Pest Megyi Hírlap, 1970. július (14. évfolyam, 152-178. szám)

1970-07-29 / 176. szám

"“<&C*rlap 1970. JULIUS 29., SZERDA PSOTA: „SZERETEK KOMÉDIÁZNI“ Ebben az évben utoljára gyulladtak ki alkonyaikor a színházi reflektorok Szent­endre főterén. Utoljára lepték el_a színpadot az ördögök, a Bűn és az Erény és utoljára komédiázott féktelenül Jutka Perzsi és Pikko herceg. Hét­főn este fél tizenegykor utol­jára lőtték a magasba a tűzi­játék színes patronjait, utol­jára hívták a színészek tánc­ba a közönséget. Véget értek a teátrum előadásai, költöz­het a vattacukorárus, a mé- zeskalácsos és Kemény Henrik bábhőse, Vitéz László sem csal- ki több nevetést idén a szentendrei gyerekekből. Hétfőn este a színpad mö­gül néztük az előadást. Nem a Comico Tragoedia és Jutka Perzsi kedvéért jöttünk Szent­endrére, hanem a közönség kedvéért — rájuk voltunk kí­váncsiak. És a színpad mögül láttuk: valóban mulatnak, tapsviharuk igazi tapsvihar, az élmény tapsvihara és a telt ház nemcsak a jó propaganda eredménye. Az előadás után elbeszél­gettünk a teátrum rendezőjé­vel és a főszereplőkkel: mi­lyen élményekkel távoznak idén Szentendréről? Búcsú a teátrumtól Szentendrén nem sértés a ne­vén nevezni... Psota Irén: — Nem titkoltam soha, hogy szeretek komédiázni. Vannak, akik lealacsonyító dolognak érzik, ha valakit nem elgondolkoztatniuk, ha­nem nevettetniük kell. Pedig nagyon boldog érzés látni, ne­vetni az embereket. Sokszor annyira sokan vannak, hogy a színpad lépcsőjén is ülnek. És az ember a teátrum varázsá­ban olyan közel kerül a kö­zönséghez, hogy vele együtt nevet, játszik. Mádi-Szabó Gábor: — Otthon érzem magam Szentendrén. Az iskola, az al­kalmi öltöző és kelléktár szep­temberre kisdiákokai lesz tele, akik talán dolgozatot írnak a teátrumról. Arról a közelség­ről, azokról a feledhetetlen estékről, amikor a közönség elfelejtette, hogy közönség és a színész elfelejtett játszani és csak táncoltak, mulattak a csillagos ég alatt, a tűzijáték fényénél __ Most p edig hallgassunk meg egy „beugrót”, aki hét­főn este kisördögként életé­ben először lépett a közönség elé. Jeles Jancsinak hívják, Szentendrén született és mind­össze öt esztendős. Hüvelyk­ujját a szájába téve adja első interjúját: — Tetszik tudni, én a szín­padon doboltam, táncoltam és csuda nagy füst szállt min­denfelé. Nekem az ördögök tetszettek a legjobban. Hát, én is ördög voltam, nem tet­szett látni? A végén meg is tapsoltak. Ha nagy leszek, ör­dög leszek ... Nekem ígérte a rendező bácsi az ördög ka­lapját, amit hordtam. A bará­taim holnap a játszótéren meglepődnek majd, mert tet­szik tudni — biggyeszti el a száját —, ilyenkor ők már al­szanak. A Ferenczy Múzeum lépcső­jén egy laticelpárnán üldögél, és figyeli Pikko herceg sze­relmes szavait. Az ördögruha már a kelléktárban van. Jan­csi átöltözött — bocsánat, át­öltöztették — ismét a napo­zójába ... Falus — Tamás Kiállítás Szentendrén , Csikszentmihályi Róbert, Szentendrén élő és alkotó szobrászművész műveiből gyűjteményes kiállítást ren­dez, amelynek megnyitása augusztus elsején lesz a szent­endrei Ferenczy Múzeumban. Virágzik a rovarevő harmatfű A Vas megyei Kám község határában fekvő Jeli botani­kus kertben virágzik a rovar­evő, kerek levelű harmatfű. A kerterdő egyik mélyedésében a tőzegmoha vastag gyepet al­kot, s itt él ez a jellegzetes rovarfogó növény. Tőlevélró- zsában álló, kerekded leveleit piros, bunkós mirigyszőrök borítják. Amint a csillogó kis gömböcskékre a rovar rászáll, azok hozzátapadnak, a mirigy­szőrök ráhajolnak és fehérje- bontó váladékukkal feloldják a rovar lágy testrészeit, majd az így előkészített táplálékot a levélkén keresztül a növény felszívja. A harmatfű öt-hu­szonöt centiméter magas töko- csánya most hozza füzérekben álló, apró fehér virágait. EGY KIS PIHENŐ (Fotó: Gábor) Békéé András rendező: — Az idei „utasítás”, a kép­mutogatás, a régi hagyomá­nyok felelevenítése volt. Meg­mondom őszintén, arra számí­tottam: ezt a műsort csak a gyerekek nézik végig. A meg­lepetés: a felnőttek is végig­mulatták valamennyi ilyen „előműsorunl-at”. Nagy öröm nekem a telt ház és a teátrum körítése: megjelent idén a vattacukorárus, a mézeskalá- csos, így a visszavarázslás p misztériumok világába még élethűbb, hatásosabb. Idén, a társulati ülés helyett, melyet tavaly tartottunk a teátrum után, most karnevál volt. És meggyőződhettem róla: a szentendreieknek is ünnep a teátrum, nemcsak a színé­szeknek ... Básti Lajos: — Nekem sok élményem fűződik Szentendréhez. Nem gondoltam volna azonban, hogy mint színésznek ennyit tud adni. A levegő, a környe­zet, a közönség olyan élményt nyújt, melyet színház színpa­dán nem álmodhatott. Sztankay István: — A szabadság és a rög­tönzés, ami engem megfogott. Szívesen vállaltam el tavaly a szerepet, idén pedig alig vártam, hogy újrakezdjük. Az ember otthonosabban mozog egy deszkapadlón, mint a pó­diumon. Hogy ez pódium? Nem, ebben a tátrumban az az igazi, hogy minden igazi... Mert a pódium tulajdonkép­pen tényleg deszkapadló. És Szép kis A busz jóvoltából — a vára­kozás alatt — bőven jut időm a lakótelepi parkban nézelődni. Ilyenkar veszem észre, a mindig megújuló fejlődést. Ma reggel örömmel láttam, hogy gumicsizmás emberek szállták meg a kertet. Csákány, ásó, lapát s előttem ismeretlen más szerszámok sokasága lazí­totta a betonkeményre taposott földet. A gereblyézett ágyúsok­ba meghatóan zsenge virágpa­lántákat dugdostak, mások sár­ga murvával egyengették az utakat. Amíg a jobb oldalon ilyen mó­don serénykedtek, szemben a friss ágyúson fütyörészve bicik­lit tolt az árukihordó, arrébb egy anyuka nevetett kisfia és két kutya viháncolásán. Még messzebb, a zöld gyepen su- hancok rúgták a bőrt, véletlenül sem a vasráccsal elkerített be­tonpályán. Mivel a busz még mindig ké­sett, szóba ereszkedtem a fű szélén drótot feszítő emberek­kel. — Gondolják, hogy használ? — Annyit ér majd, mint ha­lottnak a csók. Gyerekek, ku­tyák, felnőttek, egyik sem kü­lönb a másiknál. Yárnyomok és romok A hazánkban földet érő marslakó gyorsan rájönne, hogy európai országban van. Hamarosan megpillantana templomtornyokat és várma­radványokat, az európai föld­rész jellegzetes építményeit. Magyarország ugyanis — el­lentétben a köztudattal — vá­rakban, illetve várromokban nem szegény ország. Az eddi­gi kutatások, illetve feltárá­sok szerint, országunk mai te­rületén 203" vár, várkastély és várrom található. Ezek egy ré­sze csak nyomokban vagy maradványokban, de szép számmal vannak a táj és vá­rosképet gazdagító, a múlt vi­haros századaira élénken em­lékeztető nagyszabású alkotá­sok is. Gondoljunk csak a budai Várra, Eger, Diósgyőr, Eszter­gom, Sárospatak, Kőszeg, Szi­getvár, Siklós vagy Gyula vá­rára. Valamennyi remek mű­emlék, pompás látvány, törté­nelmi érdekesség. Milyen maradandó élmény Visegrád vagy Esztergom várát először megpillanta­ni a Dunakanyar sétaha­jójáról. Hazánkban a várépítés fej­lődését a római uralom előtti kezdetleges földváraiktól az új kor bonyolult erődrendszeréig, végig lehet kísérni és egyes példányok országunk határain túl is ismertek. Ezt a fejlődést három nagy pusztítás zavarta meg a történelem során. Az első nagyarányú veszteséget a török hódítás jelentette. A tö­rök részben az ostrommal pusztította el a várakat, rész­ben a hódítás után rombolta le, nehogy abban menedéket találjanak a bújdosók. A törö­kök kiverése után a Habsburg- császárok rendelték el a ma­gyarországi várak egész sorá­nak lerombolását, nehogy a rebellis magyarok ellenük használhassák fel azokat. Sze­rencsénkre a császári kincstár mindig szűkében volt a pénz­nek, s így a lebontás költsé- ■ggíLgegi „bírta fedezni a , leg­több esetben. A harmadik, egyben legnagyobb pusztítást a második világháború jelen­tette váraink, elsősorban a budai Vár történetében. Ez az óriási méretű pusztítás viszont bizonyos előnyökkel is járt, mert a helyreállítási munkák során olyan részletek kerültek napvilágra, amelyekre normá­lis körülmények között talán sohasem került volna sor. Kü­lönös ellentmondása a sors­nak, hogy amikor a várakra nagy szükség lett volna, akkor lebontották — most pedig, amikor gyakorlati hasznukat már nem látjuk —, sok milliós költséggel és nagy körültekin­téssel dolgoznak helyreállítá­sukon. Jelentőségüket bizonyítja az érdeklődés fokozódása. Nem beszélve a budai Vár látoga­tottságáról, Egerben és Visegrádon meghaladja az évi 400 000- et, Gyulán a 150 000-et, Siklós, Kőszeg, Sopron, Diósgyőr várai is évi százezren felüli látogató­val dicsekedhetnek. Fontos kulturális és idegen- forgalmi érdeket is szolgálnak a sok vihart látott falak. Egy részükben turistaszállót nyi­tottak. Legtöbbjükben a kör­nyék nevezetességeit ismerte­tő múzeum vagy levéltár is van. TV-MOZI // A „Tisztújítás'-tól Rezeda Kázmér"-ig A televízió stábjai a nyári hónapokban — júliustól szep­temberig — több mint 25 tv- játékot, színművet, irodalmi í alkotást vesznek fel filmkoc­kára. i A magyar drámairodalom darabjai" közül számos alko­tást — így a többi között Nagy Ignác Tisztújítás, Urbán Ernő Uborka fa című művét — örökítik meg filmszalagon. Szeptemberben kezdik meg Hajdúffy Miklós, Németh László „Eklézsia-megkövetés” című történelmi drámájának forgatását. Több tv-filmet híres világ- irodalmi művekből készíte­nek: felveszik a többi között Turgenyev „Aszja”, Schnitzler „Hajnali játszma”, Ceccerinl „Álkatonák” és Askenazi „Sze­relem a ládában” című alkotá­sát is. Tudományos-fantasztikus írásokból rendez egyórás ösz- szeállítást Horváth Tibor, s „A nyitott könyv" című népszerű sorozat újabb, egész estét be­töltő műsorait is a közeljövő­ben veszik fel, Mándi Iván „Mi van Verával” és Gyárfás Mik­lós „Volt egyszer egy színház” című alkotásaiból forgatnak dramatizált részleteket. Két színes film is készül: az egyik a 12 részes Rózsa Sán- dór-sorozat, a másik alkotás pedig Krúdy Gyula „Rezeda Kázmér”-jának kalandjait ele­veníti meg. „Futókocsis vagyok Lovak és Polski-Fiat „hobby“! Ebben sok az igazság. Vasár­nap ragyogó idő volt. Az er­kélyről néztem. Elegánsan öltö­zött ifjú pár vezette kézenfogva kisfiát. Andalogtak, élvezték a tavaszt. A fenyőfácskák közül kijutva az asszony rosszallóan veregette cipősarkát a járdaszél­hez. Látnivalóan felháborodott a sár miatt. Persze, az sem árta­na, ha az anyukák-apukák né­ha kiszólnának, amikor cseme­téik törik a bokrokat, másszák a vékony fácskákat. Az már nem játék! Befutott a kocsi, abba kellett hagynom rosszkedvű mozgoló­dásomat. Pintér István kollé- .gám a Népszabadságban arról írt, hogy tágasabb területre len­ne szükségük a gyerekeknek. Igaza van. A gyerekeknek. De a harmincéves tinédzsereknek, a negyvenéves nagybácsiknak, a hatvanéves nagymamáknak, legyen elég a járda. Ne érvelje­nek úgy, mint az az asszony, akit megszólítottam föntről, miután egész délután a pázsi­ton tologatta a gyerekkocsit: — Miért, talán a magáé? A fű puhább a talpamnak. Nekem ez a hobbym ... k. m. A lóra nem mertem felülni, inkább a kocsit választottam. A négy községet összefogó Egyetértés Tsz toki borozójá­ban tudják, mi a reprezentá­ció. A jó enni- és innivaló mellé a vendégnek a sétalo­vaglás vagy a kocsikázás is ki­jár. Felkapaszkodom a bakra, Nánási Gyula bácsi mellé. Épphogy meghúzza a gyeplőt, s már megyünk is. A fekete nadrágot és a fehér inget zsi- nóros mellény és egy kis pör- ge kalap egészíti ki. Töröm a fejem, hogyan is mondták valamikor: parádéskocsis?... De nem kérdem, hátha még sértem vele. Gyula bácsi nem­csak beszédes, de nagy ember­ismerő, mert váratlanul azt mondja: — Futókocsis vagyok... Csodálkozva nézek rá. — Merthogy van igáskocsis is. — Szép ez a két ló. — Én gondozom őket, van még egy pár lovam, váltva dolgoznak. Amilyen a ló, olyan az ember, a lóról meg­látszik a gazdája. — Csak úgy maga elé nézve beszél, az­tán hirtelen felém fordul: — Tudja, mi az, hogy szociális magántulajdon? Gondolom, nem kell magyarázni. Nahát, úgy vagyok én ezekkel a lo­vakkal. A borozó a falu szélén van, a községbe baktatunk a lo­vakkal. Csendesen. A nagy hőség után kellemes ez a dél­utáni kocsikázás. Jobbra- balra nézegetek, csak elvétve látni valakit az utcán. — Az ott az én házam — bök az ostorhegyével jobbra, egy szemmel láthatóan tágas porta felé. Hallgatunk egy darabig, az­tán kíváncsiskodom: — A külföldiek szeretnek kocsikázni? — Hajjaj, de menyire. Job­ban élvezik, mint a magyar turisták. Sikongatnak, kia­bálnak, mindenkinek köszön­nek. — Mi tetszik nekik a legjob­ban? — Azoknak minden szenzá­ció. Leginkább az, hogy min­denkinek megvan a saját bor­pincéje. Ezt el sem akarják hinni. Nézik a vetést, s azt mondják: gut. Ez azt jelenti, hogy jó. Én mondom, irigyel­nek minket. Főleg nyugatné­metek t svédek járnak ide. Mert szerződésünk van az IBUSZ-szaJ, meg a repülőtér­rel. — Borravalót adnak-e? — Hát persze ... Nem is nézik azok a pénzt, csak úgy adják. — Mihez kezd az idegen pénzzel? — Bemegyek az irodába és beváltom. Nem szabad a va­lutát magunknál tartani. Meg aztán, egy dollár is harminc forint... Nem mondom, elein­te szokatlan volt, de most már tudom, hogy melyik pénz mennyit ér.. . meg, állá­— A fizetés? — Azt nem mondom mert még otthagyná az sát — mondja nagy ravaszul. Megnyugtatom, nem értek a lovakhoz... — Háromezer... de ez csak az alap. Csakugyan szép pénz, s úgy tűnik, nem is nehéz a mun­kája. — Szolgálatban vagyok én hétköznap, vasárnap, sokszor késő éjszakáig. Közben a falu közepéig mehetünk, amikor a lovak, anélkül, hogy az ostor hegyét érezték volna, fordulnak visz- sza, a kiindulási helyre. Ügy látszik, egy menet addig tart. Amikor beérünk a borozó ud­varára, ketten-hárman a se­gítségemre sietnek, amikor ká­szálódom lefelé. — Nem úgy van az — inti le őket —, tessék megtanulni a kisasszonynak a leszállást. Ö maga megmutatja, ho­gyan. Gyakoroltatja néhány­szor, amíg kimondja: jó. Én viszont felülök még egy for­dulóra. Ismerősök vagyunk, bizalmasabb a beszélgetés. — Hány éves? — ötvennégy vagyok. Még tíz évem van a nyugd'jig. Ki tudja, megérem-e. Akik ve­lem egyívásúak, azoknak a fele már meghalt. De hát ez az élet sora. Egyszer minden- kine’- el kell menni. Nem igaz ... — Család? — Egy fiam van. Üzemgaz­dász, most szerelt le. Itt dol­gozik a tsz-ben. Az elnök na­gyon elégedett vele. De mi se panaszkodhatunk. Ha valaki­nek valami kell, az bemegy az elnökhöz, szól, és megvan. A kismalacokat is ötösével, tí­zesével adták ki, ki mennyit vitt. Mert mi a háztájiban hizlalunk — teszi hozzá ma- gyarázólag. — Volt már itt egy téeszcsé, de az egy év múlva feloszlott. Ez a mostani, ez jó. Itt mindenki azt csi­nálja, amihez ért. Hogy a harmadik forduló­nál tartunk, onnan veszem észre, hogy kifelé megyünk az országúton. Jobbról autószer­vizféle látszik. — Felcserélné a kocsiját autóval? — Már be van fizetve egy Polski-Fiat. A fiamnak per­sze. — Megtanul vezetni? — Miért ne? Az autó is olyan, mint a ló, tudni kell vele bánni. Meg aztán isme­rem én a KRESZ-t, hiszen rendes forgalmi könyvem van. A határban vagyunk, amed­dig a szem ellát, szőlőskertek. A betonoszlopok tartotta dró­tokhoz úgy kapaszkodik a szőlő, akár egy kis fa. — Milyen szőlő ez? — Saszla. Azért neveltük így, hogy ne ártson neki a fagy, meg a filoxera sem bántja annyira. Géppel kapál­juk és a szüret is könnyebb, meg gyorsabb is, hogy nem kell hajolgatni. A külföldie­ket mindig elhozom ide, csak nézik-nézik, de nem vennének le egy szemet se. A lovak tudják, hogy med­dig maradhatunk a szőlőnél, mert megindulnak vissza. Soós Ibolya

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents