Pest Megyei Hírlap, 1970. november (14. évfolyam, 257-280. szám)

1970-11-17 / 269. szám

1978. NOVEMBER 17., KERB nsw MEcrei Gyáregység és önállóság Csikorgó fogaskerekek A Ráckevei Járási Pártbi­zottság beszámolójában ez a mondat olvasható; „A Kavics­bánya Vállalat délegyházi üze­me meglehetősen szűk önálló­sággal, kevés hatáskörrel ren­delkezik, amelynek megoldá­sához minisztériumi szintű in­tézkedés szükséges". AZ ÜZEM Bemutatjuk az üzemet. Ver­tikális, függőségi rendszere: Építési és Városfejlesztési Mi­nisztérium — Kő- és Kavics­ipari Egyesülést — Kavicsbá­nya Vállalat. Az. üzem Nyék- ládháza után az ország máso­dik legnagyobb kavicsbányája, évi kapacitása egymillió köb­méter betonkavics (felhaszná­lója: Szolnok, Békés, Csongrád megye állami építőipari válla­latai), és mosott, osztályozott kavics (ez főképp a házgyá­rak adalékanyaga). Délegyhá­zához (régi bánya + osztályo­zó) tartozik a szalkmártoni fióküzem. Az üzemben minden mun­kát gépesítettek, a dolgozók (170 ipari munkás, 14 műszaki alkalmazott, 14 adminisztrátor, stb.) nehéz fizikai munkát nem végeznek, két elektromos kotró, öt Diesel-kotró „helyet­tesíti” erőfeszítéseiket. Az üzemben végzik el a gépek nagy- és kisjavítását és a hét kilométer hosszú iparvágány karbantartását. Bemutatjuk az üzem látvá­nyát. Az osztályozónál hatal­mas sóderdcrmbok, a novembe­ri szél a munkás, a látogató arcába lövi az apró szemcsé­ket, a fogak között csikorog az anyag. A régi bányánál nagy víztükör, körülötte üdü­lőházak. A GONDOK Sinte Antal üzemvezető összegezi a gondokat: „Mun­kaproblémákkal küzdünk, kb. 20 fő a létszámhiány. A meg­levőkkel sem lehetünk elége­dettek, vándormadarak érkez­nek hozzánk, legalább húsz embert el kellene zavarni fe­gyelmezetlenségük miatt, — de honnan szerezzek új mun­káskezeket? Kevés a szakem­berünk, több technikus, mér­nök kellene. A kavicsbánya fillérekért dolgozik, (a haszon nem lehet több 3—4 millió forintnál), a termelőszövetke­zet 90—100 forintért adja a sóder köbméterét, mi 37 forintért. Nem lehet emelni az árat, mert akkor megdrá­gulna az építkezések költsé­ge. És a szállítás, hát az külön fejezetet érdemel!” — Az osztályozó kapujában „memento” fogadja a vendé­get: egy, szinte szétlőtt lánc­talpas traktor éktelenkedik, minden mozgatható alkatrész hiányában, a homokba fúród­va. Miért? — Két lánctalpasunk volt, nem kaptunk alkatrészt, min­dent leszedtünk a gépről, hogy legalább a másikat hasz­nálhassuk. A SZÁLLÍTÁS A száEítás külön fejezetet érdemel. A technológia a kö­vetkező: az iparvágányra be­áll, egy vagon és a kotrógép rögtön a kocsira rakja a ka­vicsot. A régi bányában táro­lási lehetőség egyáltalán nincs. Ha tehát vagon nem érkezik, akkor mindenki áll, ücsörög, nappal legfeljebb a sineket krampácsolják, éjszaka tétlen­kednek, vagy négy óra után hazaküldik a dolgozókat. „Ha mi vagont nem kapunk, akkor b efürdünk”. E tény ismeretében köves­sük figyelemmel az egymás­hoz kapcsolódó adatokat: 1970. november 1-ig 70 212 vagont igényeltek, 47 666 vagont kap­tak, vagon ki esés 22 546, ez 51 947 tonna kavicshiányt je­lent, forintban 2 millió kiesést, állásidőben 2600 munkaórát, haszontalanul kifizetett mun­kabérben 30—35 ezer forin­tot. Azaz a szállítás okozza az egyik legsúlyosabb gondot. — Az árpolitika segített (?), behoztuk (?) a kétmillió fo­rintos hátrányt, most 2000 (!) forint nyereségünk van. Az el­ső háromnegyed évet veszte­ségre terveztük — a beruhá­zások miatt —, az év végére rentábilisak szeretnénk ien- ni. . — Mennyit fizettek kocsi- lemondásért, illetve vagon­állásért? — Ügy százezer forintot, előfordul géphiba, áramhiány stb. Erkölcstelen dolog ez: ha én lemondok egy vagont, ak­kor 100 forintot fizetek, ha a vasút nem biztosít kocsit, a MÁV-on nincs felelősség ... A VÁLLALAT — Mi a vállalat hatásköre? — kérdeztük az üzemvezető­től. — Az üzletkötés a vállalat­nál történik, most nem ötlet­szerűen jön a megrendelés. Ha én kötnék üzletet, akkor esetleg keresztbeszállítás len­ne. De az baj, hogy én egy gramm kavicsot sem adhatok ki központi disszpozíció nél­kül ... Az éves terveket a vál­lalati tervosztály, az üzem vé­leménye alapján határozza meg: itt különösebb probléma nincs... A bérpolitikát a munkaügyi osztállyal közö­sen állapítjuk meg, az agglo­merációs gondok miatt, még nagyobb bérkeretre lenne szükségünk... Az anyagbe­szerzést a vállalat intézi, elő­fordult már, hogy három évet kellett várni egy alkatrészre, saját anyagbeszerzés talán jobb lenne... A vasúti szállí­tást a vállalat és mi is koope­ráljuk, nehéz segíteni... A vállalat korszerűsítse techno­lógiánkat, az úszókotrás gaz­daságosabb, jobb lenne, és ak­kor nem függnénk ennyire a szállítástól... — Mi az üzem hatásköre? — Leadták a fegyelmi jog­kört, az alkalmazottak kivé te­FOTOZZON TÉLEN IS iggi TERMÉKEKRE! EZÚTTAL KÉTSZERESEN JÓL JÁR: december 15-ig kedvezményes, 15 Ft-os áron vásárolhatja meg a téli és szobai felvételek készítésére alkalmas, nagy érzékenységű, 23 DIN-es, Leica-kazettás FONTÉBAN FOTOFILMET A étjBjlife MINTABOLTBAN Budapest V., Mérleg utca 12. SZAKMAI TANÁCSADÁS lével személyzeti döntéseket hozhatok. Több jogkör leadá­sa nem is lenne jó, mert el­aprózódna stb.... ★ Az építőanyagipar biztosítja az építkezések alapanyagát. — A megoldáshoz miniszté­riumi szintű intézkedés szük­séges? — Nem, ez túlzás. A válla­lattal meg lehet oldani a problémákat. Következő utunk tehát a Kavicsbánya Vállalat köz­pontjába, Budapest, V., Mol­nár u. 53-ba visz. Fóti Péter Bartók-mellszobor Mohácson Mohácson, a muzsika szere- tetéről és eleven Bartók-kul- tuszáról ismert Duna-parti városban, a nagy zeneszerző halálának 25. évfordulója al­kalmából emlékünnepséget rendeztek vasárnap. A város szívében levő ifjúsági park­ban a Radnóti-szobor közelé­ben állították fel Bartók Béla bronz mellszobrát, Schaár Er­zsébet szobrászművész alko­tását. Az ünnep alkalmából két Bartók-hangversenyre ke­rült sor: a kórushangverse­nyen mohácsi, komlói és pé­csi énekkarok léptek fel, a kamara koncerten pedig ne­ves ének-, hegedű- és zongo­raművészek szerepeltek. A mohácsi emlékünnepségen részt vett a zeneszerző fia, if­jabb Bartók Béla is. LESZ FÉNY Fogyasztó a második vonalban Jelentős segítséget nyújtott az árvíz sújtotta területek la­kóinak a Ganz Elektromos Készülékek és Mérőműszerek gödöllői Árammérő Gyára. Az árvíz következtében 10 ezer árammérő ment tőnkre Sza- bolcs-Szatmárban. Ha nem pótolják őket, nem gyullad­hatott volna ki a villany az újonnan felépült házakban. A gödöllői kollektíva — ahol 2371 fő vesz részt a kongresz- szusi versenyben — mint megírtuk, vállalta, hogy az egyébként is nagy exportmeg­rendelés és hazai igény mel­lett elkészíti a szükséges vil­lanyáram-mérőket. A válla­lást már majdnem teljes egé­szében teljesítették. J 5 dolog, ha a vevőt a terme­lő szeretné meggyőzni vala­miről. Arról, hogy áruja ki­váló, tartós vagy éppen a leg­újabb divat szerinti, ízléses, tetszetős s így tovább. Annak jele ez, hogy a termelő keresni kezdi a fogyasztót, a vevőt. Ezért böngészgetem az utóbbi időkben érdeklődéssel azokat a hirdetéseket, amelyek feladói a tartósító- meg a baromifiipar- ból kerülnek ki, s arra biztat­ják a vevőt, hogy „kóstolja meg”, „próbálja ki” ezt meg amazt a terméküket. Az em­ber már-már ámulatba esne, lám, milyen szépen bontogatja szárnyait a vállalatok közötti versengés, amikor... amikor hirtelen rádöbben arra, hogy ezek a hirdetések — nagy több­ségük — szokványos árut kí­nálnak, olyasmit, ami évek óta a piacon van, kapható, nincs benne semmi különleges, sem­mi új. A vállalatok közötti, sokszor emlegetett, de valójában még ma sem létező verseny, ahogy a többi iparterületen, a tartó­sító- és a baromfiiparban is kényes-kellemetlen kérdésnek számít. Akadnak, akik eleve azt vitatják: szükség van-e egyáltalán versenyre élelmi­szerek esetében? Feleljünk egyetlen számadattal a tamás- kodóknak. A hazai fogyasztás­ban mindössze nyolc százalék­kal képviselteti magát a fel­dolgozott gyümölcs és zöldség... S mielőtt bárki rávágná, hogy mindez azért van, mert „a ha­zai ízlés konzervatív, a magyar háziasszony maradi”, szögez­zük le: az ipar nyújtotta kíná­lat, az ipar meghatározta árak egész egyszerűen nem terem­tenek nagyobb hazai értékesí­tésre lehetőséget. Így már rög­tön más megvilágításba kerül az a nézet, amelyet nemcsak félhivatalosan, hanem egészen hivatalosan is hangoztatnak a gyárakban éppúgy, mint a Mezőgazdasági és Élelmezés- ügyi Minisztériumban —, hogy a hazai piac telített tartósított élelmiszerekből, s a további termelésnövekedés felvevője Kongresszusi küldött A nehéz könnyűipar képviselője Bacsó Pálné vékony, barna asszony, munkaköpenyét vas­tag vattamellény takarja, amelyet a meleg irodában is magán tart. Bazsóné egyszerűen ül, egyszerűen szól, bonyolultan gon­dolkozik, összetetten elemez, érdeklődése túlnő a munkahely falain. Bazsó Pálné a Hazai Fésűsfonó kistarcsai gyárának rak­tárosa, kommunista, és országos kérdések vizsgálatára készül: a kongresszus egyik megyei küldötte lesz. Milyen ember Bazsóné? 1952- ben fejezte bé a tanítóképzőt — a tanulmányokból is fakad a bonyolult gondolkozás, az összetett elemzés képessége —, túl messzire helyezték, inkább a kistarcsai gyárat választotta, a gyűrűsfonó betanított mun­kása lett. A munkásélet nem állt távol tőle, hiszen édesapja asztalos, édesanyja a fonó ré­gi dolgozója volt, húga elekt­roműszerész. A betanított munkásból később bérelszámo­ló, labordolgozó lett, majd je­lenlegi munkahelyére, a mot­ringraktárba került. Itt az üzem területéről vagy kívülről érkező anyagok tárolásáért, a festődébe küldéséért felelős — általában 20 ezer kiló fonál van a gondjaira bízva, sok ad­minisztrációs munkát végez. Bazsó Pálné 1955-ben lépett a pártba, 1959 óta vezetőségi tag, az agitációs és propagan­damunkát irányítja, a szemi­náriumok előkészítését, ellen­őrzését végzi, a párthatároza­tok tudatosításán fáradozik: azaz magyaráz, megértet, meg­nyer. Milyen gondolatok foglalkoz­tatják a küldöttet? A legmaga­sabb pártfórumtól sok kérdés felvetését, megválaszolását és megoldását várja. Kongresszu­si felszólalása — ma még csak képzeletben átgondolva — így hangzik: — Gyárunk a könnyűipari ágazatba tartozik, de tiszta szívvel nevezhetjük „nehéz­iparnak”. A fonónők sokat gyalogolnak a gépek mellett, fárasztó a munkájuk, három műszakban dolgoznak, aztán várja még őket az otthoni mű­szak. A női dolgozók nagyon igénybe vannak véve: egyetlen asszony, lány négyszáz orsóra ügyel, és 1900—2000 forintot keres, a fésülő-, nyújtógépek kezelőinek borítékját mindösz- sze 1500—1600 forint béleli. Nagy a munkaerő-vándorlás, hiszen a munkások a meglevő bérrel elégedetlenek. A válla­latnak pedig nem mindegy, hogy a kezdők összekeverik a fonalakat, és reklamációkkal foglalkozunk, vagy gyakorlott munkásokkal még jobb ered­ményeket érünk el. A dolgozó­kat — ilyen körülmények mel­lett — visszatartani nem tud­juk ... Nem elég a problémákat pusztán hangoztatni, érdeme­sebb és értékesebb javaslatok­kal előállni. Hogyan oldaná meg ezeket a feladatokat a ne - héz könnyűipar küldötte? — Először, másodszor és harmadszor is az átlagbér fel­oldását kérnénk, hogy nagyobb összegeket fizethessünk. A törzsgárda tagjainak hűség- pénzt kellene adni... A fá­rasztó gyalogláson egyelőre nem lehet változtatni. A há­rom műszakot fenn kell tarta­ni, csak a korszerűsítés módo­síthat a munkaszervezésen ... A nők otthoni műszakjának könnyítéséért sokat lehet és kell tenni. Legyen jobb az el­látás, ne csak reggel, délután is lehessen vásárolni, több húst kérnénk, és szeretnénk, ha Kistarcsán is lenne Patyolat­fiók, hogy ne kelljen Mátyás­földre utazni... Bazsóné egyszerűen ül, egyszerűen szól, bonyolultan gon­dolkozik, összetetten elemez, érdeklődése túlnő a munkahely falain. A küldöttnő érzi, tudja munkatársai gondjait, örömeit, személyével az egész kistarcsai kollektíva országos ügyek el­döntésének részesévé válik. <f. P ) csakis és kizárólag az export lehet. Időnként büszkeséggel szok­ták emlegetni, hogy a magyar konzervipar öt világrész öt­ven országába szállítja termé­keit, s anélkül, hogy lebecsül­nénk az export fontosságát, szerepét, kérdezzük meg: mi lesz a hazai piaccal? Ahogy ugyanezt a kérdést föltehetj ük a baromfiipar esetében is. Az exportot tekintve kápráztató számadatokat nem nehéz talál­ni. A hatvanas években a vá­gott baromfi exportja meghá­romszorozódott, a paradicsom- konzerveké megkétszereződött, a főzelékkonzerveké pedig több mint a nyolcszorosa lett. A di­namikus fejlődésnek mindenki örülhet, még akkor is, ha a szakma ismerője tisztában van azzal, hogy a mennyiségi nö­vekedés nem járt együtt kellő minőségi fejlődéssel, a válasz­ték bővülésével, hogy a kül­földre szállított áruk összetéte­lében alig ment végbe válto­zás, s tőkés piacokra még ma is döntő mértékben húskészít­ményeket és paradicsompürét készít az ipar. Az export növekedése fölött érzett öröm tehát önmagában sem maradéktalan, s még ke­vésbé lehet az, ha a hazai fo­gyasztás feltűnően lassú emel­kedését követjük nyomon, s azt mérlegeljük, miféle csábí­tásokat eszelt ki a tartósítóipar a háziasszonyok megnyerésére. Nem voltak s ma sincsenek ilyen csábítások. Sőt! A legrit­kább eset — a legegyszerűbbet, a savanyúságot említjük —, hogy a háziasszony kimondot­tan valamelyik konzervgyár készítményét keresse, azt vi­szi, ami éppen az üzletben van. ízre, árra, minőségre lényegé­ben úgyis egyformát kap, bár­milyen címke díszelegjen is az üvegen. (Tisztelet a kivételnek, de e kivételből csak az kapha­tó a hazai piacon, ami vala­mi ok folytán az exportból visszamaradt...) Az a kivána­lom tehát, amely egyre erőtel­jesebben fogalmazódik meg a fogyasztó részéről éppúgy, mint az országos gazadsági ve­zetés részéről, hogy a kon­zerviparban a következő évek­ben a gyártmányfejlesztés, a technológiai korszerűsítés, a csomagolástechnika kerüljön az első helyre, nemcsak jogos, hanem egyenesen kötelező ér­vényű is! K étségtelen, hogy az emberi természet számára sűrűn elfogadhatóbbnak tűnnek a kényelmes tévedések a ké­nyelmetlen igazságoknál, ám ez utóbbiak ettől még nem vesztik érvényüket. Ilyen ké­nyelmetlen igazságok azok, amelyeket föntebb elsoroltunk a konzerviparról, s amelyeket ugyanígy elsorolhatnánk a baromfiiparról is. (Elég csak a feldolgozott csirkék sűrűn szóvá tett ízbeli hibáira utalni, a halízű csirkére, amely min-' den bírálat — és minden ígér­getés — ellenére ma is elkerül a fogyasztóhoz.) Amikor tehát a vállalatok közötti, remélt, ma még nem létező vagy alig pislákoló versengésre számí­tunk, egyben arra is gondo­lunk, hogy a hazai fogyasz­tó nyerjen végre valahára va­lamit a versengésből. Mert igaz, a tervek mutatósak. A negyedik ötéves tervben a konzervipar mintegy másfél milliárd forintot kíván fordíta­ni a technológia fejlesztésére, ezen belül csak a csomagolás- technika korszerűsítésére 200 milliót, terjedni kezd a porí- tás-szárítás... ám az is igaz, hogy a hazai fogyasztó e ter­vek ellenére is a második vo­nalban szerepel. Ha majd nem­csak a hirdetésekben, hanem az áruösszetételben, kínálat­ban is fontos lesz a hazai ve­vő, a fogyasztó igénye, ízlése, akkor a vállalatok közötti ver­seny is átlép az óhajok meze­jéről a termelőnek és fogyasz­tónak egyaránt hasznos min­dennapi gyakorlatba. Ezért tenni, cselekedni nem a fo­gyasztó dolga ...! M. O.

Next

/
Thumbnails
Contents