Pest Megyi Hírlap, 1970. augusztus (14. évfolyam, 179-203. szám)
1970-08-16 / 192. szám
8 PEST MEGYEI kKírltip 1970. AUGUSZTUS 16., VASÄRNAP VARHELYI JÓZSEF: Krumpli és kakaó TÁBORBAN (Foto: Urbán) Elveszett egy ember Vékony, borzas férfi mosa' kodott a járdaszélen valami tej eskannaf éléből. Az edényt a két tenyere közé fogta, teleszívta a pofazacskóját vízzel, a kannát fél kézzel maga mellé helyezte az aszfaltra, aztán a vizet a két markába eregetve szétkente az arcán. A művelet nem volt egészen hiábavaló, mert mintha valóban világosabb lett volna utána az orra kerülete. Délután fél hat körül járhatott az idő, csúcsforgalomban. Mindenki sietett, de né- hányan azért megálltak egy pillanatra a nem éppen gusztusos szertartás láttán, aztán fintorogva továbbmentek. A mosakodó fiatalember nem volt egyedül. Népes családja a tejivó bejárata körül nyüzsgött egy hihetetlenül mocskos gyerekkocsi mellett, amely a fal tövében vesztegelt. Eleven szemű, szurtos apróság üldögélt benne ha- lomnyi rongy között. Valamicskével nagyobbak és még nagyobbak a járókelők között virgonckodtak. A kocsiban ülővel együtt heten voltak. Csenevész, meghatározatlan korú asszony igyekezett úrrá lenni a helyzeten. Gyűrött, raosatlan ruhájában szinte testetlennek tűnt. Vékony arca, mozgékony orra, apró szeme a fakó kendő alatt kortalan volt, mint a múmiáké. Ká- ráló hangon szólongatta a lurkókat, akik számtalan szín- árnyalatban kavarogtak körülötte, s mivel egy pillanatig se maradtak egy helyben, sokkal többnek látszottak, mint ahányan valójában voltak. Türelmét végül is siker koronázta, s mire a család legidősebb tagja befejezte járdaszéli toa- Settjét, a népes had eleje már tódult is befelé a tejivóba. Az asszony, miután villámgyors helyzetmegítéléssel felmérte, hogy a boly helyes irányba dúródik, a kocsihoz lépett. Egy mozdulattal kiemelte a kicsit, majd egy még kisebbet vont elő a rongyok közül. A karjára vette, s széles mozdulattal betuszkolta az ajtón a leghátsó gyereket is. Ezalatt a színt változtatott fiatalember túlságosan értelmesnek nem mondható arccal belevizsgálódott a tejeskannába, a maradék vizet a járdára rázta, és épp úgy, mint eddig, senkire ügyet se vetve be- ievegyült a család légkörébe. Ez a légkör — az igazságnak tartozunk azzal, hogy megmondjuk — nem volt kimondottan üde. A tejivó vendégeinek elhúzódását indokolta ugyan, de túlzásokra azért nem szolgáltatott okot. A hófehér személyzet se mutatott különösebb meglepetést az egzotikus jövevények láttán, úgy, hogy a vendég többsége a csendes figyel álláspontjára helyezkedei. Nyilván úgy okoskodtak, hogyha különösebb kényelmetlenség nélkül tehetik, miért ne borzongjanak kicsit a látvány anakronizmusán, mielőtt komfortos otthonukba térnek. Az asszony a pólyással a karján úgy rendelkezett, mintha a körülötte létező dolgok, élők és élettelenek egyaránt, csak erre az alkalomra, és csak őértük lennének itt. Ami érdeklődési körén kívül esett, arról olyan meghökkentő személytelenséggel nem vett tudomást, mint ahogy például a csibéivel foglalatoskodó kotlós sem vet ügyet a körülöttük bámészkodókra. — Kakajót kérek, azaz adjon nekünk, kakajót, mindenkinek három decit, nekünk meg fél litert, kettőt — énekelte vércsés hangon, a pult elé állva. A „jó”-t élvezettel, hosszan elnyújtotta, érződött, hogy számára a szó kiejtése és jelentése között ez a legfőbb értelem, a legáhítottabb tartalom. Bal karján a pólyást, jobb kezében meg a marokra gyűrt pénzt szorongatta. Pici ökléből tízforintosok zöldje virított elő. — Nem lesz ám az olcsó mulatság — mondta a fehér köpenyes, de azért szaporán töltögette az üvegkorsókat. A nyolcfelé ügyelő asszony eleresztette a füle mellett a megjegyzést. A bámészkodó, vagy éppen összemarakodó apróságokat igazgatta a fejükön fogva, mint az állogató gyerekek a kuglibabákat. Egy gondosan kefélt öregember mérgesen megrezegtet- te a bajúszát: — Szaporák ezek, mint a tengerinyulak — dohogta —■, egyebet se tudnak. Meg zabáin!. Ha van mit. Mert az a legkönnyebb. Gyereket csinálni, meg zabálni. Az állam meg tartsa el őket a mi pénzünkből, mert ezek, ha valami pénzhez jutnak, mindjárt a hasukba tömik. Szégyen, kérem, szégyen! Az ilyen szuty- kos-büdös pereputtyot ki kellene tiltani a belvárosból. Annyira begőzölt az öreg, hogy elfogyott a lélegzete. Erőtlenül nyomogatni kezdte a gyomra tájékát és eltotyogott. Az apró, szurtos markokban ezalatt már ott billegett az üvegkorsó. Bizonytalanul egyensúlyozva emelgették a szájuk felé az emberkék, de közben másfelé bámészkodtak a korsó pereme fölött. Leginkább arra ügyeltek, hogy a szürcsölés után melyikükében mennyi marad. Az anyjuk úgy forgolódott köztük, mint egy bepiszkolódott marionett. — A vörösnek még nincsen, na nézd, ennek még nincsen — állapodott meg a szeme egy rézhajú kis bámészkodón. — Gyere ide, te kis róka, adjon már ennek a kis rókának is — furakodott újra a pult elé — a kis rókának is adjon — énekelte még egyszer —, meg zsömlét is adjon. Hányat? Hát mindenkinek. Kettőt is. Az elnyűtt, csenevész asz•™ szony megdicsőülve osztogatta jóságát. Karján a gyermekkel olyan volt, mint egy lomtárba hajított Madonna. A hangjában szeretet rezgett, fakó, kékes szeme mosolygó gondoskodást sugárzott. Minden ünnepi volt, szép és kivételes. Mintha nem is lennének hétköznapok, amikor ütéseket és átkokat kell osztogatni, mert jósággal és szeretettel nem lehet semmire se menni. Amikor a kérincsélő tenyerek, a visongó szájak, a követelődző káromkodások nem akarják tudomásul venni, hogy üres a most oly bőven osztogató kéz. Üres, mert rohadt ez az élet, azzal ver, amivel jutalmazni kellene. » Az alig-mosdott borzas át-! vette a kosárnyi zsemlét,: mindjárt ki is markolt belőle ; kettőt. Azért csak annyit, mert | több nem fért a markába. Ha- > talmas kriglijével körbeintett,« mintha banketten lenne, és bi- j zalmasan hunyorított hozzá. A ! nézőközönség zavartan félre-! fordította a fejét, de ez csep- ! pet se keserítette el a derűs ! fickót. Szélesen mosolygott és ; iszonyú falásba kezdett. A kis j vörös is megkapta a maga por- ; dóját, és valóban, mint egy > kis fürge róka, a többieken át- < cikázva a bolt másik felébe! osont. i Ott egy reggelizőasztalka ál- : lőtt. Rajta két tálcán vaj,; dzsem és sütemény. Mosoly- ! gós kiszolgáló nagy igyekezet-! tel kente a briósokat, két lur- * kó meg áhítattal nézte. Ez a! kettő tisztább volt, mint a! többi. Az idősebbik, tíz—ti- ; zenegy éves forma, különösen) értelmes arcú. — Iskolába jársz-e? — Most végzem a negyedi- > két. — És igen jó tanuló —! mondta a fehér köpenyes. — • Meg a másik is. Nyilván ez lehet az oka a > megkülönböztetett ellátásnak.; Lám, a szegénységben se min- i denki egyformán szegény. A! tudás, a szellemi kiválóság j néha felemel, néha csak el- : különít. — Hányán vagytok testvé- i rek? — Kilencen. — Apád hol van? — Nem tudom. — Dolgozik? — Nem mindig. Néha söpri j az utcát. — Te mi leszel? — Még nem tudom. — Miért van ma ez a családi lakoma? — Hársfavirágot szedtünk i és kaptunk pénzt. — Mennyit? — ötven forintot. — Tegnap mit ettetek? — Levest meg krumplit. A család már boldogan evett. Az anya a félliteres korsót a karonülő szájára nyomta, s az guvadó szemmel nyelte az édes nedűt. Aztán letette a kiürült korsót, végigsimította hervadt kötényét, és ocsúdva körülnézett. A szeme épp oly üres volt már, mint a keze. MÉG JÓL EMLÉKSZEM arra a napra, amikor reggeli után így szólt hozzám az Édes: — Dagadt, te horkolsz! — Ugyanis dagadtnak becéz. Egészen megrendültem. — De, szívem —■' mondtam —, az lehetetlen. Már jó pár éve, hogy összeházasodtunk, és sohasem horkoltam. Az ilyesmi nem jön máról holnapra, mint a nátha. — Talán mindig horkoltál, csak én nem vettem észre, mert aprófát fűrészeltél. De tegnap éjjel, úgy látszik, egész erdőt akartál kiirtani, mert csak úgy rengett a ház. — Miért nem keltettél fel, drágám? — Nem akartalak munka közben zavarni. — Ilyen tapintatos az aranyos. Szóval horkolok, és az arra indít, hogy azon gondolkodjam, mint szabadulhatnék meg ettől a bajtól, betegségtől, vagy nevezzük bűnnek? Talán el kellene menni az orvoshoz. Dekát nevetséges. Mit mondhatnék neki? — Képzelje, tanársegéd úr, feleségem sze- I rint nagyon horkolok. Nem, ez nem megy. i Inkább az irodában beszélgettem kollégák- : kai, barátokkal. — Horkolni? — mondták i csodálkozva. — Rendes ember nem tesz \ ilyesmit! ! KISEBBSÉGI ÉRZÉSEM támadt. Nyilván j én vagyok az egyetlen horkoló a világon. •.Sürgőben megvettem a „Csöndes éj” nevű, i elismerten hatásos horkolás elleni szert. Mé- ! regdrága volt, förtelmes ízű, és gyomor- {égést okozott. De a hatás elmaradt. j — Megint vastag rönköt fűrészeltél az \ éjjel — szólt reggel az édes. Képzeletben \ már láttam, amint kiköltöztet a hálószobá- ! bóZ, és a nappali kerevetre száműz. Elgon- \ dőlni is borzalmas számomra, aki annyira \ társaslény vagyok. ! A rossz szellem ellen fölvéheted a küz- ! delmet, a bűnös szokásokat le lehet vetni, ' ha beteg vagy, orvost hívhatsz, de aki horHELMUT HOCHRAIN: Horkolok! kői az menthetetlen. Csak környezetének türelmére apellálhat és mmélheti, hogy egy napon ismét normális emberré változik. A minap társaságban voltunk, és valaki szóba hozta a horkolást. Kíváncsian vártam, hogy boldogabbik felem, az Édes, kipellengérez-e? De csak megértőén felém kacsin- tott, és a világért sem árult volna el. Váratlanul valami tanárféle szólt hozzá a kérdéshez. Igen járatos lehetett a dologban, mert sok latin szót kevert a beszédébe. Igazi tudósa volt a horkolásnak. Végül azt mondtat — A horkolás tulajdonképpen távoli élő- idők természeti ösztönének a maradványa. A primitív ősember, az ezer veszélynek kitett barlanglakó horkolt, hogy ezzel megóvja családját és otthonát, feleségét és gyermekeit a vadállatok támadásától, és elijessze a bestiákat. Férfiak, akik horkolnak, különösen fejlett családi ösztönről tesznek tanúbizonyságot. KÉSŐBB, OTTHON még egyszer megnéztük a gyerekeket. (Nem tudom, önöknél hogy van, de a mi apróságainknak az a furcsa szokásuk, hogy alvás közben hasra fordulnak, és a levegőbe dugják hátsórészüket.) Szóval betakartuk őket, azután az Édes a nyakamba borult. — Csak horkolj tovább, dagadt, ahogy jólesik ... Te, neandervölgyi! Azóta megszűntek a kisebbségi érzéseim, Horkolok, és nem is szégyellem. Különben nem meséltem volna el a történetet. (Fordította: Boldog Balázs) soha többé nem olvasok..: Azután elmegyek a fűszeres-» hez. — Tessék mondani, nem volt itt az én anyukám? Loholok az utcán, szúr a? oldalam, csorog a könnyein, Hol van az én anyukám? — Majd meglesz, mit óbé-» gatsz? — mondja a szomszéd- asszony. Haragban vagyunk velük. Valamin összevesztünk, valamin összevesztek az anyámmal. Azt hiszem, a padláson rosszul, összevissza teregettek. És most nem beszélnek. De mi, gyerekek nem igazodunk hozzájuk. Amit mond Rózsi néni, azért fáj. Elrohanok Szatmáriékhoz. Ók közel laknak, és jó emberek. Szatmári néni az én keresztmamám. — Tessék mondani, anyukám ... — Ott ül édesanyám közöttük és mosolyog. Csókolgatja a könnyeimet, elindulunk együtt hazafelé. Cipeljük a cseresznyét, a roskadó kosarat. Anyám szedte, nem ezt, tán tízszer ennyit, és ezt kapta tőlük, Szatmáriéktól, a ke- resztanyáméktól. Ütközben hencegek. Most egész jól tanulok, Reisz tanár úr azt mondta, a karénekben nekem van a legjobb hangom. Anyám odahaza kétfelé önti a cseresznyét, egy kisebb kosarat a nővérem karjára akaszt, és azt mondja. — Jucikám, vidd át ezt Hasszerékhoz. — Honnét tudjam, honnét tudjuk, édes fiam? Mi most jövünk a munkából, nézd meg a templomban. Loholok az utcán, magamban mondogatom hideglelősen: „Anyukám, én soha többé nem leszek rossz, csak most találjalak meg, most legyél ott a templomban...” A templomban vaksi hűvösség fogad, némán hallgat a hatalmas hajó, süket a csönd... Hol van az én édesanyukám? Visszarohanok, haza. Otthon van a nővérem, kezében a tiltott könyv és kiabál... — Anyuka elveszett — mondom, ő rám néz, sír, együtt sírunk. ' — Mikor? — kérdi. — Nem tudom — válaszolom, biztos Ocsovai néninél, oda mehetett, ebben megegyezünk és én már megint indulok, loholok. Biztos vagyok a dolgomban, anyuka, édesanyám ott van, milyen jó lesz, hogy megörülünk egymásnak, ő is, én is. És édesanyám nincs itt, ezt mondják, de minek mondják, látom én is ... — És tessék mondani, hol van az én édesanyukám ... Kint sötét van, rohanok, izmaim lazulnak, vánszorgás az egész rohanás. Ismét leülök a templomban. Egy sízál egyedül. Csorog a könnyem. És megígérem az Istennek, hogy soha többé, olyan könyvet én ilyenkor tavaszi délután. A karénekről locsogtam valamit, akkor már a római katolikus fiúpolgáriba jártam. Elmentem a haverhoz, nem volt otthon. Kimentek a szőlőibe, sok ott a tennivaló, ilyenkor dologidőben. A másikat nem engedte a mamája, reám úgy nézett, mint a mosogatórongyra. Kisomfordáltam. Kimentem a futballpályára, üres volt, mint a temető. Unalmamban hazamentem. Udvari lakás volt a mienk, konyhánk mindig nyitva. Beléptem, sehol egy lélek. Láttam rend van, tisztaság, anyám a tűzhelyet kifényezte vasporral, smirglivel, a konyhakövet felmosta, ragyogott. Beléptem a szobába, ott is halott volt minden. Benyúltam a nővérem szekrényébe, kivettem a könyvet és olvasni kezdtem. „Az ön édesanyja valószínű nem szeret engem, gondolom, nem szívlelhet engem” — mondotta a férfi. Hol van az édesanyám? — teszem le szorongva a könyvet, kinézek, alkonyodik, kékül a levegő. Elkezdek félni. Átmegyek a szomszédba. — Tessék mondani: hol van az én édesanyám? élt a családi tűzhely összetartó, misztikus melege. Albban lubickoltunk pucéran mind- ahányan reggelenként. Abban és ott ittuk a teát, zsíros kenyérrel, onnét indultunk az életbe, orcánkon édesanyánk csókjával. Oda tértünk vissza délben, amikor anyánk megint csókkal és főtt ebéddel várt. Télen, kora eesténként ott 61- vastam a sparhelt előtt sámlin kucorogva. Winettou-t és és lopva a Halálos tavaszt. Ezért akkor kaptam két pofont, mert a könyvet a nővéremtől loptam él és ő elárult engem. Pedig újságpapírba borítottam, hogy ne lássák a címét. Mindegy, két pofonnal fizettem a szerelemért, de nem az fájt, inkább az, hogy a könyvet elvették tőlem. Gyorsan megvígasztalód- tam, sült krumpli volt, zsírral. Mit nekem a Halálos tavasz, az a nagy szerelem ... Amikor dél felé az iskolából megérkeztünk, anyánk megnézte a ruhánkat, a cipőnket. Kezünkre már rá se nézett. Azt mondta, mossatok kezet. Asztalhoz ültünk. Szótlanul ettünk. Törtem a fejem, mit kéne kitalálnom, unalmas és nyomasztó ez a négy fái, — Pista elveszett, éjszaka nem jött haza. Megdöbbentő mondat. Vigasztaljuk a bejelentőt, butaság, biztos a nagymamánál aludt... — Nem, már beszéltem vele, ott nem volt... — Akkor... — és mondanánk még négy-öt variációt, de az aggódó mindent „lelő”. Ugyanazokra gondolt ő is, korán reggel ellenőrizte, sajnos ... — Akkor leány van a dologban ... — És nevetünk, de most már kényszeredetten, magunkra erőszakolva a jókedélyt, ne játszódjék, ez csak vigasz, az utolsó szalmaszál, amiben kapaszkodunk, mi sem hiszünk igazán. Csak mondjuk, mert mondanunk kell valamit. Igaz, Pista már elveszhet a leányoknál, 19 éves, de a szülő aggodalma ... i „Mindenki elvesz egyszér” : — mormogom, de hálistennek i senki sem figyel rám. Tovább i adják a tanácsokat, telefonál- j nak: rendőrségre, kórházba, S mindenhová... ★ i Először anyám veszett el. ! Tízéves voltam akkor még,
