Pest Megyi Hírlap, 1970. augusztus (14. évfolyam, 179-203. szám)

1970-08-16 / 192. szám

PCS I »I EC vjJif trl 1970. AUGUSZTUS 16., VASÁRNAP A 2-es út váci 3 kilométerének története Elszánt a légkör — épül az út Második írásunkat szentel­jük a 2-es íő közlekedési út­vonal váci 3 kilométeres át­kelési szakaszának. Első ri­portunk február 20-án jelent meg, amelyben megírtuk, hogy az útszakasz átépítése negye­dik esztendeje húzódik. Ak­kor ígéretet kaptunk, hogy december 20-ra átadják az út városi szakaszát. Azóta számtalanszor jártunk Vá­cott, állandóan érzékeltük, hogy mindig történik valami az úttal — csatornáznak, a kábeleket és a közvilágítás vezetékeit fektetik le. — a határidő közel van, talán túlságosan is közel. A beruházó a KPM Bu­dapesti Közúti Igazgatósága. — Jelenleg jól halad az út építése — mondja Mészáros János osztályvezető. — Ok­tóber 15-ig el lehet készí­teni az aszfaltburkolatot, de el is kell, mert utána a hi­deg miatt már aszfaltot le­teríteni nem lehet. Határ­időmódosításba nem megyünk bele, ha a kivitelező nem ké­szíti el terv szerint, akkor súlyos kötbért fizet. Az osztályvezető-főmérnök kifogásolja, hogy előző ri­portunkban azt írtam, hogy nevetve beszélgettünk egy­mással. Körülbelül írtam csak ezt, mert pontosan: f,Kedélyesen, szinte vidáman beszélgettünk egymással”. Bo­csánatot kértem és most is kérek, ha ezzel megbántot­tam. De az olvasó, aki nem olvasta a cikket, vagy már elfelejtkezett róla, csodálkoz­hat: vajon miért bántódik meg egy beszélgető partner, akiről ilyesmi szavakat, hogy — kedélyesen, vidáman — ír le az ember. A magyarázat: a háttérben a negyedik éve épülő nevezetes út életve­szélyes 3 kilométerével nem kedélyes és vidám téma. Mi mégis így tárgyaltunk erről, mert udvariasak voltunk egy­máshoz. Sajnos, ugyanilyen udvariasak lehettek az út építkezésével sízemben is a beruházók és a kivitelezők, meg a tervezők és nem tu­dom én még kik, akiktől az út megépítése függött. Beszélgetőpartnereim azt gondolhatták, hogy őket vá­dolom, amiért kedély esked- nek, ahelyett, hogy ideges­kednének az út miatt. Bizo­nyára idegeskedtek is. De én nem személy szerint őket, hanem az út építése körül ki­alakult huzavonákkal teli légkört ábrázoltam „kedé­lyesnek, vidámnak”. S bizony ez már vád, és sajnos ezt a vádat ki lehet terjeszteni építkezéseink egy részére, konkrétizálni lehet.1 Mert itt van például ez a konkrét út, amely ... — Legfontosabb munkánk jelenleg — kezdi beszélge­tésünket Ladányi Jenő, a kivitelező vállalat, a Pest megyei Közúti Építő Válla­lat főmérnöke. — Minden erőnket erre összpontosítjuk. Általában létszámhiányunk van, de ezen a munkaterüle­ten annyi ember dolgozik, amennyi kell, más munkák rovására is. Biztosítottuk az anyagellátást, alapanyagokat — bitumen kivételével — rendesen kapunk, szállítóesz­közök is megfelelő mennyi­ségben rendelkezésünkre áll­nak. Ha valami különleges dolog közbe nem jön. hang­súlyozom. nagyon különleges­nek kell legyen — például egy fontos gépünk összetörik — akkor határidőre átadjuk az utat. Ismét leírhatom: kedélye­sen és jókedvűen beszélge­tünk. A főmérnök nyugod­tan lehet kedélyes és jó­kedvűimért — határozott ál­láspont, intézkedési hajlam, szervezési készség (vagy leg­alábbis az erre való törek­vés), a tenniakarás látszik belőle, a felelősségérzet. De a légkör nem kedélyes, hanem „harcos”, elszánt. — Ez évi pénzügyi tervük­ben szerepel az út befejezése. Nem akarunk kétmilliós köt­bért fizetni a késedelemért, mert nem akarunk megbuk­ni. Megcsináljuk az utat. Ladányi főmérnök első cik­künk megjelenése idején még nem dolgozott a vállalatnál. Azóta került oda. Ügy lát­szik, mások is úgy gondol­ták, hogy kell egy kis légkör­frissítés ... © És aki az utat kapja, Vác város tanácsa építési és köz­lekedési osztályának veze­tője, Hajas József főmér­nök: — Nemrégiben végigjártam a készülő utat, úgy láttam, hogy jó ütemben építik, gon­dolom, hogy határidőre át­adják. Ez nem a mi ütünk, nem tanácsi út, dehát ezt az emberek nem tudják, éve­kig bennünket szidtak, hogy még mindig nem készült el. Barátságosan beszélgetünk — első cikkünk alkalmával is barátságosan beszélgettünk az osztályvezető helyettesé­vel — az út épül, ráadásul megfelelő ütemben. Tehát kedélyesen, vidá­man, barátságosan beszélget­tünk ismét. S mégis más a légkör. Mert az év elején éppen a hiányzott a légkör­ből, ami most megvan: az el­szántság, a felelősségérzet. Berkovits György W rriT T í rriW Nagy Ignác „Tisztújítás” című mű- I Y f\ I I' K véből Galambos Sándor írt televíziós játékot. Rendezők: Kerényi Imre és Málnay Levente. Vezető operatőr: Czabarka György. ÚTSZÉLI TALÁLKOZÁSOK Barangolás STOPPAL A BALATONRA Sokat vitatott téma az autó­stop. Hívei a nyugati és a len­gyelországi példákra hivatkoz­nak, ellenfelei pedig a szomo­rú hazai tényekre. Például arra, hogy az idén három autóstopos fiatal lelte halálát integetés közben a balatoni út Pest megyei szakaszán, s össze sem számolható azoknak a baleseteknek a száma, ame- | lyet a víkendre igyekvő autók elé ugró fiatalok okoznak. A gépkocsi tulajdonosok egy ré­sze mér pórul járt. Segítőkész­ségéért a fizettség: szétszab­dalták kocsijuk ülését, út köz­ben megverték. Bizony ők az autóstop legádázabb ellenségei, joggal. Azokra a fiatalokra is haragszanak, akik tisztessége­sek, s csak az izgalom keresé­se, vagy az utazási vágy hajt­ja őket az utakra. Pedig ők többen vannak, mint az erő­szakosaik, akiknek öröm kárt akozni. Kinek van igaza? A Pest megyei Rendőrfőka­pitányság közlekedésrendészeti osztálya vezetőjének vélemé­nye szerint egyik félnek sem. Míg a fehér csikós Moszkvics- csal az Osztyapenko-szobor fe­lé tartunk, így beszél: — Nem az autóstop éllen hadakozunk, hanem a közleke­dési szabályok betartásáért. Autópályán és autóúton gyalo­gos nem tartózkodhat, s a jár­művek sem állhatnak meg. csak a kijelölt helyen. így eze­ken a helyeken eleve közleke­dési szabálysértés a stopolás. A benzinkútnál, vagy aiz át­menti pihenőkben senki sem szói az autóra várakozóikra. Persze az auitós maga dönti el, kit vesz fel kocsijába... Máir fékezünk is. Három fia­tal lány initegelt kézaei-lábbal az elsuhanó kocsiknak. — Hová indulnak? — hang­zik a szabványkérdés. A válasz megdöbbentő: Érd­re, a nagymamához. Felszere­lésük balatoni, s sztrádáról bi­zony kevés kocsi fordul el Érd felé. S hogy hol lakik a nagy­mama? Azt, sajnos nem tud­ják ... Mindhárman diákok: Erzsi, Emma, Juldka. Koruk 16 év. Vitáznak, die végül mégis visszagyalogolnak a buszmeg­állóba ... Legalábbis addig, míg el nem tűnik a rendőrségi autó. Trabant fékez meilettünk. Rendszáma CN 53—99. Gazdá­ja szilánkokra tört ablakon néz ki. Féltéglát hoz a kezé­ben. — Ma délelőtt vágták a ko­csimhoz az érdi lejáró előtt. Tele volt a trabcsi, nem tud­tam megállni. Először azt hit­tem rámlóttek, akkorát csat­tant az üveg. Karját mutatja, teli horzsolásokkal. Csak a vé­letlen segített, hogy nem üt­köztem össze semmivel. Fékez­zék meg már ezeket a vandá­lokat. Az ember lassan már nem merészkedik ki a balato­ni útra. — Látta a gyerekeket? — Elszaladtak, mire megáll­tam. Jelentettem a rendőrsé­gen. Mondták, ma én voltam a harmadik... — Mi a véleményük erről? — a kérdés már a közeiben várakozó fiatal házaspárnak szólt. A fiú elsőéves segédor­vos, a lány harmadéves fogásiz. — Ha ilyet elkapnék, bizony addig pofoznám, míg eszméle­ténél van. Tudom, csodálkoz­nak, hogy ezt én mondom, az orvos, aki egyben autós-topos is. De nagyon humánusak va­gyunk a garázdákkal. Nem fél­nek, s ezzel nemcsak azoknak ártanak, akire követ dobnak, hanem nekünk, tisztességes fiataloknak is. — Itt tényleg nem szabad sitopolni? — kérdezi a félesé­ge. — Nem. — S a rendőrök udvariasan megmutatják, hol várjanak kocsira. A fiatalok megköszönik, s indulnak. — Jó szórakozást, doktor úr! — intenek még utánuk. Kollégám most „családi” lesz.. Szakadt farmerben, csikós garbóban - a benzinkúthoz in­dul. Szerepe: nem dolgozik, csomag nélkül, tíz forinttal in­dul a Balatonra. A kísérlet célja: mit szólnak a többi stoposok, ha „letartóztatjuk”. Kis csoport verődik össze igazoltatáskor. — Hol dolgozik? — Most sehol... — Hová megy? — Siófokra. — Mennyi pénze van? Előkaparja az összegyűrt tízest. — Ebből fog élni? — Mi közük hozzá? — Na jöjjön csak, majd cserzünk magának egy kis munkát. — Mert ha még pénze len­ne... — ejti el a szót az egyik rendőrtiszt. A csoport egyik tagja — bá­jos kislány — szólal meg, B. Zsuzsa. — Ne tessék elvinni, inkább adunk neki pénzt — s már kotorja is elő zsebéből a hú­szast. Hajthatatlanok vagyunk, a „letartóztatott” velünk jön. Jószívű, rendes gyerekek vol­tak. Csak elfelejtettek vala­mit. Azzal, hogy kisegítették volna kollégámat, a „munka­kerülőt” nem jót, hanem rosz- szat tettek volna. Mért a fia­talember pénze hamar elfogy, s ugyanúgy ragadna a keze a Baücsi mellett, mintha a sajáit tízesét kellett volna pótol­nia ... ) B. Zsuzsát és barátját köz­ben egy teherautó felvette. A lány a vezetőfülkében, a fiú a platán kapott helyet. Ki­derült, hogy a kocsi nem a Ba­laton felé, hanem Tatabányá­ra tartott. Két markos férfi ült benne. S. hogy miért vették fel a víkendre induló csinos lányt s a vékonydongájú fiút... ? Nemcsak az autóvezetőket ve­szélyeztetik a stoposok ... ,Beatfej" áll az útszélen. Csomagja egy tornacipő. A barátjának viszi a tóhoz, meg aztán nagy nap is van: Omega-koncert. Csak egy napra mehet, a szülők fél­tik. Harmadikos gimnazista lesz. S bizony, nem győzött meg teljesen, hogy a szülők tudják, hová indul koncertre. Lányok tucatja miniszok­nyában, szűk nadrágban. Inte­getnek, várják a jó szerencsét. Közöttük B. Edit. Egyedül in­dul a Balatonra. If jderüUbogy a Pénzügyminisztérium sza­bálysértési előadója, t r — Tudja, hogy most a hó­hért akasztják? Nevet. Bizony, a védtelen férfiaknak jobb, ha elfordít­ják fejüket... — Tudom. De, ha ez olyan jó brahi. Meg sietek is. Vár a családom. A benzinkúthoz küldik. Re­méljük, sikerült megérkeznie időre a családjához ... M. Kovács Attila HAJDANVOLT HONFOGLALÁSI TUDÓSÍTÓNKTÓL Ezer évet késett riport Kürtök rivalgása, , az omla. tag szépségű, szolgálatomra rendelt kelta rabnő, Ketíta megjelenésére ébredtem. A kürtszó a tábornak, Ke­títa kedveskedése viszont csak ne­kem szólt. Testemet illatos keleti olajokkal kente meg, majd segített az öltözködésnél. Amíg saruim szí­jaival bíbelődött, hálát adtam a Hadúrnak, hogy ebbe a táborba irá­nyította lépteimet. Hálát adtam, mert itt olyan fogadtatásban volt ré­szem, amiről álmodni sem mertem. Tüstént rabnőt rendeltek szolgála­tomra, külön sátrat utaltak ki, és rengeteg kumiszt ihattam a vezérek számlájára. Hajaj — gondoltam elégedetten —, más itt az élet, mint a rideg kazá­roknál. Itt a kedvemet keresik, ott állandóan karóbahúzással fenyeget­tek. Itt, még a minőségi sátorcserét is engedélyezték, ott meg a kerékbe­törést helyezték kilátásba. Igaz, eme­zek, meg amazok is mindezért csak egyet akartak: minél kedvezőbb tu­dósítást róluk és viselt dolgaikról. Na persze így van ez, ha az em­ber az egyedüli igric az egész vidé­ken. Van aki a kedvébe jár, van aki fenyegeti, de egyben egyeznek: fél­nek egy kicsit az igazságtól. Ügy tu­dom — a táltos így mondta —, ezen a területen csak ezer év múlva lesz majd lényeges változás. Az akkori vezérek egyenesen megkövetelik majd az akkori igricektől, hogy csakis az igazat írják. Hajaj, jó len­ne akkor élni... Ketíta befejezte az öltöztetést, én meg a hónom alá kaptam a rovás­botot és kiléptem a sátramból. Odakint csodálatos látvány fo­gadott: a keleti égboltot vörös dra­périával ékítette a kelő nap. Körü­löttem csúcsos süvegű sátrak bor- zongtak a hűvös hajnalban. Odébb, a harmattól csillogó selymes zöld pázsiton ideges harcmének harap- dálták a békot. Táguló orrlikaikról kis fehér-vatta páracsomók szaka­doztak le. A tábor közepén már parázslott a tűz az oltáron. A táltos komoran vá­rakozott. A csöndet ismét kürtszó törte meg: megérkeztek a vezérek. A büszke Előd, a szálfatermetű Tö­hötöm, a komor tekintetű Ond, a párducléptű Tass, a buzogányöklű Bors, a pajzsszaggató Huba, a villo­gó tekintetű Álmos, s legvégül ma­ga a honszerző: Árpád. A táltos intett, s két szerecsen rabszolga elővezette a fehér áldoza­ti mént. Csillant a kard, patakzott a vér, fölfelé szállt a fehér füst az ol­tárról, és ekkor megszólalt a táltos: — Halljátok a Hadúr üzenetét. A mai nap kedvezni fog a hadiszeren­cse néktek, nyilaitok célbatalálnak és buzogányotok minden suhintása új szolgát hoz számotokra a másvi­lágon. És a jó hír után, ne feledkez­zetek meg a táltosnak járó kongruá- ról sem. A vezérek Visszavonultak ta­nácskozni, én pedig természetesen velük mentem. Igen, akkor még nagy becsben tartották a regősöket, a legbizalmasabb tanácskozásokon is részt kellett venniök. Abban az idő­ben a vezérek azt vallották: minél jobb a törzsek tájékoztatása, annál hatásosabban hajtják majd végre a vezéri parancsokat. — A Dunántúl még a Pannonoké — szólalt meg elsőként Árpád. — El kell foglalni tőlük! — Ügy van — zúgták a vezérek —, el kell foglalni! — Imé a haditerv — folytatta Ár­pád. — Előd, Töhötöm törzseikkel együtt, az én vezetésemmel, folyó­átkelési hadműveletet kezd. A cél: hídfőállás létesítése Szentendre tér­ségében. Tass, Bors és Huba délen, a Csepel-szigeten keresztül erősza­kolja ki az átkelést, és elfoglalják Százhalom, Diósd és Érd helysége­ket. Álmos és törzse lesz a hátvéd. Szólottám — fejezte be a honszerző. — És én? — mordult ekkor a ko­mor tekintetű Ond. — Mi lesz az én feladatom? — Te és törzsed — válaszolt Ár­pád — folytatjátok itt a táborfejlesz­tési és szépítési versenyt. Mit szólna a történelem — itt jelentős pillan­tást vetett felém —, ha a méla szlá­vok, vagy a ravasz alánok megelőz­nének bennünket? Meg aztán kell az első díj is, a háromszáz harcmén és a háromszáz nyílvessző. A komor tekintetű Ond nem vá­laszolt, csak tekintete lett még sö- tétebb, ellenkezni nem mert. Na persze, akkor még ismeretlen fogalom volt a demokrácia. Én is csak a táltos jövendöléseiből sej­tettem, hogy másképpen alakul majd ezen a téren a helyzet ezer év múl­va. — Csatára föl — vezényelt Árpád. Én előkaptam a rovásbotomat és fölvéstem rá a jelentős eseményt és a még jelentősebb dátumot: valami keleti próféta születése után — 896. A táltos jgazat jövendőit: csa­patainkkal volt a Hadúr és a hadi­szerencse. Árpád vezérletével sike­resen befejeződött a nagyszabású hadművelet, amit honfoglalás címen ismer a késői történelem — na per­sze az én jóvoltomból. Azután még sok említésre méltó eseményben vettem részt: kalandoz­tam a törzsekkel szerte Európában — útlevél és vízumkényszer nélkül. Könnyű volt akkor, konvertibilis valutával rendelkeztünk: volt éles kardunk, sújtó buzogányunk és cél bataláló nyilunk. Nem akarom szaporítani a szót: honfoglaltunk, szaporodtunk, kalan­doztunk letelepedtünk és meghal­tunk. Kedvenc temetkezési helyeink is voltak: Abony, Áporka, Ácsa, Al- bertirsa-öregszőlő, Dunakeszi, Mo­gyoród, Nagykáta, Szob-Ipolymente és Túra. Nekem, még annak idején a táltos megjövendölte, hogy ezer év múlva majd a lelkes régészek feltárják a sírjainkat, s valóban, a napokban olvastam éppen a Boldog vadászmezei Híradóban, hogy i Szentendrén élő egyik régész, Tetta^ manti Sarolta szép tanulmányban méltatta a mi cselekedeteinket. fi’o, de hadd folytassam a regőlést: aztán jött egy fejedelem bizonyos Geiza nevezetű, kinek egy Vajk nevű fia volt. Ö lett Geiza utóda. Vajk jó politikus és kemény­kezű uralkodó volt: a törzseket le telepítette, országát bekapcsolta a nyugati világba, s azzal, akivel vitá ja támad államalapítási ügyekben, azt felnégyeltette. Így járt a dacos Koppány is ... Te szent Hadúr, miket mesélek én ezekről a dolgokról? Hiszen akkor én már rég Ketítával közös sírban porladtam a Nagykőrös-Fekete-dűiői temetőben... Karácsonyi István hajdanvolt honfoglalási tudósító »

Next

/
Thumbnails
Contents