Pest Megyi Hírlap, 1970. augusztus (14. évfolyam, 179-203. szám)

1970-08-08 / 185. szám

6

1970. AUGUSZTUS 8., SZOMBAT

Erre 3 napra mindig a júniusi meleg, az igazi nyár érkezése figyelmeztet; ez voll életem legboldogabb napja. Pontosan nem tudom hányadika lehetett (bár úgy illenék, hogy ezt is tudjam); június volt, ez biztos, és hétköznap, ez is biztos. Valahogy akkor tovább tartott a tanév, ha jól emlékszem, még július elején is iskolába jártunk, igaz, később is kezdődött a tanítás, csak november végén — front miatt. Nekünk szerencsénk volt — ezt csak később méltányoltam igazán, hogy mekkora! —, tudniillik mi csupán néhány hónapot vesztettünk a tanidőből, s nem az egész évet, mint annyi gyerek az ország nyugatibb részében. Városunk 1944. október 19-én felszabadult és novemberben már kezdődött az iskola, de — mint említettem — júniusban még nem érkezett el a vakáció. Így történhetett, hogy nyár elején, egy fényes, forró hétköznap délután moziba mentünk az iskolával — ingyenes előadásra.

Eddig sosem voltam moziban, csak hallottam felőle, ahhoz azonban már éppen elég nagyocska voltam — nyolcéves —, hogy megfelelően bonyolult, sejtelmes, izgalmas világ feltárulását várjam az első mozinézéstől. (Akik hozzám hasonlóan „meglett” gyerekként láttak először filmelőadást, bizonyára vissza tudnak emlékezni erre a szorongásos várakozásra.) A moziról ennek előtte szüleimtől hallottam legtöbbet, bár ami azt illeti, hallottam a pajtásaimtól is, csakhogy az ő beszámolóikat nem vettem készpénznek. Azért sem — többek között —, mert amit a fiúk fecsegtek a moziról (főként a filmek izgalmas- ságát hangsúlyozták), ellentmondott annak, amit otthon meséltek. Anyám olykor „régi szép” filmekről beszélt, amelyeket még a békeidőkben láttak apámmal, amikor'mi — a gyerekeik — még meg sem voltunk. Elérzékenyült, ha ezek a „régi szép” filmek szóba kerültek. — Vasárnap édesapátok eljött értem, és ilyenkor mindig moziba mentünk — mondta elmerengve és én tudtam, éreztem, hogy ez valóban nagy boldogság lehetett. Ilyen formán a mozi számomra is a boldogság zenitjét sejtette, ami nemcsak valami pillanatnyi állapot lehet, mint amit akkor.érez az ember, ha elrág egy kockacukrot, hanem sokáig tart; akkor sem múlik el, ha véget ér a film.

Voltak azonban másfajta rejtelmei is a mozinak. (Mert az ilyen furcsa, vég nélküli boldogság már magában véve is rejtelmes. De az ám! — állítom ma is. — Csak volna valóban!) Például nem fért a fejembe, hogy anyámék azokat a „régi szép” filmeket a mi születésünk előtt látták. Ez valami homályos ködbe burkolta, álomszerűén valószínűt’r/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS<

5?

Nyári disznótor

> N

'/SSSS^AfSSS^SSJYSSSSSSSSSSAfSSS^/YSSSSS^SSS^SSSSS&SSSSSSJV/SSS^SSSSS^SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSti

dett.

Ön is nyerhet.tia IEHEI hűtőszekrény tulajdonosa, a

HŰTŐGÉPGYÁR

;S0 ért«* ___f* melyet az *\ G

■

MI

LLIOMOD K

II H I I

hűtőszekrény legyártása alkalmából rendez. A sorsoláson minden gyártási szám részt vesz.

FIGYELJE

HŰTŐSZEKRÉNYÉNEK GYÁRTÁSI SZÁMÁT!

zitól, és> még erősen tűzött a júniusi nap; ráadásul rajtam vastag, szövetből való ünneplő ruha és magasszárú cipő volt, s ez utóbbitól különösen elszoktam már, mert jó másfél hónapja mezítláb jártunk.

A boldogság azonban otthon tetőzött. Csuli ról ekkorra tökéletesen megfeledkeztem, de amikor beléptem a kapun, különösképpen gondoskodott róla, hogy nyomban eszembe jusson. Szó sincs róla, hogy hirtelen feltámadt emlékével a gyász nyomasztó érzését zúdította volna rám a túlvilágról. Éppen ellenkezően: a földi maradványai csiklandozták meg az érzékszerveimet. Már az udvaron orrba vágott a sülő zsír friss illata — nagyot nyeltem, ahogy beszippantottam —, bent a konyhában pedig szinte elgyöngültem a gyönyörűségtől, amikor elérhető, látható közelségben tárult elém mindaz, ami kint még csak kóbor illatával bolondí- tott. A friss malacpecsenye ma is megvadítja az étvágyamat, de ott, akkor...! Lehunytam a szemem. Istenkém! Létezik az, hogy ebből enni fogunk? — fohászkodtam a tűzhely mellett. Biztonság kedvéért belecsíptem a karomba, hogy vajon nem álmodok-e. Jó nagyot csíptem, fájt Éttől még boldogabb lettem, mert minden kétséget kizáróan biztos lehettem felőle, hogy ébren vagyok. Egy gondom maradt: csak már az asztalnál ülnénk!

Eljcft ez is. (Micsoda hosz- szú másfél órát álltam ki előtte! Egy örökkévalóság volt!) Mi hárman — a gyerekek — konokul faltunk. Anyám jól megrakta a tányérunkat és később sem bánta, ha Csuli pecsenyeváltozatának újabb és újabb darabjai után nyúltunk. Ilyenkor, ha rápislogtunk, hogy vajon nem sokallja-e még a tál ellen meg-megújuló rohamokat, csak annyit Íjttunk, hogy hol egyikünket, hol másikunkat nézi, de mintha valahogy nem látna bennünket mégsem; tétován hordozta rajtunk a tekintetét, s egy kicsit könnyezett. Nem szólt — mint máskor —, hogy elég már, holnap is nap lesz. És nem szólt apám sem. Ök ketten hallgattak és éppen csak eszegettek.

Én törtem meg a csendet. —? Tetszik tudni — kezdtem, amikor már éreztem, hogy fulladásig ettem magam —, tetszik tudni, nekem a moziban hatra szólt a jegyem. Dg én nem ott ültem ám!

— Hát? — kérdezte apám.

— Előreszöktem — közöltem diadalmasan, és elmondtam, hogyan csináltam. — Amíg világos volt, láttam, hogy elől üres székek vannak — magyaráztam. — Mi volna, ha odamennék, gondoltam. És úgy is lett. Amikor elaludt a villany, én lekucorodtam a székek mellett és usgyi< leisz- koltam előre. Nem látott meg senki. Onnan néztem végife a mozit az első sorból.

Apám elnevette magát.

— De nagy szamár vagy, kisfiam! — mondta anyám csendesen és egy kicsit ő is mosolygott.

— Miért? — csodálkoztam.

— Tanuld meg — folytatta anyám —, hogy a moziban az a jó, ha hátul ül az ember.

— A színházban kell elöl ülni — tette hozzá apám. — Majd ott szökjél előre, ha egyszer módod lesz rá.

— Dehát miért? — kérdeztem újra.

Anyám elgondolkozott.

— Ez a rend! — mondta.

Nem értettem. Tűnődtem egy kicsit, aztán megvontam a vállam. Erre mindenki nevetett. Rájuk csodálkoztam és én is nevettem. Boldbg vol-; tam, majd éreztem, hogy álmosodon!.

D. Kiss János

lenné tette az egészet. Hogyan magyarázzam, hogy érthetőbb legyen? A mozi a létezésünk körüli kibogozhatatlan zűrzavarral került összefüggésbe. (Haj, vallásos nevelés! Hol volt még akkor a szexuális felvilágosítás!) A fejem dugig volt a mindent látó Istenke szakállas alakjával, aki valahol a fényességes mennyországban trónol; láthatatlan, elérhetetlen, mégis minden az Ö akaratával történik szerte a világon, mi több — én is azért vagyok, mert ö úgy akarta. Gondolkoztam: hogyan lehetett az én születésem előtt mozi (minden boldogságok kútfeje!), ezt is az istenke akarta, mint engem? Megkérdeztem anyámat, de ő váratlanul bosszús lett és azt mondta, hogy elég nagy vagyok már ahhoz, hogy ne kérdezzek ilyen butaságokat. Minthogy ezt kitérő válasznak minősítettem (gyakran feleltek ilyen elutasítóan, ha valamilyen titokba nem akartak beleavatni), magamra maradva kérdésem gondjaival, arra a végkövetkeztetésre jutottam, hogy mozi mindig is volt, a világ teremtése óta mindig, valahogy a semmiből lett, ugyanúgy, mint a mennyország, csak ez itt van a földön.

Nem hinném azonban — az elmondottak ellenére sem —, hogy ma, huszonöt év távolából azt a napot választanám életem legboldogabb napjául, amikor először láttam mozit, ha csupán ennyi történt volna. (Hiszen azóta, hogy mást ne mondjak, nősültem is, váltam is!) Ám, ezen a huszonöt évvel ezelőtti napon, közre játszottak egyéb emlékezetes esemé- fiyek is. Nevezetesen: Csuli nevű malacunk váratlan pusztulása. Pontosan akkot mondta ki rá az állatorvos a megsemmisítő végítéletet, amikor én indultam a moziba. Félek, hogy itt most megtörik a történet sodrása (ha van egyáltalán sodrása!), de szeretnék pontos magyarázatot adni, hogy miképpen kerekedhetett az első mozinézés élményéből és egy malac pusztulásából életem eddigi legnagyobb boldogsága, ezért némi kitérőt kell tennem a malacra vonatkozóan.

Csuli tavasszal került hozzánk, természetesen névtelenül (a nevét már tőlünk kapta), s meglehetősen koszos állapotban. Aki ért valamit az állattenyésztéshez, az tudja, hogy a koszos malac nem azért koszosz, mert nem mosdatják rendesen. Egészen más baja van az ilyen malacnak, amellett, hogy a szó valódi értelmében is koszos. A fejlődésben elmaradt, beteges sertésfiakat jelöli így a népnyelv (legalábbis a Hajdúságban). Ahogy vissza tudok emlékezni, a mi Csulin- kon hiánytalan bemutatót lehetett volna tartani, hogy

mit jelent ez a népnyelvi meghatározás.

Városban laktunk, s a környékünkön , korábban, a szűk kis udvarokon, nem engedték meg a házigazdák a sertéstartást, így legtöbb gyerek csak képeskönyvekből és a hentesek cégtáblájáról ismerte a disznót, malacot. Csuli annyira nem hasonlított ezekre a könyvbeli, kirakati ábrákra, hogy amikor hozzánk került és néhány pajtásomnak megmutattam, csalódottan tanulmányozták, majd kijelentették, hogy ez minden, csak nem malac. Szörnyű vitáim keveredtek ebből, mert én természetesen nem tűrhettem, hogy Csuli valódiságát kétségbe vonják, de legtöbbször még az öklömmel nyomatékolt érveim sem hatottak.

Csuli először is szőrös volt. De nem úgy ám, mint a mai fnalacok, hogy szép, lelapuló, sima tapintású, fénylő szőre lett volna. Nem; Csuli egyenesen gubancos, egyszersmind göndör volt, éppen mint egy elhanyagolt puli. A teste sovány, görnyedt; lábai hosszúak (hol van ennek a sonkája, azt mondd meg? — kérdezték például a gyerekek) ; ha Csuli éppen állt, akkor meg felfuvalkodott' kóbor macskához hasonlított. Nagy lapátfülei, hosszú, s cseppet sem kunkori farka, vénséges, ráncos pofája — ma már belátom — csakugyan valószínűtlenné tették igazi sertés mivoltát; nem is beszélve a hangjáról, ami a kuncogás és nyöszörgés egyvelege volt, semmiképpen sem egészséges disznóröfögés.

Az elmondottak ellenére Csulira — mint az életben általában á gyengékre — hatalmas küldetés, valóságos misszió teljesítése várt. öttagú családunk megváltására lett volna hivatott. A hozzánk kerülését megelőző tél nehéz, ínséges gondokban telt el; melasz, krumpli, kukoricakása, bab járta végig, s ezeknek sem voltunk bőviben. Apámnak jutott eszébe, amikor egyszer látta, hogy anyám viszi a krumplihéjat a szemétbe: „Hogy megenné ezt egy malac!” Valójában akkor egyszerűen sajnálta, hogy még abból a kevésből is van, amit nem tudunk elfogyasztani, amit ki kell dobni és kárba vész, de ahogy kimondta, amit mondott, máris eltűnődött: „Csakugyan, mi volna, ha szereznénk egy malacot?” A gondolat ezek után napról napra érett, közeledett a megvalósulás felé, Apám úgy számított, hogy a következő télig kihúzzuk valahogy, hiszen tavasszal, nyáron, ősszel még a napfény is táplálja az embert; van zöldség, gyümölcs, meg effélék — tulajdonképpen a tél az igazán nehéz. Ám, ha jól felkészülünk, vágunk egy kis hízót, mindjárt könnyebb lesz a tér is; utána meg, a következő években már nem lehet hiba, megerősödik a demokrácia.

r**l

Összedugták a fejüket

anyámmal, meghányták-ve- tették a dolgot százszor is. Apám vasutas volt, „tizenket- tő-huszonnégyezett”, ami any- nyit jelent, hogy tizenkét órai szolgálat után huszonnégy óra pihenő járt neki, szabad idővel tehát nem állt rosszul. A városnak volt abban az időben néhány hold földje a külsőségben, lehetett belőle bérelni: 100 négyszögölet adtak egy személynek, egyévi bérletre. Apám megkerülte a törvényt (sem azelőtt, sem utána nem tette!); megkért két kollégáját, akiknek egyébként nem kellett föld, hogy vállaljanak neki, majd ő megműveli. Amikor ez megvolt, odaajándékozta a töltőtollát a kerülőnek, hogy szemet hunyjon a dolog fölött — s lett 300 négyszögöl bérleménye. (A kerülő biztosan továbbadta a

töltőtollat, valamiért, így

ment ez akkoriban.) Eddig tehát haladt minden rendben. A föld megmunkálása sem okozott gondot, hiszen apám falun nőtt fel, tudta, hogy mit, hogyan kell csinálni. Két szolgálat között — ha nappalra jött ki a szabadnap — felásta a földet, majd beültette krumplival, bevetette kukoricával. A takarmányt tehát — vagy legalábbis egy részét — csakhamar biztosítva látta a sertéshizlaláshoz. Hanem malacot, azt honnan vegyen?

Megoldódott ez is. Alig ta- vaszodott, egy reggel beállí-* tottak hozzánk Kati Isvány bátyámék — anyámnak valami távoli rokonai — a tanyáról. Szekérrel jöttek, Zsuzsi néném kirakott néhány tojást, egy darab avas szalonnát az asztalra: „ha elfogadod húgom, a gyerekiknek! — mondta, aztán addig hímezett-há- mozott, míg kinyögte nagy nehezen, hogy „vóna a szekéren egy kis miegymás, nem tud- nál-i szólni, húgom, a szomszi- doknak, hogy kinek kéne?” Anyám szólt — miért ne szólt volna! -r-, ettől kezdve aztán Kati sógorék minden szerdán megjelentek az udvarunkon, és ment a cserekereskedelem. Zsuzsi néném — nagy, kövér asszony, nehezen mozgott — le sem szállt a szekérről, amíg 2I nem csereberélt mindent, amit behoztak; csak azután döcögött be hozzánk néhány törött tojással, egy kis maradék „téjjel”. A szekérderékból,

1 szalmából húzogatta elő a ruhával lekötözött szájú szilkéket, köcsögöket, amikben túró, tejfel volt, nagy vesszőkosarakból számolta ki a tojást, mocskos vásznakból tekerte elő a kolbászt, füstölthúst. Az asszonyok meg ott álltak a szekér körül és nyújtogatták neki felfelé a függönyöket, térítőkét, ágyneműt, fehérneműt; ki nfit szánt rá, hogy feláldozza a bendő oltárán. Szekrényrevaló holmival fordult a szekér, ahogy esteledett.

Apám nem állhatta Kati só- gorékat, bárhogy is bizonygatta Zsuzsi néném, hogy a szójuktól vonják el, amit behoznak, mert hogy ő meg tudja érteni az itteni helyzetet; éhen veszne itt a városon ez a sok szerencsétlen, ha nem vónának a jó tanyasiak. — Miért nem viszik akkor a piacra a portékájukat? — mondogatta apám, amikor kifordult a szekér az udvarból a jó tanyasiakkal. (Előttük többnyire hallgatott, ahogy mondta: anyámra való tekintettel.) — Félnek, mi, hogy elkapják őket! Gyalázatos feketézői! mérgelődött. Szigorúan megtiltotta, hogy anyám egy fia tojást, vagy akármit elfogadjon tőlük. (Szegény anyám, dugdosta, rakta is előle, amit Zsuzsi néném otthagyott: nem szerette a veszekedést.) A malacügyben mégis apám hátrált meg. Volt anyámnak egy kis aranylánca, kis aranykereszttel — apámtól kapta az eljegyzésükkor —, ezt szánták " malacárának. Apám becsomagolta a kis ékszert, eltette a belső zsebébe és elindult: járta a piacot, a külsőségeket, elment falura 5s, de nem talált sehol hízónak- valót. Hiába, malacot senki sem akart eladni; ha volt is valakinek, az is úgy gondolkozott, mint mi, hogy felneveli, meghízlalja inkább — jobban jár. (Takarmányban éppen nem volt hiány, jó termés volt az előző esztendőben, az állatállomány viszont megcsappant, helyesebben szólva: kipusztult.) Végül egy este apám azt mondta anyámnak: — Szólni kellene mégis ezeknek a Kati sógoréknak, adhatnának a láncért egy malacot. A fene a piszkos feketézőit, ennyit azért Igazán megtehetnének, ha már itt megtűrjük őket...

Zsuzsi nénémet _ aki jó

reformátusnak mondta magát (!) — megejtette a kereszt.

Ezért is, meg mert „segíteni akarok rajtatok, húgom, ne mondanátok, hogy nem vagyok jó rokon!” — elvitte az eljegyzési ékszert és a következő héten behozták érte Csuli t.

Arról, hogy mit mondott apám, amikor Csulit meglátta, s hogy miket mondott még a későbbi fejlemények során Kati sógorékról — ehelyt most nem beszélek. Legfeljebb annyit említek meg, hogy apám később a személyi kultusz , korszakának mindenné- mű túlkapását, törvénysértő intézkedését egyértelműen elítélte, de amikor meghallotta, hogy Kati sógorék felkerültek a kuláklistára — ezt áz egy lépést roppant helyeselte.

Ami pedig Csulit illeti... Ha igaz, hogy a gazda szeme hizlalja a jószágot, akkor Csulinak nálunk csakhamar dugószerűen gömbölyded, Ígéretes sertéssé kellett volna érnie, bármilyen koszos malac volt is, amikor hozzánk került. Tudniillik, ebből kapott legtöbbet: nézésből. Néztük azt reggel, délben, este, vakar- gattuk a hátát, gügyögtünk neki. No és persze enni is kapott — elette előlünk is a kukoricakását —, mindennek ellenére nehezen fejlődött. Gyarapodott ugyan, gyara- podgatott, de igazi malacformája nem lett soha. Amikor a neki szánt áldásos missziót — családunk megváltását — váratlanul feladta, mindössze 30 kilót nyomhatott élősúlyban. Ezzel, azt hiszem, vissza is térhetek az eredeti témára, életem legboldogabb napjának történetére.

Ott hagytam abba (ha van még valaki rajtam kívül, aki emlékszik rá!), hogy már éppen indultam a moziba, amikor az állatorvos kijelentette: nincs az a földi hatalom, ami Csulit megmenthetné a pusztulástól. Ennek a súlyos kijelentésnek az előzménye mindössze annyi volt, hogy malacunknak este nem kellett a moslék, reggel már fel sem kelt, hanem feküdt elnyúlva, lábait pontosan ösz- szezárta, és még csak nem is nyögött. Ez a reggeli állapota már nem mondom, eléggé aggasztónak látszott, de azt azért nem gondoltuk volna, hogy agonizál. Csak a nagyon öregek mennek el ilyen csendes békével az árnyékvilágból; ám Csuli — minden rozzantsága ellenére is — végtére fiatal volt. (Legfeljebb koravén!) Mindegy, az állatorvos egyértelműen nyilatkozott. — Orbáné — mondta. — Ee kell vágni, mielőtt még megdög- lene. A húsát, zsírját éppen el lehet fogyasztani, csak jól át kell sütni. A belszerveket viszont el kell ásni. — Apám nem szólt semmit, csak 'nézett maga elé. Anyám sírva fakadt és beszaladt a szobába. Csuli még élt, amikor kiléptem a kapun.

Elszontyolodtam én is, de

a gyász hangulatát csakhamar elűzte felőlem áz izgalom: milyen lesz a mozi? Ezzel határozottan szerencsém volt. Életemben először (keveseknek adatik meg!) mai mércével mérve is jó filmet láttam. Ki ne emlékeznék rá szívesen, aki megnézte valaha: Öz, a csodák csodája! Ez volt az én első moziélményem. (Sokáig úgy emlegettem: ÖZD, a csodák csodája.)

Nem részletezem itt, hogy milyen hatással nyűgözött le a mozi sötétjében kibontakozó színes mesevilág. Ültem a hatalmas vászon előtt (mert nekem akkor az a vászon is hatalmas volt!) és moccanatlanul bámultam a bádogembert, a szalmaembert, az oroszlánt és a többi csodás figurát. Emlékszem, sírhatné- kom támadt a muzsikától, annyira szépnek éreztem (tegyem szóvá: nekünk még akkor rádiónk sem volt!) Elég az hozzá: a mozi igazolta a várakozásomat. Ügy nekilelkesedtem utána, hogy futva tettem meg az utat hazáig. Pedig jó messze laktunk a mo-