Pest Megyi Hírlap, 1970. szeptember (14. évfolyam, 204-229. szám)

1970-09-06 / 209. szám

1970. SZEPTEMBER 6., VASÄRNAP ™&Círiap 9 MAREK ANTONI WASILEWSKI: A férfiasság forrásvize TV agyterem egy bankféle szervnél. Csak így, pon­gyola megjelöléssel, nehogy felismerjék a szereplőket. A pádon várakozók és várako­zók a munkapultokkal szem­ben. Egy tagbaszakadt tisztvi­selő' veszekedetten dolgozik. Küzd a hullámveréssel. Hoz- zá-hozzácsapódnak az ügyfe­leik, nem fogynak ki. Telefon­ja percenként, félpercenként csenget. Mondatait nem tudja befejezni. Tintás lett az újjá. Zsebkendőjét többször előhúzza. Mindannyiszor megakasztják. Nincs ideje, hogy letörölje az ujját. Mogorva. Alig is lehet­ne más. Tőle jobbra Pettyes. Húsz- Üuszonhat éves, szépnek mu­tatkozik. Kávébarna ruháját keskeny pánt tartja, melle ki­buggyanni készül. Ne aggód­junk, vállán nylonkendő. Rit­ka szövésű, átlátszó, fehér fá­tyol, elszórt, barna pettyekkel. Érről neveztem el a lányt. A kendő szálldos, az a főfog­lalkozása, hogy sokat sejtes­sen. Húst, keblet de habosán, légneműen. Pettyes állandóan játszik vele. Meg a karkö­tőjével, amely hangosan csö­rög. Meg a hosszú lógó fülbe­valójával, amely hányja-veti magát Meg az egész lényével. Minden egyes férfiügyfél -kzámára beveti a bűbájmester- séget. Nagy a selejtszázalék. Sok a szürke, rohanó és tü­relmetlen férfi. Nem, nem mind rezdülékeny. De próbál­kozni kell. Pettyes maga nem szelektál. A férfi, az férfi. Pettyes mosolyog. Am ez így semmitmondó. Nyílt, adakozó kedvvel csillantja a fogát. Rejtélyes, zárt negyedmosoly- lyal visszahúzódik. Majd lágy szeretet a száján, aztán élet­igenlő derű, aztán kamaszlá­nyos, gúnyoros kaccanás. Vál­takozik, szünet nélkül, válta­PIHENŐBEN .*SrÍL (Foto: Urbán) ELD ORÄD Ö yállalatunk, a Lóding és Ka- ' labérgyár nemrégiben két kitűnő munkatársunkat, Fe- s hér Pétert és Fekete Pált ki- ^ küldte Eldorádóba. Azt a csöp- ^ pet sem könnyű megbízást s kapták, hogy próbáljanak ott meztelen testére, amely nyir­kos volt és fehérebb a fris­sen meszelt falnál, két kezét, két lábát szétvetve ráborult volna, hogy megtarthassa ma­gának. A szigorló megfogta a karját, gyöngéden hátrább húzta. — Az uram, az uram! — rimánkodása elárulta: min­dent felfogott — Jaj nekem! — sírt, jajongott és rázkódott a szigorló kezében, aki a "ta­nulás évei alatt már annyi­szor találkozott a halállal, hét­köznapi értelemben azonban mintha most fogta volna fel először, mit jelent a megmá­síthatatlan tény. Amikor egy idő után a folyosó nagy, kerti ablakánál magára hagyta az asszonyt, mintha nyugtatásul láthatatlan, óriás kéz terült volna rá, hirtelen abbahagyta a zokogást. Riadt szemmel bámulta a méltóságteljes las­súsággal ereszkedő hóhuzalok tengerét és halkan szipogott. A halott körül forgolódó or­vosok arcán fáradtság, tekin­tetükben komorság látszott — hiába küzdöttek! A docens lépett a terembe. Fürkészőn körülnézett, s bár a látottakból tökéletesen ér­tett, tájékozódott, mi mindent alkalmazak. Gyorsan intézke­dett: csak azok maradjanak a teremben, akik feltétlenül szükségesek! A beosztottja szólt: — Szigorlók is vannak. — Azok természetesen ma­radjanak! — Letérdelt a ki­nyúlt test mellé. A többiek értették: a docens úr maga is meg akar győződni a küzde­lem hiábavalóságáról. A szi­gorlónő fogta az AMBU ké­szüléket; felelősségtől átha­tottalak vette a docens magatar­tását — így kell, mielőtt hely­ben hagyja a változtathatat- lant! Tisztelettel nézte, amint rátenyerelt a férfi még min­dig imponálón domboruló mellkasára. — Egy, kettő, há­rom, négy... — Az irgalmat­lanul hosszú, kínos percek dü­börögtek fülükben. A kétség­telen tény ellenére kérdések ágaskodtak a szemekből: a docensnek sikerül-e? A dOCenS percek múl­va felnézett: hívogató tekin­tete az ingben mellette álló szigorlóra esett, folytassa a munkát. — Egy, kettő, három, négy... — Most már hamar fáradt, homlokán kiütött a verejték; a fürge cseppek el­akadtak a szemöldökén. A lány odakapott és a tenyeré­vel szétmázolta a verejtéket; a szigorló rámordult: — Hagyj! — Röstellte, hogy a lány, ilyen helyzetben ... A docens felfigyelt a jele­netre. — Na látja — mondta a lánynak —, ez maradjon tanulság! — Mosolyával is éreztette: ilyenkor nincs he­lye gyöngédségnek. Ismét elröpült fél óra. A szigorlók hallották a docens halk tanácskozását az orvo­sokkal: lemondtak a férfi éle­téről. — Egy, kettő, három, négy. — Várták felmentésü­ket a munka alól. A docens szólt: — Hagyjá­tok abba! Sajnos, ezen nem lehet segíteni. — Szeme az EKG-n: az irgalmatlanul egyenes vonalnál egyebet nem jelzett. — Kérlek... — a föl­dön fekvő férfire mutatva fordult az orvosokhoz — ve­gyetek artériás és vénás vért tőle! Érdekel az oxigén és széndioxid mennyisége a vér­ben., — Még egyszer lenézve a férfire, úgy tetszett, ki- nyultságát összeveti az EKG val. Továbbfordult. A szi­gorlók hátán pillanatra meg­pihent a keze. A folyosóra kilépve tűnődőn kérdezte: — Tudtatok-e közlekedni? A kocsitok nem akadt el a hó­ban? — A halk szavú, tétova orvosokat szemlélte, s az egyi­ken azért mosolygott fanya­rul, mert a kocsiját úgy kel­lett kiásni az éjszakai hóból, a másikon azért, mert a roz­zant dobozzal, félúton meg­rekedt, s alig bírták kimente­ni. — Ilyenkor nem öröm az autó — mondta. — Talán jobb is, ha nincs. — Kivo­nultak a kórteremből. Bénító csend maradt utánuk. A hul­la, végtagjain a műszer bilin­cseivel és huzalaival a vere­ség fojtogató jelképeként ha­tott. — Segítenének feltenni az ágyra? — kérdezte a nővér a szigorlókat. A fiú a halott vállát fogta meg, a lány az ápolónővel a lábait. A test sárnehéz volt és csúszott, a szigorló kénytelen volt az ingét megmarkolni. A halott feje már lilásodott —a biológiai halál szemléltetőn is megmutatkozott. A nővér a halottat, mintha áléit betegről volna szó, el­igazította az ágyon, s letakar­ta lepedővel; mivel csak két óra elteltével kerülhet a boncterembe, a spanyolfalat köréje szűkítette. i RÖPIALEVÉL Szemes: Munkanapló Ojabb — kísérleti jellegű — filmmel készült el Szemes Ma­riann. Munkanapló című al­kotása napjaink egyik égető problémájára keresi a választ: mit tartanak forradalmiságnak húszéveseink? A film kísérleti jellege abban áll, hogy levél formában készült. A rendező­nő egy-egy kópiát kíván eljut­tatni a világ neves dokumen­tumfilm -rendezőihez, hogy a felvetett témáról ők is filmben mondhassák el véleményüket, és újabb kérdéseket tegyenek feL j Valaki csöngetett. Biztos i voltam benne, hogy a felesé- I gém jött meg a nyaralásból s I vidáman, ugrálva futottam az | ajtóhoz. Egy szakállas-baju- ; szos alak állt előttem és fe­lém tárta karját. Mielőtt megkérdezhettem volna tőle, hogy mit akar, már magához ölelt és csókol­gatni kezdett. — Jaj, cicuskám — mondta kedves bariton hangon —, már úgy vágyakoztam utánad. — Bocsánat — dadogtam kibontakozva karjából —, mi­ről van szó, uram, egyáltalán: ki maga, az ördög vigye el? — kérdeztem, és közben töröl- gettem az arcomat a szakál­las nyálától. — Te uramnak nevezel en­gem? — nevetett a szakállas. — Kérem, én egyáltalán nem ismerem önt. ; — Hogyhogy? Én vagyok ! Danuska, a te édes Danus- !kád! A feleségedet nem isme- : red meg? ! Elbambultam, és azt hiszem, : csak annyit rebegtem, hogy: ! „Hee?” ! — Na, hát nem érted, én •vagyok a te kincsecskéd. Lá­• tod, elküldtél a Swietokrzyska • hegyekbe, ahol tudod, a fér- ! fiasság forrásvize van. Ittam jbelőle, amennyit csak bírtam, | és egy kicsit elváltoztam, de | te azért szeretsz engem. Min- ! dig azt mondtad, szeretni : fogsz, bármi is történik... • — Bármi? — ismételtem [ meg. — Nem is tudom, mit ! mondjak. Igen, legyen szíves, [uram, akarom mondani: gye- i re, lelkem, hadd nézzelek [meg közelebbről is. I — Na, hallod, úgy bámulsz iram, mint a farkas Piros- lkára. | —Mint a farkas az er­i dészre. — Na, na.í: ne nézz már | olyan fenyegetően a te Danus- i kádra. Rögtön megcsinálom a kedvenc borsós omlettedet és megvetem az ágyat. — Igen — dadogtam — valóban kedvem kerekedett a borsós omlettre. Néhány pillanat múlva már ott volt előttem az asz­talon egy tányér, a tányéron | valami, ami a leégett lábas fenekére emlékeztetett. — Mi ez? — kérdeztem, ■ amikor a megszen esedett va­lami megcsikordult a fogam [alatt. i----Egy kicsit odaégett, ; u gye? De tudod, én most fér- I fiasabban főzök. Egyél csak, | egyél... A szén nagyon egész- | séges és értékes. Tudod, meny- jnyi devizát kapunk a szénért? i — De hol van a borsó? — i kérdeztem. — Ne légy olyan kicsinyes, [mint valami vén agglegény. ! Menj, feküdje le, rögtön jö­|vök én is, csak letusolok. , : — Talán inkább a nyugágy­|ban alszom — javasoltam. s — Na, hallod — mondta a $ szakállas. — így fogadod a ^ feleségedet, amikor a nyara- ^ lásból megérkezett? Érzem, hogy megcsaltál. § Amikor a szakállas befész- ^ kelte magát az ágyba, így $ szólt: s — Tudod, mit... nem sze- § retném, ha nem egymáshoz ^ illő pár lennénik. Mrynicában, ^ ha nem tévedek, van egy for- ^ rás, amelynek a vize a nőies- J ségre hat. Utazz el oda és idd tele magadat, ahogy csak bí- $ rod, talán akkor valami vál- ^ tozás áll be nálad is, és ked- $ vesebb leszel a te Danusád- ^ hoz. S Felugrottam s egy óra § múlva már el is utaztam. Kry- § nicában egy huszonöt literes •! demizsont megtöltöttem azzal ^ a forrásvízzel és mivel nyug- ^ tálán voltam, másnap már ^ vissza is utaztam. $ A feleségemet egy pasassal ^ találtam, csak az leborotvál- ^ tatta szakállát, bajuszát. — ő a Franio — mondta $ a feleségem. Ismerkedjetek $ meg. Köszönd meg Franio úr- ^ nak. § — Köszönöm — mondtam ^ udvariasan, de még nem tu- | dóm, mit köszöntem meg. — Hogyhogy? Franio úr is- ^ mét asszonyt csinált belőlem. $ Hozott nekem abból a forrás- $ vízből. Megittam, és látod, ^ hogy milyen lettem. — Nagyszerű — mondtam $ —, de Franio úr nagyon sá- $ padt. — Mert nagyon sokat fára- $ dozott! Köszönd meg Franio | úrnak. ^ — Thank you — mondtam. | — Akkor már én megyek ^ is — mondta Franio úr és el- ^ sietett az ajtó felé. Sokáig integettem neki az ^ ablakból a hydroterápiai cső- $ dáért. Megmentette a házas- ^ Ságunkat. (Fordította: Bába Mihály) \ rrssssssssmssssssssssssssssssssssssssssssssw. felkutatni új piacot az Euró­pában és a közeli földrészeken immár eladhatatlan termé­keink számára. Küldetésük tel­jes kudarccal járt, a kint el­töltött három hónap alatt mindössze egy hatdolláros üz- ri letet kötöttek; egy selyemló- dingot, egy csontos kalabértés $ egy jóféle pálinkáscsutorát ^tudtak csak eladni, azt is az ^ottani múzeumnak. ^ Ütjük nemcsak kudarcok- ^ ban, hanem élményekben is ^ gazdag volt. Hazánk fiai közül § ők voltak az elsők, akik abban ^ a távoli, legendás hírű ország- ^ ban megfordultak. Érthető hát ^ a nagy kíváncsiság, amellyel ^ hazatérésük után fogadták ^ őket. Nekem nagy szerencsém $ volt: sikerült mindjárt másnap ővelük egy asztalhoz ülnöm az 5 üzemi étkezdében. ^ — Na, mi volt, hogy volt, ^meséljetek már! — unszoltam ^ őket türelmetlenül. $ — Hát kérlek, az egy tejjel­^ mézzel folyó ország! —mond­ata lelkesülten Fehér. | Fekete lebiggyesztette a szá­lját: ^ — Az igaz, hogy mindenütt § tej folyik meg méz. Csakhogy ^többnyire közönséges kannatej ^ és vegyes virágméz. Kilométe­reket kell menni, míg olyan ^patakra, folyóra lelsz, ame­lyikben pasztőrött tej vagy | tiszta akácméz csörgedez. ^ — Amerre csak jártunk: ^ Hencidától Boncidáig folyt a $ bor, a drága lé! — folytatta 6 töretlen lelkesedéssel Fehér. ^ — Közönséges kövidinka — $ jegyezte meg száraz tárgyila- $ gossággal Fekete. Fehér to- ^vább áradozott: $ — Sült galambok röpködnek $ a levegőben! Az égből manna | esik... $ — Amikor, persze, nincs or­szágos aszály, mint éppen most Hull ámverés kozik. A pózok is gyorsan: váltják egymást. Ráhajlik a i pultra. Lábát keresztbe rakva: leül. Féloldalra dől a telefon- i hoz, és a kagylóval csókolózik.; A mozdulatok csiszoltak, han- i gulatteremtők, szinte művé-1 sziek. Pettyes elvetélt film- j színésznő. ÍV incs megállás. Sem a fel- j ■*-’ hívó villódzásban, sem ai tagbaszakadt tisztviselő kö- j nyörtelen hajszájában. Ugyan- j is két ember munkáját végzi, | mert Pettyes, amint meghall- | gáttá a maga ügyfeleit, át- | csúsztatja őket Tagbaszakadt- ! hoz. A nőket azonnal. A fér-! fiakat a varázsolás után. Gya- | nítom, hogy Tagbaszakadt isi érdekéit Pettyesnél, másként i javítana a helyzetén. Már szédülök, amint a két- < féle szakadatlan mozgást fi- J gyelem. A Tagbaszakadt ro- j botját és Pettyes bűbájmes-! terjedését. Hajlott néni áll a lány; pultja elé. Pettyes meg se szó- | lal, kurta intéssel tereli a; nénit a szomszédba. Felhábo- j rodom, hogy így elbánik az! öregekkel. Ekkor észreveszem, J hogy a következő ügyfélnek j sem jut több egy kurta intés-! nél, pedig ő jóképű fiatalem-; bér. Mi ez, mi történt? Pettyes magába roskadtan i ül. Nem szép. Így mozdulat- > lanul: merev lárvaarca van. | A ruha, a kendő és a fülbe- ! való bambán, ügyefogyottanj lóg rajta. Valahogyan kevés-1 bé vonzó, mint a legegysze-; rűbb, semmi-különös fiatal! lányok. Pettyes kimerült. A! motor átmenetileg lejárt. Ügy j látszik: a tömegméretű hódi- i tás fárasztóbb, mint a tiszt- j viselői munka két ember he- • lyett. Mert Tagbaszakadt most j is megveszekedetten dolgozik. • Küzd a hullámveréssel. László Anna j A docens nyitott rájuk. — Várják ki vele a két órát! A boncolás eredményét majd kérem... A nővér összeszedte a mű­szereket. A szigorlók köpe­nyeikbe bújtak. A folyosón a megszokott kép fogadta őket: fehér kö­penyesek suhantak lázasan — hol itt sürgős valami, hol ott, teszik a magukét — egyéb­ként áhitatos nyugalom és rend. Az Özvegy változatla­nul az ablaknál állt. Töpörö­döttnek látszott, pedig nem volt több harmincöt évesnél — az ura negyvenkét éveiéit. A szigorlók lábujjhegyen mentek el mögötte. A men­tőktől tudták, hogy két tíz éven aluli fia van; az urata nár volt, a karácsonyi szünet­ben pihenni akart, aztán... A szigorlók körülnéztek a számukra munkahelyül szol­gáló kórtermekben. Mire ren­det teremtettek, vége lett a munkanapjuknak. Karonfog­va indultak haza. Az utat hó borította, a járművek cam­mogva haladhattak, ^ zaj el­nyelődött a szakadó^ hóban. Puha, vattás hangulat úszott a fagyos, fehér fák körül, az ülepedett meg a fülükben, s bent, valahol a csontjaikon belül is. A zsúfolt kirakatok­ból opálos fényű neonlámpák csalogatták őket. Ahol meg­álltak nézelődni, hosszan spekuláltak: az ösztöndíjuk­ból vajon miféle karácsonyi ajándékra futná ennek-an- nak? Ilyenkor nagy a ro­konság — rettenetesen nagy! is! — vágott közbe fekete. — Ami pedig a sült galambokat illeti, csak jóindulattal lehet rájuk fogni, hogy röpködnek. Alig harminc kilométer per óra az átlagsebességük. Elfá­rad az ember szája, amíg nagy lomhán belecammognaik. — A kerítést, természetesen, kolbászból fonják... — De milyen az a kolbász! — vágott közbe ismét Fekete. — Száraz, Inas, mócsingos, rá­gós. Hja, az már nem a régi, világhírű eldorádói kolbász, csak olyan eldorádói módra készült töltelékáru. És az ellá­tás is akadozik. Gyakran ki­fogy a boltokból a kerítéskol­bász, és sokszor fél esztendőt is kell várni, míg utánpótlás érkezik. — De ott csak három nap egy esztendő... — jegyezte meg szelíden Fehér kolléga. Fekete ezt sem hagyta ellen­vetés nélkül: — De a szökőév négynapos. — Az emberek kacsalábon forgó házakban laknak... — A menőké, természetesen, strucclábon forog! — A közlekedést kényelmes varázsszőnyegek bonyolítják le... — A szőnyegek, mondanom sem kell, pecsétesek, foltosak, a rojtjuk szakadozott. És már a legkisebb légköri zavarok esetén órákat késnek... Ps így tovább. Ha Fehér 11 fellelkesített, Fekete azonnal lehűtött. Ezek után végképp nem tudom, hánya­dán állunk Eldorádóval. Sze­rencsére, a mi vállalatunk ve­zetősége azt vallja, hogy egy kudarc — nem kudarc, és tu­tira vehető, hogy hamarosan ismét küldenek oda üzletkötőt, r. a

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents