrönd új akvarellt. Igaz, még az se biztos, ki tudja, mi lesz belőle. — így kezdődött telefonbeszélgetésünk. Az el­utasító „invitálás” után mégis bekopogtunk Egressy József kerámikushoz. Fenntartással fogadja ezt a művész-megne­vezést. — Kerámia-szakon végez­tem az uzsgorodi képzőmű­vészeti szakiskolában. S tu­lajdonképpen ezzel alig fog­lalkozom. Akvarelleket fes­tek. Miután elvégeztem a szakiskolát, esztergályozást tanultam — mondja. A fa vált mindennapos anyagává, apró dísztárgyak kerülnek ki keze alól. S ha körülnézünk a kis oldalszobá­ban — nevezzük műteremnek, mert az még nincs, csak kép­zeletben —, mégis mindenün­nen színes kerámiák hival­kodnak. Csillognak a beszű­rődő fényben. Lassan közelebb kerülnek, ellepik a pici asz­talkát, beülnek a fotelbe, so­rakoznak a szőnyegen. Mint a kis állatkák gondozójuk kö­rül, élnek, beszélnek, szemü­ket ránk függesztik. Az uzson­nakészlet kellékei: a lábakon álló hatszínű kerámia tál. Csupa líra. Mind más színű. Kiválasztja a türkizt, mosolyogva szemléli. Ezüst csíkozású, fényes zo­mánccal keverte. Gyöngyház­fényeket villant, mint a hal pikkelye. Nézegeti. Ahogy fel­fordítja, elneveti magát: alul egy kis csúcsban folyt össze a zománc. Ezt nem ő akarta. A festék és a tűz összejátszott CEGLED Színházi helyzetkép az évad elején Bérletek jutalomként — Alig tíz érdeklődő Szirmai: Mágnás Miska cí­mű operettjének előadásával megkezdődött az új színházi évad Cegléden. Évtizedes ta­pasztalatok alapján most sem lehetünk meggyőződve arról, hogy a 699 ülőhely minden előadáson foglalt lesz. Pedig egy tavalyi felmérés alapján a lakosság 54 százaléka igény­li a helyi színházi előadáso­kat, ugyanakkor a Rigolettót 102, a Kísértet házhoz jön cí­mű zenés vígjátékot 106 néző tekintette meg. A város színházi életének ellentmondásai nem mai kele­tűek. A könyvtár és a múze­um régi újságai őrzik azokat a gondokat, amelyeket a ceg­lédi színjátszás ügye már 70— 80 évvel ezelőtt felvetett. Csak néhány mondatot a sárguló lapokról. 1883. december 9. Czegléd című hetilap: „Egy hónapja elmúlt, hogy a Szegedi Mi­hály színtársulata itt működik — jobban mondva kínlódik, mint a káposzta hús nélkül. Nem bírja a közönyösség fa­lát áttörni... Orcapirulásig restellnivaló dolog az, hogy állandó színházat gabalyítot- tunk és Thália nem tud meg­élni közöttünk.” 1901. november 24. Ceglédi Újság: (Monori Sándor szín- társulata) ... „a legjobb re­ménységgel eltelve jön hoz­zánk, de vajon nem fog-e ke­servesen csalódni, mert a mi közönségünknek a színházba járás a leggyengébb oldala.” A régi újságok 7—8 évtize­den át ismétlik ugyanazt a kérdést: Thália miért nem tud megélni a ceglédiek között? Egy, a harmincas években csődbe jutott színház igazga­tójáról hallottam, hogy új év­adját csak a gondolatgazdag előadásokat értő, előzetes is­meretekkel rendelkező kö­zönségnek hirdette meg. Egész évben telt háza volt. Ma nincs létjogosultsága az ilyen fogá­soknak. A művelődési központ igazgatója ma azt tudja ígér­ni, hogy a szolnoki Szigligeti Színház új évadjának tíz da­rabjából nyolcat bérleti elő­adás keretében bemutatnak Cegléden. De bérleten kívül a kecskeméti és szegedi tár­sulat is szerepel egy-egy da­rabbal. A szolnoki színház be­mutatói kitűnő szórakozást ígérnek. Csak néhány címet, emlékeztetőül. Decemberben Szakonyi Károly Adáshibája, januárban Örkény István: Macskajátékja, áprilisban Vö­rösmarty: Csongor és Tündé­je, az évad végén pedig Te- nessee Williams: Amíg össze­szoknak című komoly komé­diája kerül színre. Hatáskere­sés nélkül, valóban értő kö­zönségnek szól a műsor. Vet- tek-e bérletet a ceglédiek? Igen. A művelődési központ igazgatója és előadója a szol­noki színház kölcsönkocsiján két napig járta az üzemeket, vállalatokat, ahol az igazgatók a kulturális alapból 246 bér­letet vásároltak meg, hogy többnyire jutalomként szét­osszák dolgozóik között egy- egy előadás előtt. Aztán ösz- szeszedik és ismét másoknak adják ki. A vállalatokhoz szállított bérleteken kívül ha tíz egyéb bérletet vettek, már sokat mondtunk. Még tíz em­ber sem ment oda a pénztár­hoz, hogy biztosítsa a helyét az egész évadra. Elég volt-e a műsor propagandája? Megis- merkedtek-e a ceglédiek ezrei azzal, mit nyújt számukra az idén a szolnoki színház? A negyedíves sokszorosított mű­sor nem sokat mond. A télen hideg színházterem sem csá­bító. Igaz, hogy a művelődési központban dolgozók létszáma kevés a nagy feladatok meg­oldásához, igaz, hogy pénz­ügyi nehézségekkel küzdenek, iaejük, energiájuk sincs a na­gyobb propagandára. Am a szolnoki színház idei ceglédi programja önmagáért beszél, kér, hogy a bérletek számá­ról ismét a régi újság jut eszükbe, 1883-ból: „A bérle tek véghetetlen soványul üt­nek ki...” (szabó) ellene. Felmérhetetlen titkok rejlenek a tűzben. Beleszól az alkotásba. — De úgy sem hasonlítanak ezek egymásra — mondja. — Egészen mást mond a rózsa­szín belsejű, mely alul, a kis üstszerű oldalán fekete ala­pon fehérrel pettyezett, mást a napsugársárga — barna külsővel. Ahogy nézem, megszólalt a színek költészete. Megértem, hogy a forma kívánja a színt. Hisz egészen mást mondana a gömbölyített sarkú, téglalap alakú terrakotta virágtál bar­nán, mint így testszínű rózsa­színben. Nincs rajta semmi dísz: belül sárga zománc, kí­vül az agyagba kézzel rajzolt, stilizált virágindák. Ügy, kő­be dermedve, hogy még rajta van a játék melegsége, ahogy a puha sárba nyomkodta. Be­lül aszimmetrikusan két hara­pófogó-fejre emlékeztető gyű­rű tartja a virágot, hogy a tálba töltött vízben el ne ússzanak. Agyag, samott és festék — fantázia és ügyes­ség, mely a keze nyomán szimbolikusan tolmácsolja a . tárgyi valóságot. Helyet kér ' magának, világunk részévé' válik. Akaratlanul felkiáltok. Pis­tike — húgának kisfia — ma­gabiztosan beáll a kerámiatár­gyak közé, a szőnyegre. Élve­zi, hogy ő a nagyobb, a szebb. Egressy József nyugodtan, mintha ügyet sem vetne rá, felhúzza a zenélő pörgettyűt. S Pistike rögtön „kiáll”, már tartja is a fülét mosolygó gri­masszal, hallgatja a „zenét”. Még a megszokott játék is ér­dekesebb így. Ném panasz­kodhat „Dódi bácsira”, hisz a rácsos kiságy tele van aoró emberkékkel: tyúktoll ruhájú néger táncosnővel, tilinkózó juhásszal, töpörödött mesebeli anyókával. Mindegyikből kap egyet, melyet nagybátyja so­rozatban, gyárt az előző év­ben megkötött szerződésnek megfelelően. Mert minden év­ben öt-hat új tárgy szerepel a kijevi kiállításon, s az itt jó­váhagyott ajándéktárgyak ad­nak munkát egész évre. Most intarziás plakettet ter­vez, de erről egyelőre még nem „nyilatkozik”. Még nem tudja, milyen lesz. Amíg be­szél, a gyönyörű Corvina- kiadványoktól, a művészettör­téneti sorozattól roskadozó könyvespolcokról leemel né­hány miniatűr vázát. Az egyik barna, fekete verejtékcseppes. Ibolyás csészének nevezi. Tér­képszerűen körülhatárolták a cseppek, a határokat fehérre kivakarta, középen szintén fehér „szemek” láthatók. A sejtek felnagyított mására emlékeztet, középen a proto­plazmával. Lehasal, hogy a re- kamiéban rejtőző akvarelleket is megmutassa. Ekkor veszem észre a kályha mellett, a sa­rokban a hatalmas, lábakon álló padlóvázát. Szuroksze- rűen csillogó fekete és csupa fehér az egész. Még nem szóltunk, úgyne­vezett vakarásos technikájáról. Kis pálcikával, tollal nyersen karcolja bele a mélyedéseket, irkafirkákat az agyagba. Ége­tés után felülete rücskös, mint a cápabél. így készült a drapp, három részre tagolt váza is, mely felül összeszűkül és szét­nyílik, mint a feslő tulipán. S hogy mik a tervei? Elő­ször is, ami a legfontosabb, szeretne egy 1300—1400 fokra hevíthető elektromos kemen­cét. Csak ilyen fokon ég ki szépen a zománc. Ezekkel a tárgyakkal Lvovba kell utaz­nia. Uzsgorodon csak 900 fo­kos kemence van, s az sem az övé. Ezért foglalkozik inkább többet akvarellekkel. Szép pasztellképei közül említsünk meg legalább kettőt. A Csiga­lépcsőt és a Táj vadalmafával címűt. Az elsőn az érett, telt színek dominálnak: a sötétlila csigalépcső, a narancsvörös napfény, a grafitszürke pala­tető. A szűk kis benyíló a kí­gyózó lépcsővel, színes város- tetőkre nyit kilátást. Csupa szín és geometria. A másik: almazöld kövér dombok, ró­zsás-sárga hajnali derengés. Az előtérben egy terebélyes, bölcs vadalmafa. Különös, hogy mennyi titkot tud a ter­mészetről. Búcsúzóul még megmutatja a tengeriháncsból készült babát, melyet csak irigyen szemlél, neki sehogy sem akar sikerülni. Ajándék. Azokról a tárgyakról beszél, melyek szerte a területen, jó barátok lakásában élik önálló életüket. Tőle elszakadva is az övéi, aki nyolcadikos korától ecsettel, agyaggal teremti sa­játos világát. A jövőben vár­juk az álmok távolában levő első kiállítását, azt, hogy fel­figyeljen rá a művészvilág. Megérdemli. Bús Ilona A VILÁGPIACON Amióta a Bőripari Vállalat megkapta az öhálló import-ex­port jogot, a Pécsi Bőrgyár betört termékeivel a világpiacra. Képünkön: sertésbőr kikészítése az úgynevezett üveglapos szá­rítóban. A lombok suttogása A kopár fáknak nincs hangja. A fák lomb­jukkal beszélnek. Csupasz ágaik csak arra jók, hogy zörögve jajongjanak az elvesz­tett nyár, s a holnapi kikelet után. Nézed az ágakat. Nincs lombjuk. S mégis ... Szél bor­zolja a leveleket, s az áramlástan képletekbe foglalható törvényei szerint suttogni kezd a lomb ... Mint akkor. Mint mindig, ha a fák között kerestél menedéket. Ki, mi elől? Magad elől. Mint akkor. Két esztendeje? Három? Vagy már öt? Mindegy. Az évek, ha már sok van belőlük, összefolynak. Egyik olyan, mint a másik. Három egynek tűnik. Tíz háromnak. S az élet? Az élet egy röpke órának, amely alatt nem történt semmi, s megtörtént minden. Ködfoszlányok bujkálnak a fák között. Vé­gigsimítják az avart, hogy utána a magasba szökkenjenek, s az ágak között játszanak bú­jócskát. A pad nyári rikító pirosa most bíbor­rá mélyül, a szürke felhők fátyla alatt. A pádról hallani a lombok suttogását. Nincse­nek lombok? Vannak! Ha lehunyod a sze­med, dús lombkoronálk borulnak íöléd, s hal­lod, ahogy suttogni kezdenek, ahogy fölerő­södik a hangjuk, már kiáltanak, már elnyom hangjuk mindent... Mint akkor. Két eszten­deje? Három? Vagy már öt? Hát nem mincP egy. Az ember mindent dátumokhoz köt az életében. Születtem. Iskolába mentem. Kilép­tem az életbe. Megnősültem. Állást változtat­tam. Űj lakásba költöztem. Apa lettem. Üj és új emberek az életben; új és új dátumok. Név­és születésnapok. Évfordulók. Az élet dátu­mokból áll, de dátumhoz köthető-e, amikor rájösz, először s visszavonhatatlanul, hogy magad maradtál? Hogy nincs senkid, földön sem égen, aki hozzád tartozna, aki a tied len­ne, s te az övé. Két éve volt? Három? Öt? A kertben voltál akkor is. A kertben, a fák között. Ahová nem követhetnek a hangok. Az asztalfiókba zárt sárguló újságlapok, fény­képek, melyekről régen vagy nem régen, de mindenképpen már halott emberek néznek rád. A kitüntetések. A külön kötegekbe ra­kott, s úgy összekötött levelek. Az okmányok, amelyek mindent bizonyítanak rólad, de még­sem bizonyítanak semmit sem. Évek. Hetven­kilenc. Sok? Semmi. Mi mindent kellett volna megtenned, s mily’ keveset cselekedhettél meg! „Az öreg soha életében semmivel nem volt elégedett.” A hátad mögött mondták, de úgy, hogy halljad, ha akarod. S ha nem akar­tad, akkor is hallhattad. Igaz lenne? A töké­letest, a teljest akartad. Mindenben. És mi­ben sikerült? Kert. Hátad mögött a ház. Csak apró neszek jutnak el idáig. Mariska csörömpöl az edé­nyekkel. Ebédet főz. Mint tíz éve. Húsz. Negy­ven. Akkor öt emberre főzött. Most egyre, „Elfogytak a kasztosaim.” Ezt mondta egyszer. És sírni kezdett. Nem tudtál mit felelni neki. Nem tudtad mivel vigasztalni. Hallgattál. Jár­tál körben a házban. Nézted a falakra ag­gatott képeket. Vagyont érnek? Kit érdekel? A kitüntetések hatalmas okleveleit. A vitri­nek üvege mögött csillogó porcelánokat, sá- padtfehér ezüstöket. Az ember tárgyakkal veszi körül magát, de végül e tárgyak lesznek a leggyűlöletesebbek. Mert mindegyik emlé­kezteti valamire. Valamire, ami már elmúlt, s ami megismételhetetlen. Az ókínai váza. Tiszteletbeli tagjává fogadta a külföldi akadé­mia, akkor vette Párizsban. A Gaugin kép? A világ minden katalógusában szerepel. Büsz­ke rá? Büszke volt rá. Valamikor. Amikor még azt hitte, a tárgyak is fontosak. Anna boldog volt, amikor megérkezett a páncél­ládába zárt kép. Gaugin! Az övék! Egy kép. S ő mit adott érte? Húsz évet az életéből. Két évtized ment rá a kísérletekre. A kudarcokra. A verítékes drukkolásokra. „Egy vagyont ka­pott a találmányáért.” Valahol megvan a cikk ahol ezt írták. „Mibe fekteti?” Fekteti’ Ér­tékpapírok. Tőzsde. Kufárkodás. Képet vett. Gaugint. Akkor még nem ért vagyont egy-egy vászna, mint most. Akkor még ... Hiszen min­denki élete akkor még-ekből áll! Akkor még nem professzor úr volt 6 sem. Hát mi? Senki Éhenkórász. Megszállott. Bolond. „Lázas te­kintetű Messiás.” Ezt is egy hóbókos újdon­dász írta róla. Lázas tekintetű? Eljátszol néha a szavakkal. Lázas. Lázas gyermek. Lázas igyekezet. Sietség. Kapkodás. Hit. Szerelem. Láz. Lámpaláz. Izomláz. Mo­csárláz. Sebláz. Vizsgaláz. Utazási láz. Gyer­mekágyi láz. Szavak. Olykor papírlapokat ír tele szavakkal. „Inkább enne a professzor úr!” Ezt mondja, míg a papírokat egymásra rakja, hogy azután egyszer, amikor már únja őket. kidobja. Ö meg új papírokat ír tele. Szavakkal. Képletekkel. Mintha attól félne, hogy amit nem vet papírra, azt örökre elve­szíti, az kihull az emlékezetéből. Anna nevét is sokszor leírja. Pedig ő soha nem hullhat ki az emlékezetéből. Ök ketten! Úristen! Negy­venegy év! Ennyit voltak egymás mellett. Hová lett? Sehová. Itt van a szívében. Ha le­hunyja a szemét, s megszólalnak a lombok, akkor Annával is beszélgethet. A lombok kö­zül Anna felel vissza, meg Péter, akit tízéves korában vitt el a torokgyík. A kis Anna, éle­tet akart adni, s a maga életét fizette ki, mindhiába. László. László, aki a remény volt, a csillag, a bizakodás, hogy lesz, aki tovább járja az apa útját. S járta? Hátat fordított. Először az országnak. Azután nekik is. Miket nyilatkozott, miket írt! Anna ült, olvasta a külföldi lapokat, s kimondta azt, amit egy anya csak szívét megtiporva képes kimondani. „Nem a mi gyerekünk.” Magukra maradtak, kettén, Annával. S végül Anna is itthagyta. Apró hamu-halommá vált egy fémdobozban. Hát ennyi a test. És a lélek? Mész a kerti úton. A házból kiszűrődő apró neszek most már teljesen elmaradnak, nem kísér semmi, csak saját lépéseid hangja. A lélegzeted. A ruhád súrlódása. Egy pillanatra megzörren az avar. Feketerigó kutat bogarak után. Sebesen kotorja a leveleket. Feje szapo­rán billeg. A csőr odavág. Röppen tovább a madár, újra teljes a csend. A hegyoldalról újabb ködfoszlányok ereszkednek alá. Mintha lát­hatatlan kéz terelné őket, úgy igyekeznek lefelé. Lépsz, ág roppan a talpad alatt. Sárgás, kor­hadt a bele. Régen meghalt már, de kapasz­kodott, függött még a többi között. Ha vala­mikor odatartozott, tartozzék oda halála után is. Lám, a szél nem engedte. Mozgatta, csa­varta, s végül letörte, lesodorta a földre. Be­végeztetett. Finita. Egy ág meghalt. Ki vette észre? Te észrevetted? Csak azért, mert meg­roppant a talpad alatt. Az utolsó hangja volt. Most már némán fekszik majd az évek óiá halmozódó avarban, hogy végül humusszá es­sen szét, s valaki, valamiko.r újra növényt ül­tessen bele. Ki? Mikor? Talán valamikor még érdekeltek az ilyen kérdések? Most? Ugyan. Az ember addig él, amíg kérdezni tud. Igaz lenne? Igaz. De te már régen nem kérdezel semmit, akkor tehát élni sem élnél? Buta­ság. Ki lehet bírája egy életnek? Ki meré­szelhet kétkedés nélkül igent vagy nemet mondani egy egész életre, egy emberre, akit nem lehet semmi máshoz, s senki máshoz ha­sonlítani, csak önmagához? Ki ítélkezhetne feletted? Ki képes arra, hogy hetvenk'lenc éved minden percét, gondolatát, cselekedetét mérlegre tegye? S ha megtenné is, mi lenne az ellensúly? Mihez mérné? Köd. Nyirkosság. Vízzel telített, szivacso­san puha avar. A levelek sárgája, barnája, feketéje. A levélháton az erezet, s a kocsány, mint értelmetlenné vált, kiszáradt csatorna. Ami már nem táplál semmit, nem folyik ben­ne semmi sem. Nincs szomorúbb egy kiszáradt patakmedernél. Elhagyott háznál. Gyom föl­verte földnél. Ahol csak nyomok utalnak ar­ra. hogy valamikor értelme volt a létezésnek. Funkciója. Mi maradt belőle? A romok, a maradványok egyszer majd újra életnek ad­nak teret. Egyszer. Ám az nem föltámadós! Mert föltámadás nincsen. A kiszáradt fa soha többé nem hoz rügyet, a megroggyant ház nem födél többé senki feje felett. L épegetsz a kerti úton. Vastag kabát, sál, kesztyű. A bőr vékony, az erekben las­san kering a vér. A test már alig képes védeni magát. Belefáradt. S egyszer föladía. Nem lesz tovább. Elrendeztél mindent. Ma­riskának tisztes járadék élete végéig. Minden más az Akadémiára marad. A kéziratok. A hatalmas könyvtár. A ház, a kert. Mit tesznek vele? Az ő dolguk. Nem fontos. Ez sem fon­tos. Lehunyod a szemed. Hallod, ahogy suttog­nak a lombok. Neked suttognak. Csak ki ne nyisd a szemed. Mert akkor kopár fákat fogs2 látni. S a kopár fáknak nincs hangja. Mészáros Ottó

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents