Pest Megyi Hírlap, 1970. július (14. évfolyam, 152-178. szám)
1970-07-18 / 167. szám
6 ■"xf/rtop 1970. JÚLIUS 18., SZOMBAT Elpusztult a Fekete-víz halállománya A Vaf'.zlón működő ormánsági hcrgászegyssület vezetői a múl; hét végén jelentették a Baranya megyei Tanács Halászati Felügyelőségének, hogy a Fekete-vízen tömeges halpusztulást észleltek. A helyszínre érkező tanácsi és vízügyi szakembereket megdöbbentő kép fogadta: a tekintélyes dél-baranyai vízfolyás halállománya gyakorlatilag megsemmisült. Még a legigénytelenebb hal — az úgynevezett csikhal —, is megfulladt ■ a patakban. Az erősen bűzlő víz minimális oxigént tartalmazott, jeléül annak, hogy nagy mennyiségű szerves anyag jutott bele. Annak bomlása nyomán állt elő az oxigénhiány és az okozta a halpusztulást. A vizsgálat megállapította: a szennyező anyag az Almás-patakból került a Fekete-vízbe, márpedig ez a patak Szigetváron folyik keresztül és ezért bizonyosra vehető, hogy a város ipari üzemei felelősek a súlyos károkért. A Szigetvári Konzervgyár gondatlansága következtében 1968 nyarán már tíz mázsa hal elpusztult a Fekete-vizen. Ez év tavaszán — hosszas eljárás után — a bíróság elítélte a vízmérgező üzemet és kártérítésre kötelezte. A két év előtti eset azonban nem is fogható a mostani veszteséghez. Súlyosbítja a helyzetet, az Almás-patak és a Feketevíz mentén működő gazdaságok, kertészetek egy ideig nem öntözhetnek a szennyezett vízből, holott a nagy forróság miatt éppen most volna a legnagyobb szükség a mesterséges csapadékra. A vízminőségi felügyelet szakemberei széles körű vizsgálatot kezdtek annak megállapítására, hogy mely ipari üzemek és milyen mértékben felelősek a dél-baranyai vízfolyások szennyezéséért, a halállomány megsemmisüléséért. A vizsgálat befejeztével a Baranya megyei Tanács Halászati Felügyelősége feljelentést tesz a kártokozó vállalatok ellen. Ropogós Kávés, kakaós, diós és kókuszos ropogós töltött ostya kerül forgalomba a magyar édesipar győri gyárának új termékeként. A korszerű csomagolású alufóliás termékből ebben az évben a kereskedelemnek mintegy 53 vagonnyit adnak át. Automaták Balaton partján Automata bisztrót nyitott Balatonfüreden, a nagyforgalmú móló bejárata előtt az Utasellátó Vállalat. A vikend- ház nagyságú árusítóhelyet több (kiszolgáló automatával is felszerelték. Tejeskávén, kávén, kakaón és szörpökön kívül hűtött ételeket lehet kapni, érmék bedobása ellenében. A műanyag tányérban levő, műanyag evőeszközökkel ellátott hűtött ételeket külön automata fel is melegíti. Az automata másik oldalán különféle hideg szörpökhöz juthat a balatoni vendégsereg. Ezekben a napokban 5 balatoni (kempingben állítottak fel nagy teljesítményű automatá kát, így a Balaton partján a SZERVIZEK mm A HŰTŐSZEKRÉNYEKHEZ AGREGÁTOT ÉS MINDEN EGYÉB ALKATRÉSZT raktárról szállít a HŰTŐGÉPGYÁR nuVon rovarirtó Ül •APUATÓ HÁZTARTÁSI ÉS ÜJLAT8ZER60UOKBAN MINDEN ROVART MEGÖL! különféle automaták száma már meghaladja a 40-et. MISKOLC Centrum a centrumban Befejezéshez közelednek Miskolc belvárosában az 50 millió forintos költséggel épülő új Centrum áruház munkálatai. Nagyságát tekintve csak a budapesti Corvin előzi meg. Háromszintes épületében ötezer négyzetméternyi eladóteret alakítottak ki. Méreteire jellemző, hogy a padlózatok burkolására 5 tonna szőnyegre volt szükség. A világítást csaknem másfél ezer fénycső felszerelésével oldották meg. A földszintet és az első emeletet szovjet gyártmányú mozgólépcső köti össze. A forgalom meggyorsítására 60 pénztárgépet szerelnek fel. Az áruházban alkoholmentes büfét is nyitnak. Észak- Magyarország legszebb áruházát — amelyben több mint 300 dolgozót foglalkoztatnak — a harmadik negyedév végén adják át Miskolc lakosságának. Utcák Monográfiák, régi térképek és levéltári adatok lalapján megállapították, hogy Miskolc város legrégibb elnevezésű utcája a Fábián utca. 1376-ban kapta nevét. Számos utcát a hajdani mesterségekről neveztek el. Ilyen a Vászonfehérítő, a Gubás és a Kalló utca. Az utóbbiban egykor a gyapjú kallolásával foglalkozó iparosok laktak. A Miskolc utcáiról és névadóiról készült 90 oldalas monográfiát könyvalakban is kiadják. IT gy álltak egymás mellett, mint német-alföldi mesterek ^ vásznán a jegyespárok. Szemérmes tartózkodással fogva a másik kezét, de — ha testben nem, akkor lélekben — összesimulva. Már csak ötven-hatvan méterre lehetett, amikor a fiú tétován fölemelte a karját. Száztízzel ment, csikorogva fékezett, így is néhány lépésnyivel előttük túlhaladva tudott csak megállni. Kinyitotta az ajtót. A lány karnyújtásnyira a kocsitól megállt. A fiú odajött, s lehajolt: — Jó napot. B.-re mennénk. Elvinne? Tizennyolc körül lehettek mindketten. A fiú vállas, kisportolt, a lány törékenyebb. A fiú fekete, a lány szőke. Bőrüket barnára simogatta a nap. Farmer, Saru. Sporttáska. Az egyenruha — gondolta kesernyés mosollyal. Intett, szálljanak be. — Jó napot — mondta a lány. Keskeny szája volt, s mintha ezzel feleselne az arca fölső része, valószínűtlenül nagy kék szeme. Jól állt neki a harsogóan piros virágokkal telehintett kartonblúz. A lány hátra ült, a fiú előre. A lány, ahogy elhelyezkedett, rögtön a fiú vállára tette a kezét. Mint akik egy pillanatig sem tudják elviselni, hogy ne érintsék, érezzék egymást. Indított. Látta, a fiú figyeli a sebességmérő órát. — Ha dohányzik, a kesztyűtartóban talál cigarettát — mondta. A fiú, inkább udvariasan, mint az alkalmon kapva, kinyitotta a kesztyűtartót. Kihúzott egy Kentet az arany színű csomagból, s érdeklődve forgatta. — Ilyet még nem láttam. — Extra long, extra hosszú — magyarázta, miközben indexelt, s leelőzött egy teherkocsit. — Mutisd — nyúlt a lány a doboz után. Ö is kihúzott egy cigarettát, majd feléje nyújtotta a csomagot. — Kivegyek egyet? — Kösz, nem kérek. Azok ketten rágyújtottak. Látta, közben egymásra mosolyognak. Jegyespár? Vagy pusztán és egyszerűen szeretik egymást? Ahogy az ember egyszer tud szeretni. Vagy egyszer sem. Milyen régen látott már ilyen mosolyt, mint ezé a lányé! Vagy látott, csak éppen nem vette észre, mert másnak szólt? Ezek kézenfogva álltak az út mentén. Mikor volt az, hogy valaki pusztán azért fogta a kezét, hogy fogja? Mikor! Az em- mer minél jobban fölépíti az életét, annál több dolgot kényszerül örökre betemetni az alapokba. Hát csak így lehet? Az előbb nem kért, most gyorsan kihúzott egy cigarettát a csomagból. Mielőtt a fiú tüzet adhatott volna, a térdével megtámasztotta a kormányt, s rágyújtott. A lány csettintett a nyelvével: — Ez igen! így vezetni! Jó kezekre bíztuk magunkat, Béla — nevetett, és beletúrt a fiú hajába. — Kirándulnak? A fiú gyorsan felelt. — Nem, táborba megyünk. Táborba? Oda nem autóstoppal indulnak. Különben is: hol van együtt fiú- és lány tábor? Sehol. Miért nem mond igazat ez a fickó? Szöknek hazulról? Csavarognak? Nem úgy néznek ki. De mi az, hogy nem úgy néznek ki? Minden emberre ráírták, hogy kicsoda? Az örök beidegződöttségek! Hiszen róla mit olvashatnak le? Tűzpiros Austin, amelyből ha két tucat fut az országban, alakjára öntött öltöny, arany Marvin a karján ... „Rohadt pógár?!” Mondja el mindenkinek az életrajzát? A kilenc testvért? A népi kollégiumot? Az eszelős tűzű tanulást? Az első mámort, amikor — ma már tudja, nem túl jelentős eljárására — megkapta a szabadalmat? S a többit, az álmatlan éjszakákat, a kudarcokat a labortóriumban s azt, hogy a tűzpiros Austin fejében két olyan gyógyszert nyújtott át, amely itthon és külföldön millióknak kínűző enyhülés? Az ember nem magyarázhatja az életét, csak élheti, s semmit nem tehet az ellen, kik hogyan ítélik meg. Mit tehet ez a két srác arról, hogy ő most gyanakszik? Hogy nem táborba mennek, hanem leléptek otthonról, s szabadok akarnak lenni, csak egymásért létezni? Irigyli őket? Talán. Csak nehezen vallja be. Még nem elég öreg ahhoz, hogy röstelkedés nélkül szembenézzen azzal, ami már a háta mögött maradt. S már nem elég fiatal, hogy higgye: még sok minden van előtte. Legalábbis ilyesmiben. Mert munkában, sikerben? Talán. A hátországom — mosolygott befelé, kesernyésen. Oda mindig visszavonulhatok. — És mennyi idő a tábor? — Két hét — felelte megint gyorsan a fiú. A lány hallgatott. Napszemüveget tett föl, azt az ormótlan kerek szörnyű- get, mely félig eltakarja az arcot. — Dolgoznak, ugye? — Persze, önként jelentkezés... — Tudom — vágta el a mondatot. Hallgattak. Miért volt ilyen barátságtalan? Miért nem tudÓh! Te drága nyár! Ugye, milyen isteni, hogy nyár van. Igen, most már nekem is is» teni, lassan kezd begyógyulni a hátam, mert szerencsére mostanában napfogyatkozás van. Mert ugye, az égen nincsen nap. De akkor hol van? No, ne firtassuk. Abból csak probléma lenne. Még kiderülne, hogy III. Richard a „Rózsák háborúja” közepette ót is orvul hátulról leszúrta. Igen, van itt egy tanú. aki látta. Megbízható ember, nyugodjanak meg. De probléma nincs, reméljük, túléli. Szegény ugyanis, már nincs itt. Épp emiatt... Hogy hol? Hát... ott. Addig olvassanak újságot. Abban aztán igazán nyár van. Fürdő- ruhás, pocakos újságíró bácsik és bikinis nénik írják a nyarat. Bizony. Kifogyhatatlan fénnyel. Például írnak a finom, habzó, hideg sörről. Apropó, sör. Általában kipécéznek valakit, aki túl sokat hűsítette magát sörrel — aztán félúton félholtra verte az épp arra haladó szódást, aki nem ismerte el, hogy burgundit szállít a derék atyafi pincéjéből — és addig molesztálják, míg teljesen agyon nem veri a szegény szódást. Akkor aztán elő a kerítésléc, akarom mondani a toll, és zűrnek: átszúrja a pacákot. Úgy kell neki, miért nem szódát ivott és a söröst verte agyon? Mert az nem bűn, antial- koholizmusról tanúskodik. Aztán ez a nyár minden derék fagylaltost átalakít Lukrécia Bor- giává. Sőt, eredetibben csinálják. Két féldeci forró fagylalt egy kettesért, benne húsz százalék ciánkáli, negyven százalék hashajtó, harminc százalék nyugtató, kilenc százalék fecskefilter — a fennmaradó egy százalék cukor, vanília, eper meg efféle haszonta- lanságok. Tennivaló a következő: Az ember veszi a tölcsért, még mielőtt a fagylal- tos megelőzné, két gyors mozdulattal lenyeli, aztán tartja a markát és ami benne marad a gyanús folyadék átszűródése után, az az ehető. Jó étvágyat. Aztán nyáron feltűnnek a mozgó gombák. Fehérek, pirosak, egyszóval százszínű- ek, hatalmasak és mindig eső után, ragyogó napsütésben. Egyik ismerősöm állítólag (a mamáék beszélik), letépett egy ilyen gombát. Most börtönben ül. Liliom- tiprásért. Pedig az iskolában azt tanítják, hogy a liliom fehér színű és nincs bocskora, se gallérja. Ezeknek a liliomoknak viszont van. Bocskorwk is, gallérjuk is, no meg sok egyéb. Vigyázzanak! Nem letépendő gombák, csak kifestett szemű, miniszoknyás, sár us li-li-om-ok: kalappal. Lipák Tibor Visszapillantó tükör ja velük megtalálni a közös hangot? Hát nem azért állt meg a fiú tétova kézmozdulatára, hogy beszélgessenek? Hogy ne a maga gondolataival legyen elfoglalva, mint a hosszú utakon mindig, hanem másokra figyelhessen? S most itt ülnek egymás mellett. Három ember, akiket összehozott a véletlen, de nem ezen múlik, hogy képtelenek megtalálni a közös hangot. Azoknak kettőjüknek köze van egymáshoz, de mi köze neki hozzájuk? Semmi. Fölvette őket, leteszi, s kész. Miért kellene, hogy bármi köze legyen hozzájuk? Egy jócselekedet a kiscserkésztől — fintorodott el. A kudarc humorizálásra készteti az embert, a humor pedig önkritika — gondolta. Fékezett, visszakapcsolt, autókonvoj haladt előttük felfelé az emelkedőn, elöl valami behemót jószág szuszoghatott, azért mennek ilyen lassan. — Szép ez az erdő — mondta a lány, kinézve az ablakon. — Nem járt még erre? — Nem, soha — nevetett a lány —, bár Bélának mondtam, hogy röpítsen el a kocsiján, de mindig azt felelte, hogy éppen szabadnapot adott a sofőrjének... — s nagyot kacagott. Tiszta volt a hangja, még nem hagyta nyomát rajta a nikotin, a fátyolos rekedtség a jövőben bujkált, mint lehetőség, most a kacagás a gyermek örömére hasonlított. Miért fontos neki, hogyan kacag ez a lány? Miért tulajdonít ennek bármilyen szerepet? Mit akar, mit szeretne fölfedezni ebben a kacagásban? Régi magát, aki, ahogy ez a fiú mellette itt, fülig érő szájjal itta magába annak a lánynak a kacagását? A hangok forrásvíz tisztaságú bugyborékolását? Annak a lánynak... Ki volt az a láQ.y? Volt-e egyáltalán? Az ember örökké a múltján kérődzik, mert képtelen beletörődni abba, hogy ami volt, az megváltoztathatatlan. Űjra meg újra fölidézi a múltat, s mai magán kéri számon azt, ami akkor volt. Hát miféle ostoba mérleg ez? „ Följutottak az emelkedőn, véget ért a záróvonal, s mielőtt a többi észbekapott volna, ő már előzött, elhúzott az egymás mögött mormogó kocsik mellett, s kecses ívvel visszatért a jobb oldalra, a sort vezető jó öreg Tátra elé. Hány éve futnak ezek! Még a háború előtt készültek, vagy közvetlen azután. Húsz-huszonöt év, s mégis mennek. Olykor egy-egy fődarabcsere, generál, bütykölés, de: engedelmesen húzzák a terhet. Valahol az ember is cseréli a fődarabjait? Nem, nem a biológiai konstrukcióban, hanem az intellektuális szerkezetben? Ezért bírja jobban, mint a gép? Ezért visel el többet? Gázt adott, a sebességmérő mutatója egyenletesen haladt előre a száztíz meg a százhúsz közé. — Gyorsan megy — mondta meglepően idegen hangon a lány, úgy, mintha csak most szólalt volna*meg először —, siet valahova? Látta, hogy elhúzza kezét a fiú válláról, s leveszi a napszemüveget. Siet valahova? Miért sietne? Legalább egy órával előbb ott lesz, mint a konferencia kezdete. Csak megy. Tapossa a gázt, s a kocsi engedelmesen rohan. A kocsi rabszolga, képességei határáig szótlanul szolgálja a gazdát. Az ember ezért véli úgy, hogy büntetlenül zsarnokoskodhat vele. <3 is úgy véli? Nem. Mégis rohan. Miért? — Nemsokára B.-ben leszünk — szólalt meg hosszú hallgatás után a fiú. — Ismerős erre, hogy tudja? — Nem, csak megnéztem a térképen, mielőtt elindultunk. Ott láttam, hogy ezt a falut már B. követi... Kiértek a faluból, újból gyorsított. Szabadulni akar már tőlük? Vagy kitől, mitől? A városban megállt az elágazásnál. — Nagyon szépen köszönjük — mondták, s kiszálltak. — Nincs mit — felelte, s indított. A visszapillantó tükörben néhány másodpercig még látta őket. Fogták egymás kezét. Mészáros Ottó
