Pest Megyei Hírlap, 1970. november (14. évfolyam, 257-280. szám)

1970-11-15 / 268. szám

1970. NOVEMBER 15., VASÁRNAP MS* megyei tfírlap 9 CSÁNYI LÁSZLÓ: ­VÁLTOZATOK EGY VÖRÖSiARTY-VERS TÉMÁJÁRA A levelet az asszony bon­totta fel. Késő délután volt, épp munkahelyéről érkezett haza, s a félhomályban nehe­zen betűzte ki az öregasszony írását. — Meghalt? — kérdezte fél­hangosan, s arra gondolt, ilyenkor mit illenék csinálni. — Majd megbeszéljük — gon­dolta, és sietve átöltözött, hogy vacsorát készítsen. A férfi a szokottnál később ment haza, váratlan értekez­letre hivatkozott, de látszott rajta, hogy ivott. — Szegény — mondta, ami­kor elolvasta a levelet. — Már el is temették — tette hozzá sietve az asszony. — Ta­lán írj a nagymamának, hogy minket is mennyire megrendí­tett. Valami emléket keresett, szemvillanásnyit csupán, egy integető kart, mely fehér zseb­kendőt lobogtat a múltból, de nem jutott eszébe semmi. — Szegény — ismételte min­den meggyőződés nélkül. — Tudod, arra gondoltam — mondta az asszony —, hogy a havi ötszáz forintot továbbra is tegyük félre. Évente hatezer, elmehetünk belőle nyaralni, talán a tengerre is. Régen meg­szoktuk, hisz úgy vettük min­dig, mintha ennyivel keveseb­bet keresnél. — Talán jobb is neki — mé­lázott a férfi, s elégedetten úgy érezte, magasabb rendű igaz­ságot mondott. De aztán elszégyedlte magát; mennyi ideje, hogy eszébe se jutott a kisfiú! — Mégiscsak a te gyereked volt — mondta az asszony mellékesen. S rögtön utána egy másik hangot is hallott, mesz- sziről, a múlt már fel sem is­merhető zugából. — Persze, a gyerektartás! Üristen, mindig elfelejtem! — Tétován nézte a férfit, aki bűntudatosan számolta a pénzt. De azért karácsony fe­lé ezt mondta; — Végy neki valamit. Ne mondják, hogy nem is gon­dolsz rá. Valami játékot, föl­húzható autót, egy mackót. Mit tudom én! A férfi sokáig keresgélt a boltban. Volt, ami nem tet­szett neki, a másikat drágának találta. Végül egy mackót vett, mert homályosan emlékezett, hogy a kisfiúnak volt egy mackója, amit nagyon szere­tett. Majdnem vidáman ment haza. , A levélre az öregasszony vá­laszolt, nagy szálkás betűkkel. A kisfiú beteg, de az ajándé­kot majd utánaküldik Mosdó­ra, mert ott van a tüdőszana­tóriumban. Nyáron még arra gondoltak, hogy egy hétre magukhoz ve­szik, de aztán elmaradt. A kö­vetkező karácsonykor már az ajándékról is megfeledkezett. De nemcsak az ajándékról feledkezett meg. Tulajdonkép­pen mindent elfelejtett, s ami a múltból megmaradt, olyan volt, mint egy rejtélyes kövü­let, élettelen, emlék nélküli. Néha azt sem tudta, nem egy könyvben olvasta-e, amelynek a címét is elfelejtette. Az év­számok, a hónapok neve is el­mosódott, csak a haragos na­pok forgószelét érezte néha, s az egyetlen képen, amit meg­őrzött emlékezete, egy kisfiú állt, ajtócsapkodásban, kiabá­lásban vagy a megbántottság mélytengeri csöndjében, kezé­ben egy filcmackóval. „Elron­tottam az életemet” — gondol­ta néha sértődötten, s legfel­jebb az jelentett elégtételt, hogy a válás simán zajlott le, majdnem menetrendszerűen, s az is természetes volt, hogy nem fájt, semmi sem fájt. Kapkodva válaszoltak a bí­ró kérdéseire, mintha ezzel is siettetni akarták volna a tár­gyalást, mert úgy képzelték, csak közös éveik börtönéből kell kiszabadulniuk, s egyszer­re megpillantják az eget, mely most már örökké kék lesz, fel­hőtlen és tündökletes. Az asz- szonynak ekkor már udvarolt egy férfi, „komoly szándék­kal”, mint a bíróság előtt is vallotta. Naponta lerombolták és fölépítették életük egy da­rabját, csak a kisfiú állt ide­genül ebben a világban, . ro­mok között, remény nélkül. — Vigyázz rá — mondta az utolsó tárgyalás után a bíró­ság folyosóján. — Olyan gyön­ge és beteges. — Csak nem képzeled! — kiáltotta az asszony, és elsie­tett. A férfi zavartan nézett utána, kicsit röstellkedett is, mert az asszony hangjában fö­lény volt és rendreutasítás. De nem fájt, semmi sem fájt. Nemcsak az idő mosta el a ha­PORTRÉ (Foto: G. Suk) vettünk a vállunkra, micsoda keresztet! Anya az ilyen? Mondd, anya? — Én csak attól tartok, egy­szer majd pénzt se küld ... — Rezső, valljuk be őszin­tén, nagy kurva a húgod, egy ócska perszóna... — Pszt! — Már alszik. Mondd, hogy nincs igazam! Mert te olyan jó hülye vagy! Borzongtam és izzadtam, mint a pincében. Hang nélkül dőlt belőlem az ordítás: nem igaz, Frida néni!... Jól tudja, itt nálunk úgy van mint egy bárófi, etetjük, neveljük, ha már az anyja... és konok, az éjjelit se akarta kivinni... jaj, mindig azt mondod, Re­zső, majd lesz valahogy, be­lefájdul a fejem... Magamra húztam a paplant. És ekkor anyukám szép, puha haja kezdett cirógatni, még nem a szőkére festett haja... anyukám, minek... hagyd csak, Pista bácsinak is így tetszik, meg a vállalatnál . . . Lili is vállalatnál van, mégse... szegény apukád helyett én le­szek az apukád ... Pista bácsi hajolt fölém, mind a két fülét mozgatta... te gyerek, te gye­rek... csiribi, csiribá... ciga­rettát varázsolt az ujja kö­zé... na, mit tud a Pista bá­csi? ... nem is nevetsz? mi­lyen egy gyerek ... Pista bácsi sértődötten fölszállt a szek­rény tetejére, Karcsi bácsi né­zett rám mérgesen, egészen közelről... jaj, olyan borbély­szaga volt Karcsi bácsinak ... nem nyúlt hozzám, csak szi­gorúan annyit mondott anyu­kámnak: te hittél a Pistának? hiszen az helyből nagyobbat hazudik, mint más nekifutás­ból ... Pista bácsi dühösen le­gyezett karjával a szekrény tetején, Karcsi bácsi pedig le­tette a zakóját, kibontotta nyakkendőjét.,. aludj, Zoli, vasárnap elmegyünk cukrász­dába ... szemembe süt a lám­pa ... húzd a fejedre a taka­rót ... új fiú, tanár bácsi... egy örökkévalóság, amíg az ember kiér a katedrához... valakinek a lábában megbot­lottam... a piszok... viho­gás ... fiam, az élet nem gye­rekjáték, de mennyire nem... te ezt már tudod, ne felejtsd el, nektek kell igazi közössé­get csinálni, és az a közösség majd téged is ... kéz a feje­men, nem borbélyillatú kéz... na, kisfiam, na... mindig ezt mondja, röhög a szomszé­dom ... csiribi, csiribá, Pista bácsi kirepült az ablakon, Karcsi bácsi is, Frida néni a kémény felé szállt, Rezső bá­csi a pincébe, olyan jó meleg lett a szoba, a falon körbe- körbe csupa villanymelegítő... anyukám, nézd, itt a hóem­ber... tudom, anyukám, úgy­is tudom, hogy te... Lili fog­ja a kezem, miniszoknyában van-a Lili, mellette a férje, leng a bajusza, hárman tán­coljuk körül a hóembert, anyukám meg mosolyog... olyan jó meleg van, pedig kinn rekedt a szél hangja, su­hog a hideg, suhog... Reggelre eltűnt a hóember., Azaz pocakjának egy darabja még megvolt, nagy, kerek feje messze gurult. Elszórt szénda­rabok hevertek a hóban. And­rist nem izgatta a dolog. — Előbb-utóbb úgyis elolvadt volna. Egy vödör piszkos váz lesz a hóemberből. Nem akartam, hogy Andris hülyének nézzen, nem szóltam semmit, de én tudom, hogy igenis vannak hóemberek, akikből nem lesz piszkos víz. Vannak örökké élő hóemberek. Andris két évvel idősebb ná­lam, okos fiú, de ezt nem tud­ta. Pedig ez a hóember is ilyen volt. Délben ugyanott állt a ház előtt. Ugyanaz a köpcös, vigyori alak piros répaorral, sőt egy lyukas cilindert is csaptak a fejére. Hi-hi — ne­vetett ránk. Ekkor jöttem rá, hogy az okos ember is össze tudja rug­dosni az örömöt. Andris arca eltorzult, nekirohant a hóem­bernek. Akkorát rúgott bele, hó, de mekkorát! A hóember aljából leesett egy darab. — így kellett volna Göröcsnek Marseille-ben! — kiáltott, és újra rúgásra emelte lábát. — Andris, ne! — De már levált egy újabb darab. — Te, Andris, nézd! — mu­tattam föl a ház balkonjára. — A Molnár néni! — Hol? — Ott schirillázott az előbb. Meztelenül. Andris fölfelé bámult. — Tényleg láttad? — Hát persze — hazudtam. — Csak rövid ideig volt kinn. Biztosan, mert hideg van. — A teljes meggyőzés kedvéért csípőre tett kézzel bemutattam a galoppszökdelést. Ügy, mint­ha a tornateremben rohangász- nék füttyszóra. — így csinált. Andris röhögött. — Meg­őröltél? — De szemében még ott volna a gyanakvás. szeme tüzel, egyszer elránt a falhoz támasztott koporsók mellől, s megcsókol. — örökre szeretlek majd!...' — és nyárutó volt, aranysárga. De a pince szó másról is be­szél. A pincében hagytam öreg anyámat s feleségemet, amikor kiszólított a gyilkos felszínre a halálos parancs; a házak akkor üresek, a pincék a lakások. Megbolydult akkor minden: ma, ha akarom, már múzeum a pince: itt áll egy rozzant karosszék, ebben aludt beteg, öreg anyám, ebben a rekeszben reszketett és főzött a feleségem, közben rengett a ház, itt repedt meg, hosszában, a ház főfala. A pince lidércei ebben a zűrben elillantak, a vélt tündérek remegtek, a macskák dermedten ültek, sze­mük sárga, hunyorgós, pupillá­juk fekete vonal, fekete, mint a kétségbeesés. /■ „Leviszlek a pincébe!”.;; Levittük magunkat, egy város vándorolt le lakásokból — fi­gyelmeztető múzeum a pince. Liza csókjára nem emlék­szem. Csak arra: o betű alak­ja volt a szájának, válla göm­bölyű, csókja után még szoro­sabban hozzám bújt. Örökké szeretlek? A pincére, a pincékre em­lékszem. A légvonat, a huzat süvítve nyargalt bennük, meg­vadulva. Sorsom úgy hozta: sok pincében kellett megbúj­nom. Sok ház van Pesten, egyetlen lakóját sem ismerem, de tudom, milyen lent, a ház mélyén a pince. Megismertem őket, amikor a pincéket gigá­szi koporsóknak szánták. Pince. Micsoda káosz. Az író retteg a közhelytől, de írjuk le a pincét: földes padlóján fel­borzolt szőrrel ülnek az ijedt­dermedt macskák, élesen dör­ren a kettős falú vasajtó, mö­götte szürke vassisakban áll Zoltán úr, a gyomorgörcsös alkönyvelő, ő a légóparancs- nok, élet ura, halál ura. Szi­réna ... véres hetek, súlyos hó­napok. Egy karosszék az ágy. Aztán a szép szabadulás. A pince most majd nemso­kára: a foltos hátsó lépcsőn in­dulnak feléje a vödrös, kosa­ras, zsákos emberek. Gyufa, gyertya van nálad? A pincék feketén, nyugalmas békesség­ben ülnek a nyáron lehordott szénhalmok, mint feketébe öl­tözött öregasszonyok, kezüket összekulcsolva, a templomban. § Az 1314-es 1 $ Meglátták és azonosították § $ az 1500 évvel ezelőtt eltűnt S \ Aphrodite-szobor fejét. A§ $ nagyjelentőségű lelet Iris Love § $ amerikai régész nevéhez fűző- § 5 dik, aki a szoborfejet a londoni $ 5 British-múzeum poros pincé- ^ fjében találta meg. A görögj : Praxitelesz által az ldőszámí- ^ 5 tás előtti 350 körül készített ^ ! szoborról a századok folyamán ^ S 52 másolat készült, az eredeti ^ ; azonban a IV. században el- ^ ! veszett. Az archeológus elmon- >5 > dotta, hogy az azonosítás köz- § ! ben a lelet „kiemelkedő mű- ^ ! vészi értékéből”, a felhasznált^ ! márvány minőségéből, vala- ^ : mint a szoborfej korából és ^ : méreteiből indult ki. A 37 éves ^ ; régésznő már májusban meg- § i látta Praxitelesz Aphrodité- ^ : szobrának a fejét, de a bejelen- ^ | test csak most tette meg. A 304 § i milliméteres fej egyébként ^ jeléggé sérült állapotban van. ^ j A leletet Sir Charles Newton § j brit archeológus hozta magával | j 1859-ben a dél-törökországi | ; Cnidusból. Newton gyűjtemé- $ : nyét a múzeum katalogizálta, $ j de senki sem gondolt arra, ^ j hogy az 1314-es számot viselő § i és egy poros ruhával letakart $ ! tárgy az időszámítás utáni IV. ^ ■ században eltűnt Aphrodite-1 ; szobor feje. tárokat, a távolság is nőtt, $ mintha széttolták volna életük^ részleteit. A férfi nem sokkal ji később más városba helyeztet-^ te magát, s a kisfiút is elvitték^ az asszony szüleihez. Hideg téli nap volt, a vonat $ sokat késett. A kisfiú az ab- ij laknál állt, s a konok téli tá- Sj jat nézte, a behavazott földet, ^ melyre hullámzó vonalat hú- ^ zott a varjak bizonytalan ár- ^ nya. ^ — Te, szegény — mondta az^ öregasszony, és megsimogatta ^ a kisfiút, aki csak állt a szoba ^ közepén, az úton bepiszkoló-^ dott ünneplő ruhájában, kézé- ^ ben a filcmackóval. — Neki még jó — mondtaaz^ anya cigarettázva. Az öregek^ vállat vontak. Az anya kéüőbb^ elment a postára, táviratot ^ adott föl, „kedden az esti vo- $; natnál várj”, aztán beült aí cukrászdába. Unatkozott, és§ cigarettázott. „Manci legalább szeret” — i! gondolta most a férfi mente-^ getőzve, s az emlékezet falán ^ a másik asszony képe villant^ fel, homályosan és jellegtele-^ nül, s már azt sem tudta, mi- S lyen színű volt a szeme. A le- $ vélre pillantott, mely még min- $ dig ott volt az asztalon, s ezt $ mondta: — Látod, milyen furcsa. Egy ^ vers jutott eszembe. — Vers? — kérdezte az asz- $ szony gyanakodva. — Nem is ; tudtam, hogy verseket szoktál 5 olvasni. — Az iskolában tanultuk. $ Arról szól, hogy meghalt egy; kisfiú. Petőfi írta vagy Vörös-$ marty? Talán inkább Vörös-; marty. Hamar mentél el, sze-; gény gyermek... valami ilyes-! mi. — Nem tudom — mondta az: asszony, és vállat vont. — Érdekes, hogy felejt az; ember. Pedig tudtam. Elját- j szottad a játékaidat, hamar! játszottad el... valahogy így j kezdődik. 1 enyerébe ejtett fejjel j gondolkozott, de nem tudott visszaemlékezni a versre. Ho­mályosan úgy érezte, a régen elfelejtett vers titkot őriz, ta­lán élete titkát. Az órára pillantott, későre járt Az asszony is már ki­hord ta a vacsora maradékát, s meg is ágyazott Bodó Béla: Pince télen, nyárutón P gy termetes asszonyság pedagógiai szempontból káros banális intelmét hallot­tam az autóbuszon, kisfiához szólt a buta mondat: „Ha rosz- szalkodsz, leviszlek a pincé­be!” Vagyis: mumussal fenye­gette a szepegő gyermeket. Ö, hát a pince. Mumus? Az-e? Némelykor, mondjuk, latyak időben, hogyan mumus? Vödrös, zsákos emberek bal­lagnak, cipekednek a házak tövében, egy macska surran ijedten, lámpák, gyertyák fé­nyei libbennek, cikáznak a fordulókban, a hosszú folyosók mélyén mintha lidércek, bá­nyatündérek táncolnának — tél idején másodbányászok va­gyunk, itt, a házak aljában. Mumus, igen, mert általában sötétek a pincék, csak a rete­szek közt élénk a helyi vilá­gítás; messziről tompán hal­latszik, mint hasít a fejsze a hasábfába — pótfavágók is va­gyunk tél víz idején, amikor kell az aprófa a begyújtáshoz, hogy aztán áradjon a tűz. A pince. Fent a lakások a maguk elért cicomáival, füg­gönyök csipkéje, szőnyegek puhasága — még a rongysző­nyegeké is — a falakon egy- egy kép, vagy másolat, mint valami szép, vagy hamisan csillogó hamis ékszer — ná­lam könyvespolcok, mintha talpig nemes anyagba burko­lóznának a falak. Az épület lába pedig a pincében áll — jól öltözött ember mezítláb. Kövér cső húzódik a pince elejétől a valahol levő végéig, s időnként felmordul, mikor fent, a lakásokban, fürdik va­laki, vagy csobogó víz mellett borotválkozik, mert este vala­ki megcsókolja... — Milyen finom, sima az arcod, Jánoskám... Lent morognak a csövek: ar­tériái, vénái a háznak, köhög a lift motorja, fázik, ha leér a pincébe. — A szomszéd úrnak hány vödörrel kell egy nap — a kö­zös probléma vagy gond ösz- szehozza majd télen az embe­reket, mint mindig. — Két vödörrel... — azóta köszönnek egymásnak, s leg­közelebb megkérdezik, hogy van a kedves felesége. p ince. Hány dolgot őrizhet 1 magában egy szó, mint kövület zárványában a múlt. íme, az én gyermekkori emlé­kem, pinceképem egy nagy bérházból. Az épület sarkában egy morbid cifraságú koporsó­kereskedés — a kereskedő szi­gorú-fekete, a felesége kicsat- tanóan piros. Az asszony ti­tokban nevetgél, mert a kopor­sókereskedésben mindig bús, zord arcot kell mutatni a gyá­szoló megrendelők miatt. A pincében pedig a kereske­dő morbid vagyona, sok-sok üres koporsó (belül nyers fe­hér a deszkájuk) — még élők­re várók, de egyben kereske­delmi cikkek... — Uram, négyféle árban szolgálhatok!... A kereskedőről a házban azt mesélik: tervezi, ha jól megy az üzlet (vagyis elegen halnak meg), gyárat alapít, vagyis maga gyártja a koporsókat, tyűha j! Nekem s pajtásaimnak grund a pince, játék, búvó­hely, a koporsók már nem bor- zasztanak, ez a jó hely a já­tékhoz! Liza. Fekete haja van, — így! — lihegtem, és karó- 5 mat a magasba dobálva, in- $ diánszökdelésbe kezdtem. — $ Látod?... — Majd kifigyelem $ a dolgot — sandított Andris a $ balkonra. Én diadalmasan do-; báltam a láthatatlan torna-; hawkokat. Megfeledkezett a $ hóemberről. A siker ellenére tudtam, a $ veszély nem múlt el. Egész nap 5 készenlétben álltam, hogy $ megvédjem a hóembert. Mind- $ untalan leszaladtam a kapu- $ ba... Zoliii...! Ha nekem be- $ hordod a havat..., ha átázik a $ cipőd... te gyerek, te gyerek... $ nem tudtok mit csinálni a va- $ kációban... hát nincs valami í úttörőtábor... „Kérjük a gépjárművezető- $ két, óvatosan haladjanak, az $ utak síkosak, és a köd ...” $ Harmadszor mondta be a rá- $ dió. $ Este volt, a ködtől nem le- $ hetett látni a hóembert, de én $ még mindig őt néztem a kapu- $ aljból, amikor jött a Lili meg $ a férje. ; — Megfagysz, te gyerek! $ — Ez nem gyerek — javítót - $ ta ki Lili a férjét. — Ez a Zo- $ li. Nem fázol, Zolika? $ Megráztam a fejem. —Nem, § nem fázom. ök fölmentek, én lent ma- $ radtam. $ Amikor a egészen bebu- $ gyolálta a lámpákat, odalo- $ pództam a hóemberhez. Visz- 5 szatapasztottam azt a darabot, $ amelyet Andris lerugdalt. Las- ; san egyenesedtem föl, közben ; végigcirógattam a kezét meg ; a hátát. Azután megálltam; előtte. Két karomat oldalt; nyújtottam, táncolni kezdtem $ ; körbe-körbe kitárt karral, $ markomba szorítva a levegőt, $

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents