Pest Megyi Hírlap, 1970. október (14. évfolyam, 230-256. szám)
1970-10-25 / 251. szám
6 nn hegyei kJCMud 1970. OKTÓBER 25., VASÁRNAP A kerékpárokról A Nagykőrösi Konzervgyár . kerékpármegőrzöj ében utcákat i formálnak a biciklik. Műszakváltáskor nagyobb forgalom ] van itt, mint egy autóbusz-pályaudvaron. A portásnő, Boross Lászlóné felügyel, nehogy Idegen csússzon be az általános kavarodásban. Járkál az emberek között, maga is segít kiemelni egy-egy kerékpárt. Később rendbe rakja, amelyik eldőlt vagy kilóg a sorból. Fél karját furcsán oldalához szorítja, ha emberek vannak a közelében, csípőre teszi egyik kezét úgy, hogy a csuklója ne látsszon. Az arca még fiatal, csak hanghordozásán érződnek rejtett, fáradt hangsúlyok. Hat éve portás. 34 éves. — 1959-ben léptem be a gyárba. Betanított munkás voltam. 1964-ben a gyár kettes telepén, a Ceglédi úton dolgoztam, az üveglemosó gépnél. Akkor történt a baleset. A fogaskerék elkapta a kezemet, ott mindjárt letépte az egészet csuklóig. Tíz napig volt kórházban, és égy évig betegállományban. A biztosítótól 17 ezer 560 forintot kapott. — A kislányomra költöttem, mert van egy kislányom, akit én nevelek, most 13 éves. Jól jött az a pénz, mert a testvére- mék is akkor építettek a házhoz egy melléképületet, hogy abban lakjanak. Most több a hely. Boross Lászlóné Csíkvárdű- 16-újházról jár be Nagykőrösre. A tanyai épület a szüleié, egyszoba, konyha. Villany nincs, ágas kút az udvarban. Itt lakik Boross Lászlóné a kislányával, szüleivel és nyolc testvérével, egy sógorával. Összesen tizenhármán. — Én nem - panaszkodom, mióta adták ezt a műkezet, jobb. Jobb, mint a semmi. Csak a kislányom miatt kértem lakást, mert mégsem lakhatunk örökké otthon. Azt mondták, van, aki jobban rászorul. 1200 forint a fizetése. Négyszázat a szüleinek ad, amiért napközben gondját viselik a kislányának. Három műszakban dolgozik. Ha lejárt a munkaideje, bevásárol, hazamegy. Otthon elvégzi a ház körül, amit kell, mosni, takarítani. Aztán alszanak. — Portásnak lenni nem nehéz. Azért jobb lenne, ha mást is tudnék dolgozni, hogy többet kereshetnék. Már kértem, hogy helyezzenek a gőzelosztóba, megígérték; megpróbálnak valamit csinálni. A főportás , A váci Forte gyárban mindenki Mikulai Dániellel, a főportással találkozik először. A ki- és bejövökre neki kell ügyelnie. Útbaigazít, magyaráz, elutasít adott esetben. Derűtől melegedett, mesélő arca van. Tárgyilagos, egy rezze- nésnyivel sem árul el panaszt. A saját életéről úgy beszél, mint egy távoli ismerősééről. — 1941-ben kezdtem el dolgozni, a volt Magyar Királyi Rendőrségen. 1945 után is a belügynél voltam 1951-ig. Akkor kitettek. Nem voltam „fejlődőképes”. Azzal bocsátottak el, hogy nyugdíjba mehetek, ha akarok. Minden hónapban kétszáz forintot folyósítottak volna. Nagy szégyen volt ez nekem. FiatalemberA Bács-Kiskun megyei Vendéglátó Vállalat r felvételre keres a kecskeméti cukrászüzembe CUKRÁSZOKAT. Jelentkezés: KECSKEMÉT, Szabadság tér 5., a cukrászüzem-vezetönél. Fizetés a kollektív szerződés szerint. ként nyugdíjas. Azt nem tudom, eszükbe jutott-e, hogy fogom eltartani a családomat 200 forintból. Akkor már megvolt a fiam — most a vegyi- és gépipari felsőfokú technikumba jár, és az anyósom is nálunk lakott, akárcsak most. Nagybeteg. Pencen laktak Mikulai Dánieléit. Szülei négy hold földön gazdálkodtak és öten voltak testvérek. — Elmentem dolgozni, hogy legyen miből élnünk. Állami gazdaságba, segédmunkásnak. Zsákbltam reggeltől estig, a kocsiplatótól a padlásig cipeked-tem — mátermázsán- ként 8 fillérért. 600 forintot tudtam így keresni. Akkor szereztem a tüdőbajomat. Két év után kórházba, szanatóriumba kerültem. Egyik műtétem a másikat érte. Leszázalékoltak, megint csak 200 forint nyugdíjat kaptam. A felesége is dolgozik, anyagkönyvelő egy tsz-ben. Kétszoba konyhás lakásban laknak Ácsán. Fürdőszoba nincs, de van televíziójuk. Mikulai Dániel minden reggel fél hatkor kel, hogy fél nyolcra Vácra érjen. Négy éve. — Emelték a nyugdíjat, először 500-ra, aztán 600-ra, aztán 750-re. A gyereket taníttatni akartam, ennyiből nem lehetett megélni. Akkor jöttem el dolgozni. 53 éves. Rendszeresen kell kezelésre járnia. Most 1650 forint a fizetése, és a nyugdíjának egyharmadát is kapja. — Végül nem bánom, hogy így alakult. Itt is emberekkel van dolgom, és én szeretem az embereket. Betegek között Végh József ritkuló hajú, értelmes arcú férfi. Csendesen beszél, elöl hiányzik egy foga. Három évvel ezelőtt egy idegbeteg asszony rátámadt és kiütötte. 1943 óta dolgozik a Rókusbán, most: a Pest megyei Tanács Semmelweis Kórháza. 1945 teléig a laboratóriumban, kisegítőként, 1946-tól: portásként. — Közben, az utolsó menetben, mikor már csak a gyerekek voltak hátra, kivittek a frontra. VI éves voltam. Az első bevetésemnél, Komárom mellett robbanógolyó találta el a lábamat. Amputálni kellett. Azóta műlábbal élek. Tizenöt éves korában jött fel Tassról, ahol a szüleivel — földművesek — és négy testvérével lakott. Itt Pesten, a kórházban kapott egyedül munkát. A nyomor miatt csak hat elemit végzett... — Nem volt időm azon gondolkodni, hogy milyen munka lenne jó. Másként volt, mint most. A mai fiataloknak annyi lehetőségük van, hogy győzzenek csak válogatni. Gyerekfejjel elvállaltam, ami jött, a háború után pedig már nem voltam alkalmas másra. Felesége is dolgozik, takarítónő egy SZOT-üdülőben. 19 éves fiát és 20 éves lányát taníttatta, mind a ketten érettségiztek, most a postánál dolgoznak. Ennyit tudok meg az életéről. Szívesebben beszél a munkájáról. — Nem lehet unatkozni. Sok baj van az emberekkel, aztán kell fellépés, hogy rendet lehessen tartani. Igyekszem megtenni mindent, megértem, ha valakinek beteg a hozzátartozója, átérzem, de ha erőszakoskodnak, akkor nem tudok mit csinálni. Sokszor részegek nekemtámadnak, márpedig ők akkor is megmutatják, hogy be lehet jönni... Három portás teljesít szolgálatot a főkapunál. Váltják egymást. Ellenőrzik a látogatókat, a ki és bejövő betegeket, útbaigazítják a vizsgálatra érkezetteket. Három műszakban dolgoznak, minden harmadik vasárnap 24 órát. Éjszaka kaput nyitnak a mentőknek, és kezelik a telefon- központot is. A hozzájuk tartozó két betegszállítónak továbbítják az utasításokat, amelyek telefonon érkeznek a kórház osztályairól. — A portáson emberélet is múlhat, ha nem viszik fel idejében az oxigént... Fizetése 1200 forint. A túlórákkal, a korpótlékkal és az éjszakai pótlékkal együtt 1700. Mostanában bárhová megyek, és bármennyi dolgom is van, beszélgetek a portásokkal. Nem újabb riport kedvéért... Csak úgy. Varga Vera HAZAK, GYARAK, LAKÁSOK Karton válaszfalak - Variaszobák Homlokzati elemek téglából Interjú a PÁÉV igazgatójával Az építkezés napjaink és az elkövetkező évtizedek legfontosabb, legégetőbb témái közé tartozik. Hogy milyen lesz a munkahely, ahol életünk jelentős részét eltöltjük, s milyen lesz az otthon, vagy hogy egyáltalán mikor lesz saját otthonunk, ez mindig nagyrészt attól függ, hogyan dolgoznak az építők? Éppen mert közérdekű témáról van szó, úgy véljük, érdemes meghallgatni, mit mondhat el a Pest megyei Állami Építőipari Vállalat igazgatója Simon Sándor. — Elkerülhetetlen, hogy ne szóljak pár mondatot az eddigiekről. Amint vállalati pártértekezletünk beszámolója kimondta, négy esztendő alatt mindenben osztozni kívántunk abban, ami a magyar építőipar gondja volt. Értünk el megbecsülésre méltó eredményeket, ezt jó néhány építmény jelképezi: az az épület, ahol a megyei pártértekezletet tartják nemsokára, a Gödöllői Agráregyetem, a váci kórház, a dunaharaszti és pilis- vörösvári gimnázium, mintegy ezer lakás és sok egyéb objektum. Igaz, sikerülhetett volna jobban is az elmúlt néhány esztendő. Ám az is igaz, hogy a gazdálkodás reformját egyesek félreértették, engedték a munkaerőáramlás értelmetlen növekedését. Ez nálunk is visszavetette, de legalábbis megállította a fejlődést. • Mit lehetett, illetve lehet ennek ellenében tenni? — A Munkaügyi Minisztérium intézeteivel karöltve változatlanul a saját iparitanulóképzést szorgalmazzuk. Négy esztendő alatt ezért adhattunk ki nyolszáz szakmunkás-bizonyítványt, Java részük kultúrált építőmunkássá Vált, s döntő többségük nálunk maradt, és példásan áll helyt. Ma vannak olyan oktatóink, akik sok évvel ezelőtt jóformán iskolatáskával a kézben érkeztek hozzánk, és ma felnőtt oktatókként és munkásként fogadják a legfiatalabba- kat. • Az anyagi megbecsülés? — Bennünket nagyon zavar a másutt tapasztalt, olykor csatához hasonlítható bérkon- kurrencia-harc. Vannak olyan munkahelyek, ahol a mienkével azonos munkáért a kétszeresét fizetik. Úgy ítélem, hogy — a szükséges munkabér-politikát képviselve — nem mi sértjük meg a szocialista bérezés elvét. • Hogy zárult ez az év? — Kivettük a részünket az árvízi helyreállításokból. November 10-re 34 lakást bocsátunk a tulajdonosok rendelkezésére. Mindezt úgy, hogy a megyében tervezett négyszáz lakás helyett tizennégy- gyel többet akarunk átadni az idén. Az esztendő végéig összesen 170—190 millió értékű objektumot bocsátunk a beruházók rendelkezésére. Mindezt nagyjából program szerint. • Mit Ígér a Jövé? — Szerencsés helyzetben vagyunk, mert Pest megye vezetői már korábban elmondták az építéssel kapcsolatos elképzeléseiket. És mi szívvel, lelkiismeretesen fogunk hozzá, legyen az a tervezett hatezer lakás, vagy a tárcsái ezer ágyas kórház. • Milyen erőfeszítést kíván az elkövetkezendő esztendő? — Az ország általában, ötven százalék körüli fejlesztést igényel az építőipartól. Ránk is ez érvényes. Már megtettük az első lépéseket annak érdekében, hogy a kivitelezés anyagi feltételeit is megteremtsük: hitelt igényeltünk a modernizáláshoz, a gépesítéshez. Saját erőnk ehhez kevés lenne. A Cj eszközök, Aj módszerek? — A könnyű építőszerkezeteket akarjuk felhasználni és elterjeszteni, a megyében épülő alkotások jelentős részét már ebből kell összehozni. A S ml szükséges hozzá? — A festőket könnyű szórógéppel ellátni, hatékonyabb, ügyesebb gépeket beállítani parketták csiszolásához, jobb, nagyobb teljesítményű betonszivattyúkat, illetve betonszál lító kocsikat beszerezni. í folytathatnám tovább ... Ehhez tartozik az első, öntött el járással dolgozó kis vándor házgyárunk gyarapítása, két újabbal. Távolabbi elképzeléseinknél pedig igen fontos helyen szerepel, hogy a közel egymilliós lélekszámú megye egy nagyméretű és nagy kapacitású saját házgyárral is rendelkezzék. A Az új lakók mit tapasz, talnak majd a korszerűsítésből? — Külföldön már bevált, itt is el akarjuk terjeszteni a varia lakásrendszert. Ez azt jelenti, hogy a legszükségesebb fix oldal és fő választófalak mellett könnyen elmozdítható, a saját ízlés és igény szerint variálható válaszfalaikat hagyunk a lakásban. Ez lehet gipsz és farostlemez együttes és jó hangszigetelő képességű kartonlemez fal is. A megyei téglagyáraknál Törökbálinton és Solymáron az Építésügyi Minisztérium támogatásával szeretnénk nagyméretű, előre gyártott homlokzati elemeket építtetni. Könnyű felhelyezni, s beláthatatlan ideig nem kell tatarozni. A Az új megoldások új ismereteket követelnek. — Nagyon jól tudjuk, s ezért a legfontosabb teendőink közé soroltuk a vezetők továbbképzését, a fokozódó követelmények szolgálatában. A Marx Károly közgazdasági egyetemen fél éve dolgoznak azon, hogy megfelelő munkalélektani tanulmányt bocsássanak rendelkezésünkre a munkások és a vezetők még jobb kapcsolatának kiépítése érdekében. Sok okunk van azt hinni, sőt meggyőződéssel vallani, hogy megküzdőnk valamennyi ránk váró feladattaL T. Gy. Kölykök Tépik egymást, mint a veszett kutyák. Az egyik hétéves forma, a másik fiatalabbnak látszik, bár lehet, hogy öklömnyi termete csapja csak be az embert. Pofon, ököl, láb. Adnak, kapnak. Táskájuk a földre vágva. Néhány lurkó körülöttük a drukkertábor. Iskolából jöhettek. Vörös a képük. Az ütlegektől is, a méregtől is, az erőlködéstől is. No, itt felnőtt erélyre van szükség, vélem, s félretolva a bámészokat, ott állok közöttük. Nem jut okosabb az eszembe, azt mondom, amit úgyis tudnak: — Verekedtek, mi? A pöttöm azt mondja: — A rohadt. S köp egyet. Nem lesz céllövő belőle. Az én cipőm találja el. Legszívesebben képen törülném. No lám, milyen hamar elkapja az indulat az embert. Holott a felnőtt igazságosztó szerepét sajátította ki! — Ne köpködj, hallod-e! — Nem a bácsit akartam. Azt a r oh adtat. — Ne beszélj így! Megszólal a bámészkodók közül az egyik, a stréber: — Én mondtam nekik, hogy hagyják abba. — Ne pofázz — így a hétéves forma, aki eddig hallgatott. — Ronda szátok van — mondom őszintén. Nem hatódnak meg tőle. Negyed kettő felé jár, a ceglédi Kossuth Ferenc utcán még nem indult meg a kerékpárosok sisereha- da, szinte magunk vagyunk, egy- egy szekér, kerékpáros húz el mellettünk, nem törődnek velünk. Ahogy előbb a verekedő gyerekekkel sem törődtek. Gyerekek. Verekednek. Majd abbahagyják. Valahogy így. Mindig ezer meg egy indok akad arra, hogy az ember ne avatkozzon közbe, ne törődjön másokkal, hagyja, menjen minden a maga útján. Egyszerű, kényelmes. A kisebbnek vérzik az orra. Koszos zsebkendőt ráncigái lei a zsebéből, gombóccá gyűri, azt nyomkodja az orra tövébe. Nézi a szövetet befestő piros foltot. — Miért a nagy háborúság? Nem értik. Néznek. Ki lehetek? Egyáltalán: mi közöm hozzájuk? Az ő világukhoz, ahol igazság és hamisság annyira más, mint a mi vi- világ úrikban. — No, miért verekedtetek? — Játszottunk — mondja az egyik a bámészok közül. — Kuss — így megint a hétéves forma. — Hallod-e, néked más szavad nincsen?! — Ne járjon a pofája — vág a szavával, oda is, ide is. Tényleg jót tenne neki egy frász. Dehát milyen alapon pofozzam én meg a más gyerekét? Korom, erőm jogán? Vagy az igazság okán? Ám mi az igazság? Melyikőjük verekedett az igazságért? Mindkettő? Lehet. Hiszen az életben is ... dehát most ne filozofáljunk, a kölykök ott állnak körülöttem. A bámészok eddig a két kiskakas viadalát nézték, most engem lesnek, mihez kezdek a kis- kakasokkal? Mihez? Ha most itt hagyom őket, pillanat múlva újra egymásnak esnek. Tehát? Milyen jó nevelési tanácsokat tudunk osztogatni, s amikor egyre szükség lenne a gyakorlatban, mennyire ostoba az ember! — Ott tartottunk, hogy miért kaptatok hajba? Csak nem valami kislány miatt? Vigyorognak. Félig csatát nyertem. — A, mi még kicsik vagyunk. A stréber mondja, iskolás buzgó- sággal. — A verekedéshez úgy látom, nem. — A Birinyi mindig verekszik! Ezt egy másik kölyök mondja a bámészok közül. , — Melyik az a Birinyi? Hárman is egyszerre böknek a hétéves formára. Lesütött szemmel tűri a közítéletet. — Szóval, te verekedés vagy? — Az! Dac van benne, de a sírós fajta dac, mely utolsó gát a könnyele útjában. Ha nem röstellné a többiek előtt, biztos bőgne. Jócskán kaphatott az öklömnyitől, aki — ahogy jobban megnézem, akkor látom — mokány alak, csupa izom, csupa rugalmasság. — Hányadikba jártok? — Másodikba. — Egy osztályba? — Igen. Birinyi indul a táskája felé. Fölemeli, hóna alá csapja, a rücskös préselt bőrre ragadt por átkenődik a ruhájára. Oda se neki. — Miért verekedtetek? Néznek. Miért is verekedtek? Aligha hiszem, hogy nem akarják megmondani. Nem tudják. Valahogy magától jött. Játszottak — mondta egyikük előbb. Játszottak. Mikor fordul „komolyba” a játék? Mikor lesz a taszigálásból ökölharc, a fülhuzogatásból pofozkodás, a csúfolódásból rugdosás? Ki tudja ezt. Aki teszi, az a legkevésbé. Üt vagy visszaüt. Az előbb félig megnyert csatát, a lányokkal való olcsó ugratással félig megnyert bizalomcsatát elvesztem. Érzem, hogy megint bizalmatlanul méregetnek. Szemrehányóan. Mit avatkoztam bele?! Az ő dolguk ez. Elintézik ők egymás között. Mit erőltetem, hogy miért verekedtek? A bámészok közül kettő útnak indul: — Szevasztok... Csókolom.;: Mennek. Egyszer hátrafordulnak, hátha... De nem. Semmi változás. Bandukolnak tovább. Indul a harmadik, a negyedik. Az öklömnyinek már nem vérzik az orra, elteszi a zsebkendőt, fölveszi a táskáját a földről, ránéz Birinyire, de úgy, hogy nyársnak is bediene a pil- lantás. — Csókolom. Birinyinek persze nem köszöli Haragban vannak. Lovagias ügyüket a hívatlan bíró félbeszakította. Majd. Sor kerül még arra. Holnap reggel az osztályban vagy suli után. Mindegy. Egyszer úgyis sor kerül rá. Az öMömnyl már távolabb jár, indul Birinyi is. Köveket rugdal, jár vagy már tíz méterre, amikor visszafordul: — Csókolom. — Szervusz. Aztán ne verekedj! Húz a vállán egyet. Rágyújtok, akkor veszem észre, hogy a hátam mögött, két-három lépésre tőlem, ott áll a stréber. — No mi van? — Verekszik mindig. Öt az apja veri, ő meg minket. Felnőttesen komoly mondat. — Féltek tőle? — Félünk — mondja gyors őszinteséggel. Állunk; valami okosat kellene, illene mondanom. De mit? Azt, hogy holnap jelentse a tanító néninek vagy tanító bácsinak? Szóljon otthon, hogy Birinyi tői félnek? Fogjanak össze az osztálybeliek, s fékezzék meg Birinyit? Tanácsok. Annyit is érnek. — No, szervusz. — Csókolom. Lép néhányat, azután futni kezd. Mit gondolhat rólam? Valamit csak kellett volna mondanom. S ha mondok valami közhelyet? Akkor már nem félnének Birinyi- tői...? Mészáros Ottó A portás a tulajdon őre. Ma a köztulajdoné. A portásnak könnyű a munkája, de nagy a felelőssége. A könnyű munkáért rendszerint nagy árat kellett fizetnie a portásnak még mielőtt portás lett volna. Portás csak az lehet, aki rászorul. Aki más munkát nem nagyon tudna ellátni. A portások különböző emberek. Semmiben sem hasonlítanak egymásra. Csak az elnevezésük, a foglalkozásuk ugyanaz. Ember a kapuban
