Pest Megyi Hírlap, 1970. október (14. évfolyam, 230-256. szám)

1970-10-11 / 239. szám

8

/űrlap

1970. OKTÓBER 11., VASÄRNAP

Kesernyés colaíz

^ A magnó lassan melegedett ^ be. Régi, öreg jószág. Üssze- ^ szorítottam a szám. Űjra a teg- ^ napi estére gondoltam. A mag- | nó szeme zölden hunyorgott.

5 Az éjjel nem akart előbújni a § hold. Pislákoló, cingár fejét ^ felhőköpeny alá dugta. Ravasz ^ volt és makacs.

^ — Az a tegnapi éjszaka! —

^ üvöltött fel a magnó.

^ Kinéztem az ablakon. A fák ^koronái eltakarták a piszkos Vpark kopott padjait és kitapo- § sott virágágyásait. Akár az éj- Sjeli hangulatom. A fogpiszkáló ^ nyárfák között kirajzolódtak a

6 felhőperemre kapaszkodó hold | ujjai.

A tekercs lassan forgott. Ügy ^éreztem, mintha forró kakaót ^ innék vagy méregerős, házi | szilvapálinkát. Testem bizser- S gett, izmaim erőfeszítésre | vágytak.

^ — Az a tegnapi éjszaka! —

5 kiabálta a cinege hangú éne- ^ kés.

$ Különös világba kerültem. ^ A dal üteme, zenéje más csillagra vitt. Szemem elhomályo- ^ suit, mint a bclehelt vonatablak. Ez a másik csillag az én belső világom volt. Nem be- 8 széltem, mégis szavakat mcnd- 8 tam. Nem kiabáltam, de együtt ^énekeltem a szólógitárossal. A ^virágok! Az ég virágai! A csillagok! Hol vannak a csillagok? ^ A hold? Képzeletemben szét- % tártam a karom. Sötét utcák. 8 Égő gyertya alakú fák. Tá... Stá... Tátát! Megint a cingár 8 fejű hold. A szemek! A sze6 mek!

^ Váratlanul kijózanodtam, i Honnan jött ez a sós, tengeri 8 szél? Már csak a magányom, 8 a kudarcom érzem. És valami ^kesernyés colaízt. Üres lettem, ^ mint a feldöntött ládák.

^ Szégyelltem a látomásaim, az 8 önvesztő mámort.

| IL

^ A mi zenekarunknál ismer- Skedtem meg vele. Hosszú bar- Sna haja, törékeny, hártya bő- 8 re és fekete, mélyen ülő sze- ^ me volt. Legtöbbször szürke, ^ rövid ujjú pulóverben járt, a ^ puha anyag alatt kidomborod- ^ tak kemény mellei. Kicsit zárkózottnak látszott, keveset be- 8 szélt, úgy éreztem, súlyos, kín- 8 zó szerelmet vár. Ö nevezett ^ el Mannának. Most sem tu- ^ dóm, miért. Mi közöm lehet a ^mannához, a pénzhez. Az első ^ randevúnkon elmondtam, hogy ^ nem érdekel a forint, a rang és iá görög homlok.

vidámság

(Foto: H. Krüger)

WXSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSJ

Nyü - nyü - nyü

Azt hittem, engem keres. Sokáig harcoltam érte, amíg szívesen találkozott velem. Előzőleg is beültünk megnézni egy-egy filmet, de kölcsönösen unatkoztunk. Vagy inkább nem tudtunk olyat mondani egymásnak, ami saját magunkat is meglepte volna. Órákig töprengtem azon, miről meséljek, hogyan, hogy legalább egyszer teljes szívből nevessen.

A második találkozás után felmentünk az egyik barátomhoz. Három fiú és három lány szorongott a pici, hurka szobában. A magnó erős, recsegő hangja átitatta a bútorokat, és ujjongásra vágyó életünket. Itt csókoltam meg először.

Néhány nappal később újra felmentünk ehhez a barátomhoz. Az édesanyja beengedett minket a fia szobájába. Egész este egyedül voltunk, simogattam az arcát, homlokát és egy- szer-kétszer a derekát. Csókolgattam a száját. Szótlanul tűrte.

Másnap este már hiába vártam egy ékszerbolt kirakata előtt. Később a legkedvesebb barátnőjének azt mesélte, hogy gyáva és hülye vagyok.

III.

Dobszó. Zaklatott, ideges ütem. Kihagyott hangközök.

Forgott, forgott a tekercs. A beatdal vízesést idézett. Zuhogott, bugyborékolt a víz. Tompa, mégis rendkívül éles fájdalmat éreztem. Két órán keresztül váriam az ékszerbolt előtt

őrültség volt, hogy nem beszéltem. Hiába mondtam volna el érveimet, nem történt volna másképpen. Nem magyarázhattam meg, hogy nem azt akarom, amit a barátaim. Mit ér az? Inkább szerettem volna, amiről a borzongató, sejtelmes beaténekek papolnak: szerelmet, simogatást.

De ő nem tehetett másként. Olyan őrjöngést kutatott, ami elfelejteti vele örömtelen hétköznapjait. Hozzám hasonlóan. Csak ő is írásban reménykedett, meg én is.

Egyszer voltam csak boldog. Évekkel ezelőtt történt, amikor minden szombaton táncolni jártam. Amikor felkértem, azzal kezdte, hogy ugye, szép a haja színe. Mosolygott, vadul forgott, minden számra táncolni akart. Imádta a zenét, nem engedett szóhoz jutni, csacsogott, magával ragadott. A táncest után hazakísértem,

pedig kint lakott a város szélén. Akkor ismertem meg először a virágokat, a csillagokat; az éjszakát. A hold akkor sem akart eiőbújni. Volt is, meg nem is. Egy hosszú, dús növényzetű réten kellett átmennünk. Bokrok és virágok között. Hirtelen leült az ösvény szélére.

— Csókolj meg! — mondta.' — Szeresd áz ég virágait!

IV.

Képtelen vagyok megváltozni. Mindenkiben, mindenhol őt keresem. Szombatonként újra és újra táncolni megyek. Követem a barátaim. Mást nem tudok csinálni. Valakivel táncolok, némelyikkel lefekszem, és így tovább. Csak őt nem találom meg. «

Tegnap hajnalodott, mire elindultam haza. Utcánk fölött már világosodott az ég. A lámpák egyre gyérebben világítottak. A megöregedett, hajlott hátú bérházak kísértek. Jöttem hazafelé. A nagy tölgyfa ajtók félig nyitva. Az ablakok ugyanúgy. Békesség és csend. A megszürkült falak között hangtalanul múlnak az életek. A lakók korán kelnek és korán fekszenek. Éjszakáik nyugtalanul telnek, a páradús melegben nehezen alszanak. A nagymamák várják a reggelt, hogy újra elindulhassanak sor- baállni a tejért.

Leültem a parkba. Néztem a kitaposott virágokat. Megvártam, amíg kisüt a nap. Gyöngyözött az arcom. Még soha ennyire nem élveztem a meleget.

Elfelejtettem, hogy kit keresek.

Varga Csaba

//////>/////////>5«

Juhásztemplom

„hagymával"

A székesfehérvári felsővárosi Szent Sebestyén műemlék templomot tatarozzák. A munkához az állam egymillió, az egyház 250 000 forinttal járül hozzá. Ez alkalomból a népnyelvem „juhásztemplomnak” ismert templom jelenlegi két- sisakos tornyát eredeti formájúvá, hagymakupolássá alakítják át. A templom külső tatarozása és a torony átalakítása a jövő év végéig elkészül.

SZINNYEI JULIA:

FELELŐSSÉG

szívesebben kidobta volna a művezetőt. De nem akarta kockáztatni az áldomásivást, amire az emberek már számítottak. Nagy nehezen igent mondott, azután telefonon intézkedett, hogy három ács és két asztalos menjen fel a csarnokra, szedje szét a zsaluzást.

Fél óra múlva kopogtattak az ajtón, s belépett Merényi Ferenc, az egyik ács. Kék munkaruhában, tagbaszakadt alakjával úgy állt ott, mint aki nem kérni, hanem parancsolni jött ide. — Azt mondja a térmester... — kezdte, de az igazgató a szavába vágott.

— Jól mondta, én adtam rá utasítást.

— Én pedig nem vállalom, a hétszentségnek se. Azért jöttem, hogy ezt megmondjam magának. Hol van az megírva, hogy nekem kell eltisztogatnom a szemetet, amit más csinált?

— Kérem, ne vitatkozzon, tegye, amit mondtam. Én elvállaltam és kész.

— Vállalni könnyű, de nekem kell felmennem húsz méter magasba. — Farkasszemet nézett az igazgatójával, aztán csendesen hozzátette: — Az a baj, hogy szédülök is az utóbbi időben. Fene tudja, mi a bajom.

Ormos békülékenyen, türelmesen mondta: — Majd nagyon óvatosan fogja csinálni. Az ilyen szédülésféle engem is elfog néha; de le lehet győzni.

Csak nem kell képzelődni; Aztán elárulom magának azt is: alighanem sikerülni fog egy kis különjutalmat kiutalnom maguknak erre a munkára az igazgatói alapból. De ne hagyjanak most cserben, számítok magukra. Higgyék el, nem tudok mást csinálni. A gleichni- nek ma meg kell lenni. Természetesen maguk is részt vesznek azon. Mondja el a többieknek is, amit most velem beszélt.

Merényi alapjában jó indu- latú, szorgalmas munkás volt, de egy kicsit nagy hangú. Viszont az a fajta, akinél jó szóval mindent el lehet érni. Így most is; látva az igazgató szorult helyzetét, nem vitatkozott tovább, hanem röviden biccentett, elfordult és kiment a szobából.

EBÉDSZÜNETBEN az öreg Gruber kibicegett a gyárral szemben levő üzletbe, hogy cigarettát vásároljon magának. Akkor szállt le a buszról a városból jövet, barátjának, Merényi ácsnak a felesége. Grubert megpillantva az asz- szony vidáman odakiáltott: — Ha látja az uramat, mondja meg neki, hogy sikerült halat kapnom. Hal lesz vacsorára! Az a Ferim kedvence!

Gruber visszakiáltott: — Jó, majd megmondom.

Merényiék nem laktak messze a gyártól. A hosszú, földszintes házat annak idején még Bedőék, a szomszédos téglagyár egykori urai építették munkásaiknak. Egy ajtó,

egy ablak, sorban egymás mellett; akárcsak a többi régi gyárvárosi házban. Merényi azonban évek óta kuporgatott, serénykedett, s közel volt már a napja, hogy munkatársaival szövetségben, kölcsönösségi alapon, brigádmunkában befejezze a saját háza felépítését a szomszéd dűlőben. Már a kisebbik fiú is iskolába járt, nem lehetett tovább megmaradni a szegényes szoba-kony- hás lakásban, a porfelhős országút mentén.

Délután fél három óra felé Grubemek eszébe jutott a Merényinétől kapott megbízatása; bezárta az irodája ajtaját, s kiment az üzembe. Hallotta már, hogy Merényi ma az új gázfejlesztő csarnokának tetőzetén dolgozik. Elindult hát a generátorüzem távolabb fekvő épülete felé.

N emsokára lélekszakadva rohanó emberekkel találkozott. Az arcukon látta, hogy valami baj van, de hogy mi, azt hiába kérdezte tőlük kiáltva. Választ nem kapott, rohantak tovább a porta felé. Gruber igyekezett meggyorsítani lépteit. Mikor odaért látta, hogy bent a csarnokban embergyűrű áll, azon belül, arcra borulva feküdt a földön Merényi Ferenc. Eszméletlen volt.

Gruber félrelökte a bámészkodókat, s lekuporgott melléje. Merényi szeme csukva volt, orrából, szájából egy kevés vér szivárgott. Gruber megsimogatta a halántékát, s furcsa, torz hangon így beszélt hozzá: — Feri, azt üzeni a feleséged, hogy hal lesz vacsorára! Érted? ... Halat tudott venni a városban, az lesz vacsorára. A te kedvenced. Hallod, amit mondok?...

Megpróbálta a fejét kissé maga felé fordítani, s akkor úgy rémlett neki, mintha az eszméletlen ember szemhéja megrebbent volna. Gruber megörült, újra szólt hozzá: — Te, azt üzeni a feleséged.. i kérte, hogy mondjam meg neked ...

Alig mondta ki ezeket a szavakat, már hallatszott a mentőautó vijjogó szirénája. Majd néhány perc múlva a fehér kocsi boszorkányos ügyességgel keresztülcikkázott a gyárudvaron s odakanyarodott az épület elé. Magas, fiatal orvos ugrott ki a belsejéből, majd leemelték a hordágyat. Az orvos úgy rendelkezett, hogy a beteget ki kell vinni a szabad levegőre, mert a csarnokban por szálldosott,

AZ ÉG FEDETT VOLT, a

hőmérséklet kellemesen hűvös. Pillanatok alatt nagy tömeg verődött össze a hordágy körül. aki csak tehette, otthagyta a munkahelyét. Az egyik csoport élén Ormos Sándor igazgató halottsápadt arccal faggatta a szerencsétlenség szemtanúit: hogyan történt?... Talán leszédült a magasból? Lehet, hogy megszédült, mondták ezek. Merényi eleinte pompásan indult, eléggé erős iramot is diktált, azt mondta, délutánra készen akar lenni. Aztán egyszercsak megtánto- rodott, s arccal levágódott a földre. Nem így volt, mondták más szemtanúk. Nem arról van szó, hogy megszédült, hanem amikor egy másfél méteres gerendát hajított le, amit kibontott, a benne maradt ácskapocs hegye beleakadt a nadrágjába, s magával rántotta őt. Hogyan hogy nem vette észre az ácskapcsot? Azért, mert igenis szédelgett, nem

szót keresek. S dünnyögök, az ottaniaknak. Elvégre düny- nyögni csak szabad? ön még ugye, nem fizetett? Ezért mostanság önnek elég sokat dünnyögök külön.

— Mennyit fizessek? —Szégyenlősen lehunyja a szemét. — Amennyit tetszik. Irányár húsz forint.

Fizetek. Számlát ad. Igazolja, hogy dünnyögésért felvett húsz, azaz húsz forint honoráriumot.

M

ost már szabad vagyok.

Fellélegzem. Végre megírom életem fő művét: „Akkor a fagyos hóra kirajzolódott fekete nercbundájának árnyképe. Egy nercbundáért tettem? — kérdezte drámai hangon önmagától. És retikül- jéből vad elszántsággal elővette ... Mümümüm ... Nyü- nyü-nyü... — Hé, kiáltottam, mi ez? Hitszegés?! Mit düny- nyög itt nekem? Én már fizettem! Emberem széttárta a karját. Ujjával a szájára mutat.

— Én csendben vagyok, kérem. Ö diinnyög, a másik asztalnál. Ja kérem, ez sajnos a konkurrencial Regös István

hete nercbundájának árnyképe. Egy nercbundáért tettem? — kérdezte önmagától, és re- tiküljéből vad elszántsággal elővette a...” nyavalya törje ki. Nya-nya-nya, nyü-nyü- nyü, trü-trü-trü. Ezt az alakot. Ez megint itt van a hátam mögött. Hallom, hogy dünnyög. Hogy trü-trü-trüzik. Mit vétettem én, hogy pont nekem dünnyög, és ki ő? Hátranézek. Ott ül. Elegáns városi bundában. Csillogó, jól fésült, ősz hajú. Allát aranygyűrűs ujjúra támasztja. Az én átkom, miért tetted ezt velem Matild?

— Kicsoda ön, kérem?

— A dünnyögő író — mondta csendes egyszerűséggel.

— Ön író?

— írásom sosem jelent meg. De rájöttem, hogy mindenkit zavar a monoton düny- nyögés.

— Miii?! ön szándékosan? ...

— Kis üzlet ez, kérem. Dünnyögök, tehát vagyok!

— Hogy érti ezt?

— Nézze, előbb-utóbb, mindenki üzletet köt velem. Fizet, és én egy másik eszpresz■mMOSt megírom nagy elbe- Jfl szélésemet. Itt érzem az njjamban. Csak elő gyorsan a tollat. Papírost. No, rajta: „Akkor a fagyos hóra kirajzolódott fekete nercbundájának árnyképe. Egy nercbundáért tettem? — kérdezte magától, és retiküljéből vad elszántsággal elővette...”

De mi ez? Beszorult egy dongó az ablakok közé? A monoton zúgás, zümmögés lassan hatolt az agyamig. Elzsibbasztotta, szinte narkoti- zálta. Próbáltam koncentrálni a nagy műre. Hol hagytam el a fonalat? Ja: „... elővette vad elszántsággal, és..de mi a fenét vett elő? A dongó meg zúg, zümmög. Hol a nyavalyában van? Keresni kezdtem a poharak alatt. Szimplaablakos ez a „csöpp” eszpresszó. Nyü-nyü-nyü, zü-zü- zü-zü, mü-mü-mü-mü. A halk, monoton hang hol felszaladt, hol meg alászállt. Egyre ide- gesitőbben. Végre felfedeztem a dongót. Egy őszhajú lóden- kabátos bácsi döngicsélt. Uj- jaira támasztotta fejét, szemét merően rámszögezte, és kitartóan, borzalmas egyhangúsággal dünnyögött. Arrébb ültem a „csöpp” legtávolabbi sarkába. De hallottam. Most már semmi másra nem tudtam figyelni, csak az agyamban egyre hangosabban zúgó, döngö dünnyögésre. Nyü- nyü-nyü, mü-mü-mü-mü. Rettenetes. Fixíroztam az öreget. Semmi. Egykéd űen dünnyögött. Hümmögtem. A torkom köszörültem. Tovább düny- nyögött. Felugrottam és elrohantam.

Ismét egy hónapig hordoztam a nagy témát, míg végre Támtört. Rohantam a „lovarda” eszpresszóba. Leülök egy sarokba. No, rajta! „Akkor a fagyos hóra kirajzolódott fekete nercbundájának árnyképe. Egy nercbundáért tettem? — kérdezte magától, és retiküljéből vad elszántsággal elővette...” A dongó! A dünnyögő veszedelem. Züm- züm-züm, dü-dü-dü, nyü-nyü- nyü,.. Ez nem igaz. Jaj! De ott ül szürke teveszőr kabátjában és egykedvűen düny- nyög. Borotvált arcát ujjaira támasztja. Ez a sors bosszúja. De kitolok én veled. Csak vigyázz öregem. A lovarda vége messze van. Ha, ha, ha! Ott aztán írhatok. „...Vad elszántsággal elővette a...” Nyü- nyü-nyü, trü-trü-trü! Végem van. Üldöz ez a dünnyögő fantom. Azért is írok. „Akkor a fagyos hóra kirajzolódott nercbundájának árnyképe! Egy nercbundáért tettem? — kérdezte magától, s retiküljéből vad elszántsággal elővette a ... Elővette a... elől... előkelőén.” Jaj! Fizetek.

j hónap nehezen telt el. A Űj eszpresszót találtam. 'Az írók presszóját. Ahol csend van és mindenki ír. Ott végre én is megírhatom igazi mestermunkámat. Kávét és konyakot rendeltem. Megittam. És megkezdődött a várva- várt alkotó pillanat. „Akkor a fagyos hóra kirajzolódott feORMOS SÄNDOR IGAZGATÓ ezen a napon mintha csak bajt szimatolt volna, valamivel korábban ébredt a szokottnál. Hosszú hónapok óta tartó nagy gondjának végéhez ért, az új gázfejlesztő üzem csarnoka elkészült, ma adja át a kivitelező vállalat. Tulajdonképpen örülnie kellene, de annyi sok huzavona után már hinni sem tudott. Kocsiba ült, hogy mielőbb kiérjen a gyárba.

Ahogy közelebb ért, már : látta fönt az állványzat csú- icsán a színes szalagokkal fel- ; díszített, zöldlombos faágat, iamit még tegnap kitűztek a i kőművesek. Az irodájába ér- | ve, az építőipari vállalat mű- | vezetője várt rá; azzal fogad- : ta, hogy . főnöke tegnap késő i délután eldirigálta a csarnok- i ról az ácsokat, valami még ; sürgősebb munkára, s így ‘csak akkor tudja átadni ma a | munkát, s csak akkor lesz meg ; a gleichni, ha az igazgató a i saját embereiből ad legalább i ötöt: ácsot, asztalost, mindegy. ! Nekik kell az állványzatot : szétszedni. Ormost megint el- ! fogta valamilyen megmagyarázhatatlan szorongás, sovány, «barna arcán a szokott táncot «kezdték járni az arcidegei,

> mint mindig, ha nehéz hely> zet elé került. Nyolc éve állt ! a vállalat élén, általában meg 5 voltak vele elégedve, habár | feljebbvalói gyakran kifogásolták, hogy „túlhajtja a dol- $ gokat”. Most is érezte, mint 5 szökik fel fejébe a vér, leg-