Pest Megyi Hírlap, 1970. július (14. évfolyam, 152-178. szám)
1970-07-05 / 156. szám
1970. JÚLIUS 5., VASÄRNAP tucrei Z/CíHap e CSUKÁS ISTVÁN: Könnyet áhító.. Könnyet áhító boldogság hull rám, fekszem a parton; mint köszörűkövön a kés: szúnyog sír kitartón. Csónakot cipelnek olajbőrű fiúk s a lányok billegő csípőjén s a mell között hó-villanások. Hát fuss már, fuss már, teljesebb öröm ver itt ma sátrat! A kötélen tenyérnyi zöld nadrág, melltartó szárad. yyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyy. — Otthon maradt. Egyedül vagyok itt. — Akkor talán mégis... hogy úgy mondjam... — csillant fel Hans szerije — lehetne __ — Nem, nem, dehogy! — mondta nagyon komolyan a hölgy. — Tudja, én nem szoktam ilyen kilengéseket csinálni, s különben is, az egész üdülőben tudják, hogy férjes asszony vagyok, csak a férjem nincs itt. Képzelem, mit suttognának rólam, ha együtt látnának engem magával ? ... ^ — Talán, azt mondhatnánk ^nekik, hogy... $ - Hogy? 5; — Hogy én vagyok a férje, |és most érkeztem váratlanul! j J — Látom, fiatalember, hogy j J: ilyen tekintetben helyén az! J esze! — állt fel a pádról a! $ hölgy. | — Hát... egyéb tekintet- j ^ ben is megállóm a helye- j $ met!... Tehát? Beleegyezik? : $ — Nem, nem, lehetetlen! —j J rázta a hölgy tagadólag a> 5 fejét. — Ez teljesen lehetet- > J len! | S hogyan, hogyan nem, — S ^mégsem volt lehetetlen. J Amikor Hans három órával J J a beszélgetés után belépett J J bőröndjével a szállóba, ahol $ § Lilian már három hét óta la-J J kott, így érdeklődött: | — Rendelt a feleségem azj |én részemre is szobát? ■ J — Természetesen. A máso- J J dik emeleten. | — Nagyon köszönöm! ^ Hans boldogan felcipeke- $ ^ dett a másodikra, elfoglalta 5 ^ lakosztályát, átöltözött, s né- 5 ^ hány perc múlva megjelent a $ ^ szálló ebédlőjében. S mivel a $ •J férfiak általában nagyon busz- $ 5 kék apró kis győzelmeikre, a J 5 kellemes várakozás izgató, S Fontos megbeszélések VÍZPARTON — FOTO: URBÁN jut, hogy nem is kóstolta meg a dinnyét. Mondtam a srácoknak: az én faterom mindent el tud intézni. dig elhalkul anyám hangja, vékonnyá válik, zizzen, mint a papír, keresgéli a könnyeit. i t ! Nemrég festette végig a fürdőszobát apám kék olajfesték-: kel. Lábával ráállt a kád két szélére és fütyörészve mázolt. ! — Festhetnék én is egy kicsit? — kérdeztem bizonytala-i nul. — Fess! Hátha megjön hozzá a kedved! — és kezembe« nyomta a pemzlit. Ahogy fölmásztam az olajfestékkel telt bádogdobozzal a< kádra, elvesztettem az egyensúlyomat. A föld, a csempék, aj ruhám tele lett égszínkék olajfestékkel. — Te barom! Te! Hát téged már semmire nem leheti használni?! Mi lesz belőled? Apám vörös volt a dühtől és kék az olajfestéktől. Anyám bejött a konyhából, végignézett rajtam és csak; annyit mondott, „Lalika ötéves koráig nem tört össze sem- J mit...” ! Én sírtam, a szemem előtt úszni kezdett a fürdőszoba, § megrepedeztek a falak, apám arca belefolyt a lámpafénybe,! anyámnak is csak a kötényét láttam és kiabálni kezdtem, ai pofonokat nem éreztem, csak kiabáltam és magamban azoni csodálkoztam, hogy 18 évesen, hogyan bőghetek ilyen rondán, i A fürdőszoba szokatlanul-furcsán verte vissza a hangomat: i — Nem is vagyok ügyetlen! A Lalika soha nem vett aj kezébe semmit, mert agyonkényeztettétek! ötéves korában J még ti fűztétek a cipőjét! Állandóan tejszínhabot zabáit és J mindennap kapott lendkerekes autót, játékbabát, bakelithalat, J meg mindenfajta francot! Anyámnak könnybelábadt a szeme és csak annyit mon-i dott: J — Megsértetted Lalika emlékét. Az érettségin is megbuktam. ■ ...................... El veszek a kezeslábasban. A garázsajtónál állok, látom J az aknából felszivárgó olajos arcokat és érzem, hogy semmi J közöm hozzájuk. Nekiindulok a garázsmester széttárt karjaj közé: J — Szervusz, te csavargó! — ölel át. — Apád mondta, J hogy úgy szeretnél autókat szerelni... Nosza, mondtam, raj- J ta, jöjjön ide, nálunk megtanulhat, belejöhet a szakmába, S szakma a kézben fél királyság fiacskám! ^ Távol tart magától: J — Klassz kölök vagy, olyan kemény, stramm, mint az J apád! Megnőttél. Mikor utoljára láttalak, még bevizeltél aj nadrágodba... J — ... Régen volt az már Gyula bácsi... — Emlékszem, iskolából jöttél haza — nekem mondja,^ de egyre hangosabban, érzem, hogy már másoknak mesél —^ nem bírtad visszatartani... Bebrunzolt!!! Hasára szorítja a kezét, a másikkal a vállamat csapkod-J ja, a körülöttünk állók nevetnek. — Az anyja tisztította ki utána a gatyáját! A szájából kivillannak az amalgántömések. Nézem a rö-J högéstől eltorzult arcát, a franciakulcsokat a felső zsebekben, J a szerelőket, a röhögéstől eltorzult arcukat, az olajos kezüket, J ahogyan egymáshoz nyomkodják, az ásító motorházas kocsi-J kát... § — Marhák, ki nem pisáit be közietek?! ^ Es röhögünk, egymáson röhögünk, az olajos kezüket szemüvegem alá nyomják, ismételgetem, „ki nem pisáit bej közietek...” és röhögünk, röhögnek, nem rajtam, a bandzsaj szemem miatt, hanem egymáson röhögünk, hiszen mindenki, J közülünk mindenki bevizelt már egyszer életében. S Vendégek ritkán jönnek hozzánk. Ha jönnek, azok is apám barátai. A MÁV-tól, ahonnan leszázalékolták, mert nem tudták mire használni. Persze, ő mutatja a papírt, „érdemei elismerése mellett...”, és meghívja hozzánk a kollégáit kirakatlátogatásra, hogy milyen kedves és tiszteletreméltó a családja; a kicsi, szürke asszonyka, aki melegen bámul az urára és a fia, a Lalika, akinek csak a képe van a falon, „igen, a zongora fölött, ő az...”, mutat rá apám, és én, aki csak a kötelező öt percig lehetek a nagyszobában, aztán „usgyi ki, •játssz egy kicsit!” nevet apám és villámuk a szeme, ahogyan imosolyog. i Megkezdődik a beszélgetés: ! _ — Ismeritek a Földi Tónit? Negyvenéves, elesett a lép- Icsőn, fél óráig tartott míg a harmadikra ért, ott összeesett, mentők, combnyaktörés, hat hétig gipszben, ha nem forr ösz- eze rendesen, újra széttörik és szögeim kell, az már hat hópap, negyvenévesen, egy kis esésből, hiába, meszesedik az ember csontja, nincs mese és képzeljétek a szögelést, rágon- jdolni is rossz ... i És mindannyian rágondolnak. I Én nem hívok barátokat. i — összemaszatolnátok mindent. Menjetek a térre, itt ne csináljatok disznóólt... — mondja mindig anyám, t — Eleget takarít anyád! — kontrázik apám. — Én meg pihenni akarok és nem titeket hallgatni! Az egyetlen gyerekzsúr tízéves koromban, a bérmálkodás után volt. Kakaóval, marcipánkacsával, foszlós kaláccsal és tíz ronda gyertyával egy kiszikkadt tortán. A srácok csak «jöttek könyvvel a hónuk alatt, ahogy illik, anyám kipúderez- •ve fogadta őket, „a barátotoknak ez a mai, nagy ünnep ám, bérmálták!”, a srácok néztek, de nem merték megkérdezni mi az, hülyén nevetgéltek és az előszobából, a nyitott ajtón ót befelé pislogtak, a nagyasztalra, hogy mit tudnak majd felfalni. — Egyetek csak..., fogyasszátok egészséggel! — kínálta őket fagyott mosollyal anyám, de láttam rajtuk, hogy nem ízlik nekik semmi, csak a marcipánkacsa, de abból volt a legkevesebb, mert azt készen kellett venni. Miközben katonáséit játszottunk, anyámat hirtelen elkapta a sírógörcs. Fölmutogatott Lalika képére, apa átkarolta, a gyerekek búesúzkodni kezdtek és rémülten néztek anyára, fejükbe húzták a sildes sapkákat, pedig a tartán még maradt hat születésnapi gyertya, én sírni kezdtem, anyám azt ■hitte, Lalikét siratom és magához ölelt, erre én még jobban sírtam, mert tudtam, hogy nem is Lalika miatt sírok. — Lalika. Lalika más volt, mint te, tudod ... Nagyon csendes és nagyon okos kisfiú volt... ötéves korában már •betéve tudta a „Falu végén kurta kocsmát”. Imádta az aranyom Petőfit... — mesél gyakran Lalikéról anyám, úgy, mintha még mindig az óvodába járnék. Apám megfeszíti izmait: „Ilyen gyerek volt!” — Tudod, Lalika szőke, hiszen látod a képen, neked is szép a hajad, de a tiéd sötétbarna. És gyönyörű szeme volt, kerek, nagy, figyelt mindenre... — Töröld meg a szemüveged, csodálom, hogy egyáltalán átlátsz rajta! — apám az íróasztalfiókban keresgéli a szarvasbőrt. — Lalika aranyos gyerek volt... Szegénykém! — itt minNAPFÜRDÖ — FOTO: URBAN yyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyy. ANTALFY ISTVÁN: Felbontott levél Deli verőfény, sárga viasz, talán cseresznyefa virágja köszöntött, mikor lehajoltam. Már nem kérek bocsánatot amiért élek. Déli verőfény. kegyetlensége sem zavar már. Olvasd, olvassa, ki akarja életem felbontott levelét. $ yyyyyyyyyyyyyyyfyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyssy/s//y//s/y/yssyys//}> t 1 I Nem art, ha az ember mindig óvatos — mondogatták már a tapasztalt öregek is — különösképp, ha ide-oda utazgat a nagyvilágban. Hans barátunk figyelmen kívül hagyta eme bölcs intést, s minden teketóriázás nélkül leszólított a parkban egy csinos, fiatal hölgyet: — Számíthatok egy randevúra, kisasszony? — Nem vagyok kisasszony, — rázta a fejét a hölgy, de válasza egyáltalán nem volt elutasító. — Nem kisasszony? — csodálkozott Hans. — Nem, nem. — De kár! — Mondjuk... — Asszony? — Bizony! — No, és a férje? Attikai csontok A párizsi természetrajzi múzeurh és az Athénben működő francia régészeti iskola által kezdeményezett ásatások eredményeként Attikában (Görögország) egy barlangban i. e. 3500-ból származó rendkívül érdekes leletre bukkantak. Régészek feltételezése szerint a felszínre került csontmaradványok — emberi és állati csontokat vegyesen találtak — arra engednek következtetni, hogy az újkőkor- ban — sőt még későbbi korokban is — Attika lakosai áldozati állatok és az istenségeknek feláldozott embertársaik húsát is megették. melegítő gyönyörétől úgy ra- % gyogott a szeme, mint a leg- J fényesebb tükör. Egy pincér J azonnal mellette termett: — Parancsol uraságod? — Egy különös kívánságom J lenne: szeretnék ma este aj teraszon vacsorázni a felesé- J gemmel. Van ennek valami J akadálya? — Sajnos, van. — Már minden asztal foglalt? | — Nem, asztal még van, — J felelte a pincér —, de a fele- J sége őnagysága egy negyed J órával ezelőtt elutazott. — Elutazott!? — foszlottak | szerte Hans gyönyörű rémé- ^ nyei. | — Bizony el. De valami üzenetet csak J hagyott! | — Persze! — bólintott mo- J solyogva a pincér. — Itt hagy- J ta a három heti szállodaszám- J Iáját. Azt mondta: „Este ér-^ kezik a férjem, adják át a ^ számlát neki, majd ő fizet.” s (Krecsmáry László fordítása) X 'fSSSSSSSSSSSJSSSSSSSSSSSSSjrSSSSSSSSSSSSSSSSSSS. is csiripelnek. Itt van például a Modolkai ügy. — A Modolkai históriája! Arról én is tudnék mesélni egyet és mást. — Talán bent voltál azon az éjszakai műszakon, amikor... M ost erős köhögés hallatszik az ajtó felől. Csemetke, aki már az előbb is mintha hallott volna valamit, szájára emeli az ujját, jelezvén, hogy egy szót sem tovább. A főosztályvezető nyel és bosszankodva fordul az ajtó felé. Ott áll Sárika. — Mii óhajt, Sárika? — kérdezi ebben a pillanatban Csemetke. — Hivatni tetszett Csemetke elvtárs, valami gépelés miatt. — Köszönjük, Sárika! — szól Botos Géza, a főosztályvezető, — de szíveskedjék talán odakint várakozni, jelenleg ugyanis fontos és bizalmas megbeszélésünk van az osztályvezető elvtárssal. Sólyom László J rjoíos Géza, főosztályvezető, ^ D dühösen lihegve ront be \ Csemetke Jenő osztályvezető\ höz: J — Ne is haragudj, Jenőkém, J de ez mégis csak túlzás, tíz ^ perc múlva indulnom kell a J minisztériumba és a te jelen- | tésed még sehol, pedig — jól J tudod — arra épül az egész \ hozzászólásom. J — Bocsáss meg, Gézám, de ^ Sárikáéknák fontos megbe- J szélésük van, én pedig nem tu- J dók gépelni. J — No, majd én mindjárt J megkérdezem tőlük, mi az a J fontos megbeszélés! J — Ne, ne! Nem szeretném, J ha miattam letolnád őkel... J Ugyanis... khm... Szóval, mi J férfiak ezt sosem fogjuk meg- ! érteni. i — Kezdem sejteni — bólo- igat Botos. — Valakit „kiérté- J kelnek"? J — Nyertél. Csáti Janit és ' Ildikét. — Ildikét? Talán Szilvikét? — Ugyan, hol élsz te! Szilvi már a múlté. ^ — Ez csakugyan meglep, § hiszen Ildi gyűrűs menyasz- J szony. Azt a klassz kosaras $ srácot dobta ezért az őszhajú J jampecért! J — Fordítva, öregem! Előbb J a kosaras dobta őt, mégpedig í tudod-e, kivel? — Stimmt, erről hallottam. J Baloghné. Igaz? — Mit szólsz hozzá, két- J gyermekes anya létére...? Ji — No, no! Nem nyilatkoznál : ilyen elítélően te sem, ha veled csalná a férjét. — Nem az esetem, szőke és < magas. J — Inkább a kis fekete Zsu- J zsi? J — Sajnos, én ott nem rúgok J labdába. ^ — Miért? Már nem avval a J focistával jár? Nem? Hanem? J — Férjhez megy. — Te! Csak nem áhhoz a J vén Supornyákhoz? — Lehet, hogy Supomyák J vén, de a villája a legszebb ^ férfikorban van és a kettő- J huszas Mercije vadonat új. J — Jó, jó, de mit szól mind- J ehhez a góré? — <5 már gondoskodott ma- J gáról. J — Ki az új titkárnője? — Cőbomé. — Ne hülyéskedj! Coborné J jövőre nyugdíjba megy. — De a lánya, öregem, a J lánya! — Ez részedről föltevés, J avagy van konkrét megfigye- J lésed? ^ — Bocsáss meg, öregem, de engem nem érdekel a piety- J ka, csak... ugye... vannak J dolgok, amikről már a verebek J
