Pest Megyi Hírlap, 1970. szeptember (14. évfolyam, 204-229. szám)

1970-09-13 / 215. szám

1970. SZEPTEMBER 13., VASÁRNAP FEST MEGYEI 'i=fíbAap Habszivacsban a római kori freskó Még egy ideig pihenjenek csak a táci Gorsium hajdani római villájának elmúlt la­kói, mielőtt visszatérnének az alvilágból, hogy meglátogas­sák régi lakhelyüket. Mert néhány hónap kell még ah­hoz, hogy ugyanaz a freskó ragyogjon a mennyezeten és a falon, amelyen annyiszor elgyönyörködtek, mielőtt ki­aludt szemükben a fény. Az elmúlt századok ugyan­is súlyosan megviselték az egykori villát, a fres­kókat is. Sőt, a legutolsó nagy tűzvész alkalmával ezer darabban hullott le a mennyezet és a fal egész festett vakolata. A jó szándékú, de képzetlen „rendcsinálók” már-már az egész „sittet” elszállították, amikor a régészek közbelép­hettek, hogy megmentsék a felmérhetetlen értékű mű­emléket. A még egymás mel­lett fekvő apró darabokat rájuk ragasztott vászonnal próbálták együtt tartani, de a legtöbb töredék úgy érke­zett vissza Budapestre, az Üllői úti restaurátor-műhely­be, hogy senki nem tudta, melyik milyen részét ékesí­tette annak idején a fal, vagy a mennyezet felületének. Ekkor aztán megkezdődött a restaurátorok több éves tü­relemjátéka. vastag habszivacs alátétbe ágyazták az egyes töredéke­ket, a közbül maradt testet­len részleteket — amelyek­nek eredeti vakolatdarabjai már jóvátehetelenül elvesz­tek — bevakolták és a vako­latot az eredetivel azonos KÖNYVTÁRBAN (M. Abundov linója) SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/Í J. KOTLJÁRSZKIJ: Plusz két szabadnap... Amikor Nyikolaj Afanaszje- vics Kruglikov marós feléb­redt, az óra mutatója már fél kilencet mutatott. — Elkéstem, — állapította meg ijedten, mi­közben nézte az ébresztő órát. — El ám, egy egész félórát. Álomszuszék, buta ürge, alvó medve — korholta magát éb­redező lelkiismerettel. Gondo­latai azonban már az ellenke­ző végletbe csaptak: — Na, bumm, elkéstem, hát elkés­tem! — egyezett ki háborgó lelkiismeretével. — Legalább végre egyszer kialszom ma­gam. Aztán meg lesz, ahogy lesz! — és megfordulva a má­sik oldalára, aludt még egy­két órácskát. A munkahelyén a nap má­sodik felében jelent meg. — Hol járt maga délelőtt? — kérdezte tőle szigorúan Szi- dorov, a műhelymester, ami­kor hívására jelentkezett az irodában. — A főmérnök elvtársnál voltam. Érdekli őt az újítási előterjesztésem — füllentette közönyösen Kruglikov. — A főmérnök járt itt, és kereste magát — mondta éle­sen a mester. — Kérdezte, hogy miért áll árván a maga munkapadja? „Lebuktam” — villant át Nyikolaj Afanaszjevics agyán. De már el is mosolyodott, mint aki most tér észhez, és a homlokára csapott: — Mit mondtam? A főmér­nöknél? Ha-ha-ha! Teljesen elment az eszem. Azt akartam mondani, hogy az üzemi bi­zottság elnökénél... — Az üzemi bizottság elnö­ke a főmérnökkel járt itt. Kruglikov úgy érezte, hogy minden összeomlik körülötte. Minden erejét összeszedve, er­nyedt hangon nyögni kezdett: — Nem akartam én erről beszélni, de ha már így jött... Ma reggelre meghalt az egyet­len, hőn szeretett nagynéném. A nagybácsikéin teljesen oda van a bánattól. Hozzá utaztam ki, hogy részvétemet nyilvá­nítsam. , — A megboldogult pedig üdvözletét küldi magának — mondta nyugodt hangon Szi- dorov. — O maga telefonált, hogyléte felől is érdeklődött. Nyikolaj Afanaszjevicsot forróság öntötte el, szégyené­ben rákvörös lett amiatt, hogy hazudott, hogy be akarta csap­ni a világot. Úgy érezte magát, mint egy rajtakapott kisfiú. Végül is bátran a főnöke sze­mébe nézett: — Egyszerűen elaludtam. Ezért jöttem be csak ebéd után. Vétkemért vállalom a teljes felelősséget és a követ­kezményeket. Kérem, adjon papírt, ceruzát és már írom is a jelentést. — Elment az esze! — mond­ta ijedten Szidorov. — Hisz magát, galambocskám, akkor elbocsátják! És pontosan ak­kor amikor úgyis bajban van a terv teljesítése, amikor min­den munkás aranyat ér. — Nem! Ezt nem! — vágta rá keményen Kruglikov. — Elaludtam, és ezért megér- demlem a büntetést. — De gondoljon ránk, a bri­gád kollektívájára! Maga ve­szélybe sodorhatja a terv tel­jesítését. És végül is ez tiszta pnzés lenne magától. Nem szé- gyenli magát? Szidorov még sokáig kö- nyörgött, nyugtatgatta Krugli­kov lelkiismeretét, míg végre sikerült leszerelnie az ellen­kezését. Hanem, biztos talajt érezvén a lába alatt, a marós visszanyerte önbizalmát: — No, rendben van — egye­zett bele — nem írok semmi­féle jelentést, maga viszont ennek fejében ad nekem még két szabadnapot. — De mire az a két szabad­nap? — A hiányzók listáján sze­repelek egynéhány szórakozó­helyen. Mit lehetett tenni? — Meg­kapta. (Fordította: Sigér Imre) Bár, mint mondják, Orleansban a kereszt könnyezett s a dómnak tornyában a harang­kötélen rángatódzva farkas kongatott s a délben megfogyatkozó nap acél-szürkületében véres kard járt-kelt az égen, s bár a világ­vége közeledtén szép Godilda megrettenvén dús földjeit a Majna mentén, lám, jámborul papoknak adta — nos, ez apokaliptikus lovasok kancsal pofájába vágva, István mégis Magyarországnak épít várat, ír törvényt, intelmet — fiának! 2. És békét a Dunának! Mert hiába kiált a cluny-i kolostor ódon tornya alól Ágoston új rendet a vad Európának — a Civitas Dei eszményi álmai helyett a sebtiben megkeresztelt hős Olaf és a szent Bretiszláv, a kegyes Ottó* Szent Vladimir és a Nagy Jaroszláv mégis mind egymás keresztény torkának esvén nagy buzgalommal csak a nagyobb koncra vár — ha nem a kolostor, a bitó, Lech mezején, megtanította: Vajk, köss békét szomszédainkkal, és adj tartós tüzet a szalmaláng magyarnak! Es okot az új panaszra! Mert bár a kerge táltos helyén ül bajor pap — de aki szolga volt, szolga marad! s noha pompás tornyok és utak fölött dagad a történelmi öntudat, mégis fölsír alóluk a dézsma és a bot és fátyolos egünkre a gregorián új daliamával együtt száll sok megkínzott eretnek füstje is, mert Kit királyok vertek keresztre, Azt e király bottal hozta büszke nemzetünkre, íme, a „népit” vitató — keresse csak a v a k Vászoly fiait, idegenben! S ki az „európait” mímeli — Vajk bajor és frank barátait leli, zsírosodván, a haladás javára! Nem a könny és nem a gőg nem a beszéd és a kép —< történelmi tisztelettel úgy tisztel meg ez a nép ha király nélkül is megél! Németh Géza összetételű és színű földfes­tékkel az eredeti mintának megfelelően kifestették. A két-három négyzetmé­teres négyzetekben re­konstruált freskókat az­után a habszivacs ággyal együtt fogják felrakni eredeti helyükre. És akkor már jöhetnek a régi lakók. \ Egy mini kép | maxi múltja § Nemcsak a könyveknek, a ^ festményeknek is megvan a & maguk históriája. A budapes- ti Szépművészeti Múzeum ^ Francesco Gvardi gyüjtemé- & nye ugyancsak meglehetősen hányatott, viszontagságos múlttal dicsekedhet. Bizonyá­ra zaklatott volt a jeles ti­zennyolcadik századi piktor képeinek útja már addig ig amíg a múzeum birtokába ju­tottak. A neves velencei ma- nierista-veduta festőiskola Canaletto utáni legnagyobb mesterétől négy, levelezőlap­nál alig nagyobb miniatűrt tartottak számon a múzeum leltárában, amelyek úgy tűnt, végleges otthonra talál­tak az épület falain, mind­addig, amíg a világháború szele ide is be nem tört... Amikor a Szépművészeti Múzeum anyagát a fasiszta hatóságok „kimenekítették” az országból, egyszerre nyo­ma veszett a Gvardi-munkák- nak, illetve a négy kis táj­képből mindössze egyetlenegy maradt meg, ami vissza is ke­rült a többi értékkel együtt Münchenből. Másik kettőre is ráakadtak az ötvenes években a múzeum munkatársai, ame­lyek annak idején a költöz­ködés fejetlenségében „talál­tak gazdára”. Az ellopott és megkerült két képpel immár majdnem teljes volt a híres Gvardi-sorozat, ám a negye­dik hiánya sokat levont je­lentőségükből. Sokáig úgy tűnt, a negyedik darab már nem is bukkan elő soha. Nemrég a Bizományi Áru­ház átvevőhelyén megvételre kínáltak egy kis méretű, ve­lencei tájat ábrázoló fest­ményt. A tulajdonos szerint, aki maga is negyedkézből vette a művet, az „ismeretlen festő” képe egyszerű repro­dukció, amely különösebb ér­tékkel nem rendelkezik. Ter­mészetesen nagy volt a meg­lepetés, amikor a szakembe­rek megállapították, hogy a majdnem harminc esztendeje hányódó, kallódó Gvardi- munkára bukkant a múzeum. És ennek az értéke már ko­rántsem 1000 forint, amennyit a mit sem sejtő eladó kért, hanem még óvatos becslés sze­rint is legalább 50 ezer dol­lár ... lent a hold, a torun-dejiek megtudták, hogy Istenük nem ad kegyelmet. A száraz­ság ellenére is ugyanannyi gabonát kell beszolgáltatniuk, mint máskor. ★ Lenn, ahol a kopár hegyek a tengerbe ereszkednek, a keskeny parti sávon, ahol a földet láthatatlan utakon táp­lálja a nagy víz, lenn Almed- bejben készültek már az ara­tásra. Csak Ráfáel állt a ga­bonatábla mellett tétlenül. Mintha a szikláktól rettegne, eltakarta a szemét. És ilyes­miket mormogott: — Anyácskám ... drága jó anyácskám... ne tedd! Fo­gadj szívedbe! Hiszen... És fülelt. Mindig fülelt, mintha hangokat hallana. És ezek a hangok! És néha fel- üvöltött: — Nem! Ne! — Mi van, Ráfáel? — Miket kiabálsz itt, Rá­fáel? A földhöz tapadt. — Nem halljátok? Görög­nek a sziklák... jönnek a nagy, fehér kövek. Nagy, fe­hér kövek között járok. Jaj, rám zuhognak! összenéztek, és közelebb ha­joltak ők is a földhöz. S mintha meghallották volna a hangokat. — Ez csak a terger moraj­lása — mondta egy lány. — Ostoba! — sziszegte egy asszony. Nyögve emelték vállukra a teli vedreket. És óvatosan ka­paszkodtak fel a hegyre. Fenn a szállongó hírektől feszesebb lett a csend. A fér­fiak már nem fordultak el egymástól, sőt, pár szót vál­tottak is. A tengerparti sáv fölé ugró szikláról, ha jól megerőltették a szemüket, lát­hatták az aratók mozdulatait. És Ráfáelt. Mintha őket néz­te volna. A gyerekek kezdték. Cso­portosan ereszkedtek le a hegyről. Egymást biztatva kö­zeledtek. Ráfáel nem reagált a szidalmakra. Csak amikor meglökték, s térdre zuhant. — Anyám... anyám... édes jó anyácskám ... — Mit csinál az anyád? — Anyám ... édes jó anyács­kám ... anyám! Felemelte a fejét, mintha megint a hangot hallaná, azo­kat a bizonyos hangokat és panaszosan üvölteni kezdett, és a kunyhó felé rohant. A gyerekek nem követték. ★ Torun-dej egész éjjel a fel­hőket várta. ★ Reggel Torun-dej bírája fel­kereste az almed-beji bírót. Mindketten vének voltak, mindketten ugyanazt a fehér tógát viselték. A rangjuknak kijáró vörös-fekete hímzéssel. Csakhogy a torun-deji bíró mintha községe meddő föld­jeihez öregedett volna, szi­kárrá görbedt, míg Almed-bej bírája a maga gazdag földjei­nek elégedett kövérségét hor­dozta az arcán. — Rég láttalak, Jen — mondta az almed-beji bíró, s összekulcsolta hasán vastag ujjait. — Sok a munka — vála­szolta Torun-dej bírája és mellére kulcsolta göbös uj­jait. Az almed-beji bíró bólin­tott. Tudta, hogy a másik a henye és gazdag életére cé­loz. Így felelt hát: — Iszogatjátok-e még a jó bort, Jen? Torun-dej bírája óvatosan bólintott. Tudta, hogy a má­sik az ő mindig teli pincéjére céloz, s a gyakori lerészege- désre. így felelt hát: — Ahol rend van, ott rend van a pince körül is... — Nálam talán nincs rend? Jen! — A gyűlölködés Isten előtt gyűlöletes. A legnagyobb bűn, mert az embernek a leg­nagyobb rontás. És Isten sze­reti az embereket. Követke­zésképpen gyűlöli a gyűlöle­tet. — Ne példálózz, Vén Jen! Túl nagy a meleg! — Halljad, ha álnokságaid­ban odáig süllyedtél, hogy példálózásnak mondjad a nyílt beszédet: az anyja meg­rontotta a földjeinket! Az almed-beji bíró letörölte gyöngyöző homlokát, s keze fejével egy pillanatra elta­karta a szemét. — Kiről beszélsz te, Jen? Miről? — Kiszívta az életet a föld­jeinkből, hogy meghosszabbít­sa a magáét! Az almed-beji bíró elter­peszkedett a széken. — Te vén Jen! Csak nem hiszel ilyen buta beszédben? — Emberek! Almed-bej bí­rája megtagadta az Istent! — Én az ördögről beszél­tem... — Ha Almed-bej bírája meg­tagadja az ördögöt, megtagad­ta az Istent is... A másik ijedten kapott leve­gő után. — Tán attól fél az almed- beji bíró, meghallják, hogy is­tentagadó lett? — Mondjad, mit akarsz? — Nincsen idő! ★ Amikor a két bíró erőszako­san elreteszelte az ajtót, a tö­meg kívülről nekifeszült. — Éhen döglünk! — Ne tűrjük tovább! — Nem egyezkedni kell most! Ráfáel majdnem kifejezés­telen tekintettel guggolt az ágy mellett. Anyja mozdulatlanul feküdt. A falakat ököllel, kö­vekkel döngették. A Vén Jen az ágyhoz lépett. Megragadta az asszony kezét. Hiszen eb­ben a kézben már nem is volt élet! Ráfáel talpra ugrott Du­ruzsolva rebbentek szét a le­gyek. Ráfáel kiszakította az anyja kezét. De hiszen a Vén Jen már el is engedte volna! De hiszen alig volt abban a kézben élet! Csupaszon zöty- tyent vissza. A Vén Jen ijed­ten hátrált, de Almed-bej bí­rája nyugodt mozdulattal kap­ta el Ráfáel csuklóját, és hát­ratekerte. Ráfáel megperdült, és térdre bukott. — Mit akartok a fiamtól? — nyögte a haldokló. — Vedd vissza az átkot! — Hagyjatok. Meghalni. — Vedd vissza az átkot.:; Recsegett az ajtó. Vén Jen a reteszhez ugrott, és félrerán­totta. Érezte, elsodorja a fény. Kezét a magasba lendítette, és öregesen rekedt hangon így kiáltott: — Emberek! Csend legyen! Meghalni akar! Meghalni és nem élni! Félrelökték, és dobogva és egymást gyűrve préselődtek be a résen. Magukkal ragadták a testet. Taszították, felkapták, lökték. Elesni sem tudott. Si- kítását felitta az üvöltés. Mint széltől hajtott gombolyag hömpölyögtek felfelé a hegy­re. A kiszikkadt földön kiful­ladva magára hagyták. A lihe- gések, fujtatások csendjében nem hallották meg, hogy nem éL ★ Még aznap este a két bíró égette eL Egymás kezébe ad­ták a rönköket, szótlanul. Mozdulataikat nem kísérte pa­naszos siratóének. Csak a há­zakba zárt némaság. Ráfáel a tűz körül ténfergett. Szép kék szemében nem tükröződött bá­nat. Mire kihűltek a hamvak, s urnába helyezték, leszállt az éj. Gyors szél kerekedett. Szá­raz szél, amely nem hoz felhő­ket, a legfélelmetesebb szél, amely felkorbácsolja a tengert, homokot hord. A szélhez si­mulva emelték fel az urnát. Ráfáel átvette, és elindult a víz felé. Hagyták. Kapkodó oroszlánkörmök, méteres hul­lámok tépték a partot Kiol­dozta magát lepléből, belegá­zolt a vízbe. Amikor elvesz­tette lába alól a talajt, egyik kezével magasra tartva az ur­nát, úszni kezdett. Azt mondják a halászok, ta­lálkoztak vele. még mindig úszik, s a feje felett viszi az urnát. Azóta félnek a halászok. És az asszonyok, amikor teli merik vödreiket, hogy a vizet vigyék a két falu szennyesé­hez.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents