Pest Megyi Hírlap, 1970. szeptember (14. évfolyam, 204-229. szám)
1970-09-26 / 226. szám
1970. SZEPTEMBER 26., SZOMBAT PEST flECYEI 3 Közgazdász a pártértekezlet előtt A gyorsvonat Budapest felé robogott, a kis fülkében csak ketten utaztunk. — Szabad egy percre kölcsönkérnem a töltőtollát? — Tessék — válaszoltam átitársamnak, aki figyelmesen olvasta a kongresszusi irányelveket, majd aláhúzott néhány sort. „A negyedik ötéves terv feladatai szükségessé teszik a gazdaságirányítás módszereinek további tökéletesítését.... Javítani kell a vállalati tervezést, bontakozzék ki jobban az állami és a szövetkezeti vállalatok önállósága, erősödjenek egymás közötti gazdasági kapcsolataik.” Amikor toliamat visszaadta, szomszédom észrevette, hogy kezemben a Közgazdasági Szemle legújabb számát tartam. Bizonyára kollégának vélt és vitapartnernek fogadott. — Küldöttnek választottak a pártértekezletre. Ha szót kapok, felhívom a figyelmet, hogy megyénk ipari üzemeinek többsége nem önálló vállalat. Olyan üzem közgazdásza vagyok, amelynek központja Pesten van, azt tapasztalom, hogy a gazdaságirányítási reform megtorpan a gyáregység kapuja előtt. — Hogy érti ezt? Hiszen megyénk legnagyobb sikerének mondhatjuk, hogy mindinkább ipari jellegű megyévé válik. — Valóban így van, ez örvendetes, jó dolog. De a közgazdász küldött ne csak a közismert eredményeket sorolja, hanem szóljon azokról a jelenségekről is, amelyek a további fejlődést akadályozzák. Arra a feszültségre szeretném irányítani a figyelmet, hogy megváltozott a népgazdagság makromechanizmusa, de kevés változást tapasztalunk a gyáregységek irányításában. A nagyobb vállalatok a szocialista tervgazdálkodás jelenlegi fejlettségi fokának megfelelő önállóságot kapnak, élnek is a vállalkozói jogokkal, de több gyáregységnek ma még csak a tervutasítás végrehajtásához van joga. — Milyen fejlődésgátló körülményeket tapasztal? — Népgazdasági és vállalati szinten a munka mércéje a nyereség lett. De a gyáregységeknél, az üzemeknél, ahol a nyereség jelentős része képződik, nem is tudják, hogy mennyi a tényleges üzemi nyereség, a nagyvállalatnál helytelenül osztják el a fejlesztési és részesedési alapot, nincs önálló és következetes létszám- és bérgazdálkodás. Ilyen körülmények között hogyan lehetne jól szervezni a termelést, vajon mikor és hogyan jutunk előbbre a termelékenységgel, a gyártás- és a gyártmányfejlesztéssel? — Nem türelmetlen ön? — A hiányosságokat nem tudom szótlanul nézni. Minden vezetőnek, köztük a közgazdásznak is, kötelessége az üzem irányításának korszerűbb módját keresni Hogyan, milyen ismeretek alapján osz- szák el a nagyvállalatok és a gyáregységek között az anyagi eszközöket, a különféle alapokat és juttatásokat? Ha az üzemek közötti elosztás során nagyot tévednek, akkor nagyon megkárosítják a népgazdaságot és a dolgozókat is. Könyvelnek „lent” az üzemben és „fenn” a nagyvállalatnál, s a kettősség miatt meglehetősen felduzzadt az alkalmazotti létszám. Hogyan, milyen számítások szerint határozzák meg Budapesten, hogy a vidéki üzemben mennyi legyen negyedévenként a termelési érték, a létszám és az egy főre, egy órára eső munkásbér? Valójában az eredmény milyen hányada függ a gyáregység munkájától, illetve a központ beavatkozásától? — Igaza van. Érdemes volna részletesen megvizsgálni a nem önálló üzemek irányítását és összehasonlításokat tenni. — Nem. ártana. Az elmúlt év végén miniszteri utasítás jelent meg a nagyvállalat és a tröszti szervezet korszerűsítésére és az érdekeltségi rendszer tökéletesítésére. De egyikmásik nagyvállalat vezetője különböző érvekkel indokolja a túlzott központosítást, az üzemek eredményeinek „felülről” irányított kiegyenlítését. De arra nem lehet kielégítő magyarázatot találni, hogy a termelő egységek nyereségtervét csak az év közepe felé határozzák meg, a béralappal, a prémiummal és jutalommal — a központ utasítására — évközben szűkmar- kúan bánnak. Természetesen más a nagyvállalat és más a gyáregységek hatásköre, önállósága. De azt tűrhetetlen jelenségnek tartom, hogy akik „fentről” igénylik a nagyobb önállóságot, az ésszerű és a szükséges hatáskört, ugyanezt „lefelé” vonakodnak megadni. — Tehát egyetértünk abban, hogy „új mechanizmus” a népgazdaság irányításában, de „ómechanizmus” az üzemekben: ez egyre inkább tarthatatlan ellentmondás. — Igen, ez feszültséget okoz. Ez a felemás, illetve ellentmondásos állapot sokáig nem tartható fenn. — Valóban, de mi legyen a megoldás? Hiszen minden vállalat és üzem adottsága más, ezért a vállalati mechanizmus működését nem lehet „felülről” elrendelni, ennek szabályait nem lehet központilag kidolgozni. Ügy vélem, ezt minden vállalatnak önmagának kell megoldani. Közben megérkeztünk, s a nagy sietségben szinte búcsú nélkül váltunk el. De útitársam, és bizonyára olvasóim is egyetértenek azzal, hogy a jó szakembernek és a felelősséget érző kommunistának nemcsak joga, de kötelessége is, hogy a vidéki üzemeknél a gazdasági fejlettségnek megfelelő pártszervezetek létrehozását sürgesse. A pártszervezetek bátorítsák és ösztönözzék a vállalati mechanizmusnak az üzemek és gyáregységek kapujánál megrekedt kibontakozását, a kommunisták pedig személyes példamutatással segítsék az ésszerű termelésszervezést, a termelékenység, a gazdaságosság és a hatékonyság fokozását. Mert a kommunisták legfőbb jellemzője a fejlődés, a haladás szolgálata. Dr. Fazekas László van, teheti, vége a város egy nehéz korszakának, harcának, erőt kell gyűjteni a következőkhöz. Helyettese kalauzként mellém ad egy újságírót, szimpatikus fiatalember, annál is inkább, mert a bemutatkozás után néhány perc múlva kiderül, hogy mi ismerjük egymást, valamikor, nem is olyan régen, Egerben végezte a tanárképzőt. Neve: Palágyi Béla. Elindulunk a városba. Szolnok sem szép város, az alföldi városok már ilyenek. Pedig ipara is van, gazdag történelmi múltja, mindene, ami egy magyar vidéki várost városi rangra emel. Amíg 30 fokos melegben rójuk az utcákat, a kolléga a bennszülött patriotizmusával és tájékozottságával meséli el a város rövid történetét. Tavasszal két napot töltöttem, most nyáron is meglátogattam a romantikusan szép Tiszaliget üde, zöld foltjában elterülő nyaralótelepet. Végig a folyó partján vállalati üdülők színes, tarka tömbje. Vajon mi történhetett velük, amikor dühösen tajtékzott, tombolt az ár? Mondanom sem kell, hogy az újságíró kolléga a város múltjának és jelenének ismertetésével nem éri be, színes szavakkal ecseteli előttem és talán önmaga előtt is a város jövőjét, és ahogyan hallom, nagyszerű, gazdag, szép jövő előtt áll Szolnok is. Kimegyünk a Tiszához. Szomorú a Tisza, mint a kikapós asszonyka. Bánatosan hunyja le mind a két szemét, arca bűnbánó, haja szőke, nem csapzott már, visszafestette csúnya, tompa, piszkosbarnáról szép, ragyogó szőkére. Pedig, mondják, milyen csúnya volt. Boldogan csókolózik a nappal. , A liget elején áll a rózsák emlékműve. Ha jól jegyeztem meg, hivatalos neve felszabadulási emlékmű. Talpazatában a megyei fiatalok egy üzenetet helyeztek el, kedves levél ez, romantikus is, ahogyan a fiatalokhoz illik. Csak ötven év múlva szabad felbontani és megtudni a hagyatékot, mit is irtunk mi, illetve a szolnoki fiatalok ma, mit üzentek az 50 éve múlva következő generációnak, illetve az akkori fiataloknak Az első rózsát Beregovoj szovjet űrpilóta ültette. Azóta minden ember, aki meglátogatja a várost, eljön ide, és elültet egy rózsatövet. Nézem a szobrot, közelről, aztán távolról, nagyszerű figurája van, monumentális, jó. Amíg Palágyi kedvesen, előzékenyen tájékoztat engem, számba veszem, milyen szituációkban voltam én itt Szolnokon, kiket ismerek úgy közelebbről és kiket távolabbról, mi ebben a városban az érdekes, a karakterisztikus, az esemény számomra. Sokszor jártam itt, akadt kedves és kevésbé kedves emlékem. Ismerem az újságírókat, a színház dolgozóinak és színészeinek jó felét, sok embert ismerek a megyei PB-n is. A legkedvesebb emlékem azonban mégis 1970. tavaszából való, amikor a megyei szerkesztő kollégám, Varga Jóska kicsalt bennünket a palotási áll. gazd.-ba, sült kacsát vacsorázni. Kedves este volt, voltunk vagy 30-an, 40- en újságszerkesztők és sofőrök, elláttak bennünket minden földi jóval, fizetni sem kellett érte. a belépődíj mindössze annyi volt, hogy meg kellett csodálnunk az áll. gazd. igazgatójának hobbyját, végig kellett néznünk az összes diaképét, csak azután mehetünk a vájúhoz. Nem baj, megérte, az igazgató jó humorú ember volt, a diaképei jól sikerültek, csak a kacsa... A sült kacsák combjai... A pilótákat külön szobába terelte a disztingváló szervezési elképzelés. Ezt lehet helyeselni vagy kifogásolni. Fölfoghatjuk úgy is, hogy egy teremben nem fértünk el mindahányan, negyvenen. Tíz csinos lány, fehérbe öltözve szolgált ki bennünket, illetve szolgálta ki a két terem éhes embert. És hogyha az igazgatóság úgy képzelte, hogy az újságszerkesztőket és a pilótákat külön kell ültetni, a lányok ezt hely- behagyták, helyeselték, de azért nekik is volt egy külön elképzelésük erről a vacsoráról. Tudja az is isten, hogy tudatosan vagy csak úgy ösztönösen, de a sült kacsacombok hatalmas porcelántálakkal mind a másik szobába kerültek, a sült májakkal együtt. Először hittük volna, hogy ebben az állami gazdaságban máj- és lábnélküli kacsákat tenyésztenek, de ahogy betévedtünk a másik szobába, rögtön megértettük, miről Van itt szó. Szó sincs tehát arról, hogy Itt nyomorult, torz kacsákat tenyésztenének. Egyszerű számtanpélda volt az egész ügy. A főszerkesztők átlag- életkora minimum 40 év volt, a pilótáké legalább tízzel kevesebb. így azután az érzelmek, ösztönök elvégezték a maguk szelekcióját a sült kacsák között. A déli órákban, amikor az volt a benyomásom, hogy olyan erősen és merőlegesen süt 'a nap, hogy már nekünk sincs árnyékunk, betértünk Palágyi kollégámmal a szolnoki művésztelepre. Jaj, de csúnya neve van, jaj, de szegényes a fantáziánk. A birtokost, vagy ha úgy tetszik, a mecénást szebben is, okosabban is feltüntethetnénk. Az árnyas lombok közül egyszer- csak el'éktelenkedik a felirat, KAPUZÁRÁS Tizennyolcán Pest megyéből „Földgázas” Miskolc Történeti emlékű ipari üzem „kapuzárására” került sor Miskolcon: az 1882-ben alapított miskolci városi gázgyárban megszűnt a termelés. Szerdától a város lakói már teljes egészében földgázt használtak. Az országos gázprogram keretében hazánkban Miskolc az első város, ahol megszűnt a városi gázszolgáltatás. A földgázra történt áttérésnél Miskolcon a fogyasztók száma jelenleg tizenhétezer, az évente felhasznált földgáz mennyisége pedig megközelíti a százmillió köbmétert. Nevelésügyi Hétfőn, szeptember 28-án kezdi meg háromnapos tanácskozását az V. nevelésügyi kongresszus. Az első nap délelőttjén az Országház kongresszusi termében plenáris ülésre kerül sor. Megnyitót mond Gáspár Sándor, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, ezt követi Péter Ernőnek, a Pedagógusok Szak- szervezete főtitkárának, a szervező bizottság elnökének beszámolója. A kongresszus előkészítésében részt vevő szervek képviselőinek és Aczél Györgynek, az MSZMP Központi Bizottsága titkárának hozzászólása zárja az ülést. kongresszus Délután és másnap öt szekcióban folytatódik a vita, majd szeptember 30-án kerül sor — ugyancsak az Országházban — a záróülésre. Először a témabizottságok vezetői számolnak be a szekcióülésekről, majd Ilku Pál művelődésügyi miniszter felszólalása következik. A kongresszusra 600 küldöttet várnak. Többségük gyakorló pedagógus. Pest megyét 18 tagú küldöttség képviseli — kiváló pedagógusok, akik a gyakorlati munkában és az előkészítésben részt vettek. idén: tízezerrel kevesebb Mikor lesz elegendő szakmunkása az építőiparnak ? A negyedik ötéves tervben — 1971 és 1975 között — a korábbinál több és összetettebb feladat vár az építőiparra. Az előző esztendőkhöz képest évente átlagosan mintegy 7—9 százalékkal nőnek a tennivalók, vagyis 1975-ben csaknem 50 százalékkal több lesz az építenivaló. mint 1970-ben. Lényegesen megváltozik az építőipari feladatok összetétele is. Nagyobb ipari beruházásokra a korábbinál kisebb energiát kell majd fordítani; a vállalatok többsége intenzív fejlesztést hajt végre, elsősorban gépparkját korszerűsíti, műszaki színvonalát növeli. Ugyanakkor 1971 és 1975 között a harmadik ötéves tervnél 10 ezer lakással több, összesen 400 ezer megépítése a program. Egyidejűleg a korábbi éveknél mintegy 15 százalékkal több lesz a közműépítés és tatarozási feladat. A Gazdasági Bizottság már 1968 elején foglalkozott az építőipar felkészülésével a negyedik ötéves tervre, s akkor feladatként jelölte meg az építőipar ipari hátterének (anyag- ellátásának) és a lakásépítés technológiájának a fejlesztészó szerint így: A városi tanács vb. Szolnok művésztelepe. És még rút is ez a kőkapura vésett mondat, mert kísértetiesen úgy hat, mint a temető kapujának felirata. És a felirat alatt, vagy mellett, már nem emlékszem pontosan, de hogy ott van, arra esküszöm, a következő teljesen értelmetlen másik felirat: Idegeneknek tilos a bejövét. Azért belül szép, nyugodt, jóságos minden. Bemegyünk néhány itt élő és dolgozó festő rezidenciájába, eszembe jutnak festő ismerőseim, egy-két barátom, Móré Miska Debrecenben, Marton Budapesten, és a mester, akit távolról tisztelek, de nagyon, Barcsay. Gondolom, itt is jönnek majd a figurák, hasonlóak az én ismerőseimhez, sajnos, egyik sincs odahaza, csupán (s ez nem lebecsülés kíván lenni), Gácsi Mihály festőművész felesége, aki éppen panaszkodik, hogy milyen élhetetlen az ő férje. Éppen most jött meg Olaszországból a piktor, ahol a velencei zsűri több képét is elfogadta és kiállította, sőt el is kelt egy képe, csak éppen ő, az élhetetlen Miska nem volt hajlandó házalni, üzletelni a többi képével. Nem találkoztam Gácsi Mihállyal, de az elmondottak alapján vakon is állítom, teljesen ugyanaz, ahogyan elképzeltem. És ha őt s a többi szolnoki művészt nem is volt szerencsém megismerni, műveiket sokáig bámultuk és megcsodáltuk. És imitt-amott a vásznon már láttam a Tiszát, vagy ami ennél sokkal döntőbb, az ember gigászi küzdelmét a városért, önmagáért, az életért. Következik: Dunaújváros sét, valamint a komplex köny- nyű szerkezetes építési mód széles körű elterjesztését, továbbá a közművesítés fokozását. Az egymáshoz kapcsolódó területek felkészítése érdekében az 1971—75 közötti feladatokra nagy erőfeszítések történtek, s történnek. Ennek ellenére még változatlanul fennáll az építőipari kapacitás és az igények közötti immár krónikus ellentmondás. Az építőipari teljesítmény kielégítő szintje legfeljebb 1973—74-re várható, de ennek is komoly előfeltételei vannak. Ezek között is az egyik leglényegesebb, hogy javuljon az építőiparban a munkaerőhelyzet, és ezen belül is megfelelően növekedjék a műszakiak és a szakmunkások létszáma, aránya, szakmai ösz- szetétele. Az építőipari létszám alakulását hullámhegyek és mélypontok tarkították az utóbbi 20 évben. A helyzet valamelyest csak az utóbbi 3 évben javult a növekvő keresetek vonzó hatására. Az év elején az építőiparban (ÉVM, KPM, egyéb tárcák, tanácsi vállalatok és szövetkezetek) együttes létszáma 290 ezer ember volt, a tervezett létszámnál országosan mintegy 10 ezerrel kevesebb. A 290 ezer dolgozóból 215 ezer a munkás, illetve szövetkezeti termelő, csaknem 21 ezer a műszaki, és valamivel több mint 20 ezer az adminisztratív munkaerő, a többiek zöme pedig ipari tanuló. A mai 215 ezer munkásból a terv szerint 156 ezer szakmunkásra lesz szükség, ez a munkásállomány több mint 52 százaléka (1965-ben a szakmunkásarány 46 százalék volt). A tervezett szakmunkaerő-lét- számot azonban az iparág nem tudta biztosítani. Az építőipar egyik legsúlyosabb gondja évek óta, hogy egyre nehezebb részéről — a telepített ipartól eltérő, kedvezőtlenebb adottságok miatt — a szakmunkás-utánpótlást biztosítani. Jól jellemzik ezt az utóbbi évek adatai. Valamennyi szakmai csoport tanulófelvételi terve 1966-ban 13 ezer volt, a valóságban felvettek 12 ezer 300 tanulót, s abban az évben szakmunkásvizsgát tett 8500 fiatal. 1967 adatai: terv: 14 500 tanuló, tény 13 700, szakmunkásvizsgát tett 9200; 1968: terv: 18 000 tény 14 800, vizsgát tett 10 800. Az 1969- es terv 17 ezer tanuló felvétele volt, valójában csak 14 600 kezdte meg a szakmai tanulmányait. A szakmunkástanuló-iskolákban képzettek hiányának pótlására, elsősorban az ÉVM-vállalatok, évente mintegy kétezer felnőttet képeztek segédmunkásból szakmunkássá. A tanfolyami képzés azonban legtöbb esetben alacsonyabb színvonalú, mint az iskolai képzés, az ily módon képesítést szerzett szakmunkások túlzottan magas aránya rontja az iparág munkájának minőségét. A IV. ötéves tervben az építőipari szakmunkások arányát — a feladatok teljesítéséhez — mintegy 58—60 százalékra kellene növelni. Ehhez 1971 és 1975 között építőipari szakmunkásból 53 ezer, egyéb szakmunkásból pedig 5400 ember a szükséglet Figyelemmel a lemorzsolódásokra, öt év alatt összesen 67 ezer fiatalt — évente csaknem 13 500-at — kellene tanulóként kiképezni az iskolákban. A magas képzési létszám biztosítása még az előző öt évnél is nehezebb, ugyanis a demográfiai hullám népes kórcsoportjai lényegében már túljutottak a szakmunkás- képző iskolákon. Ami a műszakiakat illeti: a jelenlegi mintegy 21 ezres létszámukból mintegy 12 százalék a mérnök, csaknem 40 százalék a technikus, a többiek viszont az építőipar számára alacsonyabb értékű iskolát végeztek. A mérnökök és technikusok mintegy kétharmada közvetlenül az építőipari munkák irányításával foglalkoznak, míg a többiek a vállalatvezetésben, a termelés előkészítésében, kutatómunkában, a segédüzemi termelés irányításában vesznek részt. Így átlagosan minden ötödik, hatodik építési helyre jut egy- egy, a termelést közvetlenül irányító mérnök és körülbelül minden második építőhelyre egy-egy technikus. Ami a szakmunkásképzést illeti: a múlt évben a Munkaügyi Minisztérium és az ÉVM irányításával lényegében befejeződtek a képzés korszerűsítésének előmunkálatai. Az egyik középponti feladat volt: kimunkálni a szakmacsoportos szakoktatást. Ennek lényege az, hogy kevesebb vagy ugyanannyi szakmunkás több szakmához értsen és módosítsa az építőiparban most még honos elaprózott, sok embert igénylő munkamegosztást. Ennek megfelelően a technikai színvonal fejlődéséhez igazítják a specializálódást; egységesítik a rokon szakmák tanműhelyi alapképzést; bővítik a technikai műveltséget növelő természettudományos ismeretanyagot; új tanterveket, korszerűbb tankönyveket készítenek. De még így is; az építőipari szakmunkásképzés mennyiségi és minőségi fejlesztésének legfőbb akadálya az oktatási kapacitás, a tanulóotthonok férőhelyeinek elégtelensége. Ennek az állapotnak megszüntetése nélkül pedig a IV. ötéves tervben olyan szakmunkaerő feszültségekkel kell számolni, amelyek végső soron veszélyeztetik az építőipar előtt álló feladatok sikeres teljesítését. Sz. S. *
