Pest Megyi Hírlap, 1970. október (14. évfolyam, 230-256. szám)
1970-10-22 / 248. szám
PM1 hegyei 1970. OKTÓBER 22., CSÜTÖRTÖK „A Sándor körül”... Ez volt a címe annak a le- bilincselően ízes és izgalmas tárcasorozatnak, amelyet Móra Ferenc írt alig fél évvel halála előtt, 1933 nyarán a Magyar Hírlapban Rózsa Sándorról. Az alföldi haramiavezér félelmetes figurája köré még mindig szövődik, ku- szálódik a legenda, amint azt a Pest megyei Hírlapban legutóbb megjelent közlemények is mutatják. Igen nagy kár, hogy azok, akik hébe-hóba megidézgetik Rózsa Sándor véres szellemét, a legenda to- vábbszövése előtt nem olvassák el Móra Ferenc olvasmánynak is igen élvezetes tárcasorozatát, amely alig fél évvel a nagy író halála előtt a Magyar Hírlap vasárnapi számaiban jelent meg. Keletkezésének története ráadásul egyik utolsó akkordja Móra élettörténetének. A hetedik tárca után ugyanis váratlanul félbemaradt a tárcasorozat, és csak hosszú pauza után jelent meg a nyolcadik, egyszersmind az utolsó fejezet, benne a vallomásszerű magyarázattal, hogy „mért szaladt be a madzag olyan hirtelen a Sándor históriájába”. Ezt az utolsó tárcát a nagybeteg Móra már Karlsbadból küldte a pesti redakcióba, hol a várt gyógyulás helyett tragikusra fordult állapota. „... Nemigen merném én most olyan fába vágni a fejszémet — írja Móra —, mikor a toll tartásához sincs kedvem. De arra mégis kötelez a tisztesség, hogy megmondjam, mi lett a Sándor vége. A bíróság kimondta rá a halált, de mindjárt — kegyelemre is ajánlotta — bizonyosan nem ok nélkül. S Ferenc József negyedszer is megamnesztiázta a puszták királyát. Szegény király! A szamosújvári börtön Volt az ő Szentilonája, ahol — szabómesterségre fogták. Ez csúfabb bukás volt még Napóleonénál is. Mikor pedig az Öreg ujjak elerőtlenedtek már a szabótűhöz, akkor kötőtűt dugtak közéjük és Sándor mint strimflikötő fejezte be földi pályáját.” „Volt, aki regényhőst akart belőle csinálni — olvashatjuk Móra írásában —, volt, aki tragédiát dalban elbeszélve ihlett volna róla, s volt, aki operettben szerette volna vele eljáratni a kutyakopogóst, csak történeti adatok kellettek volna hozzá. Pár évvel ezelőtt Amerika is jelentkezett. Csikágóból írt valami üzletes, hogy jó volna egy Rózsa Sándor filmet csinálni. Már hogy meg akarta-e szé- gyeníteni az odavaló gengsztereket, vagy oktatni akarta őket, azt ő tudja. Tőlem ő is csak azt a választ kapta, amit a többi: „Intézetünk a közművelődésnek van szentelve s betyárkultusszal se szervezeti szabályai szerint, se magánhajlandóságból nem foglalkozik. Városunk dicsőségét másképpen óhajtjuk szolgálni, mint a betyárromantika ápolásával. Mindazonáltal kivételesen van szerencsénk közölni, hogy a t. címed b. érdeklődése által megtisztelt férfiú a nyomtatásban megjelent vizsgálati akták szerint egy áldott állapotba került kocsmárosné hasát felvágatta, hogy a meg nem született csecsemő kis-ujjához hozzájusson, mivel az ő társadalmi köreiben elterjedt hit szerint a golyó nem fogja azt, aki ilyennek a birtokában van.” Ezekből a rövid idézetekből is kiderül már, hogy a közleményekbe jó néhány hiba csúszott. Az egyik az, hogy a bíróság nem életfogytiglani rabságra, hanem bizony halálra ítélte a haramiát, és csak a királyi kegyelem változtatta a halálos ítéletet életfogytiglani börtönre. Így került Rózsa Sándor — nem az illával, de nem is a szatmári tömlöcbe, hanem a szamosúj- váriba. Az öreg lexikonokból mindenki igen könnyen kibetűzheti, hogy Rózsa Sándor idejében Szatmáron nem volt, de nem is lehetett országos fegyintézet, mert hiszen a szatmári várat, amelynek kazamatáiban esetleg lehetett volna, a kuruc szabadságharc leverése után, 1711-ben, földig leromboltatta az osztrák császár. Az erdélyi örmények fővárosa, Szamosújvár közelében viszont épségben állt a vár, amelyet még Fráter György építtetett, és ez a múlt század végén még „országos fegyintézetül szolgált". Fráter György várát II. Rákóczi György bővíttette ki. A strimflikötő öreg betyár tehát csali ebben a vonatkozásban került kapcsolatba a Rákóczi- névvel. Móra Ferenc tárcasorozatából az is kiderül, hogy Rózsa Sándort nem is Ráday Gedeon bírta vallomásra, hanem az a Laucsik Máté székesfehérvári ügyvéd, aki a rabval- iatás módszertanából az exá- ment még a Bach-korszafcban tette le olyan fényes eredménnyel, hogy túlbuzgalmáért hidegre tették, később Bécs mégis rábízta a somogyi betyárvilág likvidálását. Itt szerezte meg azt a gyakorlatot, ami alkalmassá tette arra, hogy nemes gondolkodású Ráday Gedeon mellé ossszók be adlátusnak. Ez a Laucsik volt az, aki azzal az ígérettel csalogatta be a várba a megvénült, de végtelenül hiú haramiavezért, hogy pandúruniformist szabat számára, mert ..sikerült kieszközölnie a perzekutori (csendbiztosi) kinevezését, amire annyira vágyakozott. Aztán meg barátságos pipázgatás közben lassanként kivallatta a lépreMit tesz, mit tehet öregeiért a gyár, a tsz? Nem minden nyugdíjas fogfa fkozfatható Szerények a segélyezési lehetőségek Az idős korúak helyzetének megjavításáról rendezett ankéten az Egészségügyi Minisztérium megállapította: „Tá-sadalmi erők alatt nemcsak a társadalmi szervezetek és egyének önkéntes tevékenységét értjük, ide soroljuk a gazdálkodószerveket, tehát vállalatokat, szövetkezeteket, intézményeket is.” 224 közölt 110 nyugdíjas Nézzük meg tehát, mit tehet az öregekért a tsz. A kitűnő eredménnyel gazdálkodó mindenesetre többet, mint a kedvezőtlen adottságok között működő. — Dotációt kapunk, tehát szociális alapot nem is képezhetünk — közli velünk Hundér Jó.nosné, a szadai Székely Bertalan Tsz főkönyvelője. — Járadékosainknak sem mi, hanem a községi tanács adja a kiegészítést. De azért alap hiányában mégis juttatunk némi segélyt és téli tüzelőt a legjobban rászoruló öregeinknek. A Székely Bertalan Tsz 224 tagjából 110 már nyugdíjas vagy öregségi járadékos, és bizony, havonként csak kis ösz- szeget, néhány száz forintot M ostanában, mivelhogy elhelyezkedési gondjaim vannak, az a meggyőződés alakul ki bennem, hogy fölösleges kenyérpusztítója vagyak a társadalomnak; olyan ember, akiben fölösen sok az önérzet: akinek túlzottan merev a gerince, és a sebtiben szerzett diplomákon kívül nincs egy jól fizetett, minden valamirevaló intézménynél hasznosítható mestersége. Egyiik kórházi intézményünknél kilincseltem a minap. Az intézet munkaügyi tisztviselője — nagyon humánus ábrázatú és régi vágású férfiú — a következő szavakkal fogadott: — Igen, szükségünk lenne szakképzett könyvtári munkaerőre, aki a szakmai tudás mellett a respaktusnak is meg tudna felelni, mert ne felejtse el: intézetünkben nagytudású orvosok, főorvosok tevékenykednek, akik munkálkodásuk közepette elvárják, hogy őket a személyzet — a könyvtáros is a személyzethez tartozik — legmesszebb menőkig kiszolgálja, tevékenységüket minden téren elősegítse, azaz: az optimális közérzetet biztosítsa. Itt cigarettára gyújtott. — Mit értek az optimális közérzet alatt? — fújta ki az első slukkot. — Azt, hogy a kisegítő személyzet a közkatona tisztelettudásával tüsténkedjen körülöttük, húzza össze magát, s pattanjon, mint a bolha. S főleg tudja, mi a reglama. Mert nincs lehangolóbb, mint amikor valakit rangján alul szólítunk meg. Ámbár előfordul — veregette le cigarettája hamuját —, hogy valakinek magasabb titulust adunk, tévedésből, de ez üdvös tévedés. ha felfelé tévedünk. A főorvos úr titulusért még a kezdő, cselédkönyves médici- nus sem sértődik meg. Eltűnődve nézett el a fejem felett. — Persze, mindezt meg lehet érteni — mormogta. — Ma már nincs akkora széles skálája a címeknek, mint a múltban volt. Amikor a nagyságosi címtől a titkos főtanácsosi címig annyiféle tekintélyt parancsoló értékmérőt meg tudott szerezni az arra érdemes férfiú. A tájékoztatás még az alábbi kiokítással zárult: — Azt hiszem, a feltételeink világosak, érthetők. A jó munkaerő ismérve, hogy precíz, szolgálatkész, ellenben nem tüsszög, s főleg nem túl önérzetes. Én, az önérzettel megvert ember, csak bólogattam. Helybenhagytam mindent, mert mit is tehettem volna okosabbat? Soroltam volna el a doktor Hebehurgya Kázmérnak — ő is doktori címmel büszkélkedett a bemutatkozáskor, mint jogot végzett férfiú —, hogy engem sem most vakartak le a légyfogó-papírról? Hogy az Élet újoncképzőjét még fiatal koromban elvégeztem, amikor a kubikos szakmában öt esztendőt végignyüstöltem? Hogy a felszabadulás utáni időkben inkább az új országért hadakoztam, mintsem doktori disszertációkra vadásztam? Hogy a nagy hadakozások múltán azért átrágtam magam az agrárakadémián, a könyvtárosképzőn? Hogy tizenhatodik esztendeje vagyok az irodalom terelgetője, kínálója, szervezője? Hogy a kisebbségi érzésekre köpni szoktam? Hogy... Abbahagytam a fenegyerekeskedésre borzoló gondolatokat. Mindezek helyett, átgondolva a dolgokat, arra döntöttem, hogy inkább hallgatok. Elvégre csak egy bolhaemberre méretezett könyvtárosságra jelentettem be az igényemet. Ö pedig, mivel beléA RESPEKTIIS nyugvásnak vette hallgatásomat, még egy próbaszúrást intézett felém. — Nem azért, mintha különösebben érdekelnének a viselt dolgai — harákolt kettőt a cigarettafüst kígyóztatása közben —, de a bizonyosság kedvéért megkérdezem: a dohányzáson kívül milyen szenvedélyeknek hódol? Meglepődtem a kérdésen. Első pillanatban még meggyórini szándékoztam, hogy őszinte csodálója vagyok a csinos titkárnőknek, a verébbé szürkült könyvtároslányoknak, s mindazon női kisegítőknek, akikről sohasem vagyok képes megállapítani: a glória, a megdicsőülés, ami az arcukon ragyog, az önma- guk-okozta fény-e, avagy a főnökök, vezetők és egyéb salabakterek visszfénye. Aztán lenyeltem a könnyelműnek ígérkező nyilatkozatomat. Helyette, nehogy a szenvedélymentesség gyanújába keveredjem, bevallottam töredelmesen, hogy munkaidőben a körmeimet szeretem rágni, odahaza pedig szabad óráimban tárcákat, elbeszéléseket farigcsálok. Mint akit a darázs csípett meg, úgy pattant fel a munkaügyes tisztviselőm az íróasztala mellől. Az első másodpercekben vé- gigszáguldta a roppant elegáns irodahelyiséget, majd többszöri száguldás után, váratlanul elém állt. — ön veszedelmes ember! — suttogta. — Hogy a körmét rágja hivatalos munkaidő alatt, az még hagyján. A körömrágóknak gumiból van a derekuk, s ezért használható hivatalnokok. Ellenben a tárcaírók? Ö, egek, csak tárcaíróval ne hozza össze az embert a végzete! A tárcaíróknál még az újságírók is elviselhetőbbek, mert azok csak azt hallják, azt látják, amit elmondanak, megmutatnak nekik. Viszont a tárcaíró, ha befészkelődik valahova, az mindent lát, mindent hall, amit aztán világgá kürtöl. A rettenetesen humánus ábrázatú munkaügyi direktor oly rútnak, ellenszenves fickónak rajzolta meg a tárcaíró figuráját, hogy végül magam is megriadtam önmagámtól. S ezért, hogy a veszedelmes mivoltomat valamiképpen enyhítsem, sűrű bizonygatások közbeszúrásával fölsoroltam: a tárca megírásánál mindig tekintettel vagyok az általam megrajzolt figurák érzékenységére, ami azt jelenti: nevet nem pellengérezek, csak a szó- banforgó figura emberi gyarlóságát, az abból fakadó fonák históriákat, aminek elköveté- 'sére mindannyian hajlamosak vagyunk. — Ez az — nyögött föl a munkaügyes. — Görbe dolgok nálunk is előfordulnak, mint ahogy másutt is van rá példa. Dehát minek ezeket kiteregetni? Használunk ezzel valakinek? Nyavalyát! Csak fölborzoljuk a kedélyeket. Viszont elérjük azt, amikor nyomda- festéket kap egy tárca, hogy elindul a találgatás. Nicsak! — mondják az emberek. — Ez a história ismerős. Ttt valami nagy disz- nóság történik. Hogy a szóbanforgó históriában a nevek nem azonosak? Ugyan, kérem! Manapság már senki sem gyagyás annyira, hogy következtetni ne tudjon. Hosszú győzködés után beláttam: a munkaügyesnek igaza van. A szennyest sehol sem szeretik kiteregetni. S ezért, az a mellékfoglalkozást űző könyvtáros, aki a tárcaírást szenvedélyből míveli, nem szívesen látott munkaerő. Jobban teszi, ha odébbáll, mert az ilyen irányú tevékenvséget ártatlan szenvedélynek tekinteni nem lehet. kap kézhez. Háztáji földje vi- szint mindegyiknek van. Nyolcszáz öl jut annak, aki már teljesen munkaképtelen, kis földjén azonban a gépi munkát elvégzi a tsz. Mintegy 45—50 idős nyugdíjas vagy járadékos még dolgozik, nekik egy hold a háztájijuk, és ez már nagy segítség, hiszen elvégzett munkájuk díja is jár nekik. — Több mint háromezer holdon gazdálkodunk, csaknem az egész 3 és fél aranykoronás, azaz gyenge talaj — mondja a főkönyvelő. — Mégis, tehetne-e többet a. Székely Bertalan Tsz? — Nagy szociális terheimt vannak. Tagjaink után évi 138 ezer forintot fizetünk társadalombiztosításra, ezen felül tavaly 87 ezer forintot tett ki, amit táppénzekre és szülési segélyekre kellett fordítanunk. Ha az állami dotáció ellenére lehetőséget kapnánk szociális- alap-képzésre .. ai eddig mégis kifizetett segélyek ösz- szegét talán megduplázhatnánk, és a természetbeni juttatásokat némileg fokozhatnánk. Csakhogy évről évre nő nyugdíjasaink száma. Sok a ki.nyugdíjas Ezek után nézzünk meg egy Pest megyei ipari üzemet. Gödöllőn, a Ganz Műszerművek Árammérő Gyárában Juhász Józsefnétől, a szakszervezeti bizottság titkárától halljuk: — Húszéves a gyár, háromszáz nyugdíjasunk van, 60 százalékuk havonta ezer forintnál kevesebbet kap. Sok az olyan nő, aki azelőtt nem dolgozott, és nem rendelkezett tíz évnél hosszabb munkaviszonnyal. Tavaly a rászoruló 61 főnek, nyugdíja összegétől függőm segélyt folyósítottunk. Minden évben 15—20 nyugdíjast fürdőbe utalunk, többnyire Hajdúszoboszlóra. Hétfőn és szerdán fogadónapot tartunk nyugdíjasainknak, ilyenkor jönnek a problémáikkal, és mi, amin lehet, segítünk. — Szeptember végén nyugdíjasnapot rendeztünk. Eljöttek a vacsorára 160-an. A többi vágj' vidéken lakik, vagy betegsége miatt maradt távol. Pedig igénylik ezeket az évenként rendezett összejöveteleket, a kapcsolatot egykori munkahelyüitkel. Klubnapokat is szeretnénk tartani részükre, ehhez azonban helyiség és a gyár segítsége kellene. — A szakszervezeti bizottság különben nemrég foglalkozott a nyugdíjasok helyzetével, és több nyugdíjas foglalkoztatását javasoltuk. Csak harmincnak jut havi 500 — Mi pedig szívesen foglalkoztatnánk több nyugdíjast — jelenti ki dr. Hegyi József, a gyár munkaügyi osztályának vezetője —, csakhogy nincsen rá mód. Mindössze 30 főt foglalkoztathatunk, mert nyugdíjasaink számának gyarapodásával nem tart lépést az állományon kívüli béralap növekedése. A gyár dolgozóinak száma 2800 körül mozog, csaknem ál - landóan 100 fő a létszámhiány, és a 300 nyugdíjasból mégis mindössze 30 kaphatja meg a havi ötszázat. Igaz, hogy sok közülük távolabbi községekben lakik, a kis kereset jelentős része rámenne az útiköltségre. A foglalkoztatott nyugdíjasok közül 10 őr és portás, 18 munkásállományú, kettő pedig adminisztratív munkaerő. Nyugdíjas mérnökök és műszakiak a kollektív szerződésben megállapított 8—15 forintos órabérért, akármennyire is kellene nekik nyugdíjuk mellett valami kis pénz, nem vállalnak ötszázas állást. — Vajon tehetne többet a gyár a nyugdíjasaiért? — A gyár nevében én nem nyilatkozhatom, legfeljebb magánvéleményemet mondhatom el. Ügy látom, hogy a jelenlegi gazdasági szabályozók mellett többet nem tehet a gyár. Azt hiszem, nemcsak a nyugdíjasok, hanem az összes dolgozók problémái megkövetelnének egy önálló szociális osztály létesítését. Az egyedülálló nők, a sokgyermekesek és általában valamennyi dolgozó életkörülményeinek javítása, például lakásügyeik előmozdítása indokolná a szervezettebb üzemi segítséget. Szokoly Endre A ceglédi fenegyerek, avagy dzsungel a szállításnál? A napokban a sülysápi 2. számú vegyesbolt mindig kedves és vidám boltvezetője szeméből sokáig folytak a könnyek. — Tehetetlenségemben sírok — mondta a fiatalasz- szony —, mert úgy érzem, hogy rajtam nem tud segíteni senki... Aztán elmondta a valóban szomorú történetet. — Egy órával ezelőtt éppen a legnagyobb forgalomban érkeztek meg a Ceglédi Húsipari Vállalat dolgozói. Hárman voltak, sietve hozták be az üzletbe a megrendelt árut. A vezetőjük, egy harminc év körüli, vörös hajú fiatalember, hirtelen a pult mögé lépett, belemarkolt a dióbélbe, majd a mákba. Midőn látta, hogy ez egyáltalán nem tetszik nekem, gúnyosan kiáltotta: „Talán sajnálja tőlem, hisz a már behozott árut és vitte visszafelé. Mit mondjak, szinte könyörögnöm kellett, hogy hagyják itt. Természetesen a szalonna is maraít. — Vajon ki lehetett az illető? — kérdeztem. — Azonnal megmondom, hisz ő írta alá a jegyzéket... Megnéztük a jegyzéket, az aláírás olvashatatlan. Püspöki Mihály maga is lop eleget/ — Ezután kiment a kocsihoz, s látom, hogy húsz kiló szalonnával jön vissza. Nem rendeltem én szalonnát, nem is volt szándékomban átvenni, a vörös hajú férfi azonban erre olyan szavakat üvöltözött a zsúfolt bolt hallatára, amit nem lehet megismételni. Higgadtan kijelentettem, hogy viselkedéséről jelentést fogok tenni. „Úriban is ezzel fenyegettek” — mondta, és nagyot hahotázott. Szó, szót követett, és amikor látta, hogy a szalonnát nem akarom átvenni, társaival együtt felnyalábolta Nyomra vezethet viszont a jegyzék száma: 89 315. — Még egy adattal szolgálhatok — mondta a boltvezető. — A vörös hajú szállítómunkás fehér köpenyére a következő szó volt feltűnő módon rávarrva: „Kamasz”. ’ A név nem találó, más illik erre a köpenyre. A szállítók botrányos viselkedését mindenesetre a Ceglédi Húsipari Vállalat figyelmébe ajánljuk. K. L. Építészmérnök házaspárt alkalmaz KIVITELEZŐ VALLALAT. A pályázatot a Kiadóhivatalba kérjük, „Duna-kanyar H." jeligére. I csalt betyárt, de nem ám arról a harmincegynéhány gyilkosságról, ami a lelkét terhelte, amiért azonban amnesztiát kapott, hanem az 1827-ben Péterinél elkövetett vakmerő vonatrablásról. Ez volt Rózsa Sándor utolsó rémtette. Bandájával fölszedte a síneket és kisiklatta a vonatot, legyilkolt néhány utast és vasutast, majd kirabolta az utasokat. Bizonyíték nem volt ellene. Laucsik a modern krimik mesterdetektívjeit is megszégyenítő rafinériával bírta vallomásra a betyárvezért, aki — hogy magát mentse — kiadta cimboráit is. A halálos ítéletet kimondó bíróság ezért ajánlotta kegyelemre. A bűnpörben a vádat a neves jogtudós, Edvi Illés Károly, Pest megyei ügyész képviselte. Különös pör lehetett, jegyzőkönyvei teljes terjedelmükben sohasem kerültek nyilvánosságra. Az országszerte elterjedt fáma szerint azért nem, mert kiderült, hogy Rózsa Sándor bűntársai között igen előkelő urak neve is szerepelt, akik tekintélyes részt kaptak a péteri zsákmányból. A bírósági akták elrejtőztek, Edvi Illés Károlyt nem lehetett soha erről szólásra bírni, Rózsa Sándor szavát pedig felfogták a szamosújvári vár öles kőfalai. Titok tehát akadt körülötte bőven, ami pedig legjobb melegágya volt mindig a fantáziának. D. M.
